Petőfi Népe, 1978. június (33. évfolyam, 127-151. szám)

1978-06-04 / 130. szám

1978. júniu • PETŐFI NÉPE • 3 KLUBOKRÓL, SPORTLEHETŐSÉGEKRŐL SZÓLNA A megyei küldöttértekezlet küldötte Ügy vélem. Versánszki Máriá­nak nemigen kell a lejét törnie, hogy egy-egy üres percében mi­hez is fogjon. Először is a bajai kórház közegészségügyi és jár­ványügyi ellenőre (rajta kiviül még egy hasonló beosztású dol­gozik Bács-Kiskunban.) Alapszer­vezeti KISZ-tittór, tagja a vá­rosi bizottságnak. Szakszervezeti aktivista: a szakmaközi bizottság két albizottságban, az egészség­ügyiben és a társadalmi ellenőr­zésiben tevékenykedik, dolgozik a megyei higiénikus bizottságban, tagja a kórházi közművelődési testületnek. S hogy ne csak a hi­vatalos ízű elfoglaltságait sorol­jam: sakkozik és focizik is. Tér­dén ma is plezúr, a legutóbbi meccsen szerezte. A kórház női csapatában játszik, „betonhát­véd”. amiint azt mosolyogva meg­jegyzi. Egyike lesz annak a hu­szonhárom bajai fiatalnak, akik városuk KISZ-eseit képviselik a jövő vasárnapi megyei küldöttér­tekezleten. — Amikor négy éve Bajáira költöztem, sok egyéb mellett az ds vonzott, hogy diákvárosba jö­vök. ahol bizonyára számtalan művelődési, szórakozási alkalom kínálkozik. Rövid idő alatt rá kellett azonban jönnöm arra, hogy igen kevés a fiataloknak való hely, s például a jónak tar­tott főiskolás klubba Is főleg a disco meg a sör vonzza a nagy­számú látogatót. — Ezzel a rö­vid helyzetképpel kezdte a vá­laszt arra a városi küldöttgyűlé­si szünetben neki szegezett kér­désre. hogy mint küldött, esetle­ges felszólalásában mivel is fog­lalkozna. — A Petőfi-szigeten pedig meg­lenne mindenre a lehetőség, s tulajdoniképpen forma szerint az ifjúság szigete is. Jó lenne ifjú­sági- parkot létrehozná. Sportpá­lyákkal! Mert végül is hiába sze­retnénk tömegmozgalommá széle­síteni az Edzett Ifjúságért akciót, ha nincs hely. ahol sportolni le­hetne. Persze a kérdés lényege is az. hogy az egészet óvodás kor­ban kell elkezdeni, mert a húsz­­huszonöt évesekkel már néhéz. Csakhogy Baján nem állunk túl jól a sportlehetőségekkel: a ta­nítóképző udvarán j ó pár éve rozs­dásodik a OTSH-tól' kapott csar­­nolkváz. Társadalmi munkával, tanácsi segítséggel nem nagy ősz­­szeg rendelkezésre bocsátásával megtalálhatnánk a megoldást. • s olyan sportkomplexumot építhet­nénk ki Baján, miint amilyen a margitszigeti. A város fiataljai bizonyára felajánlanák munkájú­ikat — bizonyság erre a sok. ed­dig elhangzott felszólalás is... És a szünet utániak is — sőt, még a határozat is tartalmazza: rendezzenek több akciót a Pető­fi-szigeten, javítsák az ifjúsági klubok munkáját. Ha szót kap a megyei küldött­­értekezleten — ezekről beszél Versánszki Mária. B. J. KORSZERŰ SZEMLÉLTETŐ ESZKÖZÖK • A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen korszerű szemléltető eszközök és berendezések segítik az oktatást. Anyagvizsgálat gyakor­lása a Földtan-tereptan Tanszék kőzetmechanikai laboratóriumában. (MTI-fotó: Manek Attila felvétele — KS) LENGYEL MEZŐGAZDASÁG KÖRNYEZETVÉDELEM Elektronikus agrotechnika A mezőgazdasági haszon­­növényeknek négyezernél több válfaja van. Melyiket válasszuk közülük? Ezt a di­lemmát minden évben újra meg újra meg kell oldania számos lengyel egyéni gaz­dának. A korszerű mezőgaz­daságban egyre általánosabb a válfajok gyakori váltogatá­sának . tendenciája, ehhez azonban - alapos tájékozott­ságra van szükség. A Poznan környéki Slupia Wieikában működő "Haszonnö­vény Fajták Központi Kutató .Intézetének szakemberei a pu­­lawyi Növénytermesztési, Talaj­javítási és Talajismereti Intézet, valamint a Burgonyalermesztési Intézet szakembereivel együtt megoldották a lengyel gazdák tá­jékoztatásának kérdését. Kidol­gozták az elektronikus agrotech­nikai tanácsadó szolgálatot, len­gyel rövidítéssel az EDOA-rend­­szert. amely szakszerű felvilágo­sítást nyújt a gabonafajták, a burgonya és kukorica termeszté­sével kapcsolatban. Az általánosan hozzáférhető in­formatikai rendszer kidolgozását Slupiában kezdték meg a hetve­nes évek elején. Tegyük hozzá, hogy Lengyelországban ez az egyetlen, faluhelyen működő szá­mítógépes szaktanácsadó-rend­szer. Az EDOA-rendszert térítés­­mentesen igénybe veheti minden egyénileg gazdálkodó paraszt, aki a központnak megküldi a gazda­ságát jellemző, helyesen kitöltött kérdőívet. A kérdőíven feltüntetett ada­tok, így például a gazdaság nagy­sága, földrajzi fekvése, talajvi­szonyai stb. alapján a számító­gép fél óra leforgása alatt taná­csot ad: meghatározza, milyen növényfajta a legajánlatosabb az • adott gazdaságban, s tanácsot ad a termesztési móddal kapcsola­tosan. A gazdának mindez mind­össze 1,50 zlotyjába kerül, azaz a levélbélyeg árába. A Slupiában működő. rendszer adatait a Lengyelországban mű­ködő több mini nyolcvan kísér­leti állomás szolgáltatja. Az ada­­lokat minden évben időszerűsí­­tik. Az egyéni gazda érdeklődhet a legelőnyösebb növényfaj-kom­binációk, vagy konkrét fajta iránt. A válasz egy héten belül megérkezik. A gyorsaság a pos­táiéi függ, mert a számítógép egy óra leforgása alatt 1000 ta­nácsot képes adni. , (PA Interpress — KS) Vádol a természet ,,A természeti környezet ijesztő­mértékű romlása, az a tény. hogy az emberiséget mind jobban szennyezett technikai környezet veszi körül — óriási veszélyt je­lent az emberi civilizációra” — írta nemrégiben az Angliáiban élő osztrák író. Elias Canetti. „Költői túlzás”, legyintene ben­­műnk a kényelmes önáltatás, ha1 az író figyelmeztető szavához nem párosulnának szomorú és szüntelenül áradó hírek. Ilyenek: (A ' szakhatóságok utasítására nemrégiben leállították az Egye­sült Izzó zalaegerszegi alkatrész­­gyárának galvanizáló üzemét. A galvanizálóban ugyanis naponta 120—150 köbméternyi nehézfém­­ionokat tartalmazó Szennyvíz ke­letkezik. aminek ülepítésére — a gyár soklépCsős tisztítóművének felépültéig — ideiglenesen a hegy­oldalakból lezúduló csapadékvíz felfogására épült záportározót használták, ám a csapadékos idő­járás miatt gátszakadástól kellett tartani. Vagy: a Budapesti Kalapgyár zuglói telepén reggeltől estig égetik a hulladék bőrt szőrt stb. A vastag fekete £üs.t zsíros ko­rommal vonja be a környékbeli lakók ablakait, laíssan már szel­lőztetni sem mennek az emberek. Más: A salgótarjáni . ötvözet­­gyár óránként csaknem két tonna szilíciumoxidtíal szennyezi a város levegőjét. A néhány éve 64 millió forintos költséggel felszerelt elek­troakusztikus füstgázszűrő és ülepítő berendezés — használha­tatlan. A gyár 1.2—1/3 millió fo­rint légszennyezési bírságot fizet évente, a város lakói pedig bead­ványok százaiban tiltakoznak az otthonukra telepedő sötét porfel­hő. s a rózsaszínű füst ellen. Avagy: A Fővárosi KÖJÁL a közelmúltban végzett felmérésé­vel megállapította, hogy a Bu­dapesten keletkező egymillió köb­méternyi szennyvíznek — amely­nek befogadója a Duna — csu­pán 4—S százaléka tisztított bi­ológiailag : hogy a város gyors ütemű fejlődésével a közművek nem tudtak lépést tartani; hogy a pár évtizede még tiszta budai patakok, források vize jórészt el­szennyeződött; hogy a csatorná­zatlan külső kerületek háztartási szennyvize és az iparú üzemek szennyvize a feliszíni vizekbe, il­letve a Dunába kerül; ennék ./köszönhető”, hogy a Római­­parttól a Csepel-szigetig a Du­nában fürödni tilos! Folytathatnánk a sort a Bala­tonnal. amelynek vizét a körülöt­te fekvő állami gazdaságok agrokémiai vegyszerei „vállvetve” szennyezik­­mérgezik a tó környékén működő ipari üzemek szennyvizével, vagy azzal a csaknem 50 ezer kilo­gramm tüzelőolajjal, amely a ba­latonfüredi Állami Szívkórház olajtartályaiból folydogált a tó vizébe és partjára; szólhatnánk a DCM cementporáról, amely több négyzetkilométeres körzet­ben beteríti a Duna-kanyart, a gépkocsik emberre-növényre — sőt: épületekre! — egyaránt ár­talmas kipufogógázáról, a lakó­házak közé ékelődött üzemek zaj­ártalmáról. és így tovább. De ne ezzel folytassuk, hanem azzal, amivel magunk ártunk, egyénileg a természeti környezet­nék. Mert a természet bennünket is vádol! Vádolja azokat a tanácsi veze­tőket, akik ■ hozzájárulnak, .ha ■kell. ha nem. hogy fejszét emel­jenek a fákra. Az idei tavaszon például egyetlen főváros-környéki község üdülő övezetében 100 da­rab 30—40 éves diófát vágattak ki a villanyhálózat-bővítés indo­kával! Vádolja a természet a lel­kiismeretlen kirándulókat, akik aszályos időben, tiltott helyeken sütnek szalonnát, s a gondatla­nul otthagyott tűzzél felgyújtják a városok tüdejét: az erdőt. Az Idei év áprilisának végéig több mint 800. kisébb-magyobb anyagi kárral járó erdőtüzet okoztak a felelőtlen emberek az országban! Pedig az igazi „szezon” a száraz nyári időszak még csak ezután kezdődik,.. Legszebb kiránduló-pihenő he­lyeinken növekvő szeméthalmok jelzik csalhatatlanul hogy ember járt a természet lágy ölén. Mint­ha valamennyi turista felcsapott az „üdi-dabi!” reklám­termelőszövetkezetek, volna 1976-ban törvény született ná­lunk az emberi környezet védel­méről. Törvény, amely a védelem tárgyai közé sorolta a földet, a vizet, a levegőt, az élővilágot, a tájat és a település környezetét. Törvény, amely rögzíti a káro­sító hatásokat, s az ellenük való védekezés tennivalóit. E tenni­valók koordinálása az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal feladata. A kérdésre, hogy melyek a kör­nyezetet károsító hatások, egy­szerű a válasz: a szennyeződésék, a háztartási szeméttől — a zaj­ártalomig. S e szennyeződések kiküszöbölése annak feladata, aki előidézi! Ügy ám. mert ha már kikerül a környezetbe, összegyűj­teni. megsemmisíteni roppant költséges. Ezért kívánatos cél már a termelésben a lehetőleg hulladékmentes, vagy legalább hulladékszegény technológiák al­kalmazása; no meg a szemlélet­­formálás iparban és háztartások­ban egyaránt. Június 5-e: környezetvédelmi világnap. Az illetékes szervek ki­állításokkal. előadásokkal készül­nek rá. Tőlünk mást kérnek: azt a pár lépést a szemétgyűjtőig... Ny. É. szlogen szófogadó hívének: eszik, iszik, és eldobál. Kukoricacsutkát és dinnyehéjat, konzervdobozt és kólásüveget. papírzséhkendőt és napolajos flakont, benzines ron­gyot és égő csikkeket. A tatarozás­tól .visszamaradt törmelékkupac hetek alatt szemétdombbá nő az utcákon; az iparú üzemek élelmes tehergépkocsivezetői illegális sze­­métlerakóhelyet „létesítenek” az újonnan parcellázott lakónegye­dekben; az otthonára kényesen pedáns háziasszony öt lépést is lusta megtenni az utcán a legkö­zelebbi szemétgyűjtőig... Fagyűző anyameleg Húsvéti vakációjukat töltötték a gyerekek, ami­kor Bolvári László igazgató először mesélt Edit­­kéről. Ámbár a mese szó idézőjelbe kívánkoznék, mivel nagyon is valóságos a 8 éves kislány sorsa. A dunavecsei diákotthon egyik lakója ez a lány­ka. akit — mondjuk úgy, hogy — valahol a me­gyében, kint a hóborította határban, zimankós haj­nalon leltek. Amikor a közeli tanyában már ébe­rebb füllel riadtak fel az elnyújtott kutyavonításra. Hogy nem akart alábbhagyni az állati panasz, föl­keltek, elbotorkáltak a hang irányába. Ügy talál­tak rá a pólyásbabára. Meg... De ez a része a történetnek maradjon eltakarva, már csak a lány­ka teljes gyógyulása érdekében is. Annyit talán, hogy a részeges apa éjnek évad­ján űzte ki az édesanyát a babával — a legkiseb­bel — egy másik tanyából. Az élőlények közötti kapcsolat csodája — mon­danák sokan... A pólyás a hóban; fölötte óvón a kutya. Testével melengette a babát, arcát nyalo­gatta, lehelletével is védte a hidegtől. Editke állami gondozásba került, majd 2 esz­tendős korában nevelőszülőkhöz, Németh Jánosék­­hoz Apostagra. Tőlük jár távaly szeptember óta Dunavecsén első általánosba — a diákkollégium lakójaként. S mint a többiek, szombatonként bu­­szozik haza a Mamához, Apához. Apostagon kövesút mentén áll Némethék taka­ros kis hajléka. Tornácos, culápos parasztház. Az első udvar pázsitfoltjain, a talaj simaságán csalha­tatlan jelek: itt gyereklábak tápodnak, rúgják a port. Csak később venni észre a szomszéd ház fa­la mögé szerkesztett két hintát. Rend, tisztaság. Alig mentünk ki a tél hűvös utójából, de már ak­kurátus rakásokban szárad a tüzelő jövőre. A terítős konyhaasztalnál meg se melegszünk ad-, dig, míg Németh Jánosné le nem főz egy pompás dupla feketét. Hogy csinálta ezt a csontszfn zo­­máncú sparherden olyan hirtelen? Az utca felőli nagyszobában gondosan vetett ágyak, heverő, rácsos gyerekágyikók. Meg babák és babák — kisebbek, nagyobbak. Ülnek, méláznak a csöndben. Várják kis gazdáikat. — Most öt állami gondozott gyerekünk van — int be a homlokával a kék szemű, kendős néni, és fürgén sorolja, hol alszik a 3 éves Vidor, a két 5 esztendős, és melyik az Ildikó - ágya, me­lyik Editkéé. — Én ott alszom — azon az ágyon. Az uram meg eme szobában — mutat ellenkező irányba. — Saját gyerek? — Hét van, de hát mind kirepült már. Négy itt él Apostagon, a többi Pesten, Cinkotán, Szekszár­­don... Tizenhárom unokánk van... Mikor tizen­két éve magunkra maradtunk, borzasztóul hiányoz­tak a gyerekek... Azóta aztán Pesznik Margitká­tól, a solti gyermekfelügyelőtől „igényeljük” a sze­rencsétlen sorsú kicsiket. — Mindig ennyi van egyszerre?' — Négy-öt... Csak az nagyon rossz, hogy mi­korra kidajkálja, felerősítgeti őket az ember, már viszik is el őket. Isten ne vegye bűnül, de mint­ha meghaltak volna, úgy sajnálom, hogy meg kell válni. Hiába értem én, hogy esetleg az édes szülő­höz jutnak vissza szegénykék... Mintha belőlem szakítanák ki... Hogy mennyit éjszakáztam azzal a szívbeteg Ildikóval is! Mikor rájött a baj, éjszaka kiálltam ide az útra; csak jönne valami jármű. Nyalábomban hurcoltam Kalocsára, Kecskemétre — orvoshoz... Mennyire vágyott az anyja után! Ir­tunk neki; nem is látogatta meg éveken át. Any­­nyira sajnáltam szegénykét, hogy felutaztam vele Pestre, ötéves volt akkor. Vettem neki az úton csokoládét. Láttam, hozzá se nyúl, csak dugja a szemem elől is. Edd csak meg, veszünk másikat is, ha kívánod. „Nem, ezt anyukámnak viszem.” — Ö, hogy milyen ridegen fogadta az édesanyja. Még csak azt se kérdezte, hogy van a kislány? — Tizenegy év után kapta vissza az anyja. Fél évre rá nekem is, a felügyelőnőnek is írt levelet: „Nem tudok itthon maradni. Ha nem visznek el, leugrok az emeletről” — üzente. Bántották ... Meg­látogattam a kisegítő iskolában. Egy kifli volt ná­la egész napra..! Pedig elég csinos lakásuk van, az anyja szakácsnő. Nem élnek rosszul. Csak a gyereket nem állhatták.!. — Ezt nehezen tudja ésszel is felfogni az ember. — Hát nem is... Napszámosok, szegények vol­tunk. Nem volt egyebünk a rajtunk valónál, de a gyerekeinknek nem lehetett éhezni... Volt úgy, hogy az utcán a kerítésbe kapaszkodva vonszoltam magam. Meg ne lássák, hogy tántorgok. Harmadik napja egy falat se volt a számba. De a gyerekek­nek enni adtam. Mentünk kapálni „Túlsófél”-re — így mondjuk, ha a Duna másik oldalára ladiko­­zunk. Pujáimat kiskocsiban húztam magam után, amelyik nem fért bele, a szoknyámba kapaszko­dott. Háltunk tetőtlen istállóban, a testem volt a takarójuk a hideg eső ellen... Ha meg a faluban volt munkánk, este csak kapkodtam. Mihez nyúl­jak, jóistenem?! Főzzek, de mit? Mossak! — Azt elhagyni nem lehet. Mire végeztem, csak estem az ágyba. Enni se volt erőm... A gyerekeknek mi­nél kevesebbet szabadott megérezni a nincsből! Pe­dig de sűrűn behívták katonáskodni az uramat... .— Azért most se lehet olyan egyszerű — öt gye­rekkel. Egyik pici, másik kicsi. — Ezernégyszáz forint nyugdijat kap az uram a vízügytől meg 300 forint háztartási pótlékot. A gondozott gyerekek után 530-tól 600 forintig, attól függ, melyik milyen elmaradott, testi gyenge sze­gény — és 380 forint családi pótlékot. Hiányt sem­miben nem szenvedhetnek. Hatvan vágnivaló csir­ke kapirgál a portán, 3 hízónak való visong az akolban, jó étvágyuk van, igazán. Tavaly is páro­sával vágtam a kacsát; 75-ből egyet se adtam el. A hentestől is hordom a húst... A verécén túl gyönyörű gyümölcsösünk van. őszibarack, meggy, szilva, dió, meg amit megkívánnak. Kikerül min­den konyhára való zöldség.. Két disznót vág­tunk. — Németh bácsi is így szereti a gyerekeket? — Hogy is lehetne másképp! Ha odávagyok a fa­luban, Dunavecsén, leül közéjük. Beszélget, tanítja őket a szóra... Mert legtöbb nehezen szokik a be­szédre. Visszamaradottabbak. Türelem, ideg kell ám hozzájuk. Ezért tudok minden jót elmondani a du­navecsei iskoláról, a diákotthonról. Van szivük a kis esett emberkékhez. Mert csak úgy nyílnak ki szegények, ha lelkileg megnyugodnak. Akkor fel­olvad bennük a jég, erőre kapnak, bátrabbak... Itt van Editke. Micsoda kis semmiség volt, mikor magunkhoz vettük. Beszélni is igen-igen nehezen tudott. Olyan félénk volt, hogy ha idegen jött, elbújt előle. Az iskola és a diákotthon hozzáértően szeretet­teljes légköre sok nyomasztó homályt eloszlatott már Editke leikéről. Bolvári László elmondta, hogy kezdetben gyakrabban' elővette depresszió. Mikor furcsa kis babájával lefeküdt, magukra húzta a takarót, hoev még a feie se látsszon ki. S ha kér­dezték, miért teszi, suttogva magyarázta:- „Ez a hó. Betakar bennünket.” És ölelte, cirógatta a ba­bát ... Apostagról távozóban van min eltöprengeni Du­­navecséig. Azon például, hogy a „Kiskunhalom” egykori falujában milyen gazdagok leitek az egy­kori szegények — nemcsak anyagiakban, hanem szívjóságban is. Németh Jánosnén kívül — csak úgy hirtelenjében felsorolva — özv. Szabados Dá­nielné, Csernák Jánosné, Kovács Istvánná, Czár Ignácné szintén, 3—3 állami gondozottat nevel rendszeresen. Németh néni — magukra maradásuk óta közel húszat. Búcsúzáskor megismétli. — Csakhát fáj, hogy bármennyit megvédek, vi­gasztalok, megdajkálok —, mind útrakel tőlem. Vagy a szüleihez — vagy örökbefogadják őket... Csak tudnám, mi lesz velük... Otthon is heten voltunk testvérek. Tudom, mi az, anyának lenni... Jaj, eszembe jutott még erről a kis Editkéről. Jön haza egyszer, látom, összehúzza a kis szemét, ret­tentő magábavonult. Tapogatózok, mi bántja. Nem szól, csak nagy sokára: „Mama, meghalnék, ha te pem volnál‘ Mi bajod van kisbogaram? „Azt mondták, meghalt az anyukám. Igaz?” Azt se tud­tam, hogy kerüljem a tekintetét. Hát csak megtud­ta. De tán jobb túllenni rajta. Alig voltam képes kinyöszörögni. — Igaz, kicsim. „Én meg virágot se vittem a sírjára... ‘Mondd apának, hogy lapá­tolja ki anyukát a föld alól...” — Alig lehetett megnyugtatni. Hosszú időn át leste, mikor nyílik ki az első virág. Éppen csúnya, esős, szeles idő volt, Rphan be: „Van már virág! Van már virág!” Any­­nyira „rajta volt”, hogy nem is tudom, mi lett volna vele, ha nem megyünk mindjárt a virággal — a temetőbe... Egy „anyuka" sírjához.,. Tet­szik látni, így is tudni kell anyának - lenni... Ez után nyugdíj nem jár. De nem is bánom. Negyven­két éves házasok vagyunk. Felneveltem a saját­jaimat, büszke vagyok jó mesterember fiaimra, a lányaimra. De a másokétól is nehezen tudok meg­válni. Ám én tudom, hogy miért éltem ... Dunavecse — délidő a diákotthonban. A kollé­gisták jó része megjött az iskolából, meg is ebé­delt. Bolvári Lászlóval kibeszélgettük magunkat, s pihentetőül elhallgatjuk, ahogy a kertész fűnyíró „talicskája” kattog a kis parkban. Még a levágott fű friss illata is felszáll ide az emeletre. Az igaz­gató az órájára néz, fölkel, megy a legközelebbi tanulószobához. Benyit. Gyereklárma melege együtt ömlik ki a terembe bevágó napfénnyel. — Gyere csak, kislányom... Ügy ni, mutatkoz­zál be szépen a bácsinak. Keskeny arcú, madárcsontú kislány óvakodik be, s az igazgató bácsi simogató mozdulatától bátorítva oson közelébb. Piros köpenyén alul apró hímzett virágok. Tiszta sötétkék hosszú nadrág, ugyanilyen színű felső rajta. A „bubisan” nyírt hajkorona, mint minden moccanásra selymesen mozduló barna sap­ka, borul a rendületlenül lehajtott fejecskére. — Patai Editke — mondja visszafogottan. A vékonyka arcon hosszú forradás. Később mondja el Bolvári László, hogy még ab­ból az időből való, amikor ki-kiszökött a kapun, ha egy kutyát meglátott. S az egyik a képébe ka­pott, mikor meg akarta simogatni. Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom