Petőfi Népe, 1978. június (33. évfolyam, 127-151. szám)
1978-06-11 / 135. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Száz éve született id. Éber Sándor Sok emberrel beszéltem, aki fáftalta, hogy nem ismerhette őt személyesen; és még több emberrel válthattam szót arról, hogy ki volt, mi volt, és hogyan, miként élt tiszteletet ébresztő, hosszú esztendeiben a művésztanár, id. Éber Sándor festőművész, a freskó műfajának ma is gyakran emlegetett mestere, a képzőművészeti pedagógia ritka, képességű alakja. A napokban volt a születésnapja: száz évvel ezelőtt született a dunántúli Ráckeresztúron, s immár három évtizede elmúlt, hogy eltávozott barátai, rokonai, tisztelői köréből. Lexikonok őrzik a nevét, tanulmányok méltatják alkotó tevékenységét, tanítványok és hívek soka-0 Id. Éber Sándor önarcképe. sá ga eleveníti fel gyakorta az emlékét, és müvek, alkotások hirdetik még ma is: a Bajához szoros szálakkal kötődő művész-pedagógus nem élt hiába; éveinek múlásával egyre nőtt tekintélye és az iránta megnyilvánuló szeretet, megbecsülés. A Sugovíca-parti város fiai — bizonyára még nagyon sokáig — híven őrzik és ápolják nevét, enyhékét. Mert Baja egyik értékes büszkesége, kiválósága 6. Szekszárdon és Pécsett tanult, majd a fővárosban: a Mintarajziskola növendékeként készült műszaki-alkotói pályájára, mint Székely Bertalan egyik leghűségesebb, mindenkor szorgalmas tanítványa. Azután Kiskunfélegyházán, majd Sárospatakon dolgozott, mint rajztanár. Művészete viszonylag későn bontakozott ki igazán; vagyis nem amolyan „csodagyerek" volt 6, hanem a szorgalom és becsületesen végzett, kitartó munka — és a kísérletezésre,,alapozott alkotó tevékenység — mintája, példája. Am amikor mint freskófestő egyre ismertebb, népszerűbb lett munkája során, tekintélye, s szakmai becsülete rohamosan nőtt, erősödött. Külföldi — nyugat-európai — tanulmányútjai és olaszországi ösztöndíjas évei sokban hozzájárultak ahhoz, hogy fokozatosan magára találjon, s hogy alkotói elképzeléseit határozottabban meg tudja valósítani. A Nemzeti Szalon által rendezett bajai, majd fővárosi tárlata még inkább ráirányította a figyelmet, s további lendületet adott művészetének kibontakoztatásához. Közben — 1902-től kezdve, évtizedeken át — Baján tanított a képzőben, és nem elégedett meg a ,.hétköznapi” munka végzésével, hanem kísérletezett mint művész és mint pedagógus egyaránt. Többek között országos tanmenetet irt a rajztanítás korszerűsítése céljából, és mint népművelő a város zenei életének felvirágoztatásán fáradozott. A műterme és lakása Baja egyik igazi szellemi központja volt, ahol sok más kiváló személyiség, átlagon felüli alkotó mellett Tornyai János, festészetünk klasszikusa is sokszor megfordult. A művész fia — az ugyancsak festő ifjú Éber Sándor — szeretettel őrzi az ezzel kapcsolatos emlékeket, o gazdag hagyatékot. ' Emikor az idős művész, mint Baja tiszteletnek örvendő polgára 1947-ben eltávozott az élők sorából, művészeti életünk másik klasszikusa, Rudnay Gyula búcsúztatta őt a sírjánál. V. M. A z öregember nagyon öreg ** volt. Vénember volt és egyedül élt, sőt magányosan. A házban ketten laktak a fiával, de ő mégis annyira kiszolgáltatottja volt a magánynak, mint az űrbéli csillagok. Négy éve nem beszéltek, négy- éve nem szólt hozzá a fia, észre sem vette, mintha nem is az apja volna, mintha nem is ember, de jelentéktelen, haszonra nem alkalmas, megtűrt tárgy volna. Ez fájt a vénembernek, aki talán nem is lett volna ennyire vén, ennyire lelkeszakadt, ha' néha beszélhet a fiával megtörtént dolgokról, a jelen állapotról, s mindarról, ami érdekelheti az embert. De a fia haragudott, ahogyan négy évvel ezelőtt mondta, megtagadta az apját. Akkor halt meg az asszony az utéai szobában a fehérre meszelt falak között. — Nősülj meg fiam! Legyen egy asszony körülöttünk! — kérte a fiát a temetés utáni hetekben az öreg. — Ide hozzak asszonyt, ebbe a kriptába, cselédnek? Anyám is cseléd volt maga, mellett. Nősüljön meg maga. Velem nem kell törődni, megleszek egyedül. — Én? — hördült fel az apa. — Én? Most mondod ezt, amikor anyád még jóformán ki se hűlt? Szégyeld magad fiam. — Akkor menjen be a szociális otthonba. Én meg eladom a házat, vagy másikat építek a helyébe. Az öreg csendesen felállt, odalépett a fiához és pofonvágta. A fiú felugrott, ütésre emelte a kezét, de nem ütött. Kifordult a szobából, de az ajtóból még vlszszaszólt. — Maga nekem többé nem az apóm. Érti? — és bevágta az ajtót. Azóta nem beszélnek. Élnek a sárgára meszelt házban, a rogyadozó deszkakerítés mögött. Az udvart fölverte a gaz. A disznóólban hatalmas parék, dudvák nőttek, a gyümölcsfák elvadultak, a szőlőből futtatott lugas burjánzik évről évre, súlya alatt már-már megroppannak a korhadó oszlopok, lécek. Csak három út van a gazok között: a kaputól egyenesen hátra, a ház végébe, ahol a fiú lakik, ebből az udvar elején egy ösvény balra a folyosóra kanya-1 rodik. Itt jár az öreg. A harmadik pedig az egyenes út felénél jobbra fordul az árnyékszék irányába. Az első hetekben, hónapokban az öreg még gondolt arra, hogy bocsánatot kér a pofon miatt, de azonnal elöntötte az indulat, mert eszébe jutott a fia ingerült kijelentése: maga nekem nem az apám. Menjen a szociális otthonba. Hát nem. Majd ha a fia kér bocsánatot. listánként hallotta, amint a ■*“' gyerek hazajön a munkából, zárja a kaput. Sokáig remélte, hogy bejön hozzá. De soha nem jött. Kerülte a találkozást, leste, mikor van az udvaron az öreg, s akkor ő inkább nem jött ki. Négy év alatt olyan mély lett közöttük a hallgatás, a közöny szakadéka, hogy már átlépni sem lehetett. A magány csak a vénembert sújtotta. A fiú szerelő volt a házgyárban, két műszakban dolgozott, emberek között élt, csak aludni járt haza. De néha napokig sem jött háza. A vénember .berendezkedett a magányra. - Délelőtt boltba ment, aztán ebédelt valamit, legtöbbször kenyeret, szalonnát és teát. Azzal vette be az orvosságokat. Délután sétált egyet a városban, de az utóbbi két évben már ez is elmaradt, gyengültek a lábai, s inkább ült az udvaron a fölmagasodott gazok között, hallgatta a kis rádiót. Éjszakái nehezek voltak, különösen télen. Dermesztő hideg volt. reggelenként a szobában, bármennyire befűtött este. Mindig arra ébredt, hogy fázik a dunna .'alatt. Kitalálta, hogy ruhástól alszik, csak éppen a cipőt, a kucsmát tette le. De ez sem vált be — napközben nem bírt átmelegedni. — Mért nem vesz asszonyt maga mellé Szlama bácsi. A lakásért, a nyugdíjért tízet is találna — mondta már nem először a boltban a fiatalasszony. — Jaj aranyoskám, olyan aszszony után, mint szegény feleségem volt, én már nem tudnék megfelelőt találni. Meg aztán kinek kellene egy hetvennyolc éves ember? —■ mondta a pultra támaszkodva, s arra gondolt, mit is akart még venni a kenyéren és a cukron kívül? — Igen, igen! — Jutott eszébe hirtelen. — A kis rádióba egy elemet adjon lelkem. Olyan kis kéket. Hazafelé elesett. Éppen le akart lépni a saroknál a járdáról, amikor észre vette a gyorsan kanyarodó autót. Visszalépett, s a jeges hóban megcsúszva hanyatt vágódott. Mindene szétgurult a szatyorból. Fölsegítették, hazakísérték. Otthon nem találta a kis kék elemet. — Pedig úgy emlékszem, adott a fiatalasszony. Ki is fizettem. Vagy csak akartam kérni? — motyogott a rideg szobában, kotorászva az asztalfiókban. A rádiót kereste, tudta, hogy mindig ide teszi. — Affenébe! Hát ez hova lett? — motyogott tovább a magányosan élő emberek szokása szerint. Aztán sorra vett minden fiókot, ablakpárkányt, polcot, szekrényt, ládát, kredencet, de a rádiót nem találta. Napokkal később a ropogós hóban az árnyékszékre ment. Akkor látta, hogy az udvarra néző ablakon belül, a fia szobájában van a rádió. Megállt, közelebb ment. Az volt. Elgondolkozva ingatta a fejét, aztán tovább ment. Határozottan érezte, hogy napról napra fogy az ereje, belső gyengeségét a rendszertelen étkezéssel magyarázta. Majd a tavasszal befizet egy vendéglőbe — gondolta. — Meleg leveseket, főzeléket eszik, néha egy-egy féldecit is kér. A telet ki kell bírni. Január közepe van, hamar elszaladsz a két-három hónap. \7asárnap reggel szokott' bo’ rotválkozni. Most is hozzáfogott, hogy begyújtson, vizet melegítsen. A tűz azonban nem akart lángra lobbanni, mindig ellankadt. Csák a füst ömlött á nyílásokon, akárhányszor meggyújtotta a papírt. — Affenébe! Régen járt itt a kéményseprő. A díjat persze beszedik — dörmögte a kályha előtt. Fejébe nyomta a kucsmát s elindult, hogy a padláson megnézze a kéményt. Nehezen jutott fel. A kotróajtót nyitva találta, s a lyukba egy rossz zsák volt gyömöszölve. Fölrémlett előtte, hogy az éjszaka, mintha motoszkálást hallott volna a padlásról. Azt gondolta akkor, hogy a macskák. Kicibálta a zsákot, félre dobta és leereszkedett. Szomorúan ült le a hideg szobában. Nem mert arra gondolni, hogy ki lehetett... De a rádió, az biztos. Begyújtott, s nemsokára enyhült a szoba levegője. A víz már forrt az alumínium edényben, de ő csak ült, ült és nagyon fázott, reszkedett. Nem a keze, nem a lába, a háta sem. Hanem belül, egészen belül remegett valami, s hideggel árasztotta el a testét. Harmadnap kihányta a reggelit, pedig már vacsorát sem evett. Nagyon gyöngének érezte minden porcikáját. Csak ült, ült, nézte a hónapok óta nem söpört földszlnű szőnyeget. — Az orvosságot be kell venni. Azt be kell.' Először kellett volna, éhgyomorra — motyogta, szinte csak magában. A székről, ahol ült, elérte az éjjeliszekrény fiókját, a gyógyszereket. Kiválasztotta a dobozokat. Mindegyik üres volt. Ezen a vénember csodálkozott. Néhány napja hozta a patikából, alig hiányzott belőlük egy-két szem, s lám most valamennyi üres. — Csak nem? — nézte, rázogatta újra a dobozokat, s a rádióra, a kéménybe dugott zsákra gondolt. — Csak nem? — kérdezte ismét, aztán a dobozokat visz-' szatette a fiókba. — Mindig gonosz természet volt. Mindig! Teát akart főzni, de a kannából elfogyott a víz. A kút a sarkon. Hozni kell. Hacsak fél edénnyel is. Kucsma, bot, kanna. Elindult. A kapu zárva. Vissza a kulcsért. A kulcs nincs a helyén. Keresi, keresi: fiókok, polcok, párkány, zsebek. A kulcs nincs. Ki kell nyitni a nagykaput. A félméteres hótól nem lehet, nem bírja. Zörögni fog, hátha az utcán éppen akkor megy valaki. De mit ér vele. Nincs kulcsa. Másnak sincs ehhez a kapuhoz. A hótól nem bírja kinyitni. A hó! A hó is vízből van. Ennek megörült. Rajta nem lehet kifogni. Hadifogság. A hóból főztek levest, meg marharépábóL Milyen jó, hogy tél van, hogy esett hó. Milyen jó! Az alumínium fazékkal jött ki újra az udvarra. Hóval teletömte, bent a kályhán megolvadt. Nagyon kevés víz lett belőle. Újra kifelé indult a vízzel, hogy havat tesz hozzá. A lépcsőnél megcsúszott, elesett. A víz kiömlött. Alig bírt felállni. Úgy érezte, mintha a fél oldala jégből lenne. Állt a hóban a bottal, s nézte a fazekat. A bottal fölállította. Nem mert lehajolni. A lapát messze, a folyosó végén. Mégis lehajolt. Sikerült. Bent a hó megolvadt, teát ivott. U* * lt az ágy szélén, közben kialudt a tűz. Fázott. Hány óra lehet? Hideget érzett maga alatt. Megtapogatta, vizes a nadrágja. Nem vette észre. Ezt nem vette észre. Újra be kellene gyújtani, hamut kiszedni, gyújtóst hasítani, szenet behozni. Kibotorkált a fáskamrába. Nyolc méteren háromszor megállt. Letette a szenes vödröt, pihent. Fázott. Gyújtaná a villanyt, nem ég. Gyufa. Hiányzik az égő. Tegnap még volt. Tapogat a sötétben. A fa csuromvizes, a szén csuromvizes, mintha lelocsolta volna valaki. A fejsze nincs. Valaki dörömbölt a kapun. A vénember megörült. Ember. Valaki ember, ide akar jönni. Megkérem majd szépen. Megyek már, szaladok. Kiáltani akart, de a torkából alig jött hang. Mire kiért eszébe jutott a kulcs. Nincs kulcs. Mór nem dörömbölt senki. A postaládában papír: a kézbesítést megkíséreltem! Dátum, óra, perc. A nyugdíjat holnap nyolc és kilenc között átveheti... — Szóval már fél négy? Akkor Jár erre a postás. Persze, hiszen egészen sötét van. Holnap nyolc és kilenc között. Bemegyek az SZTK-ba. Orvosság kell. A szobában magára terítette a pokrócot Szédült. Később ruhástól az ágyra feküdt. Éjfél körül arra ébredt, hogy nem kap levegőt, meg akar fulladnL Az ágya nedves, nadrágja nedves. Ablakot nyitok. Ablakot. Máskor is az segített. Levegő kell. Föltápászkodott, felült. Nem bírt a lábára állni, botját nem találta a sötétben. Egy székre támaszkodva lassan, lassan az ablakig csúszott. Kinyitotta. A hideg, éles levegőtől megszédült. Az ablakpárkányra támaszkodott, vissza akart menni az ágyhoz, de amint elengedte az ablakot, végigzuhant a padlón, fejét a szék sarkába ütötte. Elvesztette az eszméletét. Uajnalban elkezdett esti a “ hó. Nagy pelyhekben, sűrűn esett. Enyhe szél támadt, s besodorta a szobába a pelyheket, de ott sem olvadtak el. A munkába siető emberek ropogtatták a friss havat a járdán, s nem vették észre, hogy Szlama bácsi ablakán behull a hó. Be a szobába^ a fehérre meszelt falak közé, a halott ember hátára. ANTALFY ISTVÁN: Mint a csókák röpte Mint a csókák röpte az ablak képernyője előtt, a szívem úgy csapdos, tele az élők örömével... És csendességgel. Fejem alatt keresztbe raktam már recsegő forgójú kezemet, és a tétova fények lebegésén keresztül néztem az éjszakába. Nem tűntek messze a napok, velem jönnek mind, sorrarendre, nem úgy, mint a halottak, akik soha nem térnek vissza. GÁL FARKAS: Az ablakon behull a hó Berkesi András Kálvária című darabja nyitja és Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja zárja a hazai drámairodalom közelmúltban megjelent reprezentatív kötetét a Rivalda 76—77-et. A nyolc szerző nyolc színművét tartalmazó könyv évről évre az ünnepi könyvhét egyik keresett kiadványa. A színház- és. drámaszerető közönség elsősorban ebből a kötetből tájékozódik a magyar drámairodalom helyzetéről, az új művek, új tehetségek, irányzatok és ábrázolási módszerek feltűnéséről; azaz arról, milyen eredményeket szül a magyar színház és a magyar irodalom kapcsolata. Mint köztudott, a Rivalda csak a bemutatott, már valamelyik színházban eljátszott darabokat adja közre, s így megjelentet már könyvalakban, vagy folyóiratokban napvilágot látott műveket Is. Ebben az értelemben tehát nem újdonság mindaz, ami a kötetben olvasható. Ezzel szemben viszont érzékelhető az az írói, drámai világ, amely a szerkesztők véleménye szerint reprezentálja egy-egy évad magyar bemutatóinak összképét. Más szóval a kötet lapjain tetten érhető az írók és a színházak kapcsolata. A könyv tartalomjegyzékében lapozgatva a színházba.--járók, a drámai művek iránt érdeklődők viszonylag gyorsan észreveszik, hogy a kötetben ezúttal sem olvasható „ismeretlen” szerző neve, vagy netán meglepetést keltő darabcím, amelynek létezéséről, vagy sikeréről előzetesen ne értesültünk volna. Úgy tűnik tehát, hogy a fiatalok, avagy a prózaírók „közép” nemzedéke kevés sikerrel ostromolja a világot jelentő deszkákat és általánosan is elismert drámaírói babérokra még nem tett szert. A Rivaldában olvasható darabok valóban a jelzett időszak legjobb művei lennének? Erre csak az összes magyar színmű ismerői, azaz a válogatók, a szerkesztők adhatnak választ. Hogy a gyengébben sikerült darabok helyére esetleg mások is kerülhettek volna, azon lehet vitázni. Azonban bizonyos: a könyvhétre megjelent jelenlegi kötetben hiánytalanul ott olvashatók az 1976—77-es évadban bemutatott legjobb, sőt maradandó értékű magyar színdarabok. • Ami napjaink problémáit, hétköznapi életünk ábrázolását illeti, a kötet nem bánik túlságosan bőkezűen áz olvasókkal. Mindössze három dráma; Berkesi András: Kálvária, Déry Tibor: Kedves B6- peer és Gyurkovics Tibor: Isten nem szerencsejátékos című darabjai játszódnak az 1970-es évek második felében. Az első egy vidéki gyár értelmiségi vezetőinek problémáit jeleníti meg, a második lényegében Déry prózai művének színpadi adaptációja, a harmadik pedig egy képzeletbeli vizsgálóbírói irodában játszódik... A legtöbb, bizonyos szempontból legégetőbb társadalmi problémát Berkesi műve villantja fel. Ot színmű változatos tájakra és korokba kalauzolja az olvasókat. Illyés Gyula műve (Dániel az övéi -közt, avagy: a mi erős várunk) Erdélyben játszódik; Hernádi Gyuláé pedig (Bajcsy-Zsilinszky Endre) a két világháború közötti korban. Mesterházi Lajos (A Prométeusz rejtély) az antik Hellas, a trójai háborút megelőző időszak mitológiából ismert eseményeit használja fel mondanivalója érzékeltetésére. Páskándi Géza (A rejtekhely) a francia polgári forradalom forgatagába helyezi hőseit, Sütő András említett darabja viszont a 18.. századi , fejedelemségekre tagolt Németországban játszódik^? A legizgalmasabb, legtöbb tartalmi és dramaturgiai érdekességet felmutató olvasmányok Sütő, Páskándi és Hernádi darabjai. * A kecskeméti Katona József Színház bizonyítva a magyar dráma iránti áldozatkész elkötelezettségét, gyakorta szereplője a Rivalda köteteknek. A legutóbb Kocsis István Magellán című drámájának bemutatása, most. pedig Páskándi Géza Rejtekhelyének színreállitása „jogán” kaptak helyet a kecskeméti előadásról készült .fényképfelvételek a kötet lapjain. A megyeszékhely közönsége akkor nem fogadta nagy megértéssel Páskándi Géza darabját a színházban. A Rivalda kötetben újra olvasható dráma viszont bizonyíték arra, hogy egy évvel ezelőtt jól választott a társulat, amikor a műsortervbe illesztette a Rejtekhelyét... Még akkor is, ha a terve- " zett célkitűzés csak részben vált valóra a színpadon. Pavlovits Miklós CSANÁDY JÁNOS: Amikor világgá mentem Világgá mentem, neki a kékkel feszülő egeknek, a dűlőút veres pora lábam nyomában megeredt. Vérzett-porzott a dűlőút, szabadulni akartam, neki a hátországnak, kipróbálni hatalmam. Szemben szekerek kocogtak kévékkel rakottan, ma is hallom, a porban a lovak patkója puhán koppan. Vitték a gabonát, lekurjantottak a magasból: hát te hová mész? Már majdnem Szúnyog pusztáig jutottam, hol jártam egyszer-kétszer bámészpendelyes koromban — mikor a harang kondult messzi toronyban: Dél van. Mintha szivem kongott volna: visszafordultam ... Igaz, majd elfeledem: a kocsik ostoros urainak ott fenn a bakon gatyát letolva pucér feneket mutattam •— mivelhogy nem volt kalapom.
