Petőfi Népe, 1978. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1978-07-04 / 154. szám

1978. július 4. • PETŐFI NÉPE • 3 Zeneszótól volt hangos a város Vasárnap Kecskemé­ten. tartották a vasutas fúvószenekarok találko. zóját. öt együttes mu­tatkozott be, öt város­ból : Kiskőrösről, Kis­kunhalasról, Szegedről, Békéscsabáról és Szen­tesről. A reggeli órák­ban a város különböző részein csendült fel a zene. Percek alatt ér­deklődőkkel teltek meg a terek és a parkok, ahol megjelentek az egyenruhás zenekarok. Tíz órakor megkezdő, dött a Vasúikért árnyas fái alatt a hangverseny. A jól sikerült bemutat­kozás csúcspontja az egyesített százhúsz tagú zenekar muzsikálása volt. A hallgatóság szá­ma, az érdeklődés ismét bebizonyította, hogy ér­demes volna Kecskemé­ten is több figyelmet fordítani erre a közön­séget vonzó, látványos műfajra.. (Pásztor Zoltán képriportja.) KÉPERNYŐ VESZPRÉMI TALÁLKOZÓ A veszprémi találkozóról hiányoznak a csinadrattás külföldi feszti­váloktól elvá­laszthatatlan látványosságok. Csak a nyitó- és zárófogadá­son jelennek meg a hölgyek alkalmi ruhá­ban, a férfiak sötétben. Az idén a korábbiaknál több zászló ke­rült az utcákra, elég sok kira­katban népszerűsítették a prog­ramban szereplő filmeket, mű­vészeket. A rendezvényekkel, események­kel igyekeztek megalapozni az ünnepi hangulatot. Hét ősbe­mutatót tartottak. Megtisztelte­tésnek és jó startnak tekintik az alkotók, ha tévéfilmjük, doku­mentumműsoruk először a szép dunántúli városban kerül a kö­zönség elé. Az ankétokon mód nyílik a várható hatás lemérésé­­re, fokozottabb érdeklődés előzi meg az első képernyős vetítést. A Veszprémi Állami Gazda­ságban Az elefánt (Szálkái Sán­dor szatírája) keltett élénk ér­deklődést és vitát. A Magyar Ás­ványolaj- és Földgázkutató Kí­sérleti Intézetben a Mire a le­velek lehullanak is többféle vissz­hangot váltott ki. Hajdufi Mik­lós rendező és a többi közremű­ködő jóvoltából érdekfeszítően idézték az első világháború utol­só napjaiban játszódó, a monar­chia pusztulásának elkerülhetet­lenségét bizonyító, sejtető ese­ményeket. Páger Antal is megjelent a Déry' Tibor írásából Makk Ká­roly rendezésében készült Phile­mon és Baucis premierjén. A megyei művelődési központ szín­padán és zsúfolt nézőterén el­helyezett tucatnyi készülék kép­ernyőjén egy idős házaspár (Bulla Elma és Páger Antal) tra­gikus halálának tanulságai ria­­dóztatják a lelkiismeretet. A Ba­kony Művekben mutatták be Szőnyi G. Sándor Periférián cí­mű művét. A Bajor Nagy Ernő forgatókönyvéből készült film azt kutatja, hogy ki felelős az életüket elíötyögőkért, ki a vi­dékről Pestre került, ide-oda sod­ródó fiatalokért, mi okozta egyi­kük borzalmas halálát. Nemcsak négy közéleti férfiút meztelenít le a szó szoros értel­mében Mamcserov Frigyes ren­dezésében látható Illetlenek, pő­rére vetkezteti társadalmunk némely visszásságait is. A cso­paki KISZ-vezetőképző táborban vetítették a Szerelmeitek emléke című Esztergályos Károly filmet. Előbb-utóbb valamennyit mű­sorra tűzik. Az üzemekben, ifjú­sági táborban, termelőszövetkeze­tekben elhangzott véleményeket természetesen csak a most forga­tott vagy ezután gyártandó fil­mekben, műsorokban hasznosít­hatják. Olykor az az ember ér­zése, hogy nemcsak az alkotások átfutási ideje hosszabb az elvi­­selhetőnél, az észrevételeké, a ja­vaslatoké is. Mindenesetre az an­kétok is jelzik a tévé munkatár­sainak azt az igényét, hogy a la­kosság különböző “rétegeivel szembesítsék műveiket. A fő figyelem természetesen a már látott, ki tudja milyen szem­pontok szerint válogatót ver­senyfilmekre irányult. Napi négy­öt órában vetítették a benevezett műveket. Külön termekben nézik a termést a számukra összeállí­tott kínálatot a 19 országból ér­kezett szakemberek. Némelyek csak tájékozódtak, mások vá­sárlási szándékkal jöttek. Az az érzésem, hogy a választék össze­állítói nem ügyeltek eléggé a miénktől eltérő befogadó közeg­re. Egyik-,másik mű csak nekünk mond sokat, a mi élményvilá­gunkhoz kötődik, problematikája nem eléggé általános. Két tanácskozást is tartottak, de a klub volt a tapasztalat-, infor­mációcsere igazi fóruma. Ritka ailkalom, hogy rendezők és kriti­kusolt, operatőrök és írók, színé­szek és a tömegkommunikációs intézmény vezetői, riporterek és külföldi tévések megvitathassák közös dolgaikat. A beszélgetése­ken új ötletek körvonalazódtak, ismeretségek kötődtek. Tanúja voltaim, hogy egy jövőre kez­dődő új sorozat miként formáló­dott a kialakult eszmecserék ha­tására. _ A nyolcadik veszprémi * tévé­találkozó díjairól már sokan tudnak, hiszen a záróünnepséget közvetítették. A rend kedvéért mégis megentlítem, hogy a fődí­jat a Naponta két vonat (rende­zője Gaál István), és a Felső- Ausztria (rendezője Gothár Pé­ter) kapta. A tévékritikusok dí­jára Fehér György rendező Bosz­­szú című filmjét tartották ér­demesnek. Veszprém város díját a Segítsetek! Segítsetek! tévé­­fűm kapta. Már a tavalyi ősbe­mutatón kedvezően fogadták Ne­mere László alkotását. A zsűri több különdíjat is kiadott. Balgaság lenne, ha arra gon­dolnék, hogy a találkozó nyo­mán, egyik pillanatról a másikra megjavul a tévé műsora, köze­lebb kerül a szakmabeliek és a nagyközönség igénye. Még na­gyobb hiba lenne, ha lebecsül­nénk az ilyen sereglések köz­vetve érzékelhető hatását. Az itt hallottak, látottak, tapasztaltak így, Úgy, befolyásolják az alko­tókat, az újságírókat, ahogyan a diplomácia nyelvén mondják: se­gítik a megértést. S ha már itt tartunk, a légkör kellemes volt, a vitákat a szívélyes hangnem jellemezte, pedig olykor elkelt volna hevesebb, az egyben-más­­ban szükséges változtatásokat hangosabban követelő vélemény­­nyilvánítás is. Mert a szerény veszprémi ünnepek is a hétköz­napokat szolgálják, ezek adják értelmét. Heltai Nándor Bienvenidos a Cuba! 6. Dohány és cukor Mangó-, citrom- és narancsül­tetvények között robogunk, az öt éve épült nyolcsávos autópá­lyán. Az út sima, a táj csodá­latos, süt a nap és Ramón, a gépkocsivezető zenéről is gon­doskodik. Irány Cienfuegos, a legfiatalabb kubai városok egyi­ke. Útközben megtudjuk, hogy 1962-ben kezdődött a város ipa­rosítása, azóta jéggyár és mű­trágyagyártó üzem épült. Új la­kónegyedek, iskolák nőttek ki a földből, a mikrobrigádok jóvol­tából. Az autóbusz bekanyarodik egy hatalmas üzem udvarára. Ebben a cukorterminálban évente két­millió cukrot dolgoznak fel, az ország 8 millió tonnányi termé­séből. A cukornád vagonokban érkezik, itt őrlik, finomítják és hajókba rakva, innét indítják a megrendelő országokba. A sárga, durvaszemcsés, éme­lyítően édes szagú nyers cukor vastag sugárban ömlik, egy óriá­si kupolán át, a raktárba. A he­lyiség méretéről csak annyit: 90 ezer tonna cukor fér bele. Innét szállítószalagok viszik az alagút­ba, ahol különböző tisztító mű­veleteknek vetik alá, majd to­vábbítják a parton várakozó ha­jókba. A szalag , óránként 600 • Szünet nélkül csattognak a dohányvágó kések a Santa Clara-i gyárban. cia hajókat is. Mivel csak úgy tudjuk eladni a cukrot, ha a szál­lítást megoldjuk. A múlt században még rab­szolgák húzták, bivalyok hajtot­ták az első, kezdetleges őrlőgépe­ket. A cukorgyár fejlesztése - a forradalom után Indult meg és még nem ért véget. Diaz kompa­­nyéró, büszkén mutatja a cukor­nádat őrlő gépsorokat, a cukrot kicsapó centrifugákat és csak annyit mond: „Még mindig nem lehetünk elégedettek. Meg kell dupláznunk a termelést. Ezt vár­ja tőlünk az ország, hogy célja­inkat elérhessük.” Kuba nevével két termény fo­nódott össze. Az egyik a cukor. A másik a dohány. A kubai szi­var márkás, kereseitt árucikk a világpiacon. A Santa Clara-i szi­­vargyárban évente 10 milMó szi­vart készítenek — exportra. A gyár inkább egy nagyobb, csa­ládi műhelyre emlékeztet Egy tágas teremben, hoszú asztalok mögött ülnek a munkások. Kezük, automata gépeket megszégyenítő ügyességgel válogatja, hajtogat­ja, pödri, sodorja a különböző finomságú dohányleveleket. Szá­juk sarkában szivar füstölög. Egy munkás átlagosan 130 szi­vart sodor egy óra alatt, az ügyesebbek 200-at is. — Miért nem gépesítik a mű­veleteket? Akkor gyorsabban menne! — szólítok meg egy cser­zett arcú, mosolygós öreget. A keze, mint a dohánylevél: barna, eres, pergamenszerű. — Ez a munkát nem lehet gé­pekre bízni. Kézügyesség kell hozzá és nagy tapasztalat. Minél öregebb egy levél, annál fino­mabb minőségű -zivar lesz be­lőle, de ezt csak tapintással tu­dom megállapítani. A mi termé­keink közül, a Monte Cristo a leg. kiválóbb. — Látom, mindenki szivarozik munka közben. Ezt levonják a bérükből és vajon nem árt-e az egészségnek? — Nézze azt az öreget a sa­rokban.’ ötvenkét éve dolgozik a dohányszakmában, azóta füstöl és makkegészséges. Munka köz­ben mindenki annyit szívhat, amennyi jólesik, munka után fe­jenként 5 szivart vihetünk haza. Van köztünk olyan is, aki már 5 éve nyugdíjas és naponta bejön 4 órát dolgozni. Ingyen, társadal­mi munkában. Naponta 20 ezer szivar hagyja el az üzemet. Csinos, fiatal lá­nyok, a gyár saját készítésű dísz­dobozaiba pakolják a gondosan válogatott, művészi érzékkel so­dort, illatos rudacskákat. Főleg Spanyolországban várják nagyon a Santa Clara-i Monte Cristókat, Diadémokat, Rómeó és Juliettá­­kat. Vadas Zsuzsa (Folytatás következik.) • A cienfuegos! cukorgyár kikötője. tonna cukrot szállít, de a telje­sítmény megduplázható. — Nincs zsákolás, emelgetés, megerőltető fizikai munka— ma­gyaráz Juan Diaz. telepvezető. — A futószalagnál mindössze ketten dolgoznak, de csak az a dolguk, hogy figyeljék a berendezés mű­ködését. Utána egy csövön ke­resztül beeresztik a hajóba a ter­méket. Tőlünk minden cukor ex­portra megy, elsősorban a szocia­lista országokba. A szállítás elég körülményes, nekünk kicsi a hajóparkunk, ezért bérelni kellett szovjet, spanyol, görög és fran­h

Next

/
Oldalképek
Tartalom