Petőfi Népe, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-24 / 120. szám

1978. május 24. • PETŐFI NÉPE • 5 Citera, citerás a hangversenydobogón Beszélgetés Pribojszky Mátyással a népzenei mozgalomról, a túlzott konzervativizmusról, külföldi szerepléseiről Pribojszky Mátyás clteramű- vész a legutóbbi kecskeméti nép* zenei napon is tanúsította, hogy a hangszer, a játék elméletének kiváló művelője. Az egykori munkásember tudósokkal vitat­kozva érvelt a citera továbbfej­lesztéséért. .,A cimbalom is népi hangszer .volt’ (ma is annak ne­vezzük és dicsőítjük Rácz Ala­dárt). még sem átkozzuk ki Sunda Vencel Józsefet, mert Er­kel kérésére 4 lábra állította u cimbalmot.” >Már szakmunkáéként fölfigyelt játékára néhány szakember, de arról keveset tudunk, hogy mit szóltak fellépéseihez, kedvtelésé­hez közvetlen munkatársai. — Kérték, követelték játéko­mat. Nem volt olyan brigádtalál­kozó. esküvő, „házibuli", ahol a citera ne szólt volna. Az ő biz­tatásukra kértem meghívatáso- mat 1969-ben a kecskeméti nép­zenei találkozóra. Hűségesen fi­gyelik pályafutásomat, magam is ragaszkodom hozzájuk. aktív tagja vagyok nz egykor általam vezetett Ady Endre szocialista brigádnak. Kecskeméten is haza­térő fiúiként fogadnak, sokat kö­szönhetek ennek a városnak. — Hivatásos művészként mer­re járt a nagyvilágban? — Egyszer megjelent rólam egy írás a Petőfi Népében Kecs­keméttől Tokióig címmel. Ez így Igaz. Első külföldi meghívásomat Is ebben a városban kaptam 1970-ben. Felléptem valamennyi európai szocialista országban, többször szerepeltem Ausztriában, jártam "Finnországban, Belgium­ban. Franciaországban, Japán­ban. a£ Egyesült Államokban és még sorolhatnám. Különösen a távol-keleti or­szágban voltak érdékes találko­zásaim. Volt úgy, hogy japán— magyar kamarazenét játszottunk, csak az volt a gond. hogy 23— 30 samiszen — háromhúrú pen­getés hangszer — Is kevés volt ahhoz, hogy hangerőiben veteked­jék egyetlen cüerával. jóllehet, udvariasságból halkan játszot­tam. Sóik Iskolába, egyetemre el-. jutottam féléves ott-tartózkodá- sóm során. Egy alsófokú iskolá­ban majdnem póruljártam. Meg­kérdeztem a gyerekeket, hallot­tak-e már magyar népdalt? A mosolygós válasz — Igen — szin­te szemrehányásként hatott; mint­ha azt fejezte volna ki. hogy le- het ilyet kérdezni? Az ott: egy­re inkább' elterjedő Kodály-mód- szer nyomán rengeteg magyar népdal bekerül példatáraikba. Megrázó élményem volt Ame­rikában a honvággyal küszködő (Méhes! Éva felvétele.) magyarokkal való találkozás. Részt vettem egy esküvőn, ahol nem az oltár előtt mondták ki az „igent", hanem a díszesen ke­retezett Budapest térkép előtt, és közben szólt a clterán. „Elin­dultam szép hazámból”. — Többen attól féltik, hogy a sűrű pódiumszereplés következté­ben .megfeledkezik” az eredeti népi hangvételről. — Kétségtelen, hogy a nyilvá­nos fellépés egyílttjár egyfajta ,,'hatásvadászattal". Ez igaz a színészre, s mindenkire, aki kö­zönség előtt produkálja magát. Szerintem a pódium meg Is kö­vetel bizonyos színpadi művészi többletet. Egy népdalt nem lehet, nem szabad úgy előadni pódiu­mon. mint a padkaporos bálban. Bazllldesz Mária, Török Erzsi iga­zán kiművelt hangon, emelke- dettebb művészettel énekelt zon- gorakísérettel népdalokat, mindig a népdal Iránti alázattal, de meg sem kísérelve a népies hangvé­telt. Ha hiányolják nálam az úgynevezett népies hangvételt, megkérdezem, melyiket? A du­nántúlit. az alföldit, netán a fel­vidékit. vagy a gylmeált? Mert az minid különböző. Nem hiszek az egyetemes népi hangvételben. Az én hitvallásom ez: keresem a clterán való művészibb meg­szólaltatás lehetőségeit, s italán ezért tűnik „másnak” az én já­tékom. A hangversenydobogó — már ez is csoda, hogy a citerá- val kapcsolatban leírhatjuk ezt a szót 1 — különösen külföldön meg is követeli ezt a törekvést. Amióta hatalmasan fellendült a citeramozgalom — jórészben a kecskeméti találkozók hatására — vajon nem éppen a „cltera- művész” kötelessége-e, hogy hangszerén keresse, a továbbfej­lődés lehetőségét, ezzel is lelke­sítve a többieket. Sajnos, a zene- kritikusok a citerát még nem méltatják arra, hogy segítő bí­rálatukkal hozzájáruljanak a túlzások, a téves irányzatok le­faragáséhoz; — Múltkoriban gyulai, mezőtú­ri szakmunkásClatalok dicsérték segítőkészrégét. Szerintük sokat köszönhet támogatásának intéze­tük clterazenekara. Miért vállal­ja a strapás utazásokat? — A fiatalok tanítását fonto­sabbnak tartom, mint szereplései­met. s ha választanom lehetne, bizonyos, hogy a tanítást válasz­tanám. „Tantermem" az egész ország, mivelhogy Intézményes oktatás legfeljebb kísérleti for­mában létezik. Minden olyan he­lyen tanítok, ahonnan azt üze­nik, gyere. Igen kedves hívást kaptam a kecskeméti Jókai Mór Általános Iskolából is, természe­tesen' Igent mondtam. Legutóbb egy „sajátnak” nevezhető zene­kart hoztam létre a Kispesti KÖZÉRT Vállalatnál. Éppen itt tapasztalom az együttzenélés ösz- szetartó erejét. Egymás mellett játszik az Igazgató és gépkocsi­vezetője. a boltvezető és segéd­munkás, fiatal, lány és nyolcvan- éves nyugdíjas. A közös felelős­ség. öröm. az egymásra vigyázás testvériessége, az így kialakult barátság értékesebb a megszo­kottnál. — Tervei 7 — Minél többet tanítani. Van egv szép mániám, szeretném el­hitetni az óvónőkkel, óvónőkép­zősökkel. hogy a citera a kicsik­kel való foglalkozásnál alkalma­sabb hangszer, mint például a furulya. ment így az óvónő együtt énekelhet a gyerekekkel. A napokban jelenik meg önál­ló nagylemezem, hangszergyártá­sunk történetében, az első iga­zán népi hangszeres nagylemez, kiadási jogát az Egyesült Álla­mokban is megvásárolták. A kö­zeljövőben Franciaországba uta­zom. ahol egy nemzetközi mo­dern (!) zenei fesztivál megnyitó koncertjére kértek fel. Szeptem­ber középétől az év végéig Kana­dában és az USAJban szereplek. A jövő héten még visszajövök ide: vár a Likőripari Vállalat az utóbbi években, kitűnő társa­Érdemes megnézni Bulgáriában: a Ropotamói Nemzeti Park A Ropotamói Nemzeti Park az azonos nevű folyó portján, a Fe­kete-tenger menti Szozopoltól dél­re terül cl. A rezervátumot ke­letről a tenger, nyugatról is dél­ről erdők Határolják, amelyek a Sztrandzsa-hegység nyúlványáig terjednek. A Nemzeti Park 850 hektáros területinek túlnyomó riszit — 58 százalikit — erdősé­gek, 7,3 százalékát pedig vizek alkotják. A természetvédelmi területen több ritka állatfaj él. Erdeiben bőven van óim- éj dámszarvas, őz, róka, nyest, mókus. Találha­tó itt vaddisznó, borz. mig sakál is. A vizek ótlatai közül Honos a vidra, a folyótorkolatnál a ritka­ságnak számitó barátfóka. A fauna irdekessige mig az Igen változatos madárvilág, köztük sok ragadozómadár. A ritkaságok kö­zött említést érdemel a fekete szarka, A folyó mocsaras vidéke a szürkegémek fészkelőkéivé. A Ropotamói Nemzeti Park kü­lönleges növény- és állatvilága, természetI szépségeI sok látoga­tót vonzanak Bulgáriának erre a festő len szép vidékére. (BUDA- PRESS—SOF1APBESS) Császártöltési A madarak nem törődnék a megkésett tavasszal: máris a nya­ral hívogatják lármás repdesé- sükkel. Magasodik a nyárfasor a gomolygó felhők magasába; eljö­vő fényes napokat ígér. Virágok, fák, elsuhanó autók az öreg és új házaik között; ha nem Is ko­runk teljes gyorsaságával, de zaj­lik Itt Is az élet. Míg az emléke­zet visszaszáll a múltba, jó két­száz, háromszáz évvel ezelőtti időkbe. Amikor Schweibert Mik­lós társaival együtt ide telepedett Császártöltésre, németalföldről. □ □ □ Lentner Antalné másfél évtize­de hordja-vlszi a lapokat, folyó­iratokat az előfizetőknek, S köz- .ben kl-ki- tetszése szerint kérheti tőle kedvenc újságját — az árus­példányokból is akad elég a meg­rakott kerékpárján. Ezt mondja: — Szeretem ezt a munkát, jó­érzéssel csinálom. Talán mert az embereket is szeretem, a napi kis csevegéseket. Én itt Töltésen min­denkit Ismerek. — Leginkább milyen lapokat kérnek? — A Nők Lapját. Abból száz­hatvanöt előfizetőnk van. És száz­nál több Petőfi Népe, meg csak­nem annyi Képes újság fogy el, —' És az irodalmi' folyóiratok közül? — Forrás, Nagyvilág, Élet és Irodalom. De ezekből csak né­hány darab kell. □ □ □ Márln István a Császártöltési Általános Iskola igazgatója nagy újságot mond, örömmel: — Tavaly négy új tanteremmel bővült az Iskolánk. Most meg a tornatermünk készül, hárommil­liós költséggel. S mellette lesz az új büszkeségünk, a hét és félszer tizenkét méteres úszómedence. Azt Akarjuk, hogy a jövőben a nyolcadik elvégzése előtt vala­mennyi tanulónk tudjon úszni. — Úgy tudjuk, más módon Is gondoskodnak a korszerű tested­zésről... hétköznapok — Évente megrendezzük az er­dők napját. Az erdőgazdasággal közösen készül az úgynevezett sé­taerdő, ahol lesz majd erdei tan­terem, majális tér, több sportpá­lya stb. — Mekkora területen fekszik majd? — Tizennégy hektáron. Lesz elég helyünk mindenre. — Mikorra készül el? — Egy része már az idén. A többi jövő nyárra. A lakosság sok társadalmi munkát vállalt azért, hogy a szép terv valóra váljon. □ □ □ — A töltésiek szeretik a szépet. Nézzenek be az udvarokba a la­kásokba. Vagy jöjjenek el egy- egv tárlatmegnyitóra, s az Iro­dalmi presszó rendezvényeire. Meglátják, hogy az Itt élő embe­reknek kell a vers, a dal, a szép festmény. Ezeket Angeli Mátyás, az Erkel Ferenc Művelődési Ház igazgató­ié mondja, amikor afelől érdeklő­dünk, hogy milyen a lakosság kulturális érdeklődése,' az itt élők művelődési igénye. A kép, amely előttünk hamar kirajzolódik, ugyancsak biztató. Jó fél évtizede már, hogy évente rendszeresén ’képí&mífvészfetr ki­állításokat rendeznek. Előfordult, hogy egy tárlatot kétezren is meg­néztek. Az író—olvasó találkozóik kedveltek. Volt rá eset, hogy száz- ezázhúszan hallgatták a szép ver­seket, neves előadóművészek tol­mácsolásában. Működik a hímző asszonyok köre, a filmklub, s a gyerekek mesemozisorozata is közkedvelt. Egy-egy vasárnapi vetítéskor olykor százhúsz, száz­negyven gyerek is jelen van. □ I □ Császártöltésen az életváltozás­nak sokféle nyomával találko­zunk. A „Taverna” elnevezésű ét­teremben például ma már száz­negyvenen étkeznek rendszeresen; ennyi az előfizetők száma, Erdé­lyi Antal, aki immár hét eszten­deje vezeti ezt az ÁFÉSZ-üzletet — mely presszó, étterem és esti • Egyre koptatja az idő a régi népi építkezések nyomait még őrző öreg házakat. Szép elképze­lés, hogy az egyik ilyen épület­ben helyezik majd el a falumúze­umot. pinceborozó egyben — elmondja, hogy nemcsak az „Irodások", ha­nem a kétkezi dolgozók is Itt ebé­delnek naponta. Ez régebben el­képzelhetetlen lett volna. □ □ □ Ebben a faluban két-háromszáz év óta németek laknak. Történe­tükről, sorsukról Bánáti Miklós nyugdíjas pedagógus irt vaskos könyvet. Aki nem sajnálja a fá­radtságot, és „átrágja magát” a több száz oldalas monográfián, az nem bánja meg. Érdekes, változa­tos, sőt romantikus falutörténet­tel ismerkedhet meg. Nos, akik ma Császártöltés közművelődését formálják, azok gondoskodnak a hagyományőrzésről is. Gyűjtik a viseleti és használati, lakberende­zési és munkaeszközöket, a múlt­ról mesélő tárgyakat, abban a re­ményben, hogy egyszer majd mindabból, ami előkerül, falumú­zeum lesz. Ebben a dicséretes, szép munkában különösen Marin Istvánná tanítónő jeleskedik. Ezt mondja erről: — Az utolsó órában vagyunk, nraLia-gyűjtést. ILletl. Ugyanis .na­gyon fogynak ». tárgyak,, egyre, kevesebbet lehet elökerítenl, .fel­lelni. Sürget hát az Idő. Azután megmutat néhányat a gyűjteményéből. Van itt pöndöly- szegély, fehér-gyolcs parasztblúz, meg flltteres-varottas kékfltyula, és kispárna, hímzett, sötét vá­szonkötény —, hogy csak a visele­ti darabokat említsük. □ □ □ A Kossuth utcában ma még sok régi ház áll. Ha az idő na­ponta koptatja ás ezeket, őrzik még a régi német népi építészet jellegét beszédes motívumait. Azt tervezik, hogy majdan — ha lesz elegendő pénz rá — az egyi­ket ezek közül átalakítják nem­zetiségi tájhóznak. Szeretnék, ha ez sikerülne. Varga Mihály iWÍW WwWwíw 'AViSViV TÓTH BÉLA: Legendák a lóról (7.) Abból sajnált volna apám a kapzsi basának akár egy csipet­nyit Is adni. Hát azok akkoriban fordultak volna pénzre. Na, a Ha&zán basa vendége be­leverte a csúfot az ajándék ló­ba. Jött a gyorsfutár megint, hogy de azonnal Haszán elé. Nem ment üres kézzel most sem apám. Két jó lovat vezetett, de ezek se a szerájbói valók. Alit a basa elé. Tudta, hogy baj van Köpecen, előzőleg kicsi vásárhelyi bojtár­jával a városba hajtatta a gaz­dák lovait, anyámat, éngem föl- málházott, hogy ballagdáljunk Battonyának. Anyám megfordult arra néhányszor apámmal, de a lovak Is tudták a járást. Men­tünk, apám meg be, a basa elé. Másnap ért utol bennünket Kupa pusztáa Jól sejtette sorsa fordulását. Fejét éppen gézlságá- ra való tekintettel nem vették, csak az adomány földet. Szóval mázul Iá tették, azaz. kegyvesztet­té. Kupa puszta pedig egy Ráso- nyl nevű keresztény vitézé volt, pár esztendeje bérlegelőnek ad­ta ki, apám lovas barátjának, Szekerész Ferkónak. Ott lakott Szekerész a pusztán s úgy foga­dott bennünket, mLnt a vérsze­rinti rokonait. Az ö oltalma alatt voltak a mohamed lovak Is, ara- nyoskodhatott velük, ott volt az érték a keze ügyében. Szükséget nem szenvedtünk semmiben, én nem emlékszem, hogy anyám egy könnycseppet is ejtett volna batldal veszteségün­kért. Ez a tájék még járatlanabb volt, mint a tőfolyók mente. Itt járt a Kupa. Jobban mondva buttogott, lappangott. Nem folyt. Elterebélyesedett, csinált olyan karéjozó vizes lápokat, aki nem tudta zsomibélkosal között. a já­rást, áz elveszett. Tele minden­féle vadkácsasággal az aranyos- fejűektöl a csörgőkig. És kana- los gémek, gázlók, llllék, kára- katonák, Íbiszek. Szekerészék Tornyára jártak bevásárolni. Só kellett, olaj, zsír, orvosság, gúnya. Tornya napi járóföldre esett. Hajnalon Indultak, este hazaér­tek. A fejünk se fájt Hanem a had Járások erősödtek. Hol a tö­rök csapott szét a tornyai, llp- pal, aradi árusok között, hol a magyarok semmlzték ki minde­néből a vásározó népeket. 10. Egy bikanyálas őszi reggelen télre valókért fölpakolt Szeke­rész, meg apámék, hogy megfor­dítják a pénzüket Tornyán. Ma­gam maradtam a réti tanyában állatőrzőnek. Eljött az este apá­mék nélkül. De még a másnap este is, csak odavannak. Harmad­nap, nem láttam a sírástól, éh­ségtől. Féltem a zúgó nádasok között. Leskelődtem egy hetet, hogy Is mehetnék utánuk a vak- világba? Hiszen, ha tehetnék, jönnének ők maguk. Kicsi sza­lonnákon, madártojásokon elél­degéltem volna én sokáig. Az udvaron volt egy óriási mocsár­tölgy, de szárazágú. Koronája el­látszott Kevermeslg. Mivel éjsza­kára járogattak a nádi csika­szok, én fölsubáztam magam al­vásra a fa hegyébe. Hiszen a nádból való házunkon az ajtót a szél is kinyithatja. Ogy fői­nyalnak az azok éngem, ahogy, a fácántojást szokták. Na, elsírtam magam a fakoro­nán Is, Ügy apámék után két hétre, hogy azok, biz nem Is lé­teznek tán a létő világon, mikor egy éjszaka lódobogásra ébredek. De megismerem a horkantásalról Is a mieinket Apám az örökölt lovak első csikóját használta, a Kakas nevűt anyám meg egy szelíd kancán kocogott placolnl, Bársonynak hívták. Szekerész Is egy apámtól kapotton járt, a Be­tyáron, Hát a messzi fúj tatásu­kat fölismertem. Első Ijedt álmomból, hogy föl­nevelek, örömömben majd a fé­rői ugrottam közéjük. De valami mégis másképp hangzott a lovak felől. Dörmögö beszéd, ahogy a kunyhóhoz érnek. Félszarvon vi­lágított a hold. Látom, nem apá­mék. Csak a lovak. Azok a mie­ink. Azt hittem, leesek az ágak kö­zül. Hiszen a dörmögő hangú járt itt párszor apámnál lóra al­kudni. Vett Is a hitványából, ha jól tévedek. Hol lehetnek apámék, ha ezek Ülik a lovat? Rá se mertem gon­dolni. Hiszen kölcsön, az ilyen futó kujonoknak, megülni nem ád apám lovatl Még így kapasz­kodók a félsztől, odalent taplót csiholnak, tolvaj fáklya lobban, mennek a nádkunyhóba. Járta­sán, félelem nélkül, bár Idege­nek, mint akik tudják, hogy té- vó ember nincs a tanyán. Ezek éngem keresnek! Látott az a kupec éngem nem egyszer. Ha Tornyán nem voltam, Itt kell legyek valahol. 'Kiált Is egyelt: — Héjj, gyerééék! Hírt hoz­tunk apádékrul! Sajnos, Igazat beszélt. Halál­hírt hozott A fáklya mellett lát­tam a Kakason apám sárga, tás­kás nyergét a kis útlkészséges szügyelló málhát. A dörmögőn apám csikós lajblját, amit anyám varrt ki színes Jászvlrágokkal a hátán, elején. Hírt hoztál, hírt Ogy elfancsa- lodtam, hogy kis híján föl nem adtam magam. Minek Is élek, hogy is élek nélkülük? Hordták ki a ruhásládákat, ló­cát, asztalt. A dörmögóg nagy kulccsal ha­donászott. — Ennek zárja van valahol! Abban tartotta a Llpót-aranyakat. Két hónapja sincs, hogy a mar­kába olvastam hetven arany Ll- pótokat. Az Itt lesz a zár alatt valahol! — Az asszony ruhája alatt le­hetett! Nem néztük meg az écca- ka sötétjén, mielőtt a Marosba lökdöstük őket. Rettenetesen megdühösödtek. — Az nem lehet, a pénznek, tizenkét ló árának itt kell lenni elásva. Hetven arany egy ökölnyi börszütyőt teletesz. Azt észrevet­tük volna az asszonyon. — Mond­ta a dörmögős, és a nádkunyhóra hajította a fáklyát. Égett, mint a veszett-fene. 'Lángjánál vasvillák­ra kaptak, nagy buzgalommal szúrkálták az udvar földjét. Ahogy fénye fakult a kunyhótűz­nek, úgy táplálták ruhásládáink széthaslgatott darabjaival. Mivel kétségbeesésem a mon­dottak láttán nem fokozódhatott, harag támadt bennem. Ha apá­mék vesztek, ezeknek veszniük kell! Száz mesében hallhattam, hogy az okos, sok haszontalant átal ugrik. Villázták a földet. Egyszer csak fába szúrt a villa. Rikkantottak akkorát, a nádi verebek fölhus- santak a fészkükből. Ástak. Egy kis hordó bukkant elő, teli meg­érett pálinkáival. Nekiestek. Szít- ták nádszállal, akár az anyatejet. Ástak tovább. Tántorogtak. Me­gint Ittak. Egyszer csak, mint a zsák. elterültek eszetlenül. Apámék orvosságnak érlelték azt, mert mindenre jó volt. Kicsi vízzel Itták früstök előtt, de ha dagadás jött kézen, lábon, agyag­ra locsolva lelohasztotta. És hasz­nált begyulladt sebekre téve. Másztomban egy száraz ágat löktem le. Senki sem rezzent. Rá­ültem a Kakasra, s lépésben ki. Lábam nem énte a kengyelt arra meg idő nem akadt, hogy fölcsa­toljam. Szerettem volna a szuflát belé­jük fojtani, de hát egy kilencéves fiú hogy is vághatná nyakát há­rom rablónak egyszerre. Sose tud­tam volna megtenni, később sem. Születni kell arra. Megyek, eresztett kantárral, majd tudja a Kakas hová vigyen, mert énriélkem a kerek világon már senkim sincsen. Ahogy elhagyom a tanyahelyet, hát látom, jön utánunk Bársony, meg a Betyár. Megörültem neki. Legaláb mi négyen jó pajtások egy úton Járunk. Délig elmegyünk, s mindig csak nyugatnak. Ha vizek, érpartok visszafelé is fordítanak bennün- két olykor, azért útunk egyre tá­volabb megy a szomorú Kupától, ahogy véltem, Batidának. Az éhség rágta a gyomrom, hogy majd a szédülés megfogott. Mig legeltek a lovak, nézem a nyeregtáskát, hátha maradt vala­kitől csak egy falatka görhe leg­alább, de morzsája sincsen. (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom