Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)

1978-08-27 / 201. szám

M ŰVÉLŐ D É S .IRODALOM. M VESZET Munkások az új magyar drámairodalomban Égető gondja és eleven problematikája régóta a magyar színházi életnek a munkásábrázolás. Dráma, íróink egy része tudatosan keresi a munkástémákat, s próbál betörni ebbe az oly izgalmas, oly nehéz és bizonyára csak kevés alkotó által ismert, eleven drá­mai összeütközéseket kínáló világba. A hazai színházak vezetői, rendezői és színészei régóta tudatában vannak annak, hogy színpadaink talán éppen a munkáséletet ábrázoló drámairoda­lomban a legszegényebbek. Pedig sokoldalúan igé. nyelnék a magyar drámák soraiban a munkásélet, a szocialista társadalomban formálódó munkássors, az új típusú munkásjellem konfliktusainak mély és őszinte ábrázolását. A hazai ;■ drámairodalom termésében az elmúlt időkben, ha nem is frontáttörés, de megélénküld és elmélyülő mozgás indult meg. Elmondhatjuk, hogy vannak már drámaszerzőink, akik nem a felszínen keresgélve, nem kívülről, de mélyebb, belső meg­közelítésben igyekeznek írni erről a világról. Érdemes felidéznünk egy jó néhány évvel ezelőtti, 1973—74-ben lezajlott drámai , kísérletet. Nagyon őszinte, izgalmas, de sajnos, gyorsan feledésbe me­rülő és talán közönybe fulladó szocialista kísérlet­nek lehettek tanúi a békéscsabai színház látogatói. A színház társulata Szűcs János rendezésében Schwajda György fiatal drámaszerző Mesebeli János című darabját mutatta be. Olyan munkástémát vittek színpadra, amely való. jában mindannyiunknak szólt, mindannyiunkra ránkplrított. Agitatív, őszinte és egyértelműen elkö­telezett hangja (a szerző maga szocialista vagy vö­rös színháznak nevezte vállalkozását) nemcsak meg. lepte, de megnyerte a* békéscsabai közönséget. Mai munkástémát, de mindannyiunkat érintő, égető kér­dést, a társadalom építésének mikéntjét feszegette ez a darab. Teljesen érthetetlen, hogy miért nem mutatták be a többi színházak is. Azóta jó néhány esztendő múlott el. Az elmúlt két­­három év alatt, hosszabb szünet után, újabb, mun. kásélettel foglalkozó, mélyen elemző, őszinte, igaz konfliktusokat ábrázoló és kereső, kritikai hangot megütő darabok kerültek a magyar színházak szín­padaira. A sort Kertész Ákos nagysikerű Névnap-ja nyi. tóttá meg, kendőzetlenül tárva fel a munkás hétköz­napok szürkeségét, kozmetikázatlan valóságát. Majd ezt követte László-Bencsik Sándor szociográfiai dől. gozataiból és személyes tapasztalataiból született Történelem alulnézetben című színdarabja, az Asz­talos brigád életének és munkás napjainak drama, turgiai eszközökkel feldolgozott színpadi ábrázolá­sa. Ezek után két Fejes Endre-mű került színpadra, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amely zsákutcát, kiúttalan társadalmi magatartást fogalmaz meg, va. lamint a gyönyörű .szép novellából lett színmű, a Cserepes Margit házassága. S ebbe a sorozatba tar­tozik még Csurka István Nagytakarítás című szín­darabja is. Az új magyar drámairodalom a munkásélet diffe. renciálódott rétegeinek problémáit feszegeti. Törek­véseik, szándékaik őszinték és méltányolandók. Ered­ményességük pedig elgondolkoztató. • A legfrissebb drámatermés munkásfigurái bár alapvetően különböznek a . Mesebeli János figurájá. tói, sole mindenben mégis .azonosságról árulkodnak. Mesebeli János talán a holnapok munkástípusát sej­teti