Petőfi Népe, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-01 / 206. szám

1978. szeptember L 9 PETŐFI NÉPE 9 I VÁLASZOL A FŐKÖNYVELŐ, AZ ÜZEMGAZDÁSZ ÉS A KISZ-TITKÁR A pihenésről - dologidőben Befejeződött az aratás, a föld levetette sárgásbarna júliusi ru­háját, de a határ azért nem csen­desedett el egészen: a földeken most szedik fel a burgonyát, a javítóműhelyekben most készítik elő az aratási viszontagságoktól megviselt gépeket a következő nagy csatára — a kukorica beta­karítására. Javában tar.t tehát a „dolog­idő” — még az irodákban' is. Er­ről a tiszakécskei Béke és Sza­badság Termelőszövetkezetben győződtem meg. „Ha olyan a darab, veszek két jegyet.. Délelőtt tíz órakor, amikor Karai György főkönyvelőhöz be­nyitok, már túl van a munkakez­dés menetrendszerű pontossággal ismétlődő programjain: a jelenlé­ti ív ellenőrzésén, a postabontá­son. Éppen­Pusztai Béláné tabló­revizorral beszélget, aki a gaz­daság kereskedelmi egységeinek helyzetéről készít beszámolót, s éhhez kér szakmai segítséget. Később is szinte percenként nyí­lik az ajtó: az egyik bekukkantó arra kíváncsi, hogy mikor lesz bent a pénztáros, a másik arra, hogy alkalmazhat-e a tsz ven­dégmunkásokat munkakönyv nél­kül? — Késő délután véget ér ez a problémaözön. — Mit csinál aa szabad idejében? — Sietek haza, aztán viszem be a fiamat a fogorvoshoz. , — Utána? — Mire hazaérünk, este lesz. Valószínűleg leülünk a televízió elé. A híradót mindig megnézem és a „Hét” című adás sem pe­reghet le nélkülem. A szórakoz­tató filmeket viszont ritkábban nézem. — A mozit sem szereti? — Inkább színházba járunk. Ha Kecskeméten akad valami el­intéznivaló, általában elnézek a színház pénztárába is, s ha:olyan a darab, veszek két jegyet. „Az első nap fürdeni mentünk.. Erős Józsefné előtt jókora irat­halmaz: éppen rendeleteket ol­vas: — Most jöttem vissza, tájé­kozódnom kell... — Mivel telt a szabadság? — Nagytakarítást csaptam a lakásban, és felszedtük a káposz­tát a háztájiban. Később kiderül, hogy a szóra­kozásra, a kikapcsolódásra is ju­tott idő. A tsz ugyanis lassan tíz esztendeje tartja a kapcsolatot egy csehszlovák kollektívával, ahonnan négy család érkezett, kétnapos látogatásra. — Az egyik családot mi láttuk vendégül — mondja Erősné. — Az első nap fürdeni mentünk a tsz termálfürdőjébe, másnap pe­dig ellátogattunk Kecskemétre: megmutattam nekik a városköz­pontot. Szépnek találták, különö­sen a Kéttemplom köztől voltak elragadtatva. Ezzel eltelt a dél­előtt, délután pedig hajóval át­mentünk Tiszakürtre, ahol meg­néztük az arborétumot. Hát ez volt az én pihenésem. Akár hi­szi, akár nem jobban elfárad­tam, mintha végigdolgoztam vol­na azt az egy hetet. „Többre nincs idő...” Lődi Lajos, az öntözési és me- liorizációs ágazat helyettes veze­tője csak pár percet tud szakí­tani a beszélgetésre; bár befeje­ződött az aratás, még mindig a gabonaátvétetnél helyettesít. Most kivételesen mégsem átvesz — 6 ad át gabonát, azoknak a nyugdíjasoknak, akik terményben kívánják kiváltani a háztáji já­randóságukat. Vagy öten várnak rá. —Szabad idő? — kérdez visz­sza. — Este fél hétig nem lesz. Akor jön a váltás, és fél óra fel­tétlenül kell az átadáshoz. De ott­hon is egy sereg tennivaló vár rám: enni adok a jószágoknak, vizet készítek be — öregek a szüleim, segítenem kell. — Mikor pihen? — Ha leülök a televízió elé. Mert a híradót mindig megné­zem, s a politikai jellegű adáso­kat is. KISZ-titkár vagyok, há­romhavonta tartok politikai tá­jékoztatót, lépést kell tartanom az eseményekkel. Éppen ezért jára­tom a Magyarország című heti­lapot is. — Könyvet gyakran vesz kéz­be? — Sajnos, nem mondhatom. A húgom nagyon szeret olvasni, az- tán előfordul, hogy egyik-másik felcsigázza az érdeklődésem, „ilyenkor belekapok, átfutok raj­ta, mint' az újságokon. Többre nincs idő... é hé — Többre nincs idő. Legalább is a dologidőben, nyáron nincs. Hamarosan jönnek azonban a nyugalmasabb ősz végi, téli es­ték, amikor faluhelyen is bené­pesülnek majd az intézmények a különböző tanfolyamókra járó, előadásokat hallgató — sőt: elő­adásokat tartó! — mezőgazdasági dolgozókkal. Hiszen nemcsak a pihenésben, a szórakozásban, de az ismeretszerzésben' is pótolni szeretnék nyilván mindazt, ami­től a nagy erőfeszítéseket köve­telő nyárban megfosztotta őket a kötelesség. K. J. A LEGGŐGÖSEBB POLGÁRI JÁRMŰ—HOZZÁNK KORÁN ÉRKEZETT — OTT VER TANYÁT AZ EMBER, AHOL KEDVE TELIK—ÁLDÁS ÉS ÁTOK GYORSASÁG ÉS KÖRNYEZETSZENNYEZŐDÉS Ady Endre az automobilokról Petőfi huszonhárom éves ko­rában illt először vonatra, Ady Endre huszonegy évesen élvezte először gépkocsiból az elsuhanó tájat. „Száz vasútat, ezereV’ uj­jongott a szabadságharc költője az első magyar vaspálya láttán. „Ezek a föld erei ...Az életnek nedvei.” Az újságíró-poéta ko­rántsem fogadta ilyen felhőt­len örömmel a gépkocsit. Minden újra fogékony lévén gyorsan föl­ismerte, hogy az automobil több nagyszerű tudományos, műszaki teljesítménynél, több a helyvál­toztatást forradalmasító eszköz­nél. Beletöfög, belerobog szoká­sainkba, új örömöket, új bánato­kat hoz, tükrözi a társadalom ál­lapotát. □ □ □ Elmaradottságunkkal magya­rázta — például — az 1905-ös pesti gépkocsiikiállítás gyér láto­gatottságát. Bezzeg Párizsban! „A világ minden nyelvén bírál gatták az automobilipar remekeit, a száztagú rezesbanda nem egyszer örvendeztette meg a kóborló ma­gyart ama jeles nemzeti dallal, hogy hallod-e te körösi lány. Hogy miért nincs így Budapes­ten is. Csak azért, mert kicsik és szegények vagyunk?” Szó se róla! „Az automobil par excellence az életcsúcsra került harmadik rendnek diadalszimbó­luma, a leggőgösebb polgári jár­mű. Az egyéni iparkodásnak, a vagyonnak, a lázas életnek, a gyorsaságnak, a pervenügőgnek kerekeken röpülő proklamációja. Az automobilt azért kéllett kita­lálni, hogy a burzsoágőg most már végleg halálra gázolja a lo­vagi dölyföt. Az új high-life a régi high-life-ot. A jelen a múl­tat.” Franciaországban az arisztok­raták is igyekeznek beülni „az új szekérbe”, de az automobil nem nekik készült.* „Olyan élet- felfogás csináltatta meg a tech­nikusok agyával, mély négy nem­zedék alatt kiforgatta tengelyéből a régi világot.” _ Itthon •— 'sajnálkozik -a költő ‘ —. egyelőreafeudális uták pasz- sziója' a z -«aSömobil " lünk elsikkadt a harmadik rend... A sallangos négyfogatú hintók országa mit akar az auto­mobiltól.” Ítélete fájdalmas: „Az automobil korán érkezett hoz­zánk.” (1905. május 17.) Hazájára gondolt a Párizsból Marseilles-be vezető út f orgalmán álmélkodva, „az automobilok or- szágútja” mentén. „Nekünk még Magyarországon kevés a jó utunk, a pénzünk, az automobilunk, s aligha sok embernek van fogal­ma arról, hogy az automobil má­sutt — hol tart már... De ne­künk még kevésbé van arról fo­galmunk, mi mindent változtatott meg már eddig is 'Európa Nyu­gatán a gépkocsi. Egészen új rendszert kell adni a nyaraló- és üdülőhelyeknek, az országutak mentén feltámadnak a postako­csik korából a vendégfogadók... Érzi p vonat, az üzlet, a színház, még a könyv is érzi az automo­bilt, a gyorsaságot, mely elsöpri, elvonja tőlük az embert... más szabású ruhákat viselnék az em­berek. Régi foglalkozások pusz­tulnak, s újak születnek, új igé­nyek, új intézmények... Könyv- olvasásra persze, hogy még ke­vesebb lesz az ideje, de viszont olyamféie új szokásokkal, mint a többiek között a sátorozás, sok szép kárpótlást nyer a mai, bol­dog, gazdag ember. Nekiindul összehajtható sátraival hatalmas automobilján, s ott ver tanyát, ahol szép, s ahol kedve telik.” Legfőként a modem idők szim­bólumának véli. ..A Halál autó- mobilján rokona a fekete zongo­rának, s valóban azt vallom és írom ma is, hogy legalább auto­mobiltempóban kell élnünk, érez- nünk és tennünk, hogy az élet juttathasson egy kis mámort.” (1910. január—február.) Aggasztják, ingerük veszélyei: „az automobilozás mánia. Néme­lyiknél a pénzt is élvonja más céloktól.” (1905. január 1.) Az új masinák szennyezik a környeze­tet* „A Kossuth utcán a legbü- dösebb automobilok is vígan nyargalhatnak. A petróleumosok, a benzinesek is. A két lábukon sétálók pedig fojtsák' az orrukat, avagy szerezzenek töf-töföt. Hát ez Kis-Ázsia.” Elektromos autó­kat javasol! A benzines motorok maradjanak az országúton. (1906. május 30.) A vadul száguldó masinák ve­szélyeztetik az utcai járókelőket, „garázdálkodásük” megakadá­lyozására külföldön közlekedési rendőrséget szerveztek. Ady tu­dósított először erről a kezdemé­nyezésről, nyilván azért, hogy ho­nunkban is hozzanak létre ha­sonló testületet. (1904. augusz­tus 6.) Beláthatatlan pusztítást okoz­hat a gépkocsi (a technika), ha rossz kezekbe 'kerül, a kormány, az irányítás, ha történetest Vil­mos, a cezaromániás császár ül 'ji. törtet min­den nemes eiriben'érS“..'. ’És jön „jVeliüt ijszemibe „tefélé . száguldó aütomÖBílfávdr'a“xaSÍSáí láfti­pája hátrafelé szórja a fényt.” (1905. december 17.) Ki tudná Adynál jobban, hogy bármilyen sebesen száguld a gép­kocsi, bármilyen akadályok tor­nyosulnak, nincs megállás. Vár­ja, sürgeti a rohanó világ új cso­dáját, az első „igazi légi automo­bilt”. □ □ □ Bámulatos találmány, szerkezet a gépkocsi, de én mégis megha- tottabban csudálom a költő-új­ságíró ennek hatását fölmérő, át­látó, történelmi, társadalmi ösz- szefüggéseit feltáró egyben-más- ban jövőbelátó lényegláttatását, következtetéseit. Heltai Nándor Üdvözlet Balatonfenyvesről 9 Megbeszélés a teraszon, a társalgó ablaksora előtt. Ez idő szeirint nincs párja ha­zánkban a megyében * élő úttörők balatonfenyvesi táborának! A 17 mi.ll.ió forintos költséggel, közvet­lenül a víz partján épült tábort tavaly még csak .próbálgatták” az ideérkező pajtások, s az ő se­gítségükkel is keresték az apró építési hibákat, hogy erre az esztendőre már kijavíthassák azo­kat. Sikerült! Az idén nyáron már folyama­tosan tizenkét csoport — eseten­ként százhúszan — táboroztak, tanultaik, készültek a következő esztendőre ezen a helyen. Az út­törők számára tervezett épület úgyszólván tökéletesnek bizonyult. Á megyei KISZ-bizottság „pénz­ügyminisztere”, Szebellédi István, aki a telek megvásárlásától kezd­ve, az alapkőletételen keresztül az építés befejezéséig figyelemmel kísérte a tábor elkészültét, már csak apró finomításokra, például a sportpálya befedésére — üveg- vágy . műanyagtetőre — gondol. Ha az úttöjővezetők is jónak tartják ezt az elképzelést, akkor jövőre ez is elkészül! ­A tábor alapvető feladatának a továbbiakban is a vezetőképzést tartják, — így lesz ez a jövőben is. Rajtitkárokait, ifivezetőket, raj- vezető-helyetteseket, őrsvezetőket képeznek, de jut idő jutalomtá­borok részére is, kiváló úttörők­nek, vetélkedők nyerteseinek, a művészetek kedvelőnek.' 9 A tábor másik teraszán javá­ban folyik az asztalitenisz-csata. 9 Az épület körfii ezer négyzet- méteren alakították ki a sport­pályát. Most zajlik a röplabda^ csata. Képeinket f így elemi elhív ónak szánjuk: dolgozzatok, tanuljatok úgy, hogy elmehessetek Balaton- fegyVesre! • És íme, a tő, a tábor strandja. Egyetlen csónak várt még vendé­gére. Bizonyára nem sokáig... (Kis Mihály felvételei) mm**® (3.) — Na látod! mondja mohón. — De ez egy fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor még talán maga sem élt, főnök! Ne fárasz- sza magát, a szöveget ismerem! — Udvariasan meghajoL — Ké­rem a könyvet Lelépek. Sakk-matt ezt érzi egy pilla­natig. - S már nyúlna a páncél- szekrény kulcsáért ahol a beosz­tottai , iratait tartja, amikor el- szégyeLli magát Az iskoláját, hát ilyen olcsón adja? Máskor nem szoktak tőle ilyen olcsón meg­szabadulni ! Lassan visszaül a. székére, s szomorú pillantást vet a gyerek­re. í — És hol találsz még egy ilyen munkahelyet, fiacskám?- — Milyet? — kérdi a fiú. i — Olyat, mint a miépk! — emelkedik meg ültében. — Ez a mi vállalatunk valóságos állam az államban, kisfiam!- Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas csa­lád !' Pesttől az országhatárig há­lózzuk be az egész országot! Ha a legeldugottabb faluba vetődöl el, és felkeresed a postát: ott­hon vagy! A fiú riadtan néz rá. — És mit keresek én a legel­dugottabb faluban, főnök? Elégedetten felnevet; pedig már a hal a horgot pedzi... — Ugyanannyit, mint Pesten! — mondja lelkesen. — Ez a nagyszerű nálunk, fiú! Egységes fizetési rendszer az egész ország­ban! És — elégedetten hátradől — és micsoda fejlődési perspek­tíva, te fiú! Nézz rám! Mit gon­dolsz, hogy kezdtem én, ezelőtt harminc évvel? — Fogalmam sincs, főnök. Li­la gőzöm sincs, ne haragudjon. Kihúzza magát ültében. — Mint egyszerű táviratkihor­dó, fiam! — Szünet. — És nézz meg most! — Nézem, igen.... ’ — A hivatal vezetője vagyok! — Kifelé mutat a kis irodából; a fiú, karja intése nyomán, szemügyre veszi a sokszor látott helyiséget; az ügyfelek két ko­pott asztalát, az ablaksort, a négy kis munkahellyel: kettő a levélforgalom, kettő a pénzfor­galom számára. — És ki tudja, még meddig viszem, hiszen még csak ötvenéves vagyok, van még tíz év szolgálatom I — Megra­gadja a fiú karját — A te zse­bedben is ott a marsallbot, Laj. csikám! Húsz-harminc év: és te lehetsz itt az utódom! A fiú megint kipillant az üvegablakon; szeme végigfut a négy munkahely négy székén, amelyből kettő üres, hja, hiány­zik a munkaerő.... — Itt? — kérdi bizonytalanul, s kifelé mutat. — Itt? Felpattan, mert érzi: most kell a vasat verni és a fiú vállára üt — A világ legdemokratikusabb intézményének egyik vezető em­bere lehetsz, képzeld csak! A fiú pislog. — Izé... ezt hogy kell érteni, főnök? — Ügy, fiacskám, aranyos Laj­csikéin, hogy nálunk nincs kü­lönbség, nincs rangsor a kézbesí­tendő anyagok között! Nekünk egyformán fontos a kinevezési okmány, a szerelmi vallomás, az adófelszólítás, és az ötszavas üd­vözlőlap! A reklámnyomtatvány. Mi azt is kézbesítjük! Pedig ha csak a fontos küldeményeket jut­tatnák célba, talán egy csapásra megszűnnének a munkaerőgond­jaink. — Az asztalra csap. — De mi demokraták vagyunk! A fiú hallgat. 0 odaáll szoro­san mellléje. ... És ezt az intézményt aka­rod te rútul cserbenhagyni! Mint a gázoló autós az áldozatát! Csend. Lajcsi lehorgasztott fej-' jel áll, majd lassan az asztalra dobott táskája után nyúl. — Hát akkor azért alszok még egyet erre a dologra, főnök... Csak azzal a demokráciával ne fűzte volna az agyamat. Csuda egy dumája van. 4. A háziipari szövetkezet ko­pott kis irodájában ketten ülnek; egyik íróasztalnál az elnök, má­siknál az idős adminisztrátornő. Csöndesen tízóraiznak, eszeget­nek. Tizennégy éven át napi nyolc óra: csak kiszámítani is iszonyú feladat, mennyi jönne ki mindet összevéve... Ennyi idő alatt a világ minden gondját meg lehet beszélni, töviről-he- gyire, akár százszor; jobban is ösinerik egymást, a másik min­den nyílt és rejtett gondolatát, mintha házasak volnának... Az ember a házastársával három­négy óra hosszat van együtt na­ponta, ebből is lemegy legalább kettő a tévénézésre — munkatár­sával tehát ennek az időnek ép­pen a négyszeresét tölti. Az* elnök magában számolgat. Ha Kauczinéval az utóbbi tizen­négy éviben négyszer annyi időt töltött együtt, mint a feleségével, akkor ez voltaképp ötvenhat év­nyi házasságnak számít... Él­mélázva nézi az idős hölgyet, s ha megölnék, sem tudná meg­mondani, melyiket unja jobban: ezt az asszonyt-e, vagy amazt otthon, a hites feleségét... Az álmos egyhangúságba az hoz most némi mozgalmasságot, hogv nyílik az ajtó és belép Is- pánkiné, a szövetkezet egyik leg­régibb és leghűségesebb bedolgo­zója. Alig tudja beszuszakóin! magát az ajtón: egy-egy puffa­dásig tömött szatyor van mind­két kezében. — Jó napot, Szatymazi elvtárs — köszön barátságosan. — Jó reggelt, Kakucsi néni. Az öregasszony, mintha meg­csípték volna, félkattan. — Miért mondja nekem, hogy reggelt, aranyoskám? Csak nem arra céloz, hogy nekem még reg­gel van? Hogy Szatymazi elvtárs­nak már javában nappal van, amikor még nékem reggel? Ha mindent akar tudni, tudja meg, hogy korábban vagyok itt reg­gelenkint; mint az elnök élvtárs! Amikor az olyan nagyságos asz- szonyok, mint maga, aranyos­kám, még javában a párnát da­gasztják, sőt, akkor fordulnak a másik oldalúkra, aranyoskám, ak­kor Kakucsi néni már javában itt van! Kakucsi néni ugyanis nem maga osztja be az idejét, aranyoskám, mint a boldog be­dolgozók, mert a Kakucsi néni­nek a Munka Törvénykönyve írja elő, hogy mikor kell ide belép­nie, és mikor húzhatja le itt a rolót, de úgy ám, aranyoskám! Az elnök int, mert tapasztalás­ból tudja, hogy most az elhalt férj következik, aki többet ivott, isten nyugtassa, mint a Szahara és a Góbi-sivatag száraz homok­ja együttvéve, aztán a rossz útra tért fiú következik, akit a görcs rántott volna össze, amikor ab­ba a züllött kompániáiba beleke­veredett, aztán a lány, aki tanul­ni ugyan nem alkart, pedig mit prédikált néki, mit könyörgött, de az nem, a cafka, az istennek sem, csak a fiúk, a tánc, meg a ruha, meg a 'nagy hajú gitáro­sok, hogy azokat is. tette volna akárhová az isten, a lobogó ga­tyájukkal ... Szatymazi kartárs tehát int, a elnöki tekintélye téljes súlyával az újonnan érkezetthez fordul. — Mi szépet hozott, Ispánkiné? — Szépét? — mosolyog az asz- szony. — Gyönyörűt! Azzal a két szatyor tartalmát Kakucsiné asztalára önti, kidől vagy kétszáz pár mamusz. — Látott már ilyen szépet, Szatymazi elvtárs? Kakucsiné nyúl az egyik párért) forgatja, nézegeti. — Mint a harmat! — teszi az­tán vissza az asztalra. — Ugye? — ragyog a bedol­gozó. Az öregasszony bólint. — Olyan gyönge, olyan kis esendő... — De szemre azért szép! — mondja az elnök, engesztelőn. De az engesztélés már későn jött; a szövetkezet egyszerű dolgozójából kitör, amit már Kakucsiné első litániája óta nyél vissza magába. — Gyönge, azt mondja, gyön­ge, Kakucsi néni? Hát talán én adom az anyagot hozzá? Nem maga? Adjon máskor bőrt, var­rók én abból is, ne féljen! Azt aztán nem nyüvi szét egy század katonaság sem! De amíg szúnyog­hálót kapok, addig csak szúnyog­hálóból tnldofc tutyit csinálni! Na! Kakucsiné mély lélegzetet vesz, nyílván, hogy bírja válasz- szál, de az elnök megint csak gyorsabb nála. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom