Petőfi Népe, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Kisműhely

A szellemi élet műhelyeiről elég gyakran esik szó mostanában, nemcsak országos, de vidéki vonatkozásokban is. Kecskeméten például a színház, a folyóirat, a művésztelep, a zenepedagógiai intézmény egyaránt gazdagíthatja, és gazdagítja is kulturális életünket. Ám ezúttal nem ezekről ejtünk néhány szót, hanem az egyik régóta meglevő, évek óta rendszeresen tevékenykedő, úgynevezett „kisműhelyről”, amely szerintünk méltán megérdemli a figyelmet.

FARAGÓ JÓZSEF:

Nagy László halálára

A fába faragott költő

Annak idején — talán jó másfél évtizeden keresztül — figyelmet érdemlő módon működött Baján a Tóth Kálmán Társaság. Egy lelkes kis csoport szorgos igyekezetére akkoriban — sokáig

— más megyékben és a fővárosban is felfigyeltek; elsősorban az írók. Nemegyszer rangos rendezvénynek, sőt .nemzetközi írótalal- kozókna'k is színhelye volt Baja. Ám a társaság, .többféle oknál fogva megszűnt. S a helyébe lépett akkor az a klub, amely ugyancsak a város nagy és hírneves szülöttjének, Tóth Kálmánnak a nevét viseli. ••

Az irodalmi klub tagjai közül kezdettől fogva többen is irodalmi alkotói terveket szövögettek magukban; s szárnypróbálgatásaikról időnként hallani lehetett. Egyre-másra láttak napvilágot lapunkban, a Forrásban és egyes budapesti lapok hasábjain az írásaik. S a jelek szerint ezek a felmutatható eredmények tovább erősítették a klubtagok hitét, nemes szándékát, lelkes igyekezetét. Ennek is köszönhető nyilván, hogy mostanában szaporodik a fiutal írójelöltek elfogadható színvonalon megírt műveinek a száma.

A napokban szerkesztőségünkben elbeszélgettünk a Tóth Kálmán Irodalmi Klub néhány tagjával. Amit hailloíttunk — s főleg amit olvastunk tőlük —, arra jogosít fel bennünket, hogy leírjuk a nagy nyilvánosság előtt: ezek a fiatalok nem csupán jószándé- kúak, de tehetségesek is. Természetesen ennek az állításnak az igazát elsősorban az olvasók és a kritikusok feladata eldönteni. A magunk résziéről csupán arra vállalkozhatunk, hogy e „kis műhely" tagjai számára igyekszünk bővíteni a publikálási lehetőséget. Megtesszük most ezit azzal. hogy két bajai fiatal alkotó — B. Horváth István és Faragó József — egy-egy versét közöljük. S ezt csak a kezdetnek és biztatásnak

— szánjuk. .

V. M.

Csillag-múltad sejtelmeimben fuldokol. Lerészegít halálod és kibotol belőlem a

kérdés: Születik-e még; jön-e újabb

kín, sajgóbb seb, szenvedés? mely barázdált nappalok fölé, s felett csontjaidból

márvány-piramist emel? Tollad, vésőd úri szekeret farag a Semmiből.

Minden öröm és harag a szekéren,

élet, halál, angyalok.

A rúd végén

csillag-csődör vagy, ragyogsz.

B. HORVÁTH ISTVÁN:

Hervad a fény

— ILLYÉS GYULÁNAK —

hetvenöt virágszál őszök menetelnek nyúzottak már a fák küzdők permeteznek

tompul-hervad a fény az ég alján gyalul a csend megdermed és tavaszul meglapul

majd ekét húz az éj s pengeti vasait hogy kiszántsa az ég fényes csillagait

Nagy László halála nem csupán az irodalombarátokat döbbentette meg, hanem — túlzás nélkül — szinte az egész országot. A legnagyobb alkotók távozása mindenkor foglalkoztatta — érthetően — a közvéleményt. Annak a költőnek a halálával kapcsolatban, akinek élete, sora oly, sokféleképpen és annyira mélyen kapcsolódott a .néphez, az.egyszerű emberekhez, különösen elmondható ez. A ihazai lapokat, folyóiratokat forgatva jóleső érzéssel látjuk; milyen sokan fogtak tollat, ceruzát, tollat, vésőt, sőt baltát — minit például Pólyák Ferenc mátkái fafaragó —, hogy sajátos eszközeikkel kifejezzék a veszteség miatti fájdalmukat, érzéseiket. Ezént közöljük jó szívvel a fafaragó népművész legújabb művéről készült reprodukciónkat — és azt a verset, amely ugyanerről a témáról szól.

SZÍVA KAPUTIKJAN:

Eloldották

Nem kötöttél meg, eloldottál, rajtam, gyöngén, meg nem Indultál, életem fölött nem ragyogtál, forrólárammal nem vacogtál, vihar morajlott, nyugodt voltál, veszedelemben mosolyogtál.

Hangod nem ér el; messze vagy már. Partodhoz úsztam — úszni hagytál. Rab Zsuzsa fordítása

ANTAL GÁBOR:

m EGY MEGHITT hangulatú irodalmi esten felolvastak egy novellát, amely hosszú párbeszéd volt inkább. A magát alkoholistának valló, és cinizmusával is kérkedő fiatalember és egy esett kis nöcske helyenként töredezett és igazából be sem fejezett dialógusa. „Opus 0.1" — ez a címe az írásnak. De amikor a műsorvezető feltette a kérdést a jelenlevő írónőnek, hogy honnan ez a különös cím, valaki a közönség soraiból megelőzte őt. Ugyanis a „nem beavatott" is könnyen megértette, hogy az elbeszélésben arról van Szó: a fiatalember — a maga nagyon is közvetett módján és talán még akarata ellenére is — belső mozgásba lendítette a Jusztikának nevezett, s addig inkább csak növényi életet élő leányt. Igazán nem sokat tett a fiú, alig valamivel többet a nullánál. De azért mégis csak valamit... „Ez az írás

— jegyezte meg az est egy vendége —, tanulságos, még aJckor ts, ha nélkülözi a pátoszt.”

Hazafelé bandukolva azon meditáltam, hogy vajon valóban nélkülözi-e a pátoszt egy olyan irodalmi alkotás, amely meg tudja ragadni az embereket? Amely azzal a tanulsággal szolgál, hogy körülöttünk gyakran észrevétlen drámák zajlanak, olyan, csak éles szemmel megfigyelhető tettek, amelyek végrehajtói maguk sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy mit is vállaltak. Nem tudjuk, hol figyelte meg az írónő

— villamoson, autóbuszon, talán a péknél? — a meggyőző hitelességgel közölt párbeszédet, vagy hogy hány megfigyelésből, élményből rakta össze. Bizonyos azonban, hogy a novellában csak sejtetett okokból borba és cinizmusba menekülő fiatalember valahogy „kilépett önmagából", amikor szinte tüntetőén beszélt rossz tulajdonságairól az akkor megismert lánynak. És ezzel feltámasztott valamit — egy tizednyit, egy századnyi önmagára- eszmélést — Jusztikában, de bennünk is. És igenis pátoszt támasztott fel„..

■ EZ A GÖRÖG SZŐ, mint tudjuk, szenvedélyt jelent, de szenvedést is. Azt sugallja, amióta csak tudatosan tudunk művészetről, hogy — az alkotás segítségével, annak ihletésére is

— meg kell szenvednünk a megtisztító, a felszabadító, a megváltó szenvedélyért. És azt is, hogy ki kell harcolnunk — ha másképpen nem megy, hát testünk pusztulása árán — lelkünk szaPátosz és józanság

b adságát, emberi lényegünket. Hol vannak azonban a nagy harcok, a nagy szenvedélyek — vagy akár a nagy szenvedések — az olyan még cselekedeteknek is alig nevezhető esetekben, amelyek eredménye nulla egész egy tized? Mennyire más lett volna, ha az elbeszélés fiatalembere végül is azt közti az addig senki által komolyan nem vett Juszti- kával, hogy ő bizony ettől a perctől szakít az alkohollal, sőt még éjszakai különmunkát is vállal, hogy a lány holnaptól beiratkozhasson valami hasznos és érdekes tanfolyamra!... Ez így valóban más lett volna — és az elbeszélés címe akár „nullá"-ra is változhatott volna ... Ezzel ugyanis a fiú az elbeszélés hőse, aki a maga módján kezdett már megmutatni valamit abból, ami a könnyedség homlokzata mögött benne dúl, igazából leleplezte volna magát. Kiderült volna, hogy a Jusztikával való dialógus részéről csak egyfajta játék, sportteljesítmény volt.

m EGYÁLTALÁN nem arról van szó, hogy korunk nem tűri immár a — mondjuk így — látványos pátoszt. Sok példát idézhetnénk — mind az irodalomból, mind a ma világának különböző szabadságharcaiból —, amelyek pátosza nem kevésbé nagyszabású, mint azoké a történelmi pillanatoké, amelyeket tankönyvek és emlékművek rögzítenek. Nem kevés azonban a példa az olyan irodalmi és emberi megnyilvánulásokra sem, amelyek pátosza látványos ugyan, de nem hiteles. Ez gyakran abból fakad, hogy megszoktuk lenézni a józanságot. Ezt a tulajdoságot sokáig alapvetően nyárspolgári jellemvonásnak véltük. Ugyanakkor viszont az oly szükséges józanságot is lehet rosszul és rosszkor használni éppen úgy, mint a pátoszt. Jó. zanságunk ugyanis sivár és értelmetlen, ha megáll a jelenségek puszta tudomásulvételénél. Mégsem szükségszerű, hogy a helyzetek megváltoztatását igénylő akarat valamiféle magasztossággal és emelkedettséggel párosuljon. Tévedés azt hinni, hogy ezek szinte kötelező megnyilatkozási formál" a közététi szenvedélyességnek.

i I it'dnflr ti« ft (> vilii ' < '

Nem lehet megállni — mert elszáradunk, elsenyvedünk —, egy olyan „)ózanság"-nál, amely eleve óvakodik mindenfajta szenvedélytől és kockázattól. Ez ellen harcolni kell — és harcolunk is. De mert az emberek többsége

ezt a küzdelmet nem Jupiter- lámpákkal megvilágított terepen folytatja, a művésznek és az alkotások befogadóinak is jobban fel kell figyelniük a töredezett, a dadogó pátoszra.

■ FEL KELL figyelnünk a tisztító szenvedély nem látványos megnyilatkozásaira a józan köznapokban. Hány és hány olyan eset történik velünk a családi otthonban, a munkahelyen, a piacon, életünk túlságosan is megszokott kulisszái között, amelyek igazi jelentőségét gyakran csak akkor ismerjük fel, ha egy nagyerejű színművet, filmet látunk, vagy ha olyan zenét hallunk, amelynek futamai — ahogy mondani szokás — belemarkolnak a szívünkbe. Ilyenkor a hőssel vagy a zenemű fődallamával azonosulva eszünkbe jutnak saját életünk példái, hogy rosszul mondtunk meg valamit valakinek, aki pedig fontos volt nekünk ... Hogy valami miatt lényegében gyáván elhallgattuk az igazi konfliktust, pedig volt sejtelmünk róla .... Hogy nem voltunk elég bátrak, például akár egy szükséges kompromisszum megkötéséhez... Ilyenkor — miután tükörben, felnagyítva láttuk magunkat — hajlamosak vagyunk rá, hogy gyorsan és teát- rálisan pótoljuk azt, amit elmulasztottunk. És ilyenkor történik meg, hogy hisztériánkban — amelyet a magasztosság pótlékának, az emelkedettség paródiájának is nevezhetünk — még jobban elrontjuk a dolgunkat. Pedig ha még idejében lett volna erőnk megelégedni egy szerényebb eredménnyel, talán előbbre tarthatnánk kapcsolatainkban, munkánkban, egész életvezetésünkben.

■ A VALÓSÁGBA, ha az nem jó és nem méltó, nem lehet belenyugodni. Megváltoztatásához szükség van akaratra, fantáziára és az erőfeszítések vállalásának pátoszára is. Sok józanság kell azonban ahhoz, hogy felismerjük a valóság — és benne a mi belső valóságunk — igazi arcát. Hogy lehetőleg ne állítsuk be magunkat sem, jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyenek vagyunk. Hogy ne lássuk a „nulla- egytized"-et valamiféle nagy győzelemnek, ám ne is szégyelljük, ha egyelőre csak egy kicsit mozdítottuk el a magunk és a mások életét a tartalmatlanság és a belenyugvás nullpontjáról.

GALGÓCZI ERZSÉBET:

A cukrászda tragédiája

C J. gyilkossága és öngyil|J* kossága óta a „Neptunusz” forgalma ugrásszerűen föllendült. Elsősorban természetesen szerelmes párok keresték föl, s húsz forintot, néha még több borravalót ígértek a pincérnek, ha szabaddá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát. — De legfeljebb fél órára — súgta a pincér, miután ügyetlenül eltüntette a papírpénzt, mintha náthás zsebkendőt, gyűrne a zsebébe. Odasietett a bal kettes asztalhoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmespár engedelmesen sze- delőzködni kezdett. A boldog utódok félóra múlva természeteden ugyanerre a sorsra ítéltettek.

] Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint a vasúti étkezőkocsikban: „Fogyasztási idő 30 perc!” — de csak a pincér számára láthatóan. Órabérben árulta az asztalt, mint a saját tulajdonát, mint valami elfogy- hatatlan mennyiségű pe récét. Éveken át nem tett zsebre any- nyi borravalót, mint szegény megboldogult S. J. jóvoltából.

A „Neptunusz" egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt, olyan száraz és hangulattalan, hogy még lezülleni sem tudott A végleges becsukástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelenkedett, s a diákok vizsgák előtt ide jártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csinosítására. Bármelyik percben várható volt, hogy szétmállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia.

Amikor az esetnek, néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát elözön- lötték az egyszerű emberek, akik annyira szeretik a különlegességet, a bátorságot és a vért, mindent, amit csak álmukban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az' illetékesek s elhatározták, hogy „élére állnak” a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják továbbfejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát. A cukrászdát átalakítják, hozzákapcsolják a szomszédos húsboltot — a háziasszonyok fél kilométerrel odébb is beszerezhetik a combot és a parlzert —

és kék csempével fogják beburkolni a falakat. Természetesen zongorát is kap a vendéglátóipari egység, sovány, hosszúhajú, szomorú zongoristával, és fölkérnék egy zeneszerzőt — lehetőleg Kossuth-díjast —, hogy komponáljon egy hangulatos, fülbemászó táncdalt, a szegény, boldogtalan szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket.

Líogy tulajdonképpen mi tör- tént, nem tudta senki. Akkor délután három órakor, bejött egy magas, hihetetlenül sovány, jólöltözött fiatalember a „Neptunuszba”, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijárattal — és konyakot rendelt. A pincér álmosan és rosszkedvűen szolgálta ki. Április volt, felhős, tompa idő, az embernek mindenszenteki sírok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért, és kért egy szódavizet is. Eléggé ingerült volt a hangja; „Maguknál nem szokás kísérőt adni az italhoz?” A pincér egy árnyalattal rosszkedvűében és lúdtalpasabban kivitte a szódavizet is, aztán visz- szakönyökölt a pultra, kereszt- rejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fokmérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy elszámolja magát. — Meglátjátok. egyszer száz forint hiányom lesz! — suttogta vészjóslóan. A kövér, nagyon csúnya kávéfőzőlány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy „Neptunusz”, ahol eldughatják, csillogó bárpultról és toronymagas bárszékekről ábrándozott. ahonnan khakl-nadrágos élsportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószí- nűtlenül sovány vendég, akiről

közben mindenki megfeledkezett, még egy konyakot kért. Míg a pincér az asztalához csoszogott, ő felhívott egy telefonszámot, nem szólt bélé semmit, csak hallgatta néhány pillanatig, aztán visszament a helyére. Mint a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta föl. Jó tíz perc múlva egy csinoska, jelentéktelen nő lépett a cukrászdába, s a fiú asztalához ..ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot. Aztán beszélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat, nem volt köztük vita, indulatkitörés, fenyegetés. Olyanok voltak, mint a többi szerelmespár, akiknek nincs hova menniük, s elrothad a hátuk a presszókban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang, és mitől eredhet —, aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról lassan az asztalra hanyatlik, aztán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstölgőit a csöve.

Telefon, rendőrség, mentők, a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szive, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyzőkönyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott. félszegen elébe állt:

— Bocsánat... kapitány úr... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmények között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Úriembernek látszott.

A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik.

Aztán távozásra szólított föl mindenkit, és a cukrászdát bezárták.

De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha a cukrászda búcsújáróhely lenne, ők pedig hivő zarándokok. A pincért ostromolták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz jutottak; az állóvendégek kénytelenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávéfőzőlány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére, mindháromszor a maga javára —, a kávéfőzőlány ragyogott és a pincér mesélt.

A nyúlfarknyi történet ter** mészetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, körvonalait, ahogy az igények nőttek iránta. A pincér idővel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat; tudni vélte, hogy a rejtélyes S. J. a Somogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyilvánosságra, mert a pisztolyra nagyon is törvényes úton tett szert; hogy soha nem volt viszonyuk, sőt, négy éve nem is látták egymást, négy év után itt találkoztak először a Neptunuszban. Két hét múlva Somogyi urat — a gyilkost — törzsvendéggé léptette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Szegény Jancsi barátom, úgy szerette ezt a Hannát, ahogy manapság már nem is divat szeretni. Egyszer behozta hozzám, hogy megmutassa: Neked Jó szemed van, öregem, pincér vagy, te ránézel egy vendégre és megmondod, mi van a veséjében. mit szólt hozzá, mi a véleményed? Én csak a fejemet csóváltam: Nem lesz ennek jó vége, Jancsikám ... Nem tudnám megmondani, miért, de éreztem, hogy rossz vége lesz ennek .,. S közben 20—30—50 forintért árulta a bal kettes asztalkát.

ís akkor a pincért behívták a Központba. Az Igazgató leültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosun elbeszélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte, hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ez ideig nem sikerült alkalmas munkakört találni a számára Most azonban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis hélyiség már nem bír fölszívni — a Neptunuszt átépítik, kibővítik, egy osztállyal följebb sorolják, föltölti'k a személyzetet és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. S a vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle, az ajtóig kísérte, aztán odaszólt a titkárnőjének: Jucika, legyen szíves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek ... hogy is hívják ezt az alakot? Nézzen utána, és majd ne felejtsen el emlékeztetni.

A pincér, akit egyébként Nagy Jánosnak hívtak, és mindenki azonnyomban elfelejtette a nevét is, az arcát is, szédelegve támoly- gott hazafelé, ötvenéves volt, kicsi és sovány, agglegény és árva, és évek óta nem ihatott egy pohárka szeszt sem a gyomorfekélye miatt. Eddig úgy tudta magáról — mert harmincéves pályája bizonyította —, hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal párosult, hogy ha rossz volt a lift és gyalog ment fö'1 a lépcsőn a harmadik emeleti lakására, következetesen a padlásfeljárónál kötött ki, és még visszafelé is ritkán találta eL elő- szörre a harmadik emeletet Olyan ügyetlen szervező volt, hogy ha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy-öt részletben. Feledékeny volt. lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savanyú, hogy a vendégeket fölingerelte, s nem volt kedvük borravalót adni. Már régesrég bele is nyugodott, hogy ő a Neptu- nuszra van ítélve, innen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre és a gyógyszerekre sem lesz elég. naponta más vendéglátó egységben fog ebédmaradékot kunyerálnl, amit a szerencsésebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen tá- molygott hazafelé, s gondolatban

hálásan szorongatta az ismeretlen gyilkos kezét.

— Csak (gy tovább, fiú! Agyon kell lőni! — motyogta, biztatta, mint a meccsen a jobbszélsőt, és szinte sajnálta, hogy arra a három konyakra annak idején nem hívta meg a megboldogultat. Igazán megérdemelte volna.

A Neptunusz átépítése két évig tartott, s ezalatt mindenki elfeledkezett a boldogtalan szerelmespárról, akik a bal kettes asztalnál fejezték be tragikus életüket. Minden új nap megszülte a maga új tragédiáját, s az emberek a bűnöket és a vért csa'k frissen szeretik, mint a gyümölcsöt, legfeljebb egy-két naposán, romlatlanul. Egy eLsőosztályos kislányt reggel fél nyolckor iskolába menet megöltek, meggyalázták a várhegy oldalában. Egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két női alkalmazottat a WC-ben találták meg, ta-rkólövés végzett velük. A Lenin körúton fegyveresek rabolták ki a postát, és lopott autón elmenekültek. Az emberek a TV előtt ültek, a napilapok hírrovatait bújták, és ha nem történt semmi, akkor elmentek színházba, moziba, megnézték a Rómeó és Júliát, az Othellót, A sakál napját, a Gyilkosság az Orient Expresszen-t, a Bankrablást, a Scotland Yard vendégé-t. A pincért is elfelejtették. Amikor az új Neptunusz megnyílt, kék csempével — nyugatnémet import — zongorával, szőke zongoristával és saját slágerrel, s Jucika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: főpincér — Nagy János —, a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba.

— Ki ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyeségekkel? Az igazgatóság két hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért, Böröc- ki elvtárs unokaöccsét.

K

ésőbb az igazgatót is leváltották. Minek kellett a kutyaszorító utcába tizenhat milliós költségatl Ilyen fényes kávéházat építeni, ha abba a kutya se jár? Csakugyan, minek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá.