Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)

1978-08-25 / 199. szám

1978. augusztus 25. • PETŐFI NÉPE • 5 A hagyományos paraszti gazdálkodás dokumentumai Fejezetek egy díjnyertes pályaműből „Esik eső a szép zöld mezőbe Nincs szükségem a vidéki legényre, Máj’ hogyha a gylivő őszt mögéröm, Szerömlel legény lösz a vőlegényein.” Hégi nyarak forróságát idézi a dal, szeremlei aratók énekel­ték. 'Hányán ismerik, dúdolják ma a faluban? Néhányan, az idő­sebbek közül. A gazdálkodás módjaival, a paraszti munkával kapcsolatos szokások is megvál­toztak. Ki hallott kombájnosokat dalolni? A gép nem fakaszt dalt senkiből. Minek is kellene erői. ködnie? A gépzúgás elnyomja a hangot. Ebédidőben meg ott a táskarádió, szól az mindenki he­lyett. Feledésbe merülnek vajon ré­gi dalaink, munkaszülte szavaink, melyek tegnap az élethez kötöt­tek és mára elveszítették jelen­tőségüket? Hányán tudják ma már, hogy mi a csati ásos kocsi, a vendégoldal, mi célt szolgált haj­danában a tokmány, vagy a talló. gereblye? Pedig nem is olyan ré­gen úgy használták ezeket a sza­vakat, mint mostanában a mező­­gazdasági gépek nevét. Megszabadulhatunk vajon régi szavainktól, mint a divatból ki­ment holmiktól? Múltunkat ve. szítenénk el és akinek nincs múltja, annak jövője sincs. A fel. kutatott és az emlékezet mély ré­tegeiből előásott múlt fordult fe. lém .egy érdekes tanulmány lap­jairól. Felkészült, nagytudású szakember munkájának véltem. Aztán kiderült, hogy aki Szeretn­ie hagyományos paraszti gazdál­kodásának ismeretanyagát és szókincsét összegyűjtötte — egy középiskolás fiú. □ □ □ Kovács Lajos ezzel a tanul, mánnyal első díjat nyert a Nép­rajzi Múzeum országos néprajzi és nyelvjárási pályázatán. Meg­érdemelten. Sokszor vádoljuk a tizenéveseinket azzal, hogy csak a magnót bömböltetik, se fülük, se érzékük, se kedvük nincs a komolyabb dolgokhoz. Nem vi­tás, fiataljaink valóban nem egy. formák. De, ha észrevesszük a hibáikat, a jónak is adjuk meg az elismerést. Egy 18 esztendős fiútól senki sem várhatja el, hogy minden szabad idejét szavak, szó. kások mentésére áldozza, köny­veket bújjon, idős embereket fag­gasson életükről, valamikori munkájukról. Hogy Kovács Lajos mégis -így-tett,-ezzel szinte-kor­osztálya nevében nyújtott át egy értékes ajándékot. Kiváló úttörők Balatonfenyvesen • A házak is őrzik még a múltat Szeremlén. 9 Balra: a régi népviselet már csak fényképeken látható. Semmi sem kerülte el a figyel­mét. Sorra vette a gazdálkodás minden műveletét, a szántás-ve. téstől a behordásig. Pontosan és olvasmányosan írja le, hogy miből állt régen az aratást követő hor­dás. „Hordás előtt a kocsit elvitték a kovácshoz, aki meghúzta a ke­rekeken a singöt. Hordásra jó erős lőcsöket kellett beszerezni. Előző nap megkenegették zsírral a tengőket, háziszőttes ponyvát terítettek a kocsi derekába. A hordáshoz két ember kellett. Egy kocsis, vagy rakó, meg egy hányó. A hordáskor - ,üngbe, gatyába, kalapba’ voltak az emberek. A kocsiba két lovat fogtak. Mindig a búzát hordták elsőnek, mert az volt a kenyérgabona, s abból is volt a legtöbb.” Ezt követően fejezetekre bont­va fest hiteles képet a rakodás­ról, a rakomány lekötéséről, a munka megszervezéséről. „A gazda köteles volt élelmezni a segítséget is, a napszámost is. Reggelire: szalonnát, hü velős, paprikát, kenyeret, vöröshagy. mát ettek, ebédre: füstölt oldalast krumplival, babos húst orjával, vagy sonkával, vacsorára inkább tésztás kosztot kaptak.” Megtudhatjuk azt is, hogy'mi­lyen volt a cséplés Szeremlén. „Az első szűrűre kihúzatás nagy ceremóniával történt. A garnitú­rát a gép tetejére pakolták, sza­lagokkal díszítették a gépet, a ponyvahúzó lányok kendőkkel integettek, hujogattak, mint aleg­­náéyóbbT Táködalórrtbán. c Ktllönö. sen sokgn kísérték az első magán­járó gépeket. Az első 1908-ban ke­rült a faluba. A Kovács Illés gépje vót a leghírösebb, mindön­ki örüt, ha mögkaphatta.” A gép körül dolgozókat a „szű­rős” gazda élelmezte. „Általában húst ettek, legtöbbször csirkehúst. Sokszor már meg is unták a cséplők és mondták: Adjanak már krumplit, mer megbolondu. lünk” Ha már ritkán szóltak a kakasok a faluban, azt mondták: „Vége felé jár má a cséplés, mert ritkán szólnak az öreg ka. kasok.” Kalácsot is szoktak sütni. Diósat, mákosat, de főleg a ha­gyományos borsos kalácsot. Reg­gelire: szalonnát, szárazkolbászt, sajtot, hajába főtt klumplit, hagy­mát ettek. A gépész, a fűtő, meg az etetők mindig a gazdával et­tek, a gép mellé terített abro. szón. Az ebédöt a csépöltető gaz­da kocsija hozta ki az utolsó for­dulóval. □ □ □ A cséplőgépnél napkeltekor kezdődött a munka, de egész sö­tét estig is eltartott. A cséplő­munkások reggel 7 órakor frus­­tükoltak, ezután, ha valami hibá történt, csak akkor álltak le. Még a gépész szerelt, a többiek pi. hentek, úgy mondták: „dángubái, tak”. Az ebéd délben volt, a vé­gét füttyszó jelezte. A munkások felszereléséhez vi­zeskorsó, vagy kanna is tartozott. Törülközőt mindenki hozott, kü­lön tisztálkodási eélokat szolgáló-, fateknőben mosakodtak. A csép-A TOVÁBBI MÁR AZ ö DOLGUK Tíznapos táborozás - a jövőért A Szakszervezetek Bács-Kiskun megyei Tanácsa és a megyei ta­nács művelődési osztálya hete­dik alkalommal rendezte meg a bajai KISZ-táborban a fizikai dolgozók gyermekeinek a to­vábbtanulásra előkészítő tanfo­lyamot. Az idei tíznapos táboro­záson — miként eddig is — a megye számos településéről ér­kezett fiatalok vettek részt, hogy eddigi tudásukat jobban meg­alapozva, gyarapítva, kevesebb nehézséggel folytassák tanulmá­nyaikat a jövőben. Vajon milyen élményekkel, gondolatokkal tá­voznak? Milyenek az elmúlt hét év általános pedagógiai tapaszta­latai? Miért lesz szükség a to­vábbiakban is az előkészítő tan­folyamok megrendezésére? E kérdésekre kerestük a választ a táborzárás előtti napon. Átsegíteni az indulás nehézségein Kiss István, a Bajai Felsővá­rosi Általános Iskola igazgatója — a nyári előkészítő táborok vezetője — röviden így tájékoz­tatott: — Azt szeretnénk elérni, hogy az eleve hátrányos helyzettel in­duló, külterületi iskolákban vég­zett fiatalok .némi segítséget, út­mutatást kapjanak a gimnáziu­mi, szakközépiskolai vagy a szakmunkástanuló intézetben va­ló továbbtanulásihoz. Át akar­juk segíteni őket az indulás ne­hézségein. Bepillantást akarunk nyújtani e tíz nap alatt egy ma­gasabb fokú követelményrendszer­be. Hét év tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy sikerrel jár kí­sérletünk. Figyelemmel követjük később is ezeknek a gyerekek­nek a sorsát A felmérések azt bizonyítják, hogy egyre keve­sebb a lemorzsolódás. — Idén volt-e valami új a tanfolyam eddigi rendszeréhez képest? — Talán annyi, hogy táborunk­ban most — negyven-—hatvan százalékos arányban — jóval több a szakmunkástanuló-intézet­be készülő fiatal. Nekik nagyobb szükségük van a „nyári edzés­re", Mindenesetre alapvető kri­térium a becsületes, lelkiismere­tes tanulás. Hiába minden tá­mogatás, ha a munkaerkölccsel valami probléma van. Ebben az esetben óhatatlanul kihullanak azon a bizonyos rostán. Hárman a táborlakók közül Ilii Ferenc, aki a garai álta­lános iskolában végzett, Bács­­szentgyörgyön lakik. Három hú­ga van, az édesapja a helyi té­­eszben rakodó. Autószerelőnek készül. — Anyámék kezdetben nem akarták, hogy ezt a szakmát vá­lasszam. Én kitartottam eredeti elképzelésem mellett. Garán van egy autószerelő kisiparos. Az egyik nyáron — úgy két évvel ezelőtt — bementem hozzá. Azt mondja: na öcsi, segítesz vala­mit? Hát azóta rendszeresen- já­rok a műhelyébe. Igaz, nem egy­szer söprögetni is kellett, de emellett egy-két dolgot szívesen elmagyarázott. Nekünk is volt kocsink, néha abba is belenéz­tem. A kismotorokhoz már egé­szen jól értek. — Hogy kerültél a táborba? — Hármunkat javasoltak, de ketten nem jöttek. Nem tudom, miért Pedig ingyenes a tábor; és igazán jó előkészítés a továb­bi tanulásra. Én például eddig nem nagyon szerettem a fizikát de most annyi érdekeset láttam­­hallottam, hogy már másképpen állok hozzá az egészhez. Szatmári Zsuzsa, a gátéri álta­lános iskolában végzett, jeles eredménnyel, a kecskeméti Kato­na József Gimnáziumban foly­tatja majd tanulmányait Édes­apja földmunkás, édesanyja a félegyházi műanyaggyárban dol­gozik. — Az öcsém is jó tanuló. Édesapám is nemrég fejezte be az esti iskolán a nyolc általánost. Akár példát is vehetek róla. Nem sajnálta a fáradságot: fel­nőtt korában is tanult Postás­ként dolgozott hosszú Ideig, de ez a munka, ahogy elmondta, sok idegességgel járt. Most hida­kat és csővezetékeket épít, és kétszer annyit keres. A magyart és a történelmet szeretem a legjobban. Az Itte­ni magyaróra Inkább afféle kö­lés július első napjaitól - augusz. tus végéig is eltartott. Olvasni is sok, mennyi fárasz. tó munkát adott a régi falu népé­nek a mezőgazdaság. Attól kezd­ve, hogy a mag a földbe, végül a tárolókba került, minden nap­nak, órának megvolt a rendje, ritmusa, megváltoztathatatlan beosztása. Ez a munka szabályoz­ta a kapcsolatokat, a szokásokat, alakította a gondolkodást, a sza. vakat. Az élet azóta nagyot vál­tozott Szeremlén is. A paraszti lét hagyományos formáit, jelleg­zetes szókincsét mégsem árt is­mernünk. Az különösen örvende­tes, hogy ennek a szükségére ép­pen egy olyan fiatal érzett rá, akinek a családi gyökerei az ál. tala készített tanulmány hajdan, volt valóságába nyúlnak vissza. O úgy nő ki a környezetéből, hogy hű marad hozzá, ősztől népraj­zosnak tanul Debrecenben. Vadas Zsuzsa Kitüntetett úttörők, a takaré­kossági versenyben és a Pajtás terjesztésében' kimagasló ered­ményt elértek, összesen hetvenen érkeztek a megyéből tizenegy ncpra Balatonfenyvesre, hogy ju­talomtáborozáson vegyenek részt. Az első napon közölték a pajtá­sokkal a nagyszerű meglepetést: egy hétig a tábor vendégei lesz­nek a Krím-ferületről érkezett szovjet pionírok. A nyitó tábortűznél a vendé­geik tiszteletére orosz nyelvű kö­szöntőt mondtak, majd orosz da­lokat énekeltek. Együtt indulták a környéket felfedezni. Először természetesen a közvetlen környékre, Balaton­­fenyvesre voltak kíváncsiak. Gyalog mentek a szomszédos Fo­nyódra is. Valamennyiüknek nagyon tet­szett a badacsonyi túra. Fel­keresték Egry József emlékmú­zeumát, Kisfaludy Sándor és Sze­gedi Róza házát. Valamennyien felmernék a Bújdosók lépcsőjén, hogy a Kisfaludy-ki látónál hosz­­szan gyönyörködjenek az eléjük táruló Balaton szépségében. A táborozás negyedik napján a pajtások kérésére a tábor életé­nek irányítását a tábortanács vette át. Deák Gabriella, a tábor­tanács titkára segítőtársaival: Tánczos Mária, Apáti Anna, Józsa Ibolya, Kozma Zsuzsa ifjúveze­tőkkel ezen a napon a fonyódi Várhegyre szerveztek túrát. Az idő kedvezett nekik: Keszthelyig, illetve Földvárig látták a víz fe­lületét. Este játékos programot készí­tettek elő, olyant, amiben vala­mennyien részt vehetnek. Egész napos kirándulásra in­dultak az egyik napon Keszthely­re. a Helikon Könyvtár és a Georgikon megtekintésére. A Festetich-kastély könyvtárában, a restaurált palotabelsőben sokáig gyönyörködtek. Nagyszerűen sikerült a nem­zetközivé avatott labdarúgó­meccs! Derekasan küzdöttek a fiúk, és szakadatlanul szurkoltak, biztatták őket a lányok. Végül a szovjet pajtások győztek, boldo­gan vették át és felezték meg a legyőzőitekkel a jutalomcsokolá­dét. A közös táborozás egyik em­lékezetes eseménye volt a Mit is­mertél meg Bács-Kiskunból cím­mel a szovjet pajtások számára rendezett vetélkedő. A tábor befejezéseként még egy emlékezetes eseményre került sor, a VIT-kameválra. Megemlítették az eddigi találkozók nevezetes vendégeit, a megjelent nemzetek fiait. A szovjet pajtások egy cso­port négert alkották. Színes bur­­nuszokba burkolták magukat, il­letve a táncosok rövid nJhát öl­tötték. És jött a meglepetés: olyan Afrikában honos táncot produkáltak, hogy a nézőknek még a lélegzete is elákadt!... Persze kiderült, hogy a táncot nem ott, Balatonfenyvesen rögtö­nözték. A Szimferopoli Üttörőpa­­lota balett- és táncszakkörét lá­togatták évekig szorgalmasan... A hivatalos búcsúztatót a tá­bortanács tagjai mondták. A pio­nírok vezetője, Alekszandr Gáláin köszönte meg a vendéglátást és adott át a tábornak egy úttörők készítette emlékműmakettet. Másnap reggel a búcsúzáshoz sorakoztak fel a pajtások. Baráti kézszorítások — és az autóbusz kigördült a balatonfenyvesi tá­borból, Budapestre, a Ferihegyi repülőtérre. Selmeci Katalin mrnmmmMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmsm H. BARTA LAJOS: Z. szerkesztő emlékezetes esetei teilen beszélgetés volt. Verseket, novellákat is elemeztünk. — Mit olvastál Utoljára? — Bahdajtól A fekete som­fa erdő-1, és Ransom-tól a Fecs­kék és fruskák című művet. A lászlófalvi Kovács Ilona vi­szont nem először jár a ba­jai táborban. Ifivezető. Negyedi­kes gimnazista. Tanár szeretne lenni. Ezt mondja: — 1975-ben jártam itt először, mint tanfolyamhallgató. Emlék­szem, nagyon jó rajunk volt, a táborozáskor sírva búcsúztunk egymástóL Még most is tartjuk a kapcsolatot Ide a volt rajve­zetőnk hívott vissza. Mit java­solhatnék a továbbtanuló tizen­éveseknek? Nagyon „hajtsanak rá”, különösen az első évben. Gsak így lehet az általános és a középiskola közötti szintkü­lönbséget áthidalni. „Csak tanulni ne kellene... ” Elégtelen címzés miatt érkezett vissza a tábor vezetőségéhez a szakközépiskolában továbbtanulni kívánó fiúnak a szüleihez írt le­vele. A sok igyekvő, szorgalmas fiatal között — lám —, ilyen példa is akad. „Ma reggel Pufi hat órakor keltett fel, hogy söpörjek ki, mert megmondták, hogy a szo­bát tisztán kell hagyni magunk után. Utána vágtam a poharat A „kaja”! Reggél valami rossz kecsketúró volt, paprikával Pfujj! A táborban egyébként jól érzem magam, csak tanulni ne kellene.. A levélíró „nacionáléjából”: „Szegény szülők gyermeke. Két kiskorú testvére van. Édesanyja segédmunkás, édesapja gépkeze­lő. A tanfolyam elvégzésére ja­vasoljuk.” Az SZMT és a megyei tanács az idén nyolcvanhatezer forintot adott e tábor működtetésére. A támogatás „fentről” tehát nem hiányzik. Ám jó lenne, ha szem élőtt tartanánk: a további helyt­állás, a lelkiismeretes, becsületes munka továbbiakban már a fia­talok dolga. Reméljük, hogy a befektetett pénz, s energia meg­térül. Posvánci Etelka (Z. Szerkesztő egy cukrászdá­ban ül, vele szemben a fehér kö­penyes boltos férfi — most ci­vilben. Előttük két kávés pohár.) Férfi: Hát kérem, hogy miért mondtam magának a boltban, amit mondtam, annak hosszú tör­ténete van. Arra emlékszem, hogy Angyalföldön laktunk, a Huba utcai 'káposztásházban. Azért volt káposztásház, mert mindig savanyú volt a szaga. A szobában is savanyú volt, a lép­csőházban is, de ahogy mentünk lefelé a pince felé, mindig sava­nyúbb. A háztulajdonos abból élt, hogy nagyon sok hordóban ká­posztát savanyított télre, és a pincében tárolta. Édesanyám min­dig hozzá járt idénymunkára... Ahogy emlékszem, a legtöbbször engem is vitt taposni. Kicsi vol­tam, be kellett mászni a hordó­ba, ugrálni a káposztán, össze­nyomni, hogy több férjen bele. A só marta a lábamat. Este min­dig lavórt tett a lábunkhoz anyám, és abban áztattuk. Apám kőműves volt Az volt a játékom, hogy mindig a térdére ültetett és lavazturtk. Ahogy emlékszem úgy négyéves lehettem, és az egyik nap minden véget ért. Megszólal­tak a szirénáik, és szalmát hord­­tunk a pincébe a káposztáshor­dókhoz. A szalmán aludtunk és sokáig csak savanyúkáposztáit evett az egész ház. öten voltunk testvérek, mind kicsik,' és akkor azt mondta édesanyám apámnak, mindig nem etethetem káposztá­val a gyerekeket, nincs mit enni a gyerekeknek. Akkor apám fel­vette a kabátját, és kiment az utcára és elment. Azóta nem láttam. Vártuk este, vártuk éjjel, anyám sírt, aztán másnap azt mondta a szomszédoknak, vigyáz­zanak ránk, elmegy, megkeresi apámat. Elment. És ő sem jött vissza. Reggel egy szomszéd látta meg az utcában, már nem élt Szilánk találta. így maradtunk öten... árván. Arra emlékszem, hogy négy, vagy öt hétig voltunk így a pincében, akkor jöttünk fel, és akkor a Lehel térnél orosz tankok voltak és katonák kon­­dérban levest főztek és osztatták. Nagy sorok voltak. Szépen beáll­tunk,' kaptunk, ez úgy dél felé volt, de ml egész estig mindig sorbaállítunk, megettük, amit kap­tunk, megint a sor végére, és ez így ment egészen, amíg azt mond­ták. nincs tovább. Hatszor ettem levest. Jól belaktam akikor. (Meg­innia a kávés csészét, nézi, kor­tyol a kávéból.) Ahogy vissza­emlékezem. aztán már csak kevés ideig voltam a káposztásházban. Hivatalos emberek jöttek, össze­írtak, aztán elvittek intézetbe. Engem Nyíregyházám vittek. A többi testvéremet máshová. Nem -tudtam, hogy hová. 1954-ben, ki­lenc év után (láttam ismét Pestet, idehoztak egy másik otthonba. Ott szakmáit tanultam. Ott lettan bolti eladó szakmunkás. Amikor megkaptam a bizonyítványt, el­búcsúztam a tanulóotthorttól, szép este volt, tortákat sütöttek és sört ittunk. Albérletbe mentem. Egy pici szobát kaptam egy öreg né­ninél. Jó volt ott, de egyedül voltam. Most éreztem először, hogy milyen egyedül vagyok. El­mentem a Vöröskereszthez, nem tudtam semmit a másik négy testvéremről, és kerestetni kezd­tem őket. Kettőt megtaláltak, az egyik mérnök lett, a másik meg műszerész. Kettőt nem találtam, és most sem találom őket, azt mondják, lehet, hogy örökbefo­gadták őket, más néven élnek, és a régi papírok elvesztek. Sokat gondolok rájuk, lehet, hogy me­gyek az utcán, jön velem szem­ben valaki, nézem, lehet, hogy a testvérem, és nem tudom, hogy a testvérem. Két testvéremmel, aki­ket megtaláltam, azokkal aztán jól megvoltunk, összejöttünk, de ők külön éltek tőlem, megvolt a maguk élete, így megintcsak egyedül voltam. Ha nyár volt, ahol laktam albérletben az eme­letes házban, kiültem a gangra,, függőfolyosó volt, kiültem és ol­vastam. Lejjebb egy emelettel, a másodikon is olvasott egy lány a gangon. Olvastunk és néha néz­tük egymást. Jó volt, hogy volt gang, addig néztük egymást, amíg két év múlva' összeházasodtunk. A néni meghalt, akinél albérlet­ben voltam, szegény, így lett la­kásunk, és most már van egy gyerekem. Óvodás. A feleségem is dolgozik, ketten öt-hatezer fo­rintot keressünk, és jól megva­gyunk. Egy távoli rokonomtól megkaptam édesanyám és édes­apám régi esküvői képét, ketté­vágtuk, a fényképész felnagyi tat­tá őket és most keretben kint vannak a falon, a gyerek ágya fölött... Imádom a féleségemet. És ezért vagyok nagyon ideges, hogy modt nem tudom, ml van a feleségemmel, nagyon szeretem, és nem tudom, hogy miért ideges. L-né, a boltos felesége (csinos asszony, munkahelyén, az irodá­ban, számológép előtt, farmerru­hában, Felnéz Z, Szerkesztőre:) A férjem?... Hogy... hogy miért ideges, est kell magának tud­ni?... Hát én ezt nem értem... hogy miért kell ezt magának, ezt egy újságírónak tudni... Én na­gyon csodálkozom.! (Csend.) Hát én nem is gondoltam, ö ilyet nem szokott. Még egy hangos szava sem volt sóba hozzám és a gye­rekhez se... Az igaz, hogy na­gyon feszült volt közöttünk a hangulat, mert nagyon ideges vol­tam, mert amikor elvittem a gye­reket az óvodába, még megáll­tam a gyerekkel az óvodai szo­baajtónál búcsú zkodni tőle, még megsimogattam párszor, és akkor hirtelen odajött az óvónője, aki reggeles volt, és belökte a gye­reket, hogy csükja már be az aj­tót, mert huzat van, szabályosan megfogta a kardigánját és berán­totta, és bezárta az ajtót előttem, és akkor, akkor én kinyitottam az ajtót és azt mondtam, ne lök­­dösse a gyerekemet, ehhez nincs joga, és akkor azt mondta, maga inkább öltöztesse rendesebben a gyerekét, és elém vágta az aj­tót... (Szünet. Majd ingerülten, hirtelen.) Hát, kérem 'én... én­nekem több mint tíz évig nem lehetett gyerekem, orvostól orvo­sig jártam, még két évig otthon is maradtam pihenni, hogy talán úgy minden rendben llesz... és akkor végre négy év után meg­született ... és én kérem, elkép­zelheti, hogy mindennap tiszta ru­hában viszem el a gyereket az óvodába... és akkor ő, egy óvó­nő, hogy mondhat akkor ilyet nekem! (Farmerruhája zsebéből előkapja a zsebkendőjét, szipog.) (Z. Szerkesztő a forgalmas bu­dapesti utcán megy. Autóbusz ro­bog, villamosok csilingelnék.) R. óvónő (kontyos, középkorú, mögötte az óvodaudvaron gyere­kek játszanak.) Kérem, nekem nem kötelességem nyilatkozni fel­sőbb szervék engedélye nélkül. Egyszer voW'itt egy újságíró, el­mondtam neki, hogy sok a gye­rek és kevés a vécé, és a gyere­kek még nem tudják, úgy vissza­tartani, várni, és megütöttem érte a bokámat. Z. Szerkesztő: Nem nyilatkoza­tot kérek. Én csak arra akarok választ kapni, amit kérdeztem. R. óvónő: (kis töprengő csend után): Hát, kérem, lehet, hogy így történi Lehet, hogy behúz­tam a gyereket az ajtónál, mert huzat voll Lehel hogy azt mond­tam a kedves mamának... De kérem, itt nálam harminc gyerek van, és annak a harminc gyerek­nek harminc mamája, harminc papája, és hatvan nagymamája és és hatvan nagypapája... Z. Szerkesztő: Nem akartam megbántani. R. óvónő (keserűen):'Nem bán­tott meg. De azzal meg én kihez menjek panaszra, hogy mindig engem osztanak be reggelre, ko­rai kezdésre, és hogy jutalmat adtak, és én nem kaptam, pedig én vagyok itt a legidősebb... és hogy ma nem is köszönt nekem a vezető óvónő.’- Énnekem, ké­rem. ez nagyon fáj, ez az egész, de én nem mutathatom, mert ugye a gyerekek megérzik... és kérem én ezt kinek mondhatom el. Hált kinek, Krém. (Hirtelen) Menjen és kérdezze meg a vezető óvónői (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom