Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-03 / 260. szám

1918. november 3. © PETŐM NÉPE >, Emlékezés Táncos Péterre (Ez a magnetofon félelmetesen egyszerű médium. Most bekapcsolom, s bujkálhatok az időben visszafelé. U72 decemberében a feleségemmel Matkópusztán csavarogtunk, s így jptottunk el Táncos Péter bácsi ta­nyájára. Hamar előkerült a borospo­hár, a dal, az emlékezés.) Gyerekkor: betyártörténetek A nagyapám 94 esztendős ko­rában halt el. sok mindent meg­élt ember volt. ö mesélte, hogy a Lakitelek melletti Tőserdöben volt egy nagy tősfa. s ha kiön­tött a Tisza vize, ezt a hatalmas fát csak körülvette, de nem lep­te el. A betyároknak ez jó bú­vóhelyük , volt. tudták az átjá­rást. Egyszer a zsandárok rajta­ütöttek az újfalusi csárdában két híres betyáron. Az egyik, a Bogár Jakab kiugratott lován, át a kerítésen, de a fiatalabbikat, a Bogár Imrét vasraverték, s be­vitték Kecskemétre. Hamar szállt a hír, a bandája ott volt a nagy- tősnél, s még azon az éjszakán körülfogták a laktanyát, s lövöl­dözni kezdtek. Azzal fenyegetőz­tek, hogy vagy elpusztul minden zsandár, vagy kiadják az Imrét. Sokan voltak a betyárok, a zsan­dárok nem tehették mást, mint kiadták a vezéröket. A nagymama j-ól ismerte ezt a Bogár Imrét és a Jakabot, Sze­gény tanyasi emberek voltak, sokszor beszállásoltak hozzájuk. Volt úgy. hogy Bogár Imre lo­vát a konyhába kötötte, mert még istállójuk sem volt. Mindig mondta a Bogár Imre. úgy árul­ják be őket, hogy akkor a fe­jők felett rövidesen lobog a ta­nya. Ifjúság: konok élniakarás Az én időmben már nem él­tek betyárok, csak olyanok vol­tak. de azok aztán sokan, akik a szegény embert szipolyozták. Azt mondogatták mindig, hogy a betyárok beköltöztek a városhá­zára ... Miután az édesanyám elhalt. Wolféknál nevelődtem. Lakitelek szomszédságában, a szikrai Tös- erdőben. Szomszédságban vol­tunk Patkósékkal. aki számadó volt. a családtagok meg bujtá­rok. Ennek a Patkósnak meg volt egy nagy kabakja. tele bor­ral. a kocsiderékban tartotta. Nyald meg már. nyújtotta min­dig, utána elmondunk egy nótát is! Sok dalt tudott az öreg. s amit gyerekkoromban megtanul­tam. azt ma is tudom. Aztán a majálisok a Tőserdöben! A nó- tázók . közelébe hajtottam a gu­lyát. és hallgatóztam. Itt is sok rám ragadt. 1922-ben kerültem Matkóra. Cudar idők voltak, de ha valaki­ben volt élniakarás. ha szegény­sorban is született, valahogyan csak megélt, Eleinte borzasztó csekély pénzecskét kaptam. A papok rákényszerültek, hogy eladják a birtokukat, s az 1510 hold erdőt egy Ujlaky Müller Pál nevezetű ember vette meg. Volt ebben jó darab buckás rész is, amit hasznosítani akart. Azt mondja nekem, tudok-e valakit, aki eljönne juhászkodni feles tartásba. Volt egy hasas tehenem, meg egy üszőm, gondoltam, el­adom ezeket, veszek birkákat, aztán szaporítom. Annyira sike­rült. hogy néhány év múlva százhúsz birkám legelt. Férfikor: hétszer komiszban Nem voltam én nagyravágyó soha, s a feleségem sem. Jól kosztoljunk, rongyosak ne le­gyünk. ez volt a fontos. De mindenáron látni és halla­ni akartam, vágyódtam a köny­vek után. Ami csak könyv, új­• Táncos Péter egy szép kislány társaságában köszönti a szüreti ün­nepségre érkezett Dimény Imre akkori minisztert. ság a kezem ügyébe került, sa«t mind átolvastam. Nem elégített ki. hogy botra támaszkodva néz­zem a falkát. mint legel. Fogadtam egy embert a bir­kák mellé, és lovassofőr lettem. A fejeseket hordtam a mulató­ba. Mindig behívtak, menni kel­lett nótázni. azt pedig nagyon szerettem. Zsákai Laci volt a leghíresebb prímás Kecskeméten, hej. de sokat daloltam mellette! Aztán nyakamba szakadt a háború, első lapra írták a neve­met. Ahányszor csak behívás volt. a Péternek menni kellett. Hétszer öltöztem be a komiszba, az utolsó alkalommal 13 hóna­pig voltam a fronton. Sikerült épségben hazakerülni, pedig én is ott voltam a Don-parton. De hogy minek? Harminchét esztendeig dolgoz­tam az erdészetnél, de csak egyet­len egy kartonomat találtak meg. mikor kellett a nyugdíjhoz. Azon is mindössze négy nap volt... 1959 tavaszán otthagytam őket. Kokovándi Imre. a híres lóne- mesitő hívott az Izsáki Állami Gazdaságba, s ott dolgoztam a lovak mellett majd tíz esztende­ig. Ezután kapom a 738 forint nyugdíjat, Alkonyat: érdemes volt De nem tudok munka nélkül meglenni. Nekem az a fontos, hogy mindig foglalkozzak vala­mivel. Most Kecskemétre járok a Fémmunkáshoz, az ipari tanu­lók öltözőjében őrködöm. Kár, hogy havonta csak kilenc napot dolgozhatok. ­Ma is hajnalban kelek, a meg­szokás nagy úr. Ilyenkor aztán kezdenek a fülembe csengeni a régen hallott, énekelt dallamok, dalszövegek. Azt bánom. hogy nem készítek oda papírt, ceru­zát. zseblámpát, hogy följegyez­zem őket. mert amikor kellene, nem mindig jönnek elő... Lejegyezte: Lezsák Sándor * Az ÉDOSZ Likőripari Vállalat ci- terazenekara és asszonykórusa no­vember 11-én, szombaton 17.30 órai kezdettel, a Megyei Művelődési Köz­pontban tartandó ünnepségen veszi fel az egy éve elhunyt népi énekes nevét. nedékház, vagy az 1513 méter ma­gasan levő Poprádi-tó környéke nagyszerű pihenő, kulturált, fá- radtságüző vendéglátó állomás. Köröskörül azonban nyers ősiség, vad erő, hideg magasság árad a sziklaóriásokból. Leküzdésük, megközelítésük derekas erőfeszí­tést igényel. Ám ez az izgalmas szép feladat. Még számunkra, a síkságra eskü­vők számára is vonzó lehetőség. Az erő és ész próbája lehet. Egy életre szóló élmény például an­nak, aki vállalkozik a Téri mene­dékháztól (Terijo hata 2140 méter magasban) a Nagy hidegvölgyön keresztül a Rabló menedékházig (Zbojnickou chatu) tartó kirándu­lásra. Az unokáknak is meséli majd, hogyan jutott fel a gerinc­re. Oly meredek volt a sziklafal, hogy kötélen kapaszkodott fel a tetőre. Épp olyan drótkötélen és éppen úgy. mint az igazi hegymá­szók. Valóban férfimunka, teljes em­bert kívánó cselekedet volt. Ugyanis meg kell vallanom (miért ne tenném?), a férfiaknak is csak egy része, a csoportnak egyhar- mada, ám közöttük öt fiatal nő is vállalkozott erre á túrára, amely természetesen mindvégig a kam- pós, köteles hegymászást is bele­értve. a kijelölt turistaúton tör­tént. No. de semmivel sem csök­kenti ez a nagyszerű próba érté­két. Ha visszagondolok rá. még ma is érzem afl a bizsergető, bol­dog borzongást, mint akkor, ami­kor visszapillantottunk az alat­tunk maradt mélységre. Aztán né­hány szapora lélegzet után elége­detten tekintettünk körül. Mikor végül pihenten tovább készültünk. újabb meglepetés csattant ki belőlünk. Jobbra, kis­sé lent egy távolabbi szirten zerge állt. szoborrá merevedve. Figyelt. Felénk lesett. Légvonalban mint­egy 250 méterre lehet tőlünk Közben egv irdatlan mély völgv. Látcsővé tágult szemmel, szinte felnagyítva néztem mindaddig, míg merev mozdulatlansága fel­oldódott. és két-három szökke­néssel eltűnt a sziklahát mögött. Budavári Antal (Folytatjuk.) Tátra, a vihar bölcsője (3.) Most is csónakáznak a Csorba-tó kris­tálytiszta vizén (Strbske-pleso 1326 méter ma­gasan. Jelzi a róla készült képeslap.) Tük­rében sötétebb zöld a fa lomb­ja, mélyebb- kék az ég. mint a való­ságban. Már rögződött em­lékezetünkben a látvány, rész­letekre oldódiK a figyelem Már átadtuk a néhány csomag cigarettát, az aprópénzt a medvebőrbe bújt fiúknak, miután elké­szültek a tár­saságukban a fotók a vendég­lő teraszán Háttérben a síugrósanc. mögötte a távoli jellegzetes hegyhátak, csúcsok. Már megvásároltuk az emléktárgyakat, levelezőlapokat, kicseréltük a gépekben a filmet, indulhatunk tovább. Jobbfelé megkerülve a vízpar­tot, letérünk a műútról. Üj élmé­nyek reménye igazgatja a lábun­kat. Gondolatunk nehezebben tá­volodik a Csorba-tótól, a Magas- Tátrának ettől a brilliánsától. Az ember évszázadokon keresz­tül ádáz küzdelemben fordította a maga közvetlen javára áz ősi vad erőt. Lépésről lépésre hódí­totta meg a könnyebben elérhető, letelepülésre, beépítésre alkal­mas, lakható, tartósan elviselhe­tő. élvezhető, egészségre jótékony vidéket. És idáig, mármint a Csor­ba-tóig kényelmes villamosvasút- tal is eljutott. Felhozta mindazt, ami a szórakozáshoz, a kulturált, nagyobb igényű üdüléshez, eset­leg gyógyuláshoz szükséges. így szelídült modern üdülőhellyé a Csorba-tó. a Magas Tátra ormai­nak karéjában, a Kárpátok égre emelt tenyerén. Mi pedig tovahaladunk a völgy ösvényén. A tóról beszélgetünk, de figyelmünket mindinkább le­köti a hűvös erdő. amikor a hegy­oldalra kaptatunk. Puha fenyőtű- fövenyt tapodunk a sziklatalajon. Aztán mohás, füves, dudvával gö­röngyös csapáson mérjük terhes lépteinket. Éva. a túravezető dik­tálja az iramot, fáradhatatlanul magyarázza a követendő magatar­tást, az egészséges mozgáskultú­rát és ezek keretében sok min­dent. Mindinkább beleszokunk a legtakarékosabb erőkifejtésbe. Ahol egyenletesebb a talaj, ott tempós a lépés. Az erdőben, he­lyesebben szólva a völgyben ke­vésbé egyenetlen az út. A hegyoldalon azonban sok szikla, 60—80 centit is kiemelke­dik az útból. Van, ki letámasztott kézzel „lép" fel rá. Pedig az út itt nem emelkedik, csak egyik­másik flaszter kicsit kiáll. De hat ekkora kövekből csak ilyet lehet. És itt, bizony ilyen út kell. Haladunk a Menguszka völgy felé. Meleg van. (Vagy talán az erőfeszítés verítéke lepett el.) Am a szellő szinte erőszakosan hűsít. A lélegzet pedig mintha mentholos lenne, hasítja a nyel­vem tövét, a garatot. Egy-egy pla­tónál vagy kitérővé szélesedő ka­nyarban aztán csodálnivaló pano­ráma tárul fel. Az út a hegyoldalon vezet. De meg sem szakítja a lejtőt. Balról, a fáktól nem látni a hegytetőt, jobbról 150—200 méter mélységbe zuhan a meredek. Akinek tér­iszonya van. az út bal oldalára húzódik, szinte a fák mellé si­mul. Onnan néz túl a völgyön, a fenyvesektől zöld lábú, kékes­szürke oromzatokra. A látóhatá­ron kíváncsian vizsgálom, melyik a felhő, melyik a hegycsúcs. És már nem is csodálkozom, amikor nem az mozdul arrébb, amelyik fölül van. Tovább megyünk. Ismét egy plató. Balról a hegyoldalon cirbo­lyafenyő könyököl ki a sziklán. Mint egy szaxofon, olyan a for­mája. Szinte humoros. Itt, a fenyvesekkel borított ol­dalon a többi fa között valóban csak egy játékos groteszk forma lenne. Ez a fenyő azonban ott él. minden más növénytől távol, a meredek sziklafalon. A mély sza­kadék fölött egymaga erőszakolja ki az eletet, és így már látvány­nak sem humoros — inkább drá­mai. Hogy került oda? Egy nem kevésbé viszontagsá­gos életű madárnak köszönheti a lakhelyét. A fenyőmadár, ahogy ott nevezik: orezsnyica a széltől, vihartól védett sziklarésekbe épí­ti a fészkét. Télire ide hordja a fenyőmagot. Az ínséges napokra tartalékol. A toboz zsíros, táp­láló magja (kitűnő tulajdonságai miatt itt mogyorónak mondják), jócskán megtölti a búvóhelyet. Nem minden madár éli át azon­ban a hosszan tartó, irtózatos, zord telét. A fészek elárvul. Benne ott a fenyőmogyoró. S jön a tavasz, a sarjadás. A magocska a fészek- komposzton csírát bújtat, majd a szikla repedésein helyet váj a gyökereinek. Halványzöld hajtása pedig a napfényre törekszik. Ké­sőbb hosszan, vízszintesen kitör a térbe. Tprzse vastagodik, súlya nő. tartógyökere a gránitban sem képes annyira megerősödni, hogy törzsét megtartsa, rákönyököl te­hát a sziklára és amint elég erős, és teheti, rohan fel, ágait nyújt­ja a napsugárnak. Okos példával, eleven értelemmel készteti meg­hátrálásra a jégkorszaki kerlelhe- tetlenséget. * Ezt az ádáz. kérlelhetetlen múl­tat, elemi küzdelmet észlelhetjük végig. Mert igaz ugyan, hogy a Menguszka völgyben, erdős hegy­oldalon. fák. bokrok, cserjék kö­zött biztonságosan haladhatunk. Tapasztaltuk, hogy a Zerge me­J^.* *«*«j»* F8*^»]j**** flp*« *•*'*»***» :®::::Ä«i:x^ Kirándulás a takarékosoknak • Nézelődés a Halászbástyán. Nagyszerű ajándékot kap­tak az elmúlt • szombaton a takarékos úttö­rők: az Orszá­gos Takarék- pénztár vezetői kirándulást. vetélkedőt szerveztek ré­szükre Buda­pestre. Megyénkből tízen indulhat­tak az ese­ményre, azok. akik kiváló út­törőmunkával, szorgalmas ta­karékoskodás­sal tűntek ki társaik közül. Lajosmizséről Szi­laj Kati és Kispál Zsolt, a kada- falvi iskolából Domonkos Margit és Ilonka Mária, Kecskemétről a Jókai iskolából Valkai István és Móc za Edit, a II. Rákócziból Endrész Zoltán és Nyúl Teréz, a leninvárosiból pedig Leiner Fri­gyes és Laczi Arnold indult Barta Károly úttörőelnökkel és Celsi Mártával, az OTP munka­társával Budapestre. A takarékpénztár központjában, Budapesten találkoztak: Pest, Komárom, Nógrád és Bács-Kis- kun megyéből jött vörös nyakken- dősök. Valamennyien jóízűen fa­latoztak a részükre készített szendvicsekből, itták a sokféle üdítőt. Ezután városnéző autóbuszba ültek, idegenvezető ismertette a főváros nevezetességeit, idegen- forgalmi tudnivalóit. A pajtások közül természetesen többen nem első alkalommal jártak a Halász- bástyán, a Mátyás-templomban és a Citadellán. De ennyi érde­kességet egyikük sem tudott ezekről a helyekről, amit most hallottak! Egy órakor indultak ebédelni, együtt, harmincán. vezetőikkel — és már tudták, hogy délután nagyszerű vetélkedő várja őket. Az ötödik kerületi ú^törőházban került sor a „Takárékossági ve- tékedő”-re. Három budapesti út­törőcsapattól érkeztek az ellen­felek, akik csakúgy, mint vidé­ki társaik kitűntek úttörőmun­kájukkal. ha&znosanyag-gyűjté- sükkel. A vetélkedőt Vajek Róbert ve­zette — kérdései a művészet és a takarékosság témakörét ölel­ték fel. Nagy küzdelem alakult ki. so­káig egy-. Illetve félipontos kü­lönbség választotta el egymástól a csoportokat. Végül kialakult a rangsor: a három budapesti cso­port került az élre, a negyedik helyen — a vidékiek között az elsők! — a mi megyénk úttörői lettek. Jutalomként ajándékot, könyvet. különféle tárgyakat kaptak. Remekül érezték vala­mennyien magukat, és úgy lát­ták. hogy sok hasznosat tanultak ezen a kiránduláson. Késő délután indultak haza. az úton élményeiket beszélték meg, örültek annak is. hogy egész nap szép volt az idő. sü­tött a nap! Jól szórakoztak, és ha eddig szorgalmasan gyűjtöt­ték pénzüket, oltották el tanítás után a világítást, takarékoskod­tak az írószerrel — most foko­zottan ezt teszik majd, hiszen mindezért ajándékkirándulást kaptak, jutalomképpen. Tudósítóink jelentik Győztünk! — írja levelének első sorában a kiskőrösi Kossuth Lajos csapat úttörője, Kuti Ka­ti. öröme valóban jogos! Katiék az elmúlt esztendőben még mint hatodikosok neveztek be a pálya- választási vetélkedőre, és tovább­jutottak! Az elmúlt napokban — most már mint hetedikesek — indultak a Helvéciái Állami Gazdaságba, hogy a mezőgazda- sági szakmák alapos ismeretéről tehessenek tanúbizonyságot. (Tit­kos vágyuk, mint minden részt­vevőnek. nekik is a győzelem volt.) Sikerült! Rajvezetőjük, Martin Márta tanárnő valóban alaposan felkészítette őket, a versenyeken mindvégig velük volt, szurkolt nekik. Helvécián a vetélkedő második részében állattenyészté­si ismereteikről kellett számot adni. A versenyzők egy öthóna­pos kisborjú „társaságában” fe­leltek mindarról, amit a borjú- és a szarvasmarha-tenyésztéssel kapcsolatban tudniuk kellett. Természetesen szükség szerint az „ábrát” felhasználták az illuszt­ráláshoz is. És Katiék minden szükségeset tudtak! Győzelmük­höz szívből gratulálunk vala- mennyiüknek! • Érdekes eseményről számol be Simon Matyi, a nemesnádudvari csapat tudósítója. Az elmúlt na­pokban három környékbeli úttö­rőcsapat leány kézilabdázóit hív­ták meg villámtornára. (Az ese­ményt a község felszabadulásá­nak tiszteletére rendezték.) A küzdelem nagyszerű volt — leg­jobbnak a garai lányok bizonyul­tak. őket a felsőszentivániak, il­letve fej-fej mellett a bácsal­másiak és a nemesnódudvariak követték. Rejtvényfejtőknek Pajtások! örömmel láttuk, hogy a kisdobosok is szeretik a rejtvényt, a legtöbben helyes megfejtést küldtek! Közülük sorsoltuk ki a következő tíz kisdobos nevét, részükre könyvjutal­mat postáztunk. íme. a nyertesek: Jankovics József, Hercegszántó: Somo- di Zsuzsi, Kunszentmiklós: Zsnider- csics Michéle, Gara: Csókás Zoltán, Ballószög: Vágó Éva, Szánk: Varga Péter, Kisszállás; Téglás Ibolya, Duna- eg.vháza; Jánosi Gyöngyike, Kadafal- va: Andó Jutka,^ soltszentimre: Len­kei Tímea, Hetényegyháza. És a he­lyes megfejtés: oroszlán, strucc, vízi­ló. elefánt, krokodil, zsiráf. Figyeljétek továbbra is az Úttörő­életet. mert hamarosan újból közlünk rejtvényt is. Selmeci Katalin FATORNYOS MŰEMLÉK • Befejeződött a nyírbátori református templom fatornyának restau­rálása. Az Országos Műemléki Felügyelőség a Felső-Tisza-vidéki In­téző Bizottság és Nyírbátor város összefogásával majdnem másfél millió forintos költséggel állították helyre a műemléket. Pomózy Ist­ván faipari szakmérnök tervei alapján Czentnár Mihály pusztadobosi ácsmester végezte el az aprólékos famunkákat. (MTI-fotó: Paál László felvétele — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom