Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)

1978-08-20 / 195. szám

MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET

BRONZKORI NÉPEK, KORAI ÉS KÉSEI AVAROK

Leletmentő ásatás Hajóson

Milyen kár, hogy a Kárpátmedence népvándorláskor! emberei, nem hasznosíthatták a követ építkezéseikhez. Házacskáikat földből tapasztották, fából emeltek és a nád, vagy lombok fedte kunyhók szinte nyomtalanul elenyésztek az évszázadok folyamán ... Másutt, hegyes vidékeken ugyanis ha más nem, de legalább a , házak sziktedarab.okbói kiképa-Tr.alakjai megumradtak az utókornak. Értékes' útmutatásokkal a régészeknek és érdekes látványosságként az érdeklődök számára. A kutatások után a látogatók így könnyen el tudják képzelni az évezredekkel ezelőtti emberek életkörülményeit.

Az Alföld gazdag régészeti emlékekben. Ám az itt található leletanyag egyáltalán rém „képszerű”. A szakemberek leginkább régi-régi temetőket tárnak fel és a csontok mellett heverő edények csatok, gyöngyök, használati esiz-. közök végül is a múzeumokba kerülnek. Maga a kutatási terület: egy-egy kisebb domb, buckás mező sem az ásatások előtt, sem azután nem fedi fel titkát, a felszínen semmi nem látható. A házakat tartó cölöpök, a nyitott kemencék, gabonás vermek maradványairól leginkább csak a föld elszíneződése árulkodik. De az is csupán akkor, amikor a régész az egykori talajfelszínbe hatol.

tgy van ez Hajós közelében is, ahol a közelmúltban értékes avar kori temetőre bukkantak a bajai múzeum munkatársai. A szakemberekkel folytatott beszélgetés életre kelti a múltat, elbeszélésükben a sírok rendszere, a talált leletek megelevenítik a régiek életmódját, szokásait, mindennapjait. A föld mélyéből kiásott tárgyakat viszont múzeumi raktárak zárják majd magukba, s a tapasztalatokat legfeljebb egy-két tanulmány összegzi csupán. A nagyközönség tehát ezért alig-alig szerez tudomást a részletkérdésekről.

— Alföldi Albert, a hajósi művelődési ház igazgatója értesített bennünket arról, hogy a Hosszúhegyi Állami Gazdaság újonnan megnyitott homokbányájából régi sírok kerülték elő — magyarázta a helyszínen Kőhegyi Mihály régész, az ásatások vezetője. —t Át is adták nekünk hiánytalanul a talált tárgyakat. Közöttük volt egy késő avar kori öntött övgarnitúra 1 és egy féltenyérnyi nagyságú, nagyon szép orsógomb is. Ilyet még nem láttam. pedig már húsz éve ások az Álföldön. Végül e két tárgy döntötte el. hogy sok más tennivalónkat félretéve elsőként ide kell kijönnünk.

□ □ □

A régészeti „stáb” gyorsan megszerveződött. Bajáról jött egy vízügyi szakközépiskolát végzett, ügyesen rajzoló fiatalember. Szegedről pedig egy numizmatikus, és eg> régész egyetemi hallgató.Az uso i:.unkasokat a Hosszúhegyi Állami Gazdaság megértő vezetői „kölcsönözték” a néhány hétre tervezett deletmentő ásatások számára.

Két hét alatt több mint húsz síri lár.tgk fel' Az előkerült leletekből megállapítható volt, hogy a dombocska egy késő avar kori temetőt rejteget, időszámításunk után 680-tól a 900-as évek elejéig Nagy Károly avar hadjáratának időszakáig temetkeztek ide a környékbeliek...

Sőt mi több, ötvenméteres

kutatóárok azzal a meglepetéssel Is szolgált, hogy a temető szélén az avaroknál sokkal korábban élő népek nyomai is előkerültek. A felfedezett nyitott tűzhely, illetve szemétgödör anyagából

megállapítható volt, hogy korai bronzkori népek laktak itt.

— Erről persze nem tudtak az

itt megtelepedett avarok — magyarázta Kőhegyi Mihály. — Bizonyítja ezt az is, hogy több sírt „beleástak” az egykori gödrökbe. De ha már az egymást követő telepesek kerültek szóba, azt is elmondhatom, hogy találtunk egy olyan régi, kirabolt sírt is, amelyből viszont a korai avarság által használt ezüstlemezes, indával díszített szíjvég került elő. Ez a lelet arra utal, hogy már az 580-as évektől kezdődően is laktak itt a környéken.

□ □ □

A sírok arról árulkodnak, hogy ezt e fáikkal, bokrokkal benőtt dombot egy késő avar kori nemzetség használta temetkezés céljára ... Előkerültek már a rangos családfő és a felesége, illetve a minden bizonnyal háromnégy nemzedéknyi rokonság földi nyughelyei.

— Korai Jenaje még becslésekbe bocsátkozni, de úgy tűnik, hogy több száz síros nagy temetőt rejt a föld mélye — ez a vezetőrégész véleménye. — Majd minden eltemetett mellett táplálni edényeket, de ezek többsége csupán a halotti szertartás számára készült, durván megmunkált, gyengén égetett úgyne• Lemezes, indával díszített értékes ezüst övcsat.

vezett sjíredény, amelybe ételt, italt tették az elhunytak mailé... A leletanyag zöme: sárga pasztagyöngyök, faragott tűtartók, orsógombek, , fülbevalók, csatok, szíjvégek, ritkábban egy-egy fegyver, tehát elsősorban viseleti, használati tárgyak, eszközök ...

□ I □ '

Az ásatás idei szakasza azt célozta, hogy a kutatók megállapítsák a temető kiterjedését, rendszerét, hiszen az egész terület feltárása éveket venne igénybe. A leletmentő feltárások eredményeként döntenek majd az ásatások további sorsáról.

Kép és szöveg: Pavlovits Miklós

m.

• A-régészek ásója nyomán egymás után kerülnek napvilágra az avarok életmódjáról tanúskodó leletek.

0 Másfél ezer éves csontváz.

• Az egykor félelmetes kard pengéjét is megviselték az évszázadok.

BARANYI FERENC:

Milyen ember lehetett István király?

Emlékszem még: a negyvenes évek elején elemi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-mór angyalian naiv tekintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a törmörségében fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonású, meleg szemű szentet.

Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Koppányi, végeztette ki Ajtonyt, nagybátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi' székhelyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett.

Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkálói épp oly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel, A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlelhetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett préselnie a fogát...

Ki volt, milyen ember lehetett István király?

Két legenda maradt fenn róla és a krónikák törzsinek is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében születtek. A XI. század végéről van szó, a gregoriánus előretörés időszakáról, Ekkor már a „plus rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pius rex címkét alaptalanul ragasztották első ki-, rályunkra, A katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Érdekelnek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti rítusú kolostoroknak is dotációt adőtt. S haNköhyörtelen intézkedéseit hitbuzgalfni tevékenységnek tudta 'be — nem cáfolja a „kegyes király” eszményt sem. Ám szerintünk, marxisták szerint a feudális uralkodó, tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel-vassal biztosítani. Ezzel viszont — akarva-akaratlanul — sok évszázados fejlődést Indított el, saját

személyes érdekeiből fakadó tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. A maga korában tehát nem lehetett „népszerű ” ember. Az új, a szókatlan rendet megszilárdítani igyekvő intézkedések rendszerint népszerűtlenek az első pillanatokban, a tömegek értetlenségébe ütköznék. Pedig akkor a kibontakozó feudalizmus támogatása jelentette a haladó magatartásit, hogy aztán — évszázadokkal később — a szétzúzásra való törekvés jelenthesse azt..

Ki volt tehát István király? Szentember, vagy kemény kezű feudális uralkodó? Ösztönös ráérzések vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és hálájára. Az állammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi la könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismert fel — vagy sejti meg — a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a hazánk, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egy-két. helységnévben hagyva — vagy italán a vér rönkben is. De fontos az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egjíik biztosítéka a sokféleség egysége.

És azt hiszem, egy kicsit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az alkotó elemei...

Mert ez a „tízmilliós egység” a legemberarcúbb társadalmat építi immáron alkotmányos jogainak védettségében. ^Hol káromkodva, hol lelkesedve’’ teszi dolgát, de mindig tisztességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb évezrede neki sem közömbös.

És ez a „tízmilliós egység" .emelt fővél nézhet most már az új kenyér ünnepének elébe, mert ;hosszú évek óta eleget tud tenni belőle az ország asztalára.

Ki volt István király?

A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszer! — a századok során. '

És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély.

VERES PÉTER:

Nehéz kenyér

(Regényrészlet)

A kapálást már csak elvégezték édesanyámék, de mi lesz az aratással'? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról szó sem lehet! Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, EcsedL Sándor bácsi, régi, jó élvtárs és romániai fogoly társ vcflt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyek-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kommenciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „heptikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátkozottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák 'közt a veszett Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnak heptikás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával.

Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben, amíg élek, szerencsétlen félember leszek. Voltak ilyenek sokan a faluban, én én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akartam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az' életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első,-hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívódtam ezen. — Nem halhatok meg.. Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait, és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniök kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli. Téli szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet.

Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek.

Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Szerencsétlenségemre Veres Zsuzsanna nagynéném próbálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt, szorgalmas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a 'kaszásuknak.

Mert nekem bizony' a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam, hanem

azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam. A kaszám sem valami jó volt, nehéz, és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani. , Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki belőle. A szára vastag, mint a nád, helyenként még zöldes, és le van dűlve.

Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az erreváló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad.

Hej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a murikásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott, és bele is fulladt.

Jó hosszú rendlábakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottunk egy sorba, s rövid rendnél sokat kellett volna ácsorogni a hátulsónak, s bizony én minidig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sérült tüdőm lihegett, s az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős paprikáit nyeltem volna.

A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlatlan maroikszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, ,s különben is, minden munka más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam a delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt.

Délután még erősebb lett a hőség, és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett lihegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen Lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a. rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek észrevették-e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja.

Az volt a szerencse, hogy az esős idő után a gabona szára este korán hairmatosodott, s különben is éretlen volt, hát elég korán abbahagytuk a munkát. Ugyancsak, hajnalban sem kezdhettük túl' korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszálak még délután is jók, voltak kötélnek, így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk.

Szegény asszony egész éjszaka sa jnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szüntelenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha-néha az asszonyt, ha a gépies ráingatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel.

összetörve, de ki tudtam állni másmap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam, Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket.- S a jó ártézi víz, amelyből korlátlan mennyi(Würtz Ádám rajza)

séget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen klpároLgott.

A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb vólt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük, és közel volt a szombat.

Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagos acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, 1 ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm

nem javult, a torkomban, s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tarló oltássorozaton, amit Forrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam.

Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélgettem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát

Learattunk szépen három hét alatt 'és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam' volt, sokat ettem, és1 szinte érezhetőleg, erősödtem.

Ez már meg is volt, és én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni.