Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

\ V MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET SZIKSZA1 KAROLY: Emlék Odakint arcunkat betakarná a fehérség. Púposra fagytak a madarak. A hó alatt tarkón lőtt bokrok. Kint arcukat betakarná a fehérség. Maradjunk hát itt a nyomok között. Egy szék, egy asztal, s tavalyi arcunk a párna ráncaiban. VÖRÖS JÓZSEF: XX. századi lelet Az a tanya ott a rét közepén több mint száz évet élt; kürülötte mediterrán nyár tombol, leomlott fal, nádtörmelék, korhadt barna gerendák; tiszta záporok mossák a földből bányászott agyagtéglákat. Nagy, fehérmellű, erőscombú asszony sikolya tör fel ebből a halomból, gyermeknevetések akadtak fenn a hatalmas eperfák ágain; alatta a buja fűben halk malac-röfögés. A kútágast terepszínűre szíttá a nap, a vasveder füle csikorog a szélben — az ostorfán —, alját kiette a rozsda. Öreg, sívó akácok zárják négyszögbe egy valamikori jobbágy-család lakhelyét. Hullott magvak népesítik be a romos négyszöget; fácánok, őzek tévednek ide. S az ember? Soha; csak úgy véletlen, — ilyen buja érin tétlenségre szinte egy tragikus szerelmet képzel az ember. A meszelt fal-omladékon virágminta: valamelyik Duna—Tisza közi város mintakészítőjének kezenyoma. • A dűlőutakat benövi a fű, régi sebeket cirógat, gyógyít be a nap, szerecsenek, szerzetes barátok nyomát törli le a huszadik század — Európa testéről. mm ' SZÁZ ÉVE SZÜLETETT Rudnay Gyula • Boné line« (Mtatef*: Öreg Uajra. • Önarckép. Rudnay, aki nem volt urbánus művész, akinek a magyar vidék­re összpontosított figyelmében a városnak alig jutott szerepe — ebben az időben megfesti az „Agitátor" című képét, amelyen a városi proletariátus harcára utal. E műve sajnos lappang va­lahol, csakúgy, mint a „Kiván­dorlók" című, ahol a feudálka- pltallsta Magyarországnak ahhoz a szégyenletes jelenségéhez nyúlt, amely a kenyeréből kifosztott nép nevében vádolja a hontalanságu­kért felelős osztályokat. Az 1B18- as kiállításnak több mint száz képe fényt vet arra aa átfogó, mályen szociális tartalmú művé­szi problémakörre, amely Rud- nayt felkavarta, s a haladás ügyé­nek harcosává tette. Igaz hazafl- ságának széles körébe vonja más népek elnyomottainak sorsát, és: a „Menekülők" képsorozatán a • Csipke- kendős nő. 9 Nagybábonyl utca. galíciai üldözöttekről, a „Lengyel proklamáció”, „Orosz hadifog­lyok” és „Kozák táborozók” cí­mű — az Ernst-kiállításon bemu­tatott — képein, a testvériség hangján a legyei nép független­ségi harcáról, s az orosz nép fiai­ról szól. Művészetének haladó állásfog­lalását, erőteljes realizmusának súlyát a tizenkilences Tanácsköz­társaság felismerte, és a forra­dalmi hagyományokat felelevení­tő kultúrprogramjóba azzal ik­tatta be, hogy megbízta Rudnayt Petőfi Apostolának illusztrálásá­val. A megrázó, közvetlen élmé­nyekhez kapcsolódó alkotásokat a háború után olyan festői képze­letszülte művek váltják fel, ame­lyek a magyar múlt történelmi atmoszférájától, nosztalgiáktól, legendáktól, magyar virtustól és hősiességtől fűtöttek. A történel­mi képek csakúgy, mint az ódon házak, pincék és kifeszített kár­pitok előtt üldögélő, mulatozó ma­gyarok „sírva-vigadó” társaságá­nak romantikus hangulatképei Rudnay Jellegzetes témáivá vál­tak. E müvekkel váltakoznak a köz­vetlen átélés nyomán készült, ko­runk egyetemes művészete szá­mára is kiemelkedő jelentőségű arcképei és tájképei. Ezek a mes­ter páratlan átélőképességéből és emberi érzékenységéből születtek, s a lélekábrázolás maradandó példái. Különösen megragadó gyengédségűek a feleségéről ké­szült arcmások, amelyek végig­kísérik Rudnay Oyula pályáját. E kiválóan Jellegzetes -festménye­ket a mívesaég klasszikus érte­lemben vett tudása jellemzi: a festői előadásmód, a stílus, azar- tlsztlkum legfelsőbb törvényeinek, ismérveinek tisztelete. Klasszikus értékű alkotásokkal gazdagították művészetünket Rud­nay Gyula tájképei. Ezeket a ha­zai föld szeretete, természeti szép­ségeinek elmélyült átélése jel­lemzi. , „i földet érzem, mely viharba* Szett, az eget érzem, mely biztea hajai ráak." írja Juhász Gyula Rudnayról szó­ló versében. E képek atmoszférá­jában — csakúgy, mint Rudnay egész művészetében — nagy sze­repet játszik a fény, amely „nem a vidámságért való, nem köny- nyű, gondtalanul csillogó” — amint azt Rudnay jellemzi. For­mák és színek tiszta harmóniájá­val, ecsetkezelésének puha moly- hosságával jellegzetes Rudnay- tájképstílust teremt. A mester be­lülről, végtelenül kitisztult, ren-„ dezett belső csendjéből figyeli a természetet: színei kivilágosod­nak, s a gyermekkórusok tiszta hangján csengenek. A felszabadulás után Rudnay Gyula korát meghazudtoló agitá- lással találta meg azt a terüle­tet, ahol leginkább szolgálhatta a szocialista kultúra építeeét. lééi­ben évtizedes művészpedagógusi munkásságának mintegy betető­zéseként — „népi festőakadémiét” — szervezett Baján, ahol a vá­ros tehetséges fiataljainak és a környező falvak parasztságainak ifjait képezte. Népi demokráciánk 1948-ban Pro Arte kitüntetéssel ünnepelte a 70 évee mestert, a következő évben a Kossuth-dl- Jat, majd az Érdemes Művész cí­met adományozta neki. Életművét maradandóvá teszi, hogy a népről a népnek «kert festeni a művészet tiszta nyelvén, érzelemmel fűtött tudatossággal, a közérthetően. Pályája a magyar művészi hivatástudat lelkesítő ét tiszteletreméltó példája: több mint félévszázadon át szilárdan állott őrt nemzeti festéesetünk legnemesebb realista hagyomá­nyai mellett. B. L. B urial Ka­ri volt az igazi neve. (Egyeseknek Karcsi, mások­nak Károly, s olyan is előfordult (rlkán), ami­kor — leginkább persze a nők — Karesznek szólították.) Kari, Karesz, Károly: hol is van az már! Ugyanis amióta egyik alkalommal jó jászsági szokásnak megfelelően úgy szólt egy meglehetősen bonyolultnak látszó pillanatban, hogy „Agyesz-bugyesz, ahogy lesz, úgy lesz!”, azóta rajta maradt a „becenév”: Agyesz Bugyesz. Et­től kezdve sose volt többé Ka­resz, még kevésbé Karcsi, vagy Károly, de még egyszerűen „kol­lega úr” sem. (Azt meg tán említeni is felesleges, hogy „mű­vész úr”-nak végképp nem szó­lította senki, miután az „Agyesz Bugyesz” név teljesen ráragadt.) Maradt tehát a neki cseppet sem tetsző Agyesz Bugyesz. — Legyen — mondogatta időnként bölcsen, mosolyogva. És ilyenkor gondolatban még hozzátette: — Majd az idő mindent a helyére tesz. Lesz még Budán kutyavá­sár. Ilyesmiket gondolt — olykor motyogott is — magában Burial Kari (Agyesz Bugyesz) a helyi színház egyébként szerény, csen­des segédszínésze. Az a művész — szokta mondani —, aki tisz­tában van önmagával. Csendesen teltek Agyesz Bu­gyesz napjai, évei, szinte ese­ménytelenül. Igaz ugyan, hogy olykor-olykor azt érezte és fáj­lalta Is, hogy valami nem jól van; valami törés jött az életé­be. Hisz másképpen hogyan Is lehetne az. hogy eddig egyetlen Agyesz Bugyesz álma fontos szerepet sem kaphatott T — Majd az idő, az mindent megold — mondogatta olyankor, amikor saját sorsa, legalább né­hány percre izgalomba hozta. És cl is jött — úgy vélte — as idő, a neki kedvező, a sokszor keservesnek tűnő sorsának jobb­ra fordítója. Hír* ment ugyanis a színház­ban, hogy a legközelebbi elő­adást megnézi a nagy Mahor. Mahor, a híres színész-rendező, a Rettenthetetlen Bíráló, az Iga­zi Tekintély — Jön Mahor! Itt lesz este az előadáson — hang­zott Itt-ott, mindenütt a vészt­jósló és szívetderítő mondat, szerte az öreg intézmény falai között. — Jön Mahor! Úristen, jön — gondolta Agyesz Bugyesz, s nem győzött izgulni és álmélkodni. Hogyne, hisz — túl a negyvenen — neki ez volt (hitte) az utolsó lehetőség. A legutolsó az érvé­nyesülésre, a várvavárt boldogu­lásra. Hogy megszabaduljon vég­re az egy-kétmondatos (számára bizony „szégyenletes”) szerepek­től. Hogy feljusson végre a si­ker első lépcsőfokára. — Agyesz Bugyesz, ahogy lesz, úgy lesz! — mondta ekkor, és elnevette magát, amikor rájött, hogy csúfnevén nevezte önma­gát. Nevetett, és megismételte csúfondárosan: — Agyesz Bugyesz... Am azután tudta: ez nem elég. Nem figyelhet fel rá igazán a Nagy Mahor, ha 6 csak úgy „al- hudarja", ha csupán gépiesen „ledarálja" a szerepét. — A fe­ne enné meg! — mondta félhan­gosan —, miért is nem jutott legalább egy ötmondatos szerep! — Majd megmutatnám ' most végre! — tette hozzá gondolat­ban. De végül megnyugodott. Hogyne, hisz milyen szépen ki­gondolta, hogy miként is mond­ja el a rendező által rászabott két hosszú mondatot. — Majd nézhet a Nagy Mahor, ha engem meghall! — mondogat­ta magának erős biztatásul. S utána többször elismételte a sze­repét; azt a kevésnek tartott két mondatot, mely így hangzott: „Hivatni tetszett, engem, ' jó uram? Én, bár akadályozva Vol­tam, ugyan, jöttem sietve;,' hogy halljam szavát, parancsát! (Csak mellesleg jegyezzük meg: Agyesz Bugyesz sokszor elgondolta — még a szerzőnek is el akarta mondani, de valami miatt ez elmaradt —, hogy tu­lajdonképpen ez a szöveg le­hetne egyetlen mondat is. De aztán rájött: maga ellen beszél­ne; hisz nem éppen mindegy, hogy egy, vagy két mondatból áll a művész szerepe. Ha már amúgy Is Ilyen kevés jut be­lőle. — Agyesz-bugyesz — mondta Ilyenkor Burial Karl. És mintha csak lendületes karjával az égre írná a sajátmagának szánt biz­tatást: — Ahogy lesz, úgy lesz! De most nem is az a fontos, hanem, hogy aznapra várták Mahort, a rettenthetetlen szak­embert. 8 ez volt az, ami Ágyesz-Bugyeszt felvillanyozta; és az örömtől kipirult az arca. Nagyszerű ötlete támadt, Beszél Vacsaival. Mert — ré­gen érzi ezt — Vacsal megérti őt. Tegnap la, amikor a reumá­jára panaszkodott, a pályatárs kedvesen megveregette a vállát, s ezt mondta: — Majd a tavasz helyrehozza, Karikám! Karikám; és nem Agyesz, nem holmi Bugyesz, mint a többiek. Mert Vacsai más. Vezető színész létére elbeszélget vele, egyszer sört is fizetett neki. Délután beavatta fiatalabb, ám tekintélyesebb társát a tit­kába: elmondta, mit vár a mai estétől. Vacsaiba belebújt az ördög. Tudta, hogy ez a csendes, sze­rény ember nem szereti és nem bírja az italt. — Gyere! — mondta neki biz­tatóul. És beültek a „Homokvi­rág” presszóba, az egyik csen­des sarokba. Ezt mondta akkor ott: — Oldódnod kell. — Oldódnom? — kérdezte Agyesz Bugyesz, de elrestellte magát gyorsan (nem akart bu­tának látszani), és hozzátette: ' — Persze, persze; anélkül nem! megy, De hogyan? i A másik nem teketóriázott, s . a rendelése nyomán ott volt „ol­dódó szernek" a két pohár vodka. Agyesz Bugyesznek marta a torkát, kicsit a gyomra Is égett az Italtól; de nyugtatta magát a siker érdekében. Amikor azon­ban a harmadik pohárral Is megltta, már ügyet sem vetett az egészre, marásra. Jókedve kerekedett, s még lett ettől kezdve. bizakodóbb Vacsal közben alaposan kiok­tatta. Megáll előtte, miután be­lép a színpadra; nem szól azon­nal, hanem csak áll, néz, hallgat hosszan, és néz rá erős, szúrós tekintettel. Majd lassan, de jó hangosan beszélni kezd. A siker nem marad el. Ekkor Agyesz Bugyesz újra Mahornak, a nagy rendező szí­nésznek az arcát látta maga előtt. Közeledett — ha lassan is — a várva-várt este. És el is ér­kezett a perc, mikor felment a függöny. Vacsai időközben el­mesélte a dolgot barátainak, a szomszédos sörözőben. — Lesz röhögés — mondták, egymást túlnevetve. A szünetben Agyesz Bugyesz­nek jó ötlete támadt. Úgyis csak jó félóra múlva lesz jelenése, a második felvonás vége felé, ad­dig miért ne gyakorolná kicsit a szövegét? Vagyis, inkább a hallgatást, a szúrós, kemény né­zést, amint Vacsai mondotta. Eszébe jutott, hogy az alagsor végében van egy nagyobbacska, törött tükör, nemrégiben látta. Sietett lefelé, beöltözve. — „Hívatni tetszett, jó uram?” Elszégyellte magát. Úristen, a szöveg! A rendező agyoncsapja. És Mahor? Az minden szerepet ismer — mondják —, egészen az utolsó szóig. Kezdte hát élőiről: — Hívatni tetszett engem, jó uram? És tovább... S most — már lassúbban és keményebben. Lát­ta, hogy mennyire szúrós a te­kintet*. , Gyakorolt tovább, azután ki­csit leült pihenni, elfáradt. S egy-két perc múlva már aludt is; csendesen, szépen, és álmo­dott. Almában Mahor az előadást dicsérte, s neki a végén ezt mondta: — Barátom, borsódzott a há­tam! Nincs kedve Pestre szer­ződni? Azután szállt fel, magasra, a házak, a felhők fölé. Mellette Vacsai repdesett, miközben ne­vetve kiabálta, majd 'énekelte, hogy „Oldódni jócskán Karesz, így lesz a Kariból Bugyesz!" És ez a csúfondáros hang, *s a fülét sértő szöveg őt bántotta; összecsukódtak a szárnyal, le­esett a földre, és kínlódott egy­re, egy nagy fa tövében. A szen­vedés és a csalódás miatt kida­gadtak az erek a homlokán, a nyakán; sűrűn és nagyokat lé­legzett, és egyre szabálytalanab- bul. Aztán sírt, sőt zokogott, majd valósággal nyüszített a borzasztó fájdalomtól. Amikor felébredt, értetlenül állt a tükör előtt, bámulta a saját arcát. A tekintete cseppet sem látszott szúrósnak. Sietett fel az öltözőbe. Ott a takarítónő így szólt hozzá: — Nahát, Károly! Magát meg össze-vissza keresték! Agyesz Bugyesz nem szólt semmit (nem is tudott volna: valami fojtogatta a torkát), csak ment, hogy lemossa magá­ról a festéket. Lllás-plros cseppek gurultok le az arcán. Aztán később, jó sokára, valahol nagyon mélyen, legbelül, egy halk, kissé bátor­talan hang megszólalt: — Agyesz,.. bugyesz... ahogy ... lesz ... úgy... lesz... Varga Mihály Száz éve, 1878. január 9-én a felvidéki Pelsőcön született Rud­nay Oyula. Életműve kiemelkedő , helyet foglal el a XX. századi • ' magyar és egyetemes művészet­ben. A hazai festészet és népljul- túra hagyományaiból — a klasz- szikjs festészet értékigényével — népünk és tájunk kifejezésére sa­játosan magyar festőnyelvet ke