Petőfi Népe, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-14 / 112. szám

MŰVELŐDÉS . IRODALOM • MŰVÉSZET Festői üzenet Grúzia hegyei közül Csoganburtl. Így nevezik grúzul a lovaspólót. A gra­fika, amely feleleveníti ezt a régi hagyományt, nem tartozik a világhírű mester legjelentősebb művel közé. de magábasűríti művészetének lényegét. A meseszerű megjelenítést, amely szoros, bensőséges kapcsolatot teremt a zord-fenségű táj és a bűszke- homlokú, parázsszemű emberek között. A nyújtott vonalak dallamos vezetését, a színek elragadó poé- zlsét, a nemzeti Karakter erős jegyét a különböző műfajok és stílusok mindegyikén. Lado Gudiasvili 92 esztendeje született Tbiliszi­ben. Ifjúságát a grúz nép sok évszázados, gazdag kulturális örökségének tanulmányozásával tölti. Ez idő tájt festett képei magasztosak és elbűvölnek a hazai táj ragyogó színeivel, a grúz történelmi em­lékek és személyiségek fhfetett ábrázolásával. Éle­tében fontos szerepet játszott találkozása Niko Pi- roszmanival, a nagy tehetségű autodidakta festővel. Ez a naiv, csodálatosan tiszta művészet mutatja az irányt ma is, Gudiasvili ecsetjének. Lado Gudiasvili képei a Budavári Palotában A nálunk először kiállított gyűj­temény, ha nem is ad teljes képet a gazdag életműről, érzékelteti, hogy alkotói munkásságát nem­csak a grúz népművészeti hagyo­mányok és Piroszmani útmutatá. sai táplálták, de a modern euró­pai irányzatok is. Mesterségbeli tudását Párizsban tökéletesítette, ahol olyan kiváló festőkkel talál­kozik és köt barátságot, mint Pl. casso, Matisse, Fernand Léger, Maurice Utrillo, Frans Masereel és Amedeo Modlgliano. Párizs befogadta és ünnepelte a messzi, különös formájú grúz he­gyek küldöttét,' aki éppen azzal • Paradicsomi szépség, színes ceruzarajz. hívja fel magára a figyelmet, hogy idegenben, is, a párizsi ízlés kísér­tései ellenére is érintetlenül meg­őrizte a nemzeti érzést. Ez a hűség máig jellemző rá. „Művészete összeforrt a nemzeti örökség minden mélységével, a grúz kultúra nagyszerű géniuszá­val” — méltatja L. A. Maculevlcs, a neves művészettörténész. Ezt tükrözik a Magyar Nemzeti Galé­riában bemutatott festményei, grafikái. Ez a nemzeti azonosulás fogja egységbe a különböző kor­szakok kifejezésmódjainak sokfé­leségét. Alkotásaiban együtt van minden műfaj és stílus, ami szá­zadunk festészetére jellemző. Ro­mantikus tájképei, hatásos törté­nelmi csatajelenetei, varázslatos portréi, tündöklő grafikái fölényes mesterségbeli tudásról, erős és egyéni tehetségről, valamint pá­ratlan megújulási készségről ta­núskodnak. Napjainkban nem divat arcokat, pláne szép arcokat festeni. Gu­diasvili mintha különös örömöt ta­lálna abban, hogy megmutassa: mennyi szépség fejezhető ki egy ecsettel, ceruzával jellemzett em­beri arcban., költőivé, varázsosan nőiessé formált lányai, asszonyai titokzatosan és büszkén, szemér­mesen és kihívóan néznek bennün­ket. Szépség és harmónia ölt testet a női portrék kifinomult vonalve. zetésében, fellángoló, vagy gyön­géd színezetében. Lado Gudiasvili nevét, művésze­tét az egész világon ismerik. Vég­re hozzánk is eljutott. Szép és iz­galmas álmodásai már az első na. pókban felkeltették a közönség ér­deklődését. Az emlékkönyvben so­kasodnak az elismerő sorok, a ka­talógusokat máris szétkapkodták. A Grúziából küldött üzenet értő fogadtatásra, kedvező visszhangra talált. Vadas Zsuzsa „Oroszország érted ese Anna Ahmatova új verseskötete A népszerű Lyra Mundi sorozat új köteteivel *•' magyar verskedvelőknek mindig Ősömet szerez az Európa Kiadó.'Így történt ez ' a közelmúltban is, amikor napvilágot látott a szovjet-orosz költőnek, Anna Ahmatovának válogatott versgyűjteménye, Rab Zsuzsa fordításában, tizenötezer példányban. (Egyébként ez az Imponáló mennyiség, ez az öröm. re késztető példányszám is jól mutatja, hogy meny­nyire megnőtt nálunk az érdeklődés a modern szovjet költészet iránt.) A kitűnő költőnőt már eddig Is megismerhette a magyar irodalomkedvelők egyre szélesedő tábora. A folyóiratokon és antológiákon kívül jó tíz évvel ezelőtt jelent meg a szerző — ugyancsak Rab Zsu­zsa fordíiásában — az „idők futása" című kötete; ebből is bőven kaphattak ízelítőt az érdeklődők e sajátos költészetből. Ahmatova 1889-ben született. Eredetileg a Goren­ko nevet viselte, mígnem felvette az egyik tatár származású őse után az írói nevet, amely oly any- nyira Ismertté tette őt, szerte a világon. Man- delstammal, Kuzminnal és másokkal együtt az egy­kori, híres, úgynevezett „akmeisták” csoportjának a tagja volt, hosszú időn át. Közben a kijevi egyete­men jogot tanult, de nagyon fiatalon elkezdett ír­ni, s hamar ismert, népszerű lett. Nyugat-Európá- ban utazgatott; hatottak rá a modern irányzatok. Egy ideig az akkor már világhírű festőnek, Modtg- lianinak is barátja volt. Első kötete 1912-ben jelent meg, s ezt követte sorban a többi. S e viszonylag termékeny idősza­kot törte meg a kényszerű hallgatás, amely a hú­szas évek közepétől, jó másfél évtizeden keresztül tartott. Ekkoriban írta Ahmatova, sok éven keresz­tül a Rekviem című, hatalmas, nagyerejű költemé­nyét. Aki a női lélek rejtelmeinek nagyszerű Ismerője volt mindig, s aki oly sok apróságot és finomságot volt képes elegyíteni az élet és a világ nagy dolgai, val, az a lírikus a fentebb említett, most megjelent kötetében a viszonylag rövidke százhúsz oldalon — száznegyven versben — Ismét teljes költői vérte- zetben állt elébünk. Ismételten meg-megcsillantva kivételes szépségű líraiságát. Különösen a szerelemről képes szólni meggyőzően, megejtő egyszerűséggel, nehezen eltúlozható bájjal. Nála a szerelem többek között „kígyó”, „galamb”, „violaillat” és „hegedűhúron-sírás" egyszerre. S ezekben a leginkább kis terjedelmű költemények­ben a szépség mellett mindig jelen van legalább egy kevéske szomorúság; így, ezáltal válik min­degyik az olvasó számára igazi élményforrássá. Elég gyakran kimondottan elégikus a lírikus hang­vétele. Amikor például a környezetéről, meg a táj­ról beszél, sok esetben szomorúra vált a hangja. Így kerül be a versbe a „kihalt föld”, a „kőkorsza­ki szél” és az „üres világ”. Ugyanakkor feltűnő a szülőföld, a haza iránti szeretet megnyilvánulása. S az, hogy más, fontos témáival együtt képes az ilyen jellegű élményeit, elgondolásait szemléletesen papírra vetni, művészi eszközökkel, meggyőzően Jklfejezni. És ugyanilyen feltűnő Ahmatova lírájának egyszerűsége is, Íme, egy példa erre: „Ma egy reménnyel kevesebb lett, s egyel több ének a világon”. Vagy egy másik ha­sonló példa: „Oroszország, érted esengek”. És az a lírikus „dalolt” így, aki joggal mondta magáról, hogy otthona tágas végtelen. Mindent egybevetve: Anna Ahmatova költészete nemcsak ma is helytálló, nem csupán a ma embe­reinek Is szóló líra, de egyúttal a jövő embereit Is mélységesen elgondolkoztató irodalom, avatott mű­vészet, amelyre érdemes odafigyelni. Var«» Mihály TÁRNÁI LÁSZLÓ: Állok a téren Kő-folyó mederben állok, szobrokká szelídült tárgyakról visszhangzik szívdobogásom. Állok a téren, unatkozom falra vésett forradalmakon, „Szent háborúk" történetén ásítotok. Vicsorgók müemlék-ágyúcsőre. Állok a téren, kő-folyó mederben állok, zöld olajág nyílik ujjaimon. Harminckét évemnek a gyertyaszemü ikonok ma reggel is feltámadást trombitáltak. Ma reggel is villamosok lépcsőjén utazom. Mosdok esőben. Szelet markolok, megtörülközöm. Beleszédülök a nyárba. Izzadok kő-ketrecemben. Szurokba merülök. Kiköpöm számból a csikket. Fekszem hűvös képzelet-pálmák tövében, fénymásolt-orcMdeák ölében nyújtózom. Csípődre feszülök. Jeges italokat kínálsz. Tenger hullámain rohanok utánad. Villamosok lépcsőjén utazom. Végállomásig döcög velem poros félhomály. Gyűrött arcom kisimítod, borsólevest teszel elém, langyos sörrel enyhít az este éjféli agóniámig. Villamosok lépcsőjén utazom, a gyertyaszemű ikonok ma reggel is feltámadást trombitáltak. # Tolija, a kislány. • Szerelmesek. Gyakran okoz fejtörést nép­művelőknek, ha egy-egy 'kiváló művészeti rendezvényre a közön­ség nem jön el. Mi tartja vissza? Nem ér rá? Nem érdekli? Nincs egyértelmű válasz. Ki- nek-klnek a mindennapi életrit­musa, érdekeltsége, elfoglaltsága, hangulata határozza meg végső fokon a részvéted! valamilyen rendezvényen. Méginkább érvé­nyes ez a művelődéi folyamatok­ba való bekapcsolódásra. Fiatal és felnőtt az idő kettős szorításában él: kevés a szabad ideje, sok a tenni- és tudnivaló­ja. Munkaihelyen és otthon sok­féle művelődési hatás éri, egy­felől szakmájával, önképzésével összefüggésben, másfelől élmény­re és szórakozásra vágyó énjének (személyiségének) belső szükség­letéből fakadóan, ömlesztve kap­ja a kultúrát minden értelmes ember. Lévén televízió, rádió, megannyi újság, folyóirat, szak­könyv bejáratos a lakásába. Nemcsak a szabad idő végle­ges, az emberi befogadóképesség is. Megoldás: a megfontolt válo­gatás a művelődéstanulás lehe­tőségei közt. Csak olyan dolgo­kat lenne érdemes megnéznünk, megjegyeznünk, magunkba fo­gadnunk, amiből létünk és sze­mélyiségünk építkezik. Persze, ez túlzottan ésszerű (programszerű) életvitelt feltételezne. Nagyfokú, már-már emberfeletti tudatos­ságra lenne szükségünk. Ám úgy tűnik, döntéseinkben gyakran a „véletlen” kap szerepet. Ha meg­gondoljuk, ez a véletlen mégsem egészen véletlen! Benne rejtőzik mindennapi életünk és személyi­ségünk megannyi „rezdülése” — ék-t körülménye, kívánalma, ter­helése, 'hangulata, szükséglete. Két szóval: az életmód emberes­tül. Végső fokon mindig az élet­mód határozta meg az ember művelődését. Azt, hogy milyen ismeretre, milyen tudásra, mi­lyen élményre van szüksége. Mit bír el az agy és a lélek. Miit ér­demes bensőleg magáévá tenni, legyen az hasznos ismeret, avagy szemólyiségépítő művészeti, er­kölcsi hatás. A közművelődési párthatúrózat fogalmazta meg átfogóan az élet­mód és közművelődés közös gyö­kérből való sarjadását. Kölcsönös foltételezattségét. Egyik üzemben a brigádműve- lódés kísérleti rendszerének ürü­gyén, szakmunkásokat faggattam: miben áll művelődésük? Vajmi kevés derült ki mindaddig, amíg a brigádművelődés oldaláról kö­zelítettünk a kérdéshez. Mihelyt az életükkel járó elfoglaltságról, kedvtelésről érdeklődtem, nagy­szerű dolgok derültek ki. Olya­nok, amelyék az életmódban és a személyiségben egyaránt adot­tak. Például: kirándulások, or­szágjárások kapcsolódtak a bar­langok geológiájának, vagy a régi várak történetének ismeretszer­zéséhez. Mindez természetesen kapcso­lódott életünkhöz. A brigádmű­velődés dossziéjában azonban alig szerepelt. A művelődés meghatározója az életmód adta személyes és tár­sadalmi körülmény az adott em­bernél, illetve az adott települé­sen. Ha mindennapi életünkkel és formálódó személyiségünkkel nem találkozik természetszerűleg, belső szükségletként, akkor kény­szeredett, kelletlen, hatástalan a művelődési alkalom. Nemrég a szocialista brtgádvezetők klubjá­ban említette valaki, hogy mű­szak után könnyen „elslisszolnak” a munkások a foglalkozásról. Ügy gondolom, nem az embe­reket kéne „elkapnunk” ilyenkor, inkább a „slisszolás” okait kéne tetten érnünk. Ki miért megy el? Mi várja otthon, vagy a lakóhe­lyén? Szükség van-e arra az is­meretre, melynek megszervezését nem óhajtotta, csupán „beránci- gálták” az előadásra? Van-e ide­je? Fontosabb-e, ami „meglépés­re” ingerli, mini az, ami tartóz­tatja? Megannyi kérdés. Valameny- nyi az életmód egészében fogal­mazódik meg. Es ott is nyer fe­leletet. Közművelődésünk nagy adós­sága — alapvető adósságai —, hogy az életmód és művelődés összefüggéseit csupán általános­ságokban vizsgálta. Tavaly zajlottak (persze, külö­nösebb „zaj” nélküli) a közmű­velődési határozatok teljesítését vizsgáló, értékelő tanácskozások községi, járási, városi párt- és ta­nácsi szerveknél. Mindenről szó van ezekben — a ‘hibákat sem hallgatva el —, az egészből még­sem derül ki: hol is tartunk a közművelődés megújulásában? Mennyire szolgálja az életmód alakuláséit, egyáltalán mennyiben összehangolt életünk művelődé­se a művelődés életével? Mik a főbb gondok, melyek megoldása nélkül nincs előrelépés? Egyes tájak, községek adottságai milye­nek? Vagyis a közművelődést nem az életmód részeként, eszközeként vizsgáltuk (bár mindez szavakban elhangzott), hanem inkább ön­magában. Ezért nehéz lemérni, hol .tartunk. Az elemzések álta­lában addig jutnak el, hogy „tör­téntek előbbre lépések”, „fejlő­dés mutatkozik", a gazdaságve­zetők és tanácsvezetők „hozzáál­lása javult” stb. Mindez igaz. A kérdésben azonban itt korántsem állhatunk meg. Mert nem pusz­tán a fejlődé általános érzéke­lése a dolgunk. Sokkal inkább a fejlődés konkrét lehetőségeinek és megvalósulásainak vlzsgálása! A kérdés lényege tehát áz: egy- egy település közművelődése a helyi adottságok, erőforrások ará­nyában fejlődött-e? Ami lett, megfelel-e annak, ami lehetett volna?! Nem kell sietnünk a közmű­velődés megújításában, élethez és személyiséghez Igazításában. Évtizedes programot jelöl meg az erre vonatkozó párthatározat.-De mér az első lépteknél sem kés­lekedhetünk abban: igazi ösvé­nyen induljunk! Mondhatnám, az élet lábnyomait kitapintva sze­gődjön az ember útitársává a művelődés. Haladjon ütemes lé­péstartásban vele, akár gyorsulni, akár lassúbbodni kényszerül. A legfontosabb, hogy mindig serkentse az embert. B. 0. Igazolatlan horga Imre segédmunkát az­nap ugyanúgy ébredt, ahogy évek óta szokott. Félálomban hallotta, ahogy felesége odakint a kony­hában a kis gáztűzhely körül ma­tat, felteszi a gyereknek a tejet és magának az elmaradhatatlan kávét. Kikelt az ágyból, belebújt pa­pucsába és megengedte a vízcsa­pot a fürdőben, hogy mire bo­rotválkozni kezd, langyosabb le­gyen a víz. Ilyenkor a gáztűz­hely mindkét lángja foglalt. Pe­dig meleg vízben tokkal jobb lenne borotválkozni, de az asz- szonynak mindig ilyenkor kell reggelit készíteni. Ahogy borotválkozott, többször magszagolta a habot, és úgy érez­te, hogy arcától a hab is átveszi a marógépekről lesikló vasszele­tek édeskés szagát. Amikor el­készült, jó erősen bedörzsölte bőrét Pitralonnal és öltözni kez­dett. Még egyszer megnézte, fel van-e húzva a csörgőóra, nehogy a fia elaludjon, ha már ők nin­csenek itthon, és elkéssen az is­kolából. Leült az ágy szélére, azt figyelte, ahogy a gyerek erősszá­lú haja megtörik a párnán. Mi­közben zokniját húzta, arra gon­dolt, ideje volna már leszoktatni a gyereket arról, hogy nyolcéves korára még mindig üvegből igya a tejet reggelenként, amit a fe­lesége odakénit, az ágy mellé. Dehát, ha neki így jobb, akkor hadd igya. Attól még ugyanolyan nagy gyerek. Meg aztán mi van abban, hog cumisüvegből issza a tejet? Az asszony ugyan sokat morgott érte, de 6 azt mondta; ha így esik jól. — Siess már, elkésünk — szólt be a felesége, de Korga nem moz­dult az ágy széléről, s amikor a nő ideges, vékony hangján rövi­den megkérdezte, hogy nem jössz, 6 azt mondta, nem, majd elme­gyek a későbbi busszal, még az­zal is beérek. Az asszony értetlenül topogott még egy darabig az előszobában, s csak az ajtó csapódása jelezte, hogy elment. Korga felállt, kinyitotta a szek­rényt, és kivett egy fehér inget, aztán nyakkendőt keresett hozzá. A nylonzsákot lehúzta szürke- csikós öltönyéről, és lassan öl­tözködni kezdett. Gondosan meg­kötötte nyakkendőjét, kifényesí­tette cipőjét, visszaült az ágy szé­lére és várta, hogy megszólaljon a vekker. Nem akarta előbb /el­költeni a gyereket. Késői gyerek volt. Már le is mondtak róla, hogy valaha is gyerekük szüles­sen, de aztán meglett a gyerek, nem könnyen, hiszen Kati akkor már negyvenéves elmúlt. Amikor a csörgőóra megszólalt, és a fid kinyitotta a szemét, elő­ször megijedt, mert megszokta már, hogy az apjáék reggeli mű­szakba járnak, és nincs otthon senki. De aztán, ahogy az apja mondta, ma nem kell iskolába menni, kiugrott az ágyból, hogy akkor megnézi a délelőtti tévé­műsort. Korga Imre' akkurátusán meg- ágyazott, segített felöltözni a fiá­nak a lepedők alól, a szekrényből elővett kétszáz forintot a dugi- pénzből, és elindultak a fiával kettesben a városba. Korga meg- mtilogatta a házakat, ahol valaha apjáék, nagyapjáék laktak, lemen­tek a vízpartra, és figyelték, ahogy a sirályok lomha repülés­sel kisérik a súlyos terhekkel megrakott uszályokat. Néha kö­veket dobtak a vízbe, hogy a fel­fröccsenő viz szikrát vetett a fényben. Megálltak a kirakatok előtt, vé­gignézték a játékokat, és kivá­lasztottak egy sárga szinű autót. Megebédeltek a város fölé emel­kedő, széljárta lépcsősor tetején épült étteremben. Korga meg­ivott egy üveg sört, a fia pedig megkérdezte, hogy ihat-e még egy kólát. —r Persze. Miért ne? — mondta Korga ugyanúgy, amikor a má­sodik üveg is kiürült. Délután moziban voltak, és még hazafelé is azt beszélték, hogy milyen szép színű volt a tenger. Este boldogan aludtak, és az összetolt ágyon kinyújtották kar­jukat, hogy rossz álom esetén megérintsék egymás kezét. De nem álmodtak rosszat. Korga frissen ébredt, csak ami­kor vas öltözőszekrényébe be­akasztotta ruháját, akkor fogta el valami szorongás: mit fog mondani a művezetőnek? Hol volt? A csarnok felé tartva még úgy gondolta, talán az lenne a legjobb, ha azt mondaná, hogy tegnap berúgott, és azért nem akart bejönni, nehogy a gépek főzött járva valami baleset tör­ténjék. Igen ez lesz a legjobb, döntötte el. Hiszen volt már ilyen eset, és a művezető utólag szabadságot Íratott ki arra a nap­ra. Ezt kell mondani, ezt kell — hajtogatta magában, amikor belé­pett a csarnokba, de ahogy a bajuszos, nagydarab művezető előtt állt, csak annyi jött ki be­lőle. — Sétáltunk... A fiammal sé­táltunk, és jó volt... — Na és mit gondol, Korga szaki, ha a gyárban egyszerre mindenkinek eszébe jutna, hogy sétálni akar a kisfiával, akkor mi lenne? — kérdezte mély, dalla­mos hangján a művezető. — Nem tudom, kérem. Korga Imrének egynapi igazo­latlan hiányzás miatt elvonták az évi nyereségét. Amikor ez kide­rült, az asszony ordítozott vele a konyhában. Azt kiabálta, hogy nem elég neki az első műszak, itt vagytok utána a nyakamon, a főzéssel, a mosással az alsóga­tyáitokkal. Korga Imre semmit nem szólt. Este lement a kocsmába és sört ivott. Másnap zúgó fejjel ébredt, de pontosan ért be a munkahe­lyére, időben blokkolt, és rende­sen elvégezte egész napi mun­káját. SalfoUiF András

Next

/
Oldalképek
Tartalom