Petőfi Népe, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
mum mmsmmmmmn IRODALOM . MŰVESZ E T Színek és fények A Magyar Nemzeti Galéria tizedik csoportkiállításán SOROK A TÁRSADALMI MUNKÁRÓL Egy óvoda naplójába Színek (harsognak a múzeumi termek áhítatos csöndjében, sokféleségük elkápráztatja a nézelő- dóket. Ki tudja, mit vártak, mi hozta be őket a Magyar Nemzeti Galéria tizedik csopqrtkiál'lítására, ?hol tizenegy festőművész munkásságát válogatott (képanyag reprezentálja. Családok érkeznek kíváncsian és tanácstalanul. Csupa híres festményt tanulmányoztak eddig és a romantika nagy magyar piktorainak fennkölten szárnyaló ecsetvonásai után hirtelen nem tudják hová helyezni a vibráló foltokat, a kifejezésnek azt a nyers, indulatosabb módját, amely, nem kapcsolható sem a hagyományos látványfestészethez. sem a formabontással kísérletező modernekhez. □ □ □ Az eligazodáshoz tudni kell, hogy kik ezek a tizenegyek? A tárlat bevezető része tisztelgés a nagy elődök: Czóbel Béla, Frank Frigyes, Holló László emléke előtt. Czóbel az első lázadók közül való, akik elutasították a nagybányai mesterek iskolateremtő stílusát, és az illedelmesen unalmas fes- tegetés helyett, lázasabb, lüktetőbb kifejezésre törekedtek. Expresszív nyugtalanságuk új utat nyitott festészetünkben, követőik közül kerültek ki a kiállítás többi szereplői. Ami közös bennük, az a festői expresszivitás, a szíriek viharos örvénylése, a szenvedélyek viharzása, a láttatás kényszerítő ereje. Czóbel Béla kontúrokkal kihangsúlyozott, érzéki szépségű képei, Frank Frigyes tüzes színei, a kiskunfélegyházi születésű Holló László drámai feszültséget árasztó alföldi tájai egy jellegzetes képzőművészeti vonulat csúcsaiként magasodnak elénk. A nyomukba lépő, melléjük felzárkózó utódok eredetiségét sem halványítja el, sőt kiemeli a csoportosítás. A látogató szívéibe belemarkol egy fényevesztett arc gyötrelmes magánya, falak villannak feléje, egy sohasem látott, mégis ismerős messzi tájból, ahonnét fenyőszag érkezik és harangszó. Kíntól eltorzult házak, szenvedő fák, múltát’idéző, jövendőt fürkésző emberek. A sietős látogató elől egy kissé talán elrejtik arcukat. A festői fényhatásoknak ugyanis nem kedvező az' elrendezés. Bozsó János Barokk szobáját is véletlenül fedeztem fél. Egyszer elmentem előtte, akkor nem tett rám különösebb hatást. A túloldalról visszapillanva viszont nem akartam hinni a szememnek. Ugyanaz a kép, más megvilágításban. Az ablakon bezúdúló fény szinte elemi erővel hasítja szét a hideg kék falak közé zárt díszes bútorokat, egy letűnt világ masszív és kopott jelképeit. Aranyeső. Bozsó János kiállított festményeibőL Nyári konyha. • AZ EGYIK KÉ. SZÜLŐ kecskeméti óvoda versnek köszönheti — ha nem is a létét, de — a gyermekszabású megoldásait. Szabó Lőrinc költeménye, a Lóci óriás lesz fiatal tervezőket és keramikusokat ihletett meg. Poétikus az egész történet, bár lényegében szellemi kapacitások mozgásáról, költségmegtakarításról, sajátos életkori igényekhez való alkalmazkodásról van szó. Az óvoda tervei és különböző megoldásai társadalmi munkavállalásból születtek. Ha nem így történt volna, talán ki kell találni. Eljutottak egymáshoz és egymás gondolatvilágát két műhelyközösség — a főleg mezőgazdasági beruházások tervezésével foglalkozó MEZÖ- BER Vállalat és a kísérleti évét töltő kecskeméti Kerámiastúdió — fiataljai. Ennek eredményeként olyan óvoda épül hetvenöt-száz apróságnak a hírős város egyik peremrészén. az úgynevezett Rendőrfaluban, - amelynek a kertjében a rideg vascsapok helyett lekerekített, bibe-formájú pirogránit ivókútból csobog a víz. A műanyag kancsókat és társait felváltják a kis kezek méretéhez és fogásához idomított, egyszerűen tárolható edénycsaládok. A mosdó hatszirmú virágra emlékeztet: 'hatszögletű műkőcsöre függeszkednek a porcelán kagylók különböző magasságban. A takarékosabb helykihasználás 300 ezer forinttal csökkenti a gazdasági normatívákban szereplő építési költséget, s a mosdón is kisebb a szerelőfelület, mint egyébként. * Kovács Ferenccel, a fiatal tervezőgárda ugyancsak fiatal irányítójával és Probstner János stúdióvezetővel beszélgettem a szép vállalkozásról, amely a tárLóci óriás sadalmű munkaakció felhívásán túl annak köszönhette 'kibontakozását, hogy egymásra találtak az építészek és keramikusok. Valami izgalmasan új dolog alakult ki az együttműködésből. Hiányoztak például az esztétikai és gyakorlatias , igényeknek egyaránt megfelelő óvodai étkészletek? Itt lesznek, és a megoldást átvéve másutt is lehetnek. Az építészeti elképzelések szintén eltérnek a megszokottól, s ráadásul a megvalósításuk nem drágább azoknál, sőt költségmegtakarítást eredményeznek. • MI KELLETT mindehhez? Lelkes és kitartó építészek; kísérletező ked' iparművészek, akik a Kerámiaaiúdióba szóló öszön- díjas idejük egy részét óvodai tapasztalatcserékre szánták; egy városi óvodaigazgató, aki áldását adta a megszokottól eltérőre; rugalmas kivitelező cég, amely hajlandó a menet közbeni változtatásokra is. Igen, ilyesmivel nem mindennap találkozni. Túl szép a menyasszony — gondolom óhatatlanul. S a beruházásokkal ösz- szefüggő tapasztalataim is megtanítottak gyanakodni. Mint kiderül, mégsem egészen úgy ment minden, mint a karikacsapás. A tervrajzok már túljutottak azokon a fázisokon, amelyek részben észszerű, időnként viszont értelmetlen kompromisszumokkal járnak együtt. A keramikusok csak ezt követően léptek 'be a folyamatba. (Korábban a kecskeméti Kerámiastúdió sem létezett.) Ami a jövőt illeti, a fordított sorrend válhat gyümölcsözőbbé. Az együttműködésre már a tervkoncepció kialakításakor szükség van. De — vetheti közbe bárki — végül is az eredmény a fontos. Ez pedig azt jelenti, hogy a kivitelező Magyar—Szovjet Barátság Tsz jóvoltából a jövő év végére várhatóan a gyerekek birtokba vehetik az épületet A kidolgozott, újszerű tervrajz emellett másutt is hasznosítható, az ötletes óvodai edények sorozatban gyárthatók. • Amiről itt szó volt — a fiatal tervezők és művészek szellemi termékcseréje — jórészt személyes alkotói egymásra találásán alapult, s amit az anyagi ellenszolgáltatás reménye sem kísért. A MEZÖBER-nek cserébe jutó két-három óvodai hely közösség, kollektív ügy. Ezért 'beszélhetünk társadalmi munkavállalásról és .— teljesítésről. Ahhoz, hogy a résztvevők sikerélménye se mar radjon el, legalább a beruházások hasonlóan biztos előkészítésére van szükség. Viszont hallottam már olyan esetekről is, amikor a tervek .ugyan elkészültek, de a megvalósulás „közbejött okok miatt” tárgytalan lett Aki a hiábavalóság utólagos keserű szájízét érzi, vajon újra jelentkezik majd társadalmi munkára? • A RÖPKE KITÉRŐ UTÁN, a leendő 'rendőrfalusi óvoda kapcsán levonható tanulságokhoz tartozik az is, hogy tényleg ideje lenne, ha az építtetők másutt sem csak külső díszként rendelnének meg képző- vagy iparanű- .veszeti műveket Hanem módot adnának arra, hogy a téralakítás szerves részeként jelenhessenek meg az esztétikai örömöt kiváltó alkotások. így érezheti majd magát Lóci — példáid az óvodák sok kis Lócija — valóban óriásnak. Hatása Feme Bozsó érzékenyen és mesterien bánik a fényiekkel. Nosztalgikus hevülettel sűríti vásznaira a nyári délutánok melegét az alföldi táj színeit, a régi tárgyak, a rég lebontott fürdőházak hangulatát vagy a roskatag tanyák, faluszéli kunyhók lassú agóniáját. Holló László vihart kavart az ecsetjével, Bozsó János borzongató csendeket tud festeni. Halkan beszél, de nem színtelenül és fénytelenül. □ □ □ A vendégkönyv bejegyzései szerint erre mások is felfigyeltek. Jólesett olvasni a dicsérő szavakat. Jóleső az a tudat is, hogy a közönség elég gazdag válogatásban tekintheti át egy azonos hagyományokat folyató, de kifejezési módjában változatos együttes elismerésre méltó munkásságát. Vadas Zsuzsa JÓBA TIBOR: Ködfátylat ölt. Kecskeméti Halk szeptember. Béke tér. Váltamra száll egy rőt-arany-levél. Borzongva bökkenek: közéig a tél, s mit a könnyelmű, szajha nyár ígér, szertefoszlik, mihelyt lehull a dér.... Sápadt hajnalok jönnek majd, s a szél a házak közt huhog, zordan zenél; ködfátylat ölt a végtelen fenyér, s fölé borul a hó, mint hús tenyér. De, hova minden este visszatér társad: szobánk, ez otthonos-fehér vár ránk... Itt minden hajsza véget ér, az ernyős lámpa szőke fényinél halkan duruzsoló gázláng_ mesél. S hiába, hogy a karmos ujjú szél zihálva zúg: szívünkig el nem ér a fagy. Mert míg két hú szempár beszél, örök nyarunk forrón, tüzelve él! ANTALFY ISTVÁN: Ősz előtt Ritkulnak már a lombok is.. Betelt a nyár; hát elköszön. Utam avar-tengerbe visz, de hull rám még a fényözön. Most már meglátni messziről a tarlón, hogyha fut a nyúl. A nád már féloldalra dől. és fáj, kimondhatatlanul... Vígasztalom már magamat: az őszi köd még messze van. De tudom, hogy a fák alatt utam lassan már úttalan... A telep ott áll a falu és a város között, kint felejtve a rejtőzködő völgyiben, a mákföldek virágaival körüllobogózva. A városnak csak ritkán látott vidéki rokona, a falunak mostoha testvére. Hideg teleken, szikrázó fagyban a „tormás” táblája takarónak elég lenne a néhány házra. Magára húzná ilyenkor a telep a „tormás” gyepét, egészen a feje -tetejéig. Egy utca van itt összesen, az is minden irányból kifelé vezet. Három hónapja, mióta a magasfeszültségű távvezeték építését megkezdték, mintha minden megváltozott volna a környéken. Reggelente a táj alig ismert magára. Felvonulási épületek nőttek ki a földből. A papsajtkenyérre], gyommal telenőtt domboldal alig győzte számlálni a több tonnás teherautókat, amik sűrű raj okiban, bőgve másztak a hátára. .iltt találkoztam Anionnal, a fiatal moszkvai munkással, aki már két hónapja dolgozott a távvezeték építésén, a fények útkereszteződésétől távol, ezernyi fényévre az otthoni háztál, családjától. Az öreg, viiharkabátos éjjeliőr éppen készülődik hazafelé. Itt van a reggel, a váltás ideje. Az ő „műszakja" már lejárt. Kezdődik a munka. Sorban gördülnek befelé a vastraverzekkel, 'betonoszlopokkal megrakott teherautók, de a lepakolásnál már baj van. Rettenetesen csúszik az agyagos föld. A zuhogó esőben bőrig áznak a rakodók. A villanyszerelők tehetetlenül állnak a hálószobák ajtajában. A sánta, bicegő asztalokon ott árválkodnak a 'reggeli maradék morzsái. Nyár, eső A falak közé beköltözött csendben csak egy-egy krákogás és az eresz csurgása hallatszik. Idegesek az emberek az eső miatt. Zátonyra futnak a beszélgetések, besütnek a suta viccek, mint a rossz töltények. Odakint a villanyoszlopok közt hatalmas szárnyaival csapkod a zápor. Anton az ablaknál áll, nézi a „túlórázó” esőt. Fekete félhold a szeme alja. Arcán gyűrődések, az éjszaka ujjlenyomatai. A forgolódó csendben mintha mélyebbre árkolódnának a ráncok homlokán. Tehetetlenül bámulja tenyerében a munka viharainak nyomát. Egyre gyakrabban nyúl a cigarettásdoboz füstszűrőfogsorához. A szőke dohány felesége és két kisfia hajszínét juttatja eszébe. Overálljának zsebéből úgy szórja ki a dohánytörmeléket, mint az álomport. „Vajon mi lehet most otthon?” — gondolkodik Anton. Amikor elindult ide, a felesége kikísérte a pályaudvarra, de csak ültek a váróteremben egymással szemben, mozdulatlanul, mint két idegen utas. „Hamar letelik ez a fél év.. | biztatta akkor fiatal asszonykáját, de hiába. Kétnaponta jönnek a levelek és mennek a letelt heteket számláló válaszok. Az apró betűs sorokban Anton néha megpróbálja viccé egyszerűsíteni a vágyakozást, de bizony nem sok sikerrel. „Ej, az embernek egy otthona van és sok kötelessége” — hes- segeti el magától a borús gondolatokat Anton. — Csak már dolgozhatnék, csak már elmúlna ez az átkozott eső” — mormogja magában. Legszívesebben topor- zékolna a tehetetlenségtől, mint tüzes vas és hideg kövön. Az ajtóban ott vannak a szerszámai szép rendben előkészítve, ugrásra készen, mint Anton sejtjei, szövetei, izmai. Régebben, mielőtt még megházasodott, a hídépítőknél dolgozott, távoli folyőknál. Most itt, az építkezésnél szintén hidat népit, de nem folyók fölött átívelőt, hanem az otthontól elválasztó távolság végtelen hídját A földibe ágyazott betonoszlopokra mászik Anton, a rézoxidos magasságban végzi biztosítóháló nélküli mutatványait. Félig a súlytalanság táján, ahol már szinte semmi sem különbözteti meg az embert a madártól. És aki ilyen magasságokban él, annak nem adatik meg a tévedés joga. Minden rossz mozdulat a halál lehetőségét hordozza itt. Végre eláll az eső. A sár fölött egy félméterre ott füstölög a Nap. Hiszen még kora reggel van, nem olyan nagy a késés. Könnyen behozható a lemaradás. Indulnak, az emberek örömmel, teli tenyérrel a munkának. Szemükben vibrál a problémamegoldás kényszere, gázolnak át a fű harmatkásáján a dombok felé. Már nem beszélnek, mert igazi kifejezésmódjuk a munka, a kezek beszéde. Így nincs szükség magyarázkodásra. Anton már mászik a magasba, szájában úgy tart egy szál drótot, mint a tengerészek a kést, amikor a hajó árbocára kúsznak. Nyomában mászik Pál József, aki Anton keze alá adogatja a szerszámokat. Arcukon abroncs a fegyelem, csak ádámcsutkájuk rezzen meg időnként. Anton- dolgozik megszállottan. Egyik keze harapófogóvá, a másik kalapács- csá változik. Forgatja vörös ökleit. A figyelem mély rétegeiben már hálás szeretővé lényegült a munka. Semmi másra nincs gondja ilyenkor az embernek. Szé- gyenli is már egy kicsit az előbbi gyengeségét. A Nap teljes erővel üzemel odafönt. Végzi a dolgát a nyár is, versenyre kel Anton erős karjaival. Aki alulról nézi most őt, úgy látja, mintha a tűz udvarában, a Napban serénykedne. Észre sem veszi, beesteledik. Leszáll Anton a magasból, a madarakkal együtt. A Nap átmászott a kazlakon, a dombon ücsörög, mint hatalmas róka, sugárszőre meg-megv U Lan még bíborvörösen. Nemsokára eltűnik, csak sarlófarkát hagyja az égen Holdnak. A hálószobákban előkerülnek a táskából a pálinkásüvegek, mint tartalék kézigránátok. Jólesik egy korty a munka után. Gyufát, cigarettát, konzer- vet vesz mindenki magának a közösből, szükséglete szerint. A házak közt egy eldobott újságot lapozgat a szél. Nemsokára sötét lesz, kialszanak a bogarak szemei is. Szél játszik a magasfeszültségű távvezeték drótjain. Anton fáradtan hallgatja. Kétezer méterrel közelebb került ma is az otthonához, a családhoz. Ahol a fa magasodik a homályban, holnap ott fejezik majd be a szerelést. Reggel, mire a madarak szétcsiripelik az éjszakát, újra lehet kezdeni a munkát Méterről méterre, oszloptól oszlottig, hazafelé. Varga Rudolf • Kovács László: Arc (krétarajz). C& JÁNOS: TiuvOS partok Bebújok zugomba, könyvbástyák közé — od’adtam tudásért, lelkem ördögé, kinn kalandos szél fúj, ablakkereten zongorázva néhány szaggatott ütem. Amit rég elhagytam, a szabad mező lent néhány szál fűben szives üzenő, azt mondja, hogy nem vagy jeges-egyedül, míg a tücsök szálai közt hegedül. Belenéz a könyvbe, messze kitekint szemem pápaszemmel, mint a mélybe lent, ahol a búvárok búvárszemüveg lencséin át nézik az üveg-vizet. Világ-üzenettel szivem megtelik, fölbukok a tenger-vízből messze kint, megcsap óceáni, fenséges magány, hajótalan körben a látóhatár. indulok a partra, békatalpaim delfinszárnya hajt a titkos partra, im, belül egy rejtélyes iránytű mutat, mint az ég vándorainak, jó utat. Tenger sós vizében úszom, szeretem; lebegek, mig bennem ég és föld leb eg, s új vágy hajt elérnem jól ismert, sokat látott' életem, most titkos partomat.
