Petőfi Népe, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Költők üzennek A költő, f* akinek születésnapját minden esztendőben ünneppé avatja a magyar társadalom, most volna 73 éves. Még nem lenne aggastyán jelen fogalmaink szerint, hiszen néhány Író- és költőtársa — Illyés Gyulát említsük csak példaként — még alkot és termékenyen ontja szellemi kincseit. Sajnos, az ilyen példa a ritkább, s fájdalmasan nagy a veszteség, cm'.' : korán elmentek okoztak. Megint csak egy név, a legközelebbi: Nagy László... De csak most döbbenek rá, hogy 6 „már" S3 éves volt, s a nagy előd, József Attila a harmincadik évét is alig haladta túl, két röpke esztendővel mindössze, amikor eltávozott az élők sorából. Játszadozás az évszámokkal, gondolhatja az olvasó; s bizonyára Petőfi Sándor Jut az eszébe, aki úgy esett el a segesvári csatatéren, hogy egy negyedszázadnyi élet volt mögötte. S igaza van annak, aki azt mondja, hogy a zseni ilyen rövid idő alatt is képes maradandót, örökérvényűt alkotni. AJ ért a költőket soha nem mérhetjük alkotá- saik kötetekre rúgó mennyiségével, verseik számával, terjedelmével, pályájuk viszonylagos — s mihez is viszonyítható? — befejezettségével, teljességével. Csak müveik hatása és maradandósága lehet a mérce, de még erre sem hagyatkozhatunk teljes biztonsággal. Mert néha a költőket is igazságtalanul hamar elfelejtik, hogy aztán egyszer váratlanul, újult fényükben ragyogjanak fel megint, talán egy későbbi korban, egy másik nemzedék tudatára vetülve, onnét csiholva ki az egykor meg nem értett vagy nehezen értett gondolat-szikrákat. Tudta ezt már Csokonai és Petőfi. Juhász Gyula, és Ady, Radnóti és József Attila, s megénekelték mások is — fájdalmasan sokan voltak — a hirtelen elmentek, a tragikus véget önmaguk ellen bátran kihívók közül. Az 6 számukra nemcsak szép szavak zengése volt a vers — bár a mívesség ma is büszkén ragyog soraikon —, hanem agyunkba vésendő üzenetek hordozója. Mondják, hogy a ma élő és alkotó költőknek már nem jutott ki ez a váteszi szerep és küldetés. Lehet, hogy így van. De ma is az a költő hivatása, hogy üzenjen korának, s ne csak eljátszadozzon a szavakkal. Az a kérdés csupán, hogy van-e mondanivalója, s miként tudja azt formába önteni. flinnünk kell abban, hogy a költő — az igazi “ — minden időben érti a hivatását, s nekünk szóló üzenetében a tisztult emberi értelem és legnemesebb érzelmek birtokosa —' és tolmácsolójaként fordul hozzánk. S ha ez így van, ne biztassuk arra, hogy köznapi csevegésbe fullassza líráját. Aki hatni akar, annak értenie kell a dübörgés és a csend művészetéhez. A fontos csak az, hogy amit mondani kíván és mondani tud, bennünk rezonál- jón tovább — dübörögve és elcsendesedne, szárnyakat adva és meditációra késztetve. Vátesz vagy próféta teszi ezt velünk? Ne keressük. Költő — igy cseng a legszebben, ha a nép adja ezt a címet és rangot, s nem az alkalmi dob- verés harsogása hívja fel rá a figyelmet. ’"Tisztelet tehát a KÖLTŐNEK a költészet ün- ■* népén. És tisztelet az olvasónak, a befogadó ezereknek. is, mert nélkülük értelmét veszítené e szó és mindaz, amit a névtelen énekszerzőktől napjainkig megalkottak e bűvös titok őrizöi, a szóval igézés tudósai, a bennünk rejtőző, lappangó és feltörni vágyó emberi érzések és lendítő gondolatok felszínre hozói, megszállott varázslói. F. Tóth Pál HATVANI DÁNIEL: ANTALFY ISTVÁN: Adriai naplótöredék Április a 70-es évek elejéről Fénylővé vált a reggel. Kertészkedik a gyöngytyúk, 'lambernyőt nyit a hársfa, kakas kapar a dombján. Egyformán múlandó két ág között egy kis pók Bárányfelhő az égen; hullám és lábnyom új hálót sző a nyárra. szél terelgeti lomhán. mindegy tehát Mit ígérsz, új tavasz, te! melyik mossa el a másikat Szabadság hava, fénye! Üzenetedet írd fel ' * Ki hagyta nyitva a fénylő, tiszta égre! a föld szemeit? Nem válaszolnak a szigetek PINTÉR LAJOS: * Messziről harangoznak Negyedik, utolsó ének csak a halottak vannak közel Fáról égy levél lehullni készül — kövek szeméből pördül a könnycsepp. * Nézem, én dalnok —, tűröm vitézül: Gyere kavicsot keresni ménnek a társak, s vissza nem jönnek. eljön az éjszaka úgyis * De 6 visszatér. Az ember, isten, csont-bálványom és cső-mitugrászom, négyszögű díszlet, göndört díszed, (Tengerparti autóút fekete, arany, éjfehér ráncom napszállta után) érzi, a szemem látja, ahogy jön. Reflektorozó margaréták Ajkam igézi, hogy elérkezzen. halkoponyák üregéből és uralkodjon majd a jövömön — a múltamon is, emlék ha rebben. Mögöttünk ünnepélyesen Dicsérem most a véred pirosát. * Ruhát hullató testet dicsérek. becsukódnak a tenger kapui ' Hajótörött-hit, szigetet ha lát — visszafordulhatunk a jövőbe parthoz érkező, tehozzád érek! vagyok** Bizonyára nincs hazánkban Irodalmat kedveld, olvasó ember, aki ne Ismerné Raffal Sarolta nevét. Sót, túl az olvasók egyre növekvő táborán, azok Is tudnak róla, akiknek kezében ritkán, vagy soha nem látható könyv. Ahhoz, hogy széles körben Ismerik, nyilván hozzájárul, hogy. írói munkássága mellett közéleti ember Is. Képviseld, s betölti az országgyűlés alelnöke tisztét. Több mint egy évtizeddel ezelőtt jelent meg az első könyve; azóta ezt tucatnyi újabb kötet követte. Sokoldalú elfoglaltságai közben nehéz volt találnunk néhány órát arra, hogy életéről és munkájáról faggassuk őt. Kalocsai otthonában beszélgetünk. • „Meglepett a nép* • „Engem nem a szto- • szerűség...” , ri érdekel.” Ladányi Mihály Azokkal viaskodunk, akik fon- j] tosak nekünk. Fontoskodók vagyunk, ha a világ. a valóság számára jelentéktelen dolgokkal foglalkozunk. • Ladányi Mihályt 1978-ban József Attila-dijjal tüntették ki. Hiszem: Ladányi Mihály fontos dolog Magyarország számára. Tudom: sokan vannak akik számára Magyarország sem fontos dolog. Tessék ezt kibogozni, végiggondolni, az öklöket ölbe ejteni, megnyugodni. És ha már sokáig ültünk a megtalált belső nyugalomban, olyankor föl kell állni, föl kell szólalni, föl kell kelni.' □ □ □ Ladányi panasza hazájára, hogy „nehéz ilyen viharzó nőt szeretni, ki színes rongyait sikangva rázza, de fiújával garasoskodik... Fiújával, ki sírva magyarázza, hogy nincs jobb nő estétől reggelig”. A haza panasza Ladányira az, hogy nemcsak estétől reggelig akarja őt, teljesen a magáénak, de reggeltől estig is. A nappali józanságban is, a munkálkodás közperceiben is, az ihlettelenség óráiban is. A haza panasza, hogy a költő szertelenségében nemcsak szerelmet kér, de házasságot is. Törvényest, rögzültét. Véglegest, önmagát kínálja, és a hűséget. □ □ □ A régi Ladányi, az volt az igazi... sóhajtják sokan, egyre többen. A szigorú szavú... aki képtelen volt a húsosfazék mellé telepedni ... Ezek nemcsak az „új" Ladányit nem értik, de igazából a „régit” se érthették. Ladányi le meri magát fény- képeztetni szép ingben, szép nyakkendőben is. A konformizmus is lehet divat. Gondja van rá, hogy tiltakozzon a maga által teremtett divatok ellen is. Mert 6 nem divatdiktátor akar leríni. □ □ □ Nem is tudna az lenni, soha. Mert Ladányi forradalmár. És örökké ifjú, boldog házas. Apáti Miklós — Hogyan gondol vissza a kezdetekre: íróvá válásának legelső időszakára, a ritkán tapasztalható gyors sikerekre? — Amint az ifjúkorára gondol vissza bárki. Beleértve ebbe azt is, hogy fiatal korában sok mindenben naiv az ember, amiből jórészt az emberi-írói csalódások, megrázkódtatások gyógyítanak lei. — Volt része ilyenekben? — Bőven. De nem szívesen részletezném. Legfeljebb annyit mondók el, hogy a világnak, s önmagáimnak mindent megbocsátottam már. — Maradjunk a hasonlatnál. A „felnőtté válás” sokak szeme előtt lezajló szép folyamatában szerepe volt a mindenfelől tapasztalt elismerő — és értő — érdeklődésnek? Elsősorban a közönségre — az olvasókra és színházlátogatókra — gondolok; de a kritikusok szerepére is. — Minden másnak, ennek a ténynek is volt pozitív és negatív, jó és rossz oldalai, hatása is. Meglepett a hirtelen támadt népszerűség. Megdöbbentem és megijedtem. Éreztem, hogy „übere- tést” várnak tőlem ezentúl; hogy újra és újra többet, jobbat tegyek le az asztalra. De lehet azt? Keveset tudtam én akikor az íróság gyakorlatáról. Szenvedélyesen kezdtem mindent olvasni, mindennek utána járni és érteni. De az óüvasmányélxnényéket hamar igyekeztem elfelejteni. Nehogy a hatások ártsanak a saját Látásomnak, saját hangámnak. Nos, szóval felléptek gátlások is bennem a közönség fokozódó figyelme nyomán. — S a kritikák? — Nem vadásztam rájuk. Én a sajtófigyelőt igénybe nem vettem. Ebiért mindent el sem Olvastam, amit munkáimról írtak. Volt szerző, aki megneheztelt rám ezért. Egy-két bírálat olykor szinte sokkolt ugyanakkor. Persze, csak átmenetileg. — Műfaji sokarcúsága köztudott. Költőnek indult, majd jött a nagy népszerűségnek Örvendő Egyszál magam című regénye, s ezeket követték a drámák, novellák és újabb regények. Mi a véleménye: ugyanazoknak az élményeknek és mondanivalóknak a más-más műfajú, más-más formai eszközökkel való kifejezéséről, megjelenítéséről, továbbadásáról van szó, vagy pedig esetenként a vershez, regényhez, drámához stb. másfajta élmények szolgáltathatják csak az alapot? — Is-is. A • ráfordítható idő szabja meg mégis leginkább nálam, — hisz Ilyen tekintetben csakis magamról szólhatok —, azt, hogy ml jön ki a dologból. Vagyis, hogy milyen írás lesz az élményből, az elgondolásból. Nem mondok mást, nem mondhatok másít, nem lesz, nem lehet másmilyenné a felfogásom, nézetem stb. csupán azért, mert nincs időm, erőm regényt inni — és mondjuk egy vers bújik elő belőlem. Az viszont más lapra tartozik, hogy Ilyenkor az író hogyan s miként küzd meg a formái-mesterségbeli problémákkal. Hozzáteszem még, hogy engem nem a sátori érdekel; jórészt — vagy teljesen? — ezért maradok hű a versekhez. — Elkötelezett. író. Vállalt kötelességeit hangsúlyozzák sok esetben sorai. S a harcokat is, melyekkel ezekért meg kell vívnia. Közéletisége nyilvánvaló — és sokak szerint egyik fő erőssége —, ugyanakkor kevesen vallanak olyan mély őszinteséggel olyan kitárulkozóan önmagukról, mint ön. Mit tart erről? — Ha valaki elhatározza — és persze be is tartja —, hogy csak az igazat írja, a legszentebb ügy mellett 'llesz elkötelezett Jómagam nem azért pártolok egy gyérigazgatót mert mondjuk harminc éve párttag, hanem csakis azért, ha olyan tulajdonságokat, vonásokat, és egyéb emberi értékeket fedezek fel nála, melyek szimpátiára késztetnek. Elkötelezettnek lenni tehát — írónak és más akárkinek — nem szavakban, kinyilatkoztatásokkal kell, hanem egész lényünkkel, teljes életünkkel. Én minden írásomban benne vagyok valamiféleképpen. Az embertől nem lehet idegen semmi, ami emberi. Minden írásom egyidőben szól az emberről álkeresztül lesz teljesebb az életem. — Kezdeti müveiben mintha többször, s erőteljesebben foglalkozott volna a nők életével, önmaga átélt sorsán keresztül „az asszonyok belső, egyéni világáról vallani” — igy nyilatkozott indulásakor, a Részeg virágzás című verseskötetének megjelenése idején. Azóta a jelek szerint tágult a kör; mintha inkább általában az ember érdekelné. Hozzájárult ehhez a változáshoz közéleti szerepének erősödése? — Programszerűen nem foglalkoztam ezzel. Lehet, hogy. így van; ám mintha túlzás lenne ez a megállapítás. A nők élete, az asszonysors mindig is érdekelni fog. Hamarosan megjelenő regényem főszereplője nő, s a készülő regényem egyik szívemnek kedves szereplőije ugyancsak nő. Efezel kapcsolatban viszont sietek kijelenteni: számomra nem az egyenjogúság kérdése a téma Hanem Inkább az, ami az emberhez méltatlan egyébként fs a nők életében. Bőven van Ilyesmi. Áltálában több, mint a férfiak esetében. Amit SaOinger ifjú hőse mond a Zabhegyező című nagyszerű regényben — 'hogy az emberek mindent elrontanak az embernek — kis módosítással' így mondható el az asszonyokra: a kisszerű nők mindent elrontanak — a többre képes nőiknek. AZt hiszem, ezt nem kell bővebben magyarázni. — Sokszor ír gondokról, súlyos terhekről. Olykor saját elfáradásairól és megtorpanásairól is. Amikor például ilyeneket ír le; „mit sem értek”, „aligha bízhatok magamban” stb. Ugyanakkor — hogy egyik verséből idézzek — „nem kér a lemondás édességéből". És amolyan „férfias" nekiveselkedéssel indul küzdésbe újra. Mintha attól félne, hogy valamiről lemarad, vagy nem végez el valamit, ami fontos lenne. Erre utal az a verssora is, hogy „elhulltam, amint lelassítok". •— Mindenki attól fél, legalább titokban, hogy „elhullik”. Nem attól vagyunk bátrak, iha ezt tagadjuk, ha a gyengéinket nem fedjük fel nyugodtan. Hanem éppen megfordítva: attól leszünk erősebbek. Persze, hogy félek. Például; hogy nem lesz elég időm a már bennem éledező művek „kihordására”; 'hogy ezek valamilyen oknál fogva meg sem születhetnek. Hiszen, sajnos, jó- szerint csak heti egy nap juthat írásra elfoglaltságaim miatt Hogy miért írok 'le ilyen sort: semmit nem értek? Bizony, jelenségeket, Intézkedéseket, dolgokat gyakran nem ért az ember. És annyi mást még! — Sők-sok. emberi bűnről, gyarlóságról, még több visszásságról irt. Mi a véleménye, jobban mondva hogyan lát ja: tü- nedeznek ezek ma már társadalmunkban kellő mértékben? Azt irta egyszer, hogy hisz a saját munkája értelmében. Nos, mit válaszolna arra a Juhász Ferenc által megfogalmazott kérdésre, hogy „mit tehet a költő”? — Erőmhöz mérten egy adott korszakot (az enyémet) akarok ábrázolni. Ma már, úgy tartom, nagyvonalúbb vagyok. Míg régebben- az apró bűnöket nagyítóüvegen át 'néztem, ma másfajta dolgok foglalkoztatnak. Például az, hogy a gazdasági, jóléti, technikai fejlődéssel arányosan nem lett gazdagabb az élet As emberek nem boldogabbak aranyival, mint amennyivel anyagilag megváltozott a helyzetük. A kérdésre válaszolva, hogy mit tehet — vagy mit tegyen — a költő, azt tudom mondani, hogy járjon nyitott szemmel, érezze magáénak az országot, s legfőképpen írja le — az igazsághoz híven — a valóságot. Mit tehetne még? — Közéleti munkája segíti önt ebben? — A sorsom ajándékának tartom, hogy a falusi parasztasz- szony, a diák vagy a kezdő költő életébe épp úgy beleláthatok, mint a tudóséba, vagy a miniszterhelyettesébe. Jó, hogy nekem megadatott ez. Láthatom és érezhetem az országot. Ha befalaznának is, ott lüktetne bennem az egész ország, valamennyi polgárával — Vidéken él; jó egy évtizede már, hogy családjával együtt Kalocsa lakója. Vidéki kapcsolatairól is sokat olvasni, hallani. Közben rendszeresen országos és megyei fórumokon szerepel. Azt, hogy nem igyekezett — mint annyian, legtöbben — a fővárosba, valamiféle küldetésnek, programnak lehet felfogni talán? — Egyáltalán nem annak. Egyszerűen így alakult, mivel nekem épp úgy, mint másnak, megvan az egyéni, családi helyzetem-, sorsom. És persze a bajom is, elég sokszor. Ha őszinte akarok lenni," nem haUgatha- tom el: egyáltalán nem vágyóik biztos abban, hogy az jó nekem, ha az életemet Kalocsán élem le. Úgy látszik, az ilyesfajta változtatáshoz az írás és egyéb munka mellett nem jutott még elegendő idő és erő. Hogy ezután.? Non tudom... — Említette a hamarosan megjelenő újabb regényét. Mi lesz a címe? — Jöhetsz holnap is. Az idei ünnepi könyvhéten lát napvilágot — Szó volt arról is, hogy ír-» ja már a következő könyvét. Mondana róla valamit? — Csak annyit, hogy az is regénynek készül, s hogy szeretném hamar befejezni. Más egyebet nem akarok beszélni róla. — Tervei? — Élni — legalább öt évig még —, és írni. Ha így lesz, a világ legboldogabb emberei közé tartozom majd. — Köszönöm a beszélgetést. Varga Mihály (Tóth Sándor felvételei) RAFF AI SAROLTA. A megszolgált magányig A keresztcsontba fűrészfogak martak, és nekifeszült a hátgerinc vaskos tövéből széttárt szárnyas, szörnyű hajlat, hogy völgyből síkot formáljon a kin... Az altest minden sötét útjain járni tanult az eszmélő tudat. A forgók félrecsuklott boltjukat csikorogták, és fűrészelt tovább a láthatatlan penge, vasfogát csontokon át a hasfalba akasztva. És amint szabdalt ezernyi darabra, a széthullásba is kapaszkodóban nem hittem, hogy tovább növekedhet az emberileg már fokozhatatlan... Pillanat — és egyszerre vége lett. A gyerek sírt, élt, kibírta. És sebek barázdáival ölem át, meg átszabdalt, csipkézett, megroncsolt húsát nem éreztem már, csak valami halk, majd harsogóvá érő diadalt, hogy aki kettő voltam s millió éve rabként zárva iszonyú kettősségbe, a súlytalanok magasságát járva eljuthatok a megszolgált magányba, hogy ne termőföld, se áldott keret, még isten se: újra csak én legyek.
