Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-22 / 275. szám

1978. november 22. 0 PETŐFI NÉPE # 5

Trabant

és

betonhengerek

A jó fotósnak elég egy szempillantás, hogy észrevegye a valóság jelenségeinek véletlenszerű furcsa elrendeződéseit. Még az olyan pillanatnyi látványokban is ötleteket talál, amelyek mellett mások tán közömbösen mennek el.

Ki gondolná például, hogy egy hatalmas beton gabonatároló és egy törékeny Trabant valamiféle szerves kapcsolatba kerülhet egymással. -Pedig elképzelhető.

Aki nem hiszi, nézze meg Görbe Ferenc fotóját erről a furcsa együttesről.

A fénykép eredetileg Baján, a városi Kirakat Galériában látható több más, hasonlóképpen érdekes, ötletes felvétellel együtt.

Helyet kérnek a könyvek

A szövetkezeti könyvterjesztés eredményei és gondjai

Aki könyvet vásárol, először is megnézi, hogy ki az írója, miről szól? A statisztikák pedig többnyire azt mutatják ki, hogy hány könyv jelent meg, több lett-e az olvasó? Azokról ritkábban esik szó — esetleg bírálat formájában, — akik a könyvet eljuttatják az olvasóhoz.

Vajon, pusztán kereskedelmi tevékenység lenne a könyvter- jesztés? — kérdeztük meg Drucker Tibort, a Könyvértékesítiő Vállalat igazgatóját.

Gyarapodó családi könyvtárak

— A könyvet eljuttatni az ol- vosóhoz, fontos művelődéspolitikai feladat is. Az ellátás a könyvtári hálózaton és a kereskedelmen keresztül történik. Amíg az 50-es években megjelent könyvek fele-fele arányban oszlottak meg a közülettek és a lakosság között, tavaly — bár Összegben nagymértékben növekedett —, arányaiban 15 százalékra csökkent a közületi ellátás. A változást még jobban érzékelteti, hogy míg 1950 táján, évente 150 millió forint értékű könyvet adták él, tavaly 2200 milliót tett ki a teljes könyvforgalom és ennek 85 százaléka a családi könyvtárakat gyarapította.

A szövetkezeti boltok ellátását 1072 óta, az önök vállalata végzi. Mekkora jelentőséget tulajdonítanak a szövetkezeti könyvterjesztésnek?

— Rendkívül fontosnak tartjuk, hiszen több mint 4 millió ember tartozik az áfész-boltok hatáskörébe. Forgalmuk tavaly megközelítette a 300 millió forintot, ez több mint a duplája az 1972. évinek. Az emelkedés, az országos könyvforgalomnál is gyorsabb, sőt a vegyesiparcikk-forgalom növekedési ütemét is meghaladta. ■*

— Minden okunk megvan tehát az elégedettségre?

— Ezt nem mondanám. A forgalom ugyan jelentősen nőtt, de még mindig alacsony ezen a területen az egy személyre jutó könyvvásárlás összege. Sok még az úgynevezett fehér folt és a könyvek iránti érdeklődés, a választék skálája is azt jelzik, hogy az ízlés szintje sem kielégítő. A tanyai lakosság könyvre fordított kiadásai jóval alatta maradnak az országos átlagnak. A falusi olvasók körében pedig széles tábora van a romantikus, cselekményes, hagyományos regényformában megírt műveknek, az izgalmas útleírásoknak. A felnőttek is vonzódnak a sok képpel illusztrált ifjúsági, valamint alap- és középfokú ismeretterjesztő könyvekhez.

Ha a könyv idejében megérkezne

— Ezek szerint a szövetkezeti könyvterjesztés eredményei nem azonosíthatók a falusi könyvérté1 kesítéssel? "• ~ • •

— Semmiképpen. A szövetkezeti könyvesboltok és a bizományosok jelentős hányada városokban működik, itt a legnagyobb a forgalom növekedése is. Ugyanakkor jelentős mennyiségű könyvet ad el falun a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat, és az sem elhanyagolandó tény, hogy a munkásságnak több mint 50 százaléka él falun, így Budapesten, vagy más városokban szerzi be a könyveket. Mégis az a tény, hogy a falusi könyveladás az utóbbi években országosan lelassult, elgondolkodtató. Félő, hogy emiatt in- Ikább konzerválódnak, mintsem megszűnnének a város és a falu közötti olvasobtsági különbségek.

A falusi könyvforgalom visszaesése. vagy stagnálása, nem mindig a vásárlók érdektelenségével, vagy igénytelenségével függ ösz- sze. Sokat javíthatna a helyzeten, a jobb áruellátás. Fontos lenne, hogy a szövetkezeti boltok vonzáskörében élő olvasók, -a többiekkel egy időben jussanak hozzá az újonnan megjelenő kötetekhez.

— Mindezek megvalósítása már folyamatban van. A közeljövőben együttműködési megállapodást kívánunk kötni, a SZÖVOSZ- szal. Kérjük a szövetkezeti boltokat, az áfész-ek illetékeseit, hogy tegyenek erőfeszítéseket a bizományosi hálózat minőségi és

számszerű fejlesztésére, tartsák szívügyüknek a könyv és az olvasás ügyét.

Szállítási gondok, súlyos raktárhiány

— Sokszor azzal küldik el a vásárlót, a szövetkezeti könyvesboltból, hogy a keresett művet megrendelték, de még nem érkezett meg.

— A jelenleg rendszeresen előforduló szállítáisi késedelmekért elmarasztalható vállalatunk. Ezért egyértelműen mi vagyunk a felelősek akkor is, ha ez nem kizárólag a mi hibánk). Komoly gondjaink vannak. A kiskereskedelmi vállalatok és az áfész-ek bolthálózata telített. Miközben a könyvforgalom megkétszereződött, a bolti alaptemlet csak 40 százalékkal növekedett hat év alatt. Vállalatunk raktárterülete a 60-as évek óta változatlan: 30 ezer négyzetméter. Ebből 20 ezer négy-r* * * zetméter a főváros 161 pontján apiózódik szét. Egyszerűen nincs helyük a könyveknek. Életszükségletté vált számunkra a szállítás, raktározás, adatfeldolgozás megoldása. Ezen túlmenően a nyomdai szállítások rendszeres késedelme miatt is az idei első félévben a tervezettnél 18 millió forinttal kevesebb könyvet tudtunk a boltokba eljuttatni.

— Mivel biztathatjuk az olvasókat?

— Azt tervezzük, hogy fél éven belül megjavítjuk a szövetkezeti könyvterjesztés ellátását. Szeretnénk az állami boltokkal egy időben a szövetkezeti boltokat is ellátni minden megjelenő újdonsággal. Szélesíteni kívánjuk azt a könyvbázist, amelyből a bolti utánremdeléseket kielégítik. Intézkedtünk a szövetkezeti könyvpropaganda megjavításáról is. Végezetül még annyit, hogy szövetkezeti értékesítésben, 30 millió forint értékű könyvét vásároltak tavaly, a Bács-Kiskun megyeiek. Az összeg is magas, de sokkál jelentősebb ennek az adatnak a pénzben ki nem fejezhető értéke. Itt is és mindenütt, ahol ennyit áldoznak könyvre, olvasásra, jogosan elvárhatják, hogy az újdonságok késedelem nélkül eljussanak hozzájuk is.

Vadas Zsuzsa

FÜLÖPSZÁLLÁSI JEGYZETEK

Őrzik a hagyományokat

Az elmúlt éveikben lapunk hasábjain több alkalommal találkozhattak olvasóink olyan, Fülöp- szálllás községből érkező hírekkel, mélyek azt sugaMjték, hogy ebben a több évszázados faluban — ahol légtől fogva kiskunok élnek — szeretettel, törődéssel igyekeznek őrizni régi emlékeket, hagyományokat. Gyűjtik a helység történetéhez az írásos és tárgyi emlékeket; s az egyik lelkes pedagógus kutatásai során százévesnél idősebb kéziratos könyvre 'lelt, melyből Füiöpszál- lás egykori lakóinak életéről, az akkori társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyokról sok mindent megtud a mai ember.

□ □ □

Amikor legutóbb a tanácsházán jártunk, felfigyeltünk egy márványtáblára a bejáratnál. Ez a szöveg olvasható rajta: „Herpay Vilmos, 1856—1908. Él e táblán, s lelkeinkben, kinek gazdag ajándékából épült a városháza.”

Hamar megtudjuk, hogy akinek emlékét így őrzik ebben a helységben, egy műit században ólt gazdálkodó volt; sírja a helyi temetőben ma is látható. A becsületes, szorgos, lokálpatrióta, bár kétezer nősült, mégis gyermektelen maradt. Ezért jó szándékkal, jó ötlettel szeretett községére hagyta teljes vagyonát; azzal a kikötéssel, bogy építsenek rajta szép városházát.

□ □ □

Köztudott, hogy hányféleképpen kötődött Petőfi családja a

mi szűkebb hazánkhoz. Többek köszött Szabadszálláson is lakott „A jó öreg kocsmáros” és ebben az időben bérelte a szomszédos Füilöpszálilás kocsmáját. Azt az épületeit, mely a 18. században épült, és akkoriban a német lovagrendnek volt a tulajdona. Az épület udvar felőli része jórészt eredeti még. Büszkék is rá — és féltve őrzik, ápolják — a derék füOöpszáülásiak. Az utcai részen vtan egy tábla a ház falán, és ez a szöveg olvasható rajta:

„Ezen vendéglátó helyiséget a nagy magyar költő, Petőfi Sándor atyja: Petrovics István bérelte 1833—1836-ig, mint fogadós. Nagy Kortsma és Morgó Vendég- fogadó néven ismerték.” Megtudjuk, hogy az emlékeztető táblát Fülöpszáilllós fenináUlásániak 850. évfordulóján helyezték el.

•CSm.

• Aki a szépen rendben tartott vendéglőt csak kívülről látja, az nem is sejti messziről, hogy az épület belső, innen nem látható részében még állnak az eredeti, öreg falak Petőfi idejéből, sőt még jóval régebbről.

• Ám aki közelebb lép, és elolvassa a tábla szövegét (balra), az mindjárt kedvet kap ahhoz, hogy beljebb menjen az épületbe.

• Lenn: íme egyike azoknak az épületeknek, amelyek a régi kiskunsági paraszti építkezés értékeit még őrzik.

□ □ □

Amint sétálunk ,a zegzugos, girbe-gurba, hangulatos, sőt kimondottan romantikus utcákon, aprócska tereiken, egyne-másra elcsodálkozunk: milyen sok és milyen szép, szemet-lelket gyönyörködtető régi parasztház van ebben a faluban! Az egyiket — mely képünkön jól látható — a jelek szerint megvásárolja majd a tanács, hogy benne elhelyezze azokát a tárgyakat, melyek lelkes gyűjtők jóvoltából idáig előkerültek.

Erről beszélgetünk a művelődési ház Irodájában Pócs Márton igazgatóval és Herpai István tanárral. ö ketten azok közé tartóznák, akik szívügyüknek tartják a hagyományokról való gondoskodást. (Ahol irodalmi színpad, színjátszókor, díszítőművész szakkör, zenékar és többféle klub is működik, ott a szavak aranyfedezetét könnyen kiérzi az ember.)

□ □ □

Amint ezökről a dolgokról beszélgetünk, szóba kerül még egy név: Gombos Ferencé, öróla az derül ki, hogy 1919-ben a direktórium tagja volt és vele kapcsolatban az is, hogy emléktáblát akarnak elhelyezni arra a házra, ahol a derék harcos férfiú egykor élt. Ugyanis téves a lexikonoknak az az adata, mely szerint Gombos Ferenc e helységben született. A helybeli kutatók megtudták nemrégiben a család még élő tagjaitól, hogy a direktórium egykori vezető személyisége a szomszédos Akasztó községben született.

A fentiekkel összefüggésben íme két vélemény a faluhoz való kötődéssel kapcsolatban:

Herpai István: — Csodálatos érzés azt tudni, ez az én szűkebb hazám. Én nemcsak szeretem a falut, de egyenesen imádom; nehezen tudnám szavakkal elmondani, hogy mennyire és hogy miért. Ügy vagyok én Füiöpszál- lássiai, mint például Simon István költő volt Bazsi községgel, aki számos versében, cikkében vallott szeretettel a kicsi faluról.

Pócs Márton: — Én világéle- tamben városban elitem; csak két éve vagyok itt. De túlzás nélkül, valami nagyon megfogott; és itt- marasztalt. Egyrészt ennek az az oka, hogy a falunak történelmi levegője van, másrészt nyilván az is szerepet játszik kötődésemben, hogy a nővérem, mint néprajzos, sokáig Ortutay Gyula munkatársa volt. Talán ő is „megmételyezett”, ő is „bűnös” ebiben a nagy flalura'jongásombain.

V. M.

Túlzott szerénység

MEGTUDTUK — s előzetesen közölt esemény- összeóllíitásuinlkban megírtok —, hogy a MÚ-vet már a nágy ünnep előtt átadták, felavatták, leleplezték. Hamarosan szeriét ejtettük, hogy arra vezessen utunk, és fényképfelvételt készítsünk az ALKO- TAS-ról lajpunk számára. Hadid lássák, ismerjék meg megyeszerte, milyen értékkel gazdagodott ismét szülőföldünk, s benne a Város.

Kalauznak szívélyesen szegődött mellénk a társadalmi szervezet helyi vezetője. Nem tudtuk ugyanis, merre van a tér;, ahol a MŰALKOTÁS áil.

— Kinek a munkája is? — Érdeklődtünk a tetthelyen, miután kigyönyüriködtük magunkat a Műben és — több nézőpontból — elkészültek róla a felvételek is. A kérdésünkben szereplő „is” érzékeltette a hangsúlyt, amiben benne volt beismerésünk —, hogy nekünk is illene tudnunk a művész nevét.

— Nem tudom. — Volt a kissé zavart válasz. — Lehet, ha ott vagyok a leleplezésen...

No, de hát ez egyikünk részéről sem akkora bűn, hogy emiatt mucsaisággal, közömbösséggel vádolhatnának bennünket. Még akkor is, ha bizonyára hallottunk régebben a Városnak szánt MÜ-ről és allikoíójáról — valamilyen tanácskozáson, vagy olvastunk valamilyen eseménynaptárban. Viszont

báliunk megjegyezni való nevet annyit, hogy ha azökból nem szóródnának ki módjával a „legalább egytelőre félretehetőek” —, káptalanná dagadt fejjél járhatnánk a világot.

Meg miért is kellene ezt most „túldramatizálnli”, mikor van összesen — aszongya — nyolc szemünk. Körülfürkésszük a Műövét az alkötó szignójáért. Arra nem is számítunk, hogy teljes nevet találjunk ráj'ta.

Körbesétáljuk — oda-vissza, majd felváltva cseréljük az irányt. Sehol semmi jel. Lásisuik aluról fölfelé — és ellenkezőleg! Ilyen rossz megfigyelők volnánk? Vagy csakugyan hasztalan, is keresünk ákár .körömféketényii támpontot a művész kilétére?

„Stílusjegyek” alapján találgat ózni lehet, de ez önmagunkra nézve is sértő. Hogy vehetnénk ezt hitelesnek publikálás céljára!

Nincs más hátra, mint felkeresni az avatóbeszédet tartó közéleti férfiút. Ot már előbb is hívták telefonon mérni előinfonmációért —, csak ép- .plen értekezett. Azóta biztosan végzett.

AUTÓBA BE, érkezés után emeletre fel. Az illetékes irodaajtó másodszori fordulóra feltárul. Közéleti férfiú még most sincs. De miért ne tudna segíteni munkatársa? Ö, ezer örömmel! Ám mire kiejtené a hőn nyomozott nevet, ahelyett a szájához kapott kézmozdulatával kell megelégednünk.

— Ejnye, pedig a számon volt... Hiába no...

Igazán nagyon kedves töprengés, mit is lehetne tenni? Hát persze. Telefon a „szakágazatra”.

— ... Mondjátok már meg, ki volt az alkotó? ... Nem? Ti sem? ... X elvttárs mikor jön vissza? O bizonyára ... — A kagyló visszakerül.

— Nem tudja... ? — Kapcsol be egy bekukkantó kollégát a „kutatókörbe”? Nem, ő se tudja.

• A többirányú firtatás során barátságos patrómu- surtk emlékezetében mégiscsak felvillan egy név, majdnem olyan, mint akié a MŰ lehetne, ha ugyan ő az alkotó. De ez csak „rémlik”, tehát — kint vagyunk véle a vízből.

MÁR-MÁR GROTESZK a helyzet, ahogy miind- annyiunkon erőt vett a „most már csak a végére járunk, iha a fene fenét eszik is” elhatározás.

— Gyerünk a „főosztályra"! Iktatókönyv alapján rá kell bukkannunk a megfelelő aktára.

A „detektívmumka” izgalmával esik szolgálatkész támogatónk a segédkönyvnek, s míg ujja „A tárgy megnevezése” c. rovation siklik föntről lefelé, az időközben betévedő kartársakat Is faggatja: „Nem tudjátok, ki az alkotója— Nem, és fejinga tás váltakozva járja.

— Megvan, megvan! — Áll meg a kereső mutatóujj a „történelmi” iktatószámnál. — Az iratra nincs is szükség, a művész neve uralja a „tárgyat”.

...De most mii se áruljuk el. Juszt se! Ügy kell az alkotónak, amiért azt az egy vagy két betűvé- setet saj nált a M O - véről.

Az ember eltöpreng. Nem túlzott szerénység ez? Kielégíti a művészt, ha a szűk szakma' és a köré

gyűrűzödő, de szintén vékony rétegek tájékozottak arról, hogy az ALKOTÁS az ő kezének és szellemiségének szülötte? Elegendő, ha a nagy számú „egyéb” csak azt llátja: ott a MŰ? Mert mondjuk az újságok, szaklapok ALKOTÖ és MŰ egységében foglalkoznak vele — átadáskor s később is időnként, ha arra méltó a munka. De vajon nem lenne „demokratikusabb”, ha szerény ikis szignó révén az időről időre, korszakiról korszakra arra- járó, kevésbé beavatott tömegek is megtudnák, ki alkotta a MÜ-vet?

Magunk közt szólva — így is sok esetben elnyeli a protokoll azoknak a nevét, akik valamit tettek, létrehoztak, 'akikért a „rendezvényt” szervezték. „Jelen voltak... átadta...” X, Y, Z, de, hogy kiknek — az még Itúl gyakran nincs ott az újságban.

Ne erősítsék fel fölösleges szerénységgel egyes művészek ezt az amúgy is nehezen oszló igazságtalanságot.

Elvégre Michelangelo sem restelllte felvésni „szignóját”, még dyan halhatatlan művére sem, mint a „Piéta”.

... HOGY PEDIG esetünkben milyen MŰALKO- TAS-róH is van szó, meg hol helyezték azt el —, mi is elhallgatjuk. Továbbá azt is, ki írta ezt a megjegyzést.

Akit érdekelne, a szerző névjélét megtekintheti a cikk kéziratán... Esetlég „stílusjegyekből” talól- gátázhat valaki.