Petőfi Népe, 1978. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
1978-07-09 / 159. szám
MŰVELŐDÉS IRODALOM MŰVÉSZET Karamella Csak a főutca van kikövezve. A község többi utcája poros és sáros. Tizenöt éve van járda a főutcán. A katolikus templom harangja éppen most kongatja az elsőt. Háromnegyed nyolc van. Ilyenkor már magasra szökken a nap, és jó meleg van. A kertben tyúkok fürdenek a homokban; rázogatják felborzolt tollúkat. Mohácsi kerékpárműszerész ajtaján is ott fityeg a nagy fekete lakat, egy átlósan szereit vaspántot szorít a műhely ajtajára. Olaj bűz szUremkedlk ki a műhelyből. Jolánka néni ül a járda mellett, egy összecsukható széken. Ugyanolyan szétnyílható az asztalka is. Főleg karamellát és fruttit árusít. Vasárnap már korán letanyázik a főutcán. A templom harangja megint kongat. A harmadik kongatás után kezdődik a vasárnapi istentisztelet. Jolánka néninek vasárnap van a legnagyobb forgalma. Gyerekek fogják körül és veszik az édességet. Télen-nyáron ott ül a szokott helyén. A fekete rojtos berliner kendője alól kl-klbújnak a fehér hajszálak. Azt mondják, senkije sincs szegénynek. Édesanyámtól én is kirimánikodok egy, esetleg két forintot, amin aztán már egy egész halom karamellát lehet kapni. Szotyolát nem veszek, mert az otthon is van, ingyen. A nagy, sárgahaeú tököket is mind kimagozzuk, mielőtt odavetnénk a disznónak. Pláne télen, csak rászórjuk a sparherd platni j ára, néhányszor megkotorj uik, nehogy megégjen, és már kész is a csemege. Iskolába faenet is ott megyünk el Jolánka néni mellett, és szidjuk, ha nincs ott. Rendszerint amikor pénzünk volna karamellára, akkor nincsen még ott, vagy akkor ér a szokott helyére, a Mohácsiék és az Asztalosék közti járdarészre. A két épület közötti kerítésen Bozókl fényképész rakja ki egy nagy üvegdobozba a legjobb felvételeket. Ez még hétköznap is vonzó hely. Mások azt mondják, hogy Jolánka néni Félegyházáról hozza az édességet, azért nincs a helyén. Osztálytársaim itt laknak a községben, jobban ismerik Jolánka nénit. Tibi, a padtársam súgja, hogy nagyon beteg az öregasszony. Tibi mintagyerek, sohasem kócos a haja. Van amerikai nagybátyja Is, aki hozott neki cowboy-plsztolyokat. Igaz, csak patronoeak. De azért nagyot durrannak. Nagy Pista, akivel délutánonként focizunk, azt mondja, ne vegyünk attól semmit, nem látjuk-e, milyen szutykos a keze? Biztosan vécé zés után se mossa. Mit hülyéskedsz, mondom, be van csomagolva a cukor. Más is vesz tőle, a felnőttek is. Pista csak lenézően hunyorít. A boltban egész zacskóval lehet kapni. öszszedobjuk a pénzt, ketten tudunk venni egy zacskó fruttit, csak három hatvan. Én azért sajnálom magamban Jolánka nénit, mert abból él, amit az utcán árul. Zöldi Pirit ostorral üti az anyja egész az iskoláig. Még a tanteremben is akarja verni, de md köréje állunk. A nagyszájú Doki, akinek a papája vadász, az mondja, ne tessék a Pirit bántani. A Pld mamája neki Is akar egyet adni az ostorral, de aztán bevágja a tanterem ajtaját. A Piri bőg, és szép sárga bőrtáskáját a padra dobja, csak úgy zörög benne a tolltartó. Ősz van; ilyenkor igen bágyadt az ember. A tanteremben meleg van, és hittanóra is lenne, de én mindig elszököm. Ma is az elsők közt rohanok ki a kapun, pont a tisztelendő hasának. Éppen akkor fordult be a sarkon, és lépett be az Iskola kapujába. Vissza úgysem megyek, rohanok tovább a gyönyörű napsütéses utcán, át a templomtéren. Pista és a többiek is nevetgélve követnek. Kenyérsarkot veszünk a pékségben. Vadul ver a szivem, hogy pont a tlsztelendőnek szaladtam neki. A pékség utcájában már érzik a jó kenyérillat. A mosolygós pékné már vágja a meleg finom kenyérsarkot. Pistával testvériesen megfelezzük. Az állomás kerekeskútjából szoktunk vizet Inni, úgy, hogy fölváltva hajtjuk a kereket. Tenyérből szürcsöljük a jó hideg vizet Pista felhorkan ivás közben. Ebből se Iszunk többet, mondja. Szagold meg, milyen büdös, biztos döglött békák vannak benne. Megszagolom, tényleg büdös a viz. Már nem is vagyok szomjas. Kényelmesen bandukolunk hazaidé, ki a tanyára. Otthon mindig ugyanaz a szöveg. Siess, mert sok a dolog. Nem sietünk. Pistával mindig ilyenkor beszélgetünk legjobbakat A bátyja Svájcban van, és küldi a csomagokat. Csak az a baj, hogy használt holmikat küld. Nem nagyon érnek semmit. Színes fényképekkel dicsekszik. Én még nem láttam olyanokéit pedig már tizenkét éves vagyok. Csak festményt láttam, de az sem tetszett. Szeptemberben olyan ferdén süt a nap, hogy muszáj a földet nézni. Nem lehet egyenes fej tartással kibírni. Fél egy, és Pistával vágtatunk a tanácsháza felé. A Cserényi utcába most fordult be a mentő szirénázva, amire ml is fölkapjuk a fejünket. Alig győzöm utolérni, kiabálunk egymásnak. Egy kis sárga háznál áll a mentő, körülötte tömeg. Összefutott szomszédok. A Jolánka néni meghalt, mondogatják egymásnak a nők és a férfiak. Több Iskolás gyerek is ott tátja a száját. Mi is besettenkedünk a kitárt kapun, de nem látni semmit, mert a szobában mosdatják. Még élt, amikor az injekciót kapta. Most már meg se moccan, fekszik a hordágyon. A mentők dühösen zavarnak el minden bámészkodót. Csak állunk, és bámulunk a mentőautó után. A felgyorsuló kerekek nyomán fölserken a por. Pistával szomorúan tekintünk egymás szemébe. Karamella — nyögi Pista. Kinyitom a markom, és felé kínálom az egyforintost. Majd holnap — mondja Pista. Vörös József Kun István hetvenéves A sikeres író PÁT KÁT TIVADAR: Ősök: aratók ne csudáljátok őket ha fejükön hordják még a zsupptetőket karjukat a taliga vagy éppen a kasza nyújtotta úgy meg kepékből áll össze szemöldökük — alatta buggyantós korsó a szemük s ha köhögnek hajnalonta nem a cigarettától van van az a törekhordástól hát vigyázzátok őket öletekben vigyétek mert mellényük elszálló fekete V betű hallgatásuk koporsó O-i csizmájuk jaj zárójel a múlt idő jele: T 0 Bajai házak. Homo esteticus? Frappáns és találó megállapítások egész sorát vonultathatnánk fel arra válaszollönbözteti meg Avagy egy kísérlet szükségességéről az embert az állattól? A munka, a gondolkodás és a beszéd, a tárgyiasult emlékezet, a második jelzőrendszer, az erkölcsi érzék, a szerelem adománya és Így tovább. A rosszindulatú bölcselők még attól sem riadnak vissza, hogy kijelentsék: e különbség lényege az a tény, hogy rendszeresén irtja saját fajtájának képviselőit ... Ám reméljük, hogy egyszer ez majd nem így lesz. . A régészeti emlékek egész sora tudósít arról, hogy ez 'ember esztétikai igényű lény volt már a fejlődés igen korai szakaszában is. Most nem is az altamirai, a szaharai, vagy a Közép-Ázslában legutóbb felfedezett ősemberi barlangfestményekre gondolunk, amelyek alkotóik évezredekkel dacoló, hihetetlenül fejlett, realista ábrázolási képességéről és technikájáról tanúskodnak. E korszakot sok-sok évszázaddal megelőző időszak emlékei is ezt bizonyítják. A legkorábbi edények, fa- és csonteszközök, kezdetleges szerszámok egész során fedezhetők fel esetlen vésetek, naiv díszítések, amelyek egyetlen célt: az egyénítést szolgálták... Az agyagmíves, amikor összetapasztotta edényét, nemcsak elsimította a felület egyenetlenségeit és szép formát igyekezett adni a készülő használati eszköznek, hanem fadarabbal vagy csontszilánkkal mintázatot is karcolt bele. Díszítést, amely nélkül a fazék, vagy tál, köcsög éppen úgy betöltötte volna hivatását, mint nélküle. Ám ennek ellenére, a lélek, s a fantázia játékát is „rálehelte” alkotásaira. És ugyanez a szándék, eltökéltség munkált azokban, akik mintázatot farigcsáltak fanyélre, csontra, talán csak azért, hogy tudják, melyik nyílhegy, dárdanyél a sajátjuk. Vagy csak azért, mert a díszített tárgy egyszerűen más volt, mint a többi... A szándék különbözősége lényegtelen. A fontos az,- hogy a megmunkált és egyénített eszköz valahogy emberibb lett, mint az, amelyet a természet állított elő. Zománcmfivészeti Alkotótábor, Kecskemét, 1977. ■ 0 Tanulmányfej. □ □ □ Hogy a kezdet kezdete óta az embert éppen úgy jellemzi a szép iránti vágy, mint a gondolkodási képesség, vagy az erkölcsi érzék, ezt nem kell különösen részletezni. Az emberhez hozzátartozik a szín, a forma, s a játék igénye. Beleköltözött már a funkcióba, a használati értékbe; legyen az bicska, lakásbelső, vagy virágoskert, hímzett terítő, pingált bútor; és így tovább. Az ember és a környezet esztétikai összhangja az árutermelés fellendülésének időszakában kezdett megbomlanl. A díszharmónia létrejötte egybeesik azokkal a társadalmi és gazdasági jelenségekkel, amelyeket Marx az elidegenedés magyarázataként értékelt. A huszadik században, különösen a közelmúlt évtizedeiben viszont mind erőteljesebbé válik ez a szakadék. Programozott vezérlésű gépsorok vették át a textilszövők, üvegfúvók, a fazekasok, a bútorasztalosok, de még az építészek, illetve a kőművesek szerepét is. Az önköltség, a termelékenység, a hasznosság elvei kiszorították, vagy legalábbis igen-igen háttérbe tolták a változékony, egyéni ízlés érvényesü-0 Morelll Edit tűzzománc alkotása. lését. A következmény: lélektelen tucatáruk tömege uralja környezetünket. Ezrek és ezrek laknak azonos beosztású lakásokban, típusbútorok között, étkeznek széria edényekből, használnak hasonló színű és szabású ruhadarabokat ... Mindez talán nem is lenne probléma akkor, ha e jelenségek népi okoznának feszültséget az emberekben... De okoznak... Mintegy bizonyságául annak, hogy az ember „homo esteticus”. Azaz lényegéhez tartozik környezetének, eszközeinek egyénített, sajátos megjelenése. Es ezért feszeng az uniformizált lakótelepeken, ezért jár butikokba vásárolni, gyűjti a népművészet tárgyi emlékeit, pingál, farag, barkácsol, próbálkozik lakása egyénítésével.... Persze ettől még belső helyiségeket nem tud kicserélni, emberszabásúbbá tenni, sem lakótelepeket, utcákat megváltoztatni. Ez a feladat szakemberekre várna; építészekre, iparművészekre és formatervezőkre. Vagy méginkább az Iparra, amelynek vezetői jobban ösztönözhetnék a szép és a praktikus házasságát. E kettő ugyanis nem áll kibékíthetetlen ellentétben egymással. Képzőművészek egy csoportja — festők, kerámlkusok, szobrászok és ötvösök — most ezekben a hetekben Kecskeméten ismét azon fáradozik, hogy az égetett tűzzománc technika felhasználásával megpróbáljanak sík és plasztikai elemeket készíteni a Széchenyíváros utcáira, tereire. Különböző kompozíciókat: hogy díszítsenek és egyénltsenek egyegy épületet, táblákat és figurákat: tájékozódni, s eligazodni segítőket, szobrokat, amelyek oldják az egyformaságot, a ridegséget... Ezek a művészek keresik a párbeszéd lehetőségét az építészekkel és tanulmányozzák a népi kultúra azon elemeit, amelyek megszüntetve-megújítva hasonló funkciót tölthetnének be környezetünkben, mint tették azt egykor székelykapukon, festett népi bútorokon, pásztorfaragásokon, hímzéseken, köcsögökön és másutt. Azaz vissza akarják adni a rangját a környezet egyéniségének változatosságának. Lehetetlen vállalkozás?... Né. hány kritikus ezt hangoztatja. Talán igazuk is van... De ez csak részigazság. Hiszen kirakatok és lakótelepek egyaránt arról tanúskodnak, hogy szükség van e próbálkozásra. Ezért nem is szabad elvitatni a kísérletek szükségességét. Pavlovlts Miklós 1046 óta megszakítás nélkül Báján él, csendben, termékeny alkotó nyugalomban. Neve nemcsak megyeszerte, de országosan is Ismert. 1908. július 10-én Százfenesen született. Gyermek- és ifjú korát nagy szegénységbén a Gyulai havasok lejtőin töltötte. A gyermekkori káprázatok; a hegyvidéki napsütések, a nyári zivatarok, a Szamos és az erdők zúgása, a csupahó határ, az ott élő népek nehéz élete és az ottani népdalok, a táncok és szokások: egész életére meghatározták művészi hovatartozását természethűségét. A természetet még ebben a „cudarul elfüstölődött” világban is szereti. Ha csöppnyi időre letisztul a levegőég és a természetnek minden formai és színbéli megjelenését olyannak láthatja, amilyen valójában — amilyen lehetett akár tízezer évvel ezelőtt is — akkor festeni kezd. Azért is sütik rá itt-ott a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás, a „maradiság” bélyegét. Pedig csupán arról van szó, hogy a festészetben őt mindig az ösztöne vezette, nem tartozott különösebben semmiféle irányzathoz. Festészeti tanulmányait tizenkilenc éves korában, Kolozsvárott kezdte, majd Nagybányán és (1930—'1938 között) Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán folytatta, Rudnay Gyula tanítványaként. Első önálló kiállítása Kolozsvárott volt 1931-ben, majd később, 1995-ben Pécsett, 1971-ben Budapesten, 1972-ben pedig Baján mutatkozott be alkotásaival. 1937 óta számos helyi, megyei és országos csoportos kiállításon is szerepelt. 1939-ban a XXI. Velencei Biennalen, 1942-ben a németországi Magyar Kiállításon szerepeltek művel. 1938-ban állami ösztöndíjjal Rómában volt tanulmányúton, Több kitüntetést, díjat kapott. Többek között 1937-ben a Nemzeti Szalon tárlatán „Kitüntető Elismerést”, 1938-ban „Nemes Marcell”-díjat, 1939-ben a Magyar Tájak című kiállítás II. díját. Számos műve van állami tulajdonban, illetve a Magyar Nemzeti Galériában. Utolsó kiállítása ez év áprilisában volt Budapesten, a Mednyánszky-teremben. Erről a rádió is készített beszámolót. Pogány 0. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója megnyitójában. megállapította: a Báján élő mester olyan stílust és magatartásformát képvisel, amelyben a közvetlenség, az őszinteség, szabad és korlátozatlan egyéniség nyilatkozik meg. Kun István Egyszerűen szól arról. hogyan látja a természetet és hogyan érzi helyesnek a 1967-ben jelent meg az első elbeszélés, amit azóta számos folyólratközlés, négy könyv, egyegy film, tévéjáték, színdarab követett. Császár István tehát sikeres író. Pedig — mint minden igazi író — valójában nem Író akar lenni; nem áz irodalom, ha-' nem az élet érdekli. Az irodalom csupán eszköz számára, amellyel megvizsgálhatja, megmutathatja, milyen az életünk, és milyenek vagyunk benne ml magunk. És mert mélységesen érdekelt az eredményben, a vizsgálat során maximális .pontosságra törekszik. E két tényező: a személyes érdekeltség és a vizsgálat pontossága — más szavakkal: elkötelezettsége és varázslatosan pontos, érzékletes stílusa teszi minden írását hiteles, meggyőző irodalommá. Császár István vizsgálódási területe jelenünkre és annak közvetlen előzményére, az ötvenes évekre terjed. Elbeszéléseiben a bennük részt vevők számára* többé vagy kevésbé tudatosult tragédiák, zsákutcába mutató sorsok ábrázolásával arra figyelmeztet, hogy világunkban nagyon nehéz embernek lenni. Nehéz, mert a külső és belső körülményeink ezer lehetőséget kínálnak a lépés elvétésére, és csak a folyamatos erőfeszítés, a tudatos lét tehet bennünket emberré. Csak így* nőhet életünk túl a puszta vegetáción, járulhat hozzá az emberiség előbbre Jutásához. Az egyes ember — elvben — tanulhat a mások kárán. Az emberiség, a társadalom azonban csakis a sajátján. Császár István hűséges és méltán lllúzlótlan leltározója az önmagunknak okozott töméntelen kárunknak. Nyugtalanító látleleteit, elmarasztaló ítéleteit nem vethetjük el; nem nyugtathatjuk meg magunkat azzal, hogy egy a maga, vagy generációja életkori sajátosságait, a társadalomba való beilleszkedés nehézségeit (amin a magunk Idejében ml is átmentünk, s amit ml is kinőttünk) általánosító „fiatal íróról” van szó. Császár István tíz éve, túl a negyvenen is ugyanazt mondja, s nem akárhogy. Nem egy ember, nem is egy korosztály, hanem egy társadalom: a szocializmusba vezető úton haladó emberiség életkori sajátosságai, konfliktusai mozgatják Császár tollát. És akkor jutunk gyorsabban előre ezen az úton, ha egyik főszabályként elfogadjuk Császár István axiómáját: „Emberi értelemben rossznak lenni annyi, mint elfogadni az életet olyannak, amilyen.” Császár István 1978-ban József Attlla-díjban részesült. M. J. 0 Kun István portréja. festői megjelenítését. Ezek a képek líraiak, a néző számára megnyugtatóak és biztatóak. Végezetül idézzünk egy-két nem szakavatott bejegyzést a kiállítás vendégkönyvéből: „Igaz emberi érzések, tisztaság, szépség és nyugalom árad a képeikből.” „Ritka élmény I" „Kedves Mester, gratulálok a szép kivitelhez!” „Barna- színei gyönyörűek!” „Bármelyik itt látott képet szívesen nézném otthonomban, egész életemen át” Bárdos Ferenc «