még velünk. Amilyennek megálmodjuk a mun­kását. S valójában, amilyennek már szeretnénk lát. ni. Ennyiben elvontabb s talán kevésbé vérbő ez a figura. A legutóbbi színpadi termés munkásalakjai viszont nagyon is földönjáró emberek, akik maguk­• Jelenet a Történelem alulnézetben című színmű Thália Színház-beli előadásából. § Nagytakarítás — Csurka István színműve a József Attila Színház előadásában. (MTI-fotók — KS) ban hordozzák koruk minden ellentmondását, baját, nyűgét, életterheit. Valóban a munkásélet sűrűjébe nyúlnak le. - • Remélhetően ez a folyamat, az az egészséges pezs­gés, amely megindult a magyar színpadokon, tovább folytatódik. A magyar színházi élet várja a művészi indíttatású, őszinte hangú, a munkásvilágot hűen ábrázoló, de egyúttal előre, a jövőbe mutató új ma. gyár drámákat. • Sz. B. A szűkebb haza tájai Versben és tűzzománcon Ferenc több feldolgozásban is ismert versének, a Tanyahazámnak változatlanul expresszív erejű a kérdése: KI HÍVOTT közétek tanyák, jaj, mi vonzott melledre, tüskebozontos öledbe, homlokot őrlő, kiszikkadt szájüregedbe, hallgatag Szülőhaza? Rajjal Sarolta konkrét, pontos megfigyelések el­rendezésével emeli valami egyetemes, a mozdulat­lanság—bezártság rossz közérzetét kifejező láto­mássá a tárgyilagos leírást: Kint az ég alatt semmi jel. Valódi madár énekel — s mi állunk szótlan. Nagy a nyár. Minden pupilla jól bezár. Hatvani Dánielből égető kérdéseket váltott ld A Főutca torkolatában elétáruló dűlők, majorok képe. Az időközben Kecskeméten letelepedett Pin­tér Lajos Este a hegyen címmel írt verset. Bafanyi Ferenc viszont a Duna—Tisza köze sík vidékére látogatva szerzett élményeket: Szívemben itt találkozott Európa az őshazával, az én jülemben összecseng a madrigál s a citerás dal. Ügy tűnik hogy egyre többen válnak fogékony­­nyá a Duna—Tisza köze és szűkebb hazánk, Bács- Kiskun természeti—társadalmi hatásaira. S nem­csak írók, költők, hanem képző- és iparművészek is. Ebben persze mozdító, ösztönző szerepet játszik a megye művészetpártolása. Egyebek között ilyen tanulsággal is szolgál a Kecskeméten negyedik al­kalommal életrehivott nemzetközi zománemttvésze­­ti alkotótelep kiállítása a Megyei Művelődési Köz­pontban. A nyári műhely munkanapjait kirándulások szí­nesítették. Ezek az utak sem múltak el nyomtala­nul. Több művészt megihletett a géménci erdő ár­nyékos és napsütötte természeti világa, a ménes és az ősborókás látványa a Kiskunsági Nemzeti Park bugaci területén. Ludmila Urtajeva moszkvai üveg­művész, aki a hírős városban ismerkedett meg a tűzzománc műhelytitkaival, mindkét utat meg is örökítette a jrissen elsajátított technikával. Bács- Kiskun jellegzetes tájegységei így a verssorok mellett újabb kifejezési formában jelenhettek meg — szovjet művész ábrázolásában. Halász Ferenc Vannak esztéták, akik a kifejezőerőt hiányolják a tájábrázolásokból. Való igaz: a természet irodal­mi és képzőművészeti feldolgozása sokkal inkább a megjelenítésnek kedvez, mint a belső élmények kifejezésének. De nem ritka a szerencsés harmó­nia, amikor épp egy-egy tájleírás hat vallomásos erővel a szülőföld, szűkebb pátria szeretetéről, az Itt élő emberek megküzdött sorsának vállalásáról. Erről győzött meg egy ismételt tallózás A magyar irodalom gyöngyszemed sorozat Verses országjárás című kötetében. A válogatást és szerkesztést végző Fodor András Írja az előszóban: „A bukolikus rendbe fogott té­mákon beliül hányféle közvetítő jelentése lehet a fának, erdőnek, folyónak, rétnek, hegynek, völgy­nek! Mennyi változatban tárja elénk az Alföldet Orczy Lőrinc és Vörösmarty, Fazekas Mihály és Oláih Gábor, Petőfi, Arany vagy Sinika István és Nagy László. Milyen más-más a magyar falu, me­lyet generációs társként egyaránt magyar ecsettel festett Juhász Gyula után az emigrációba kénysze­rült Barta Sándor, vagy a sárréti Nagy Imre.” Ebbe a sorba illeszkedve, gazdagítják a színké­pet a továbbra is Bács-KIskun megyében élő, vagy Innen elszármazott és ide látogató költők. Buda 9 Ludmila Urtajeva: Kirándulás a gemenci er­dőben. 9 Séta Bugacon. (Tóth Sándor felvételei) A farkaskölyök HATVANI DÁNIEL: Végződik rendre Aratás utáni tarlón végződik rendre a nyár, maradék-szőlők cukrán hízik vasbegyű halál. Seregély-hadak nyomán záporzik csillagos út, északnak forduló szél nyikorgat temetőkaput. ANTALFY ISTVÁN: Tiéd e táj Ha gondolod — tiéd e táj, e dal, mit nem hall senki más, s e ragyogás, e szürkeség. Ha gondolod: tiéd a szó, mellyel papírom megtelik. Tiéd a nappal és az éj. — s az út, embertől emberig. PINTÉR LAJOS: Északi-déli szerelem Északról üzen a szerelem, ott minden fehér. Jégzajlás-kontinens: sisakos Ophelia. A hóvár asszonya szép mellét kibontja; kéthúrú hegedűt vonat tolat rajta zenét. Délről üzen a szerelem, iítazás, kalandozás — napfényes kontinens: postaládába dobott levél. Derű, tűzpiros pincédbe jutok-e? Vagy örök vaddarázs: kollégiumi vaságy a világ? A dörrenés apró cse­repekre törte rezzenés­telen csen det, s a völgyből tompán moraj­­lőtt a megkésett visszhang. Az ugrás íve megtört a holtponton, miintha egy pillanatra kimereví­tettek volna egy filmet; aztán a hatalmas, szürkebundás test té­pett rongycsomóként zuhant a hóra. Drágán, a pásztor kilépett a hodály mögül; néhány lépést tett, - aztán mozdulatlan arccal újra felemelte a puskát — Dögölj meg, rohadék! S meghúzta a ravaszt, 'bár tudta, hogy csak az ólmot pazarolja: a világon semmi sem lehetett volna holtabb a hatalmas ordas­nál, amely még halálos görcsé­be merevülten is félelmetes volt. Felhúzott pofája mögül opál­­fehéren fénylettek hatalmas té­pőfogai, megüvegesedett, sárga szemei még őrizték az utdlsó, mohó lobba nást. Nem engedte le a puskát. „Ne bízz a farkasokban, Drá­gán!” Szinte összerezzent, milyen tisztán hallja nagyapja régesrégi intelmét „Megölheted őket kd­­lencszázkilencvenkilencszer, de ha közelebb lépsz, öld meg őket ezredszer is!” Megbökte a kinyúlt testet, az­tán kiköpött „Hát te voltál az, te rohadt, mocskos jerkezabá­­ló... te... tel” Dühödten, szin­te eszelősen rugdosni kezdte. Hirtelen hideg szélroham csapott az arcába, s ez lehútötte. „Vi­har jön... — futott át az agyán —, itt kéne lenyúznom, minek üsszevérezni a kunyhót?” A kalyiba ajtaján lógott az Iszákja; izgatottan matatott a cson'tnyelű kés után, míg meg­érezte a nyél ismerős simaságát Egy pillanatig farkasszemet né­zett a gonoszul csillogó acéllal, aztán visszaindult a ropogó ha­von. Semmit sem hallott nem lá­tott de ösztönei csörömpölve fi­gyelmeztették valamire. Lépett néhányat és füléit, „Q, hát per­sze! A kölyke!” — döbbent rá hirtelen. A farkaskölyök szorosan bújt anyja kihűlő teteméhez, s újra meg újra felnyüszített. Drágán durván, talán túlságosan is dü­hödten ragadta meg nyakánál fogva a kapálózó szőrcsomót: „Te rohadt féreg, mehetsz te is az anyád után!” Hangosan mondta ezt, kemé­nyen, kérlelhetetlenül. Vad, fék­telen öröm járta át hogy kezé­ben tartja az ősi ellenséget Mégis, amikor le akart csapni a késsel, úgy érezte, mintha lé­legzetével a gyűlölete is elszán­na. Megpróbált szorítani egyet a kölyök nyakán, de ujjal nem engedelmeskedtek. Kést szorító keze lehanyatlott. A kölyök két­ségbeesetten igyekezett szaba­dulni az emberkéz szorításából. A szeme gyöngyként ragyogott. „A fenébe is... mint egy bu­ta kutyakülyök!” Drágán arcán kis mosolyok futkároztak. „Tény­leg, mint egy kutyakülyök!” — erősítette meg ismét; s örült, hogy ezzel magyarázhatja előbbi gyengeségét Már a kunyhó bejáratánál tartott, amikor eszébe jutott az anyafarkas. Durván belökte a kölyköt az ajtón; visszavetett, ügyes, gyors mozdulatokkal fej­tette le a farkasbundát, aztán egy kiálló gerendára akasztotta. Majd felszította a tüzet, és a lángokba bámult. Apró neszezés figyelmeztette, hogy nincs egye­düli. A lócára pillantott és szin­te felnevetett: a kölyök — or­rát a suba hosszú szálaiba fúrva — riadtan figyelte. „Jó helyet találtál, te féreg I” Drágán cso­dálkozott, hogy harag nélkül mondja a szavakat. Közelebb lépett a lócához, a kölyök felé nyújtotta a kezét. Az riadtan elrántotta a fejét, szőre felbor­­zolódott. „Te bolond!” — dör­­mögte Drágán. „Azt hiszed, bán­tani akarlak?” Kinn a hegytetőn tombolt a vihar. A szél nekilramodott a kalyibának, befütyült a nyíláso­kon, megrázta az ajtót, aztán dolgavégezetlenül nekiszaladt a hegyeknek. □ □ □ Valami megmozdult a levegő­ben. A hegyoldalakon még ros­kadoztak ugyan hóterhüktől a feketefenyők, még kopogósak vol­tak a reggelek, de a hegycsúcsok felől siető szélnek már elmúlt a haragja. Drágán elégedetten melengette szemével a riadtan bégető, fodrosbundájú kisbéré­­nyokat „Ne bolondozz már, Ba­­ran, engedj ki!” — szólt oda nevetve az öreg kosnak, amikor az a szarvát komoran előresze­gezve eléállt a hodálykijáratnál. „Na, vén bolond, engedj már... mert hívom Burját!” Mint a szélvihar zúdult oda a kölyök. Megizmosodott, megnőtt, daliás farkaslegény lett belőle ekkorra. „Hej, de megkínoztál!” — jutottak Drágán eszébe a magányos téli esték, amikor ki­fogyhatatlan türelemmel szok­tatta parancsokhoz a kis vadócot Most pedig itt áll, orrlyukai ki­tágulnak, amint a gazda paran­csát lesi. Drágán komótos léptekkel in­dult a kalyiba felé, s a farkas­kölyök égő szemekkel leste min­den mozdulatát. A pásztor hús­sal tért vissza, nagy darab bir­kacombbal. A kölyök remegő orral szimatolt. Ezer illat közül is megismerte a hús szagát; is­merte a pásztor mozdulatát, ahogy késével darabokat szelt a húsból, és felnyikkant Az öröm a torkában, ahogy meghallotta az ismerős hangot: „Egyél, Búr­ja!” Nem úgy evett, mint a ku­tyák. Nem habzsolt, nem sietett. Apró darabokat tépett a húsból, kényelmesen alaposan megrág­ta. Mégis, volt valami félelme­tes abban, ahogy eltüntette a jó­kora darab húst. Drágán kedv­telve nézte, de mosolya mintha valami megfoghatatlan félelem rostáján szűrődött volna át Azután végre eljött a nap, amikor kiengedte a nyájat a ho­­dálybóL Itt-ott még foltokban állt a hó, de a nap már bőke­zűen sütött, minden a készülő­dés lázában égett Búrja, a farkaskölyök, Drágán lába előtt hempergett, aztán kör­berohanta a nyájat, apró hara­pásokkal teremtett rendet az akadékoskodó birkák között Drágán felsóhajtott: „Ó, ha az öreg élne...” Hisz ő nem is is­merte igazán a farkasokat Búr­ja különb akármelyik levesevő falusi kutyánál! Megölni ezer­szer? Ugyani Az ember nem öl­heti meg a társát...” Elhessegette a gondolatot. „Le kell majd mennem a faluba. Minden elfogyott, meg legalább embereket is látok. Nem ártana egy-két kupica sémi” □ □ □ Ott ült egy mocskos asztalnál, előtte sorakoztak az üres poha­rak. Az ivóban dohányfüst höm­­pölygött. A falusiak hadonászva vitatkoztak valamin, csak Drá­gán és néhány hegyi ember ült hallgatagon, haragosan bámulva poharaikba. — Elfogytak a hegyek, Drá­gán? — könyökölt oda hozzá egy kapatos paraszt — Bolond beszéd I A hegyek sohasem fogynak él. — Azt beszélik, farkast lőt­tél a téten! — erőltette a beszél­getést a kucsmáé ember. — Igazat beszélnek... Ott lóg a bőre a hodályon. Észre sem vette, hogy az ivó­ban mindenki őrá figyeL A ré­szegek diadalittas pillantásával bámult rájuk, úgy érezte, itt a pillanat, hogy megtudja minden­ki a titkát — Nekem farkasom van! — robbant ki belőle. — Gyönyörű, szürkebundás I Én öltem meg az anyját én neveltem fel* és most nekem szolgál! — Hisszük, ha látjuk! — vak­­kantotta Radivoj, a sánta cipész. — Gyertek fel, majd ott meg­mutatom! Na? Mitől féltek? A farkastól? — és öblös nevetése alig fért az ivóba. — Gyertek hát! Éjfélre járt, amikor felkapasz­kodtak a Sárgarétre. Meleg éj­szaka volt, az ég teleszórta a vi­lágot csillagporral Útközben na­gyokat húztak a bütykösből dur­va tréfák röppentek fel A nyájhoz értek, s 6 érezte, hogy furcsa izgalom járja át a testét. — Dragaan! Itt egy dög van! — kiáltotta valaki. A pásztor odarontott Baran feküdt ott felihasított hassal csúnyán össze­marcangolva. — Még egy! Ez is széttépvef Hol van hát az a híres farka«, Drágán? Tán csak nem ő ren­dezte ezt a véres lakomát? Hal­lod? A pásztor nem hallotta a kiál­tásokat. Semmit sem hallott azokban a percekben, csak szí­vének zakatolását „Búrja... mit tettél jaj, műt tettél Bur­­jaaa!” A kölyök kivált a sötétből év izgalomtői reszketve állt meg Drágán előtt; véri oltok sötétlet­tek bundáján. Drágán érezte fü­lében a vér pattogását szájában a keserű, fémes ízt Ismerte, túl­ságosan is jól ismerte ezt az iztt A gyűlölet íze volt ez, az ősi, az engesztelhetetlen gyűlöleté! r- Te átkozott! Megöltél! En­gem öltél meg te rohadék I Fa­kón hullottak a szavai a hóba. Felemelte a puskát A kölyök szoborként állt Drágán előtt — Megöllek hát ezredszer! — kiáltotta Drágán és elsütötte a fegyvert □ □ □ Csak most jött el az igazi pró­batétel Drágán számára. A nyáj túloldaláról kiáltást hallott: — Hej, Drágán! Ezt nézd megl — Hagyj békén, tudom, mit akarsz mutatni — kiáltotta re­kedten Drágán. Aztán újra a nevét kiáltották, s odaindult a puskával. Ott, ahol a parasztok álltak, az összetaposott véres, mocskos sár irtózatos küzdelem nyomait őrizte: két hatalmas far­kas feküdt ott szétmarcangolt torokkal. Drágán dermed ten állt, ujjal elfehéredtek a puska agyán. Hirtelen eszelősen felkacagott, a parasztok döbbenten nézték. — Megölni ezerszer... haha '... ezerszer! Hirtelen megeredt az eső és néhány perc múlva már senki sem tudta biztosain ott fenn a hegyen, hogy az esőcseppek, vagy a könnyek csillognak Drá­gán pásztor arcán. Csapat Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom