Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)

1978-08-18 / 193. szám

1978. auguszt us 18. • PETŐ. . Ä-SPäi Kodályról, önmagáról (Pásztor Zoltán felvétele) Az óbudai zeneiskola igazga­­tójával egyszerre érkeztem Borsos Miklós budai lakásához. Már a kertbe nyíló kapuból ész­revettük. Emeleti szobájának ab­lakában a feketerigókat fülelte, a lakásába beköszönő fák hogylétét tudakolta. így éreztem, ezt gon­doltam, pedig bejelentett vendé­geit várta. „Balra a lépcsőház”, szólt le, amikor egy pillanatra el­­tanácstalanodtunk, merre is. Megszakította percekre' munká­ját, hogy pillanatnyi felesleges: járkálástól mentesítsen bennün­ket. Ilyen ember — Aelia Sabináról, a fiatalon sírba hullt aquincumi művészről nevezik el a III. kerületi zeneis­kolát Szeretnénk, ha teljesülne a szarkofágján olvasható jöven­dölés: „Fennmarad a jámbor em­lékezete, mert gyakran játszott orgonán a népnek, pengette a hú­rokat kedves hangjával gyönyör­ködtette az embereket.” Ki lenne méltóbb a hajdani muzsika föl­­zendítésére Borsós Miklósnál? A szobrász fölparázslott, „már a neve is gyönyörű”. Minket né­zett, de már dolgozott képzelete. Lágy vonalak formálódtak a ki­szemelt vörösrézlemezen, szép kompozíció hullámzott elő a vég­telen időből. Legszívesebben azon­nal hozzáfogna. Vázlatfüzet, szer­szám helyett mégis jegyzetlapot tesz maga elé és az egykori vés-Borsos Miklós nőkhöz illő betűkkel rögzíti a hi­vatalos eljárást könnyítő tudni­valókat. Arcán ugyanaz a derű, szívélyesség, segítőkészség, mint érkezésünkkor. Ez az ember leg­főképpen adni szeret. Praktikus útmutatásokat, gyönyörűségeket, egy bölcs élet tanulságait. Otthona: múzeum Míg a muzsikust kikíséri, kö­rülnéztem. Néztem? Igyekeztem magamba szippantani, rögzíteni, aminek tanulmányozásához órák sem lennének elegendők. Múze­umnak mondanám otthonát, ha nem élne minden tárgy, ha nem érezném, hogy valamennyi hoz­zátartozik hétköznapjaihoz, mun­kájának szerves tartozékai, nála, tőle kapnak igazi értelmet, ren­deltetést. Visszajött, a hangsúlyozottan egyszerű rajzasztal mellé ült, ol­dalról érte a délelőtti nap, mö­götte a Leány kalappal fehér­lett. Tőlem karnyújtásnyira bor­dó bársonnyal óvott kottaállvány, szemben könyvek. Zöldessárga csopakit töltött. — Talán nem untatta ez a kis eszmecsere. Biztosan nem, hi­szen mint írta, a Kodály-portré miatt jött. Barátunknak is ez az időpont felelt meg, magának is, azt hiszem, így volt a legjobb. Bólintottam. Hogyne bólintot­tam volna, hisz ráadás-ajándék­ként a zene és a képzőművészet évezredes kapcsolatáról hallhat­tunk pompás rögtönzést. A prí­ma hegedűjátékos mi mindent ki­hall évszázados freskókon ábrá­zolt hangszerekből, muzsikások­ból, á formákon nevelődött szob­rász pedig zenész számára nehe­zen hozzáférhető vonulatokat bont ki a hangzásfolyamból. — 1945-ben találkoztam először Kodállyal — fordítja Kecskemét nagy szülöttére a szót. Vonzalma a zeneszerzőkhöz — Nyilván régibb keletű a von­zalom, hiszen már 1944-ben meg­mintázta a győri evangélikus templomban, mint Máté evangé­listát. — Nagy kórusművei érintettek meg a harmincas években. Nagy mű a Psalmus, meg a Háry Já­nos, de azt hiszem, hogy a Csel­lószonáta művészetének csúcsa. Páratlan a zeneirodalomban. A legszélesebb végletekig kihasz­nálta a hangszer adottságait, le­hetőségeit, dallamvezetése felejt­hetetlen. — Kodályra fölnéztünk. A Mű­vészeti Tanácsban is. Az ő jelen­léte határozta meg az ülések han­gulatát. Általa vált azonnal nem­zetközi tekintélyűvé a társaság. — Gyakorta találkoztak? • — Olykor helyettesítettem va­lakit a hetes bizottságban. Ott voltam az emblémapályázat el­bírálásánál is. Tizenöt művészt kérték föl, de valahogy egyikük munkája sem sikerült igazán. Ab­ba a hibába estek a grafikusok, hogy mind a hét szakot, a mű­vészeti tanács valamennyi mun­katerületét ábrázolták, de az kö­­römnyi méretekben nem megy. Kodálytól jobbra ülve rajzolgat­­tam beszélgetés közben, arra gondolva, hogy magát a Művé­szetet kellene valahogy érzékel­tetni. Húztam egy ellipszist, egy fiatal nő profilvonalát, a hom­lokrésznél babérlevéllel. Észre sem vettem, hogy figyeli, mit raj­zolok. „Csinálja meg!” Fölmutat­ta. Mindenki tapsolt, ez- lett a Művészeti Tanács emblémája. Véleménye a muzsikáról Fűtetlen műterem homályos üvegén néhány nap múlva meg­pillantottam Kodály jellegzetes sziluettjét. Bejött, nem zavarta a maró hideg; a kőpor, leült. Ér­deklődőt munkámról, megélheté­semről — Vitatkozott-e vele? Mindig, mindenben egyetértettek? — Amatőr hegedűsként és mint olyan, aki sokat járt a világban, különösen sajnáltam, hogy elzár­kóztunk a nyugati modernektől, pontosabban elzártak bennünket. Bartók, Kodály részéről is erős ellenállás mutatkozott. Nagy ér­demük, hogy a népzene nálunk is belekerülhetett a műzenébe, ez nyugaton korábban megtörtént, akkor, amikor nálunk török hó­doltság volt. Természetesen vitáról szó sem lehetett, erről muzsikus körökben sem beszéltek. Általában azonban egyetértet­tem Kodállyal, óriási intelligen­ciája megóvta a tévedéstől a mindenbe beleszólástól. így nem került olyan kínos helyzetbe, amikor egy kiváló szellem más szakmában elfogadhatatlan véle­ményt nyílvánít. — Ha már itt tartunk: mi a véleménye a kortárs magyar ze­neszerzők útkereséséről? Vallomás a korszerűségről — Ámikor általánossá lesz egy műveltség, kell jöjjön, ami eltér az általánostól. Az epigonizmus éppen az ösztönzőt kicsinyíti, megfullasztja a jelent. Kert, ze­ne, fa, minden megáporodik, ha nem műveljük. Le kell vágni az elaggott részeket, gondozni kell a fiatal hajtásokat, permetezni az élősdiekel Az utánzás, az azono­sulás sehová se vezet, a megle­vőkhöz mindig hozzá kell tenni valamit. — Mi az a kis valami, amit Borsos Miklós készülő műveiben találhatunk? — Sohasem volt modorom, mindig a téma határozta meg a hogyant. Szeretném, ha ez a könyvcímlap, amin éppen dolgo­zom, más lenne, mint a korábbi­ak. Dolgozom, amíg egészségem engedi. — Kecskeméten a Kodály Sze­minárium során felállított Ko­dály-portré tudtommal a szom­bathelyi zeneszakiskolában lát­ható portré másolata. Jól tu­dom? — így van. Modell nélkül csi­náltam ezt is, mint a Kassák, az Egri-, a Szabó Lőrinc-, a Babits- és a többi portrét is. Nincs szük­ségem jelenlétükre, annyira ki­érlelem a gondolatot. Olyan ez mint a belső hallás. Modell és gondolat Örülök, hogy meghitt, jó helyet találtak a Kodály-portré számá­ra. Mintha mindig ott lett vol­na, úgy hat, mondják. Mindig törekedtem arra, hogy ne oda­­erőszakoltnak lássák egy-egy mű­vem, szervüljön a múlt archiek­­túrájával. Kicsit oldalt hajtja a fejét, mintha vallatná, vizsgáz­tatna. Nem tábornoki szigorral nézett előre, mint egyik-másik ábrázolásán. Sohasem láttam ilyennek. Kíméletlennek ható megjegyzéseit is enyhítette szel­lemes, csúfondáros humora. So­hasem tette le az embert, soha­sem mondta valakire, hogy buta, csak azt: butaság amit mond, vagy nézzen utána alaposabban. Nem tudom elég frissen, flottul van-e felrakva, de hiszem, hogy hitelesen tükrözi lényét Heltai Nándor Napjainkban a Szovjetunió egy. re nagyobb súlyt helyez az űrállo­mások kiépítésére. Elsőként 1977. december 10-én emelkedett az űrbe JURIJ ROMANYENKO és GEORGIJ GRECSKO a SZOJUZ— 26 fedélzetén azzal a feladattal, hogy a még szeptember 29-én fel­­bocsátott SZALJUT—6 űrállo­máshoz csatlakozva, azon kísérle­teket folytasson. Világraszóló re­kordot. állítottak fel: 1978. már. cius 16-án tértek vissza a Földre, 96 napon át tartózkodtak az űr. ben! • PJOTR KLIMUK (jobbról) szovjet és MIROSLAW HERMA­­SZEWSKI lengyel űrhajós, akik a SZOJUZ—30-as űrhajóval a ka­zahsztáni Celinograd mellett értek földre. (Fotó: PI/TASZSZ.) INTERKOZMOSZ — NEMZET. KÖZI CRRANDEVCK — 96 NAP AZ ŰRBEN! — RÖVID MÉRLEG — EMLÉKEZÉS A MÁRTÍROK­RA. Tizenegy éve fogadták el a szo­cialista országok képviselői a vi­lágűr kutatásának nemzetközi programját, az Interkozmosz programot. Ennek keretében a részt vevő országok részt) vállalnak az űrrepülés technikai felszerelé­seinek előállításában és űrrepü­lőik kiképzésében. Ez utóbbi a •Szovjetunióban GEORGIJ BERE­­GOVOJ altábornagy parancsnok, sága alatt folyik. Az 1960-ban lé­tesített kiképzési központban 17 év alatt több mint 50 űrhajóst ké­peztek ki. Számunkra különös je­lentőséggel bír az, hogy ma már magyar űrhajós-jelölt is részt vesz az űrhajós-kiképző központ tanfo­lyamán. Ütjük azonban nemcsak ezért keltett világvisszhangot, hanem azért is, mert az űrben tartózko­dásuk során „fogadták” a SZOJUZ —27-en érkezett VLAGYIMIR DZSANIBEKOV és OLEG MAKA. ROV, majd 1978. március 3-án a SZOJUZ—28 — immár nemzetkö. zi! — személyzetét, ALEKSZEJ GUBAREV és a csehszlovák VLA. DIMIR REMEK űrhajósokat. Napjainkban a SZALJUT—6 ismét benépesült: a SZOJUZ—29- es jelzésű űrhajóval felérkezett rá VLAGYIMIR KOVALJONOK és ALEKSZANDR IVANCSEN­­KOV, akit soraink megjelenésekor már több mint két hónapja tar­tózkodnak az űrállomáson. Ók fo­gadták aztán az újabb nemzetközi űrhajós legénységet, a SZOJUZ— 30-al Pjotr KLIMUK szovjet és MIROSLAW HERMASZEWSKI lengyel űrhajós érkezett hozzájuk az űrállomásra. Megoldották a Szovjetunióban az űrállomás utánpótlásának kér­dését is, az első'teherszállító űr. hajó, a PROGRESSZ—1 1978. februárjában 1,5 tonna súlyú fel­­szerelési cikket és 1000 kg üzem­anyagot szállított fel, majd a múlt hónapban a PROGRESSZ— 2, augusztusban pedig a PROG­RESSZ—3 szállított fel újabb és újabb - utánpótlást. Érdekes, hogy a legutóbbi teherszállítmányban már víz is, sőt egy teljes olvasz­tókemence is szerepel. Ilyen te­herszállító űrhajók szállítják fel az űrállomásra az évente kb. 10 tonnányi utánpótlást, majd eltá. volítják onnan a feleslegessé vált, elhasználódott felszerelést és a vissza-úton Földünk légkörében elégnek. Egyébként soraink megjelenése, kor már tervbe van véve a SZO­JUZ—31 indítása is a szovjet űr­állomásra, melyen a szovjet űr­hajó parancsnok mellett egy NDK -beli ausztronauta is helyet kap­na. Az Interkozmosz-program ke­retében ezzel az NDK az 5. or­szág lesz, amely űrhajóst küld fel a Kozmoszba! Vessünk egy rövid pillantást a Szovjetunió ember-vezette űrha­józásának történetére: a mai na­pig 36 űrrepülés volt. Ezekben 50 űrrepülő vett részt (beleszámít­va VLADIMIR REMEK csehszlo. vák és MIROSLAW HERMA­SZEWSKI lengyel űrhajóst is) 66 bevetésben, mégpedig 33-an egy­szer, 15-en kétszer, 3-an pedig há­romszor emelkedtek űrhajójukkal az orbitális pályára. Nem lenne teljes sorozatunk, ha nem emlékeznérik meg az űr. repülés korának mártírjairól. A SZOJUZ és APOLLO űrhajókat csaknem egyidőben próbálták ki és ez mindkét félnél katasztrófá­hoz vezetett. 1967. januárjában VIRGIL GRISSOM, EDWARD WHITE és ROGER CHAFFEE a földi próba közben a tiszta oxi­génnel töltött utastérben keletke­zett rövidzárlat következtében bentégett, áprilisban pedig VLA­GYIMIR KOMAROV a sikeresen végrehajtott űrrepülés utáni visz­­szatéréskor vesztette életét, mert az esést fékező ejtőernyőrendszer nem bomlott ki. 1971. június 30- án a SZOJUZ—11 személyzetét, GEORGIJ DOBROVOLSZKIJT, VLAGYISZLAV VOLKOVOT és VIKTOR PACAJEVET 24 napos űrrepülésük teljesítése után a le­szálláskor élettelenül találták. Tragédiájukat a tömítésben kelet­kezett hiba miatti hirtelen nyo­máscsökkenés idézte elő. JURIJ GAGARIN — az első űrhajós — 1968-ban mint berepülő pilóta halt meg. (Folytatása következik.) 0 Képünk a Szaljut űrállomást ábrázolja a Föld körüli repülés közben, két hozzákapcsolt Szojuz­­típusú űrhajóval együtt. • Szovjet holdrakétával felbocsátott, az Űrrepülés áldozatainak nevét megörökítő emléktábla a Holdon. Úttörőink a Krím félszigeten • ... jártunk egy leírhatatlanul gyönyörű meseparkban... Az idén hatodik alkalommal Indultak Bács-Kiskun megyéből a legkiválóbb úttörők a Szovjet­unióba, testvér-megyénkbe, Krím területre. Három hetet töltöttek igaz barátok között, élmények­kel, fényképekkel gazdagon meg­rakodva tértek haza. Legtöbben most utaztak első alkalommal repülőgépen, ezért az utazással járó izgalmak sokszo­rosát élték át. Minden fáradsá­gért bőségesen kárpótolta őket az élmény, amit — valamennyien úgy érzik — soha nem fognak elfelejteni! A húsz kiváló úttörő között ott volt Szabó Gabriella Páhiból, a KISZ KB Vörös Sélyemzászla­­jávai kitüntetett csapat képvise­lőjeként. Az élményről, a tapasz­talatokról, az egész „csodálatos útról” ő számolt be. — Amikor csapatvezetőm, Kruchió Mihály közölte velem, hogy a Krímbe mehetek az út­törődelegációval — alig mertem elhinni!... Tulajdonképpen ak­kor fogtam fel, amikor Kecske­méten a megyei KlSZ-bizottsá­­gon összegyűltünk az indulás előtt, hogy a fontos dolgokat megbeszéljük, megismerjük egy­mást, orosz nyelvtudásunkat fel­frissítsük. Bak Judit, a csoport vezetője, a mi kedves Jutka nénink, még arra is gondolt, hogy az úton szükségesnek ítélt ruhaneműkről — hogy ne fázzunk, és ne legyen melegünk — jegyzéket készített nekünk. (Igaza volt, így csak azt vittük, ami valóban kellett.) A következő alkalommal Bu­dapesten, a Kandó Kálmán Vil­lamosipari Főiskola diákszállójá­ban találkoztunk, itt aludtunk — indultunk reggel autóbusszal a Ferihegyi repülőtérre. Beszálltunk, a gép a magasba emelkedett... és többen meg­törültük a szemünket, mert a bol­dogságtól a könnyünk is kicsor­dult ... Kijevben átszálltunk, egyenesen Szimferopolba vitt az utunk. Szovjet úttörők fogadtak bennün­ket, virággal, hogy három héten keresztül kezünket el sem enged­ve mutassák meg szűkebb hazá­jukat. Veliik mentünk JevRptö­­riába, szálláshelyünkre, az Arany­part Táborba. A város, a gyermekek városa, méreteivel is lenyűgözött ben­nünket: harminc úttörőtábort, és ötven gyermekszanatóriumot számoltunk össze. Természetesen a táborban rajba rendeződtünk, örömünkre húsz szovjet pajtással alkottunk egy rajt. Szobáinkban közösen vendéglátóinkkal kap­tunk helyet. Magunk is megle­pődtünk, hogy villanyoltás . után milyen jól beszélgettünk oro­szul. .. Másnap megkaptuk a tábori egyenruhát, a sapkát, mert a tengerparton nagyon erősen süt a Nap. Meglepetésünkre a dél­utáni csendes pihenőt a táborban szó szerint vették: ágybadu^tak bennünket és aludnunk kellett! A Fekete-tenger vizébe alig mertünk belépni: olyan átlátszó­an kék volt, mint az üveg —, persze később vidáman lubickol­tunk benne! Este, a tábornyitón minden raj bemutatta, honnan érkezett. Kis műsorunkat sok tapssal jutalmazták. Késő este egy hatalmas tábortüzet ültünk körül, közösen énekeltünk úttö­rődalokat és magyar népdalokat Teljesen belejöttünk a tábori életbe. Ügyeltünk, mindig közö­sen a szovjet pajtásokkal, mert így volt nyilvánvaló, hogy min­dent a parancsoknak megfelelően hajtunk végre. Azt itt kell el­mondanom, hogy a tábor rendjét, fegyelmét nem éreztük kötött­nek, hanem sokkal inkább értünk való gondoskodásnak, mert így maradt időnk különféle kirándu­lásra, szórakozásra is. Tetszett nekünk, hogy többször választ­hattunk a programok közül. Pél­dául mehettünk moziba, vagy sé­tálni, fürödni. Részt vehettünk sportversenyen, ahol közülünk hatan bejutottak a legjobbak kö­zé. — Kik voltak azok? — Kugelman Magdi, Görbics Lívia, Péter Arnold, Sáfár Zsolt és Varga Ernő. ■— ... és a hatodik? — ... az én voltam... — Hajókirándulásunkon sirá­lyokat etettünk, gyönyörködtünk a part természeti szépségében, pontosan láthattuk meddig tart Jevpatoráa és hol kezdődik Szaki. Autóbusszal indultunk másnap kirándulni. Jártunk egy leírhatat­lanul gyönyörű meseparkban, lát­tuk a Kutuzov-emlékművet. Köz­ben megtudtuk, hogy elhaladtunk a Szovjetunió európai részének legdélibb pontja mellett. Napközben javában készültünk a tábori fesztiválra, ahol a ter­vek szerint minden raj bemuta­tót készített elő, pontosabban olyan bemutatót amit a bíráló bizottság tagjai pontoztak... ! Közben kicsit hűvösebb lett, és mi elindultunk felfedezni a Krím félszigetet. Szimferopolban cso­dálkozva láttuk, hogy a megyénk­kel való kapcsolatoknak mennyi látható jele van! Az utcanevek között számos magyart találtunk, a Kecskemét étterem láttán pedig szinte meghatódtunk. Az Üttörő­­palota valamennyiünk számára igazi élmény volt! Bahcsiszerájba, a negyven erőd városába érve határoztuk el: ide még egyszer eljövünk! A hős városba, Szevasz topáiba közösen, mentünk a szovjet pio­nírokkal. Idegenvezetőnk el­mondta nekünk, hogy milyen csaták színhelye volt ez a város. Meghatottan, tisztelettel jártuk végig a Barátság útját, ahova különböző nemzetek fiai ültették el a fákat, növényeket. A Szap­pan-hegyen levő óriási Diorámá­tól alig tudtunk elszakadni. Min­den idegenforgalmi nevezetesség között ez volt a legérdekesebb! Zuhogó esőben indultunk ha­za. Szüléink, hozzátartozóink vár­tak bennünket a repülőtéren. Jó volt viszontlátni őket a felejthe­tetlen táborozás után. Ügy határoztunk, Jutka néni­vel és Lakatos Sándorral, cso­portunk tolmácsával, hogy nem szakadunk el egymástóit jövőre Kecskeméten találkozunk, fel­idézzük utunk minden állomását! Selmeci Katalin Feltámasztani a világhírű akusztikát A drezdai Semper Opera vi­lághírét jórészt akusztikai hatá­sainak köszönhette. A világhábo­rúban lebombázott színház újjá­építése előtt a város műszaki egyetemének szakemberei vizsgá­latot végeztek, hogyan lehet a régi hanghatásokat is visszava­rázsolni. Gottfried Sempemek, a színház építőjének modelljét és számításait is figyelembe véve, alapos vizsgálatokat végeztek. Dr. Walter Reichardt professzor, a kiváló építész szerint az akusz­tika szempontjából lényeges, hogy az úgynevezett utánhallási idő 1,3 másodperc legyen, mint a régi, 1945-ben elpusztult ope­rában. A kísérletekről kiadott tanul­mány hangsúlyozza, hogy a szín­házépület úgy tekintendő, mint egy hangszer; a belső kiképzés­nél mind az alak, mind a kivá­lasztandó anyagok, mind a spe­ciális szigetelés egyformán je­lentős szerepet játszanak. A Sem­per Opera akusztikai körülmé­nyeit úgy alakítják ki, hogy a halk suttogás, a zeneszerszámok egészen gyengéd hangjai eljus­sanak a terem legtávolabbi sar­kába is — felfog hatóan, meg ért­hetően. (BUDAPRESS— PANO­RAMA)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom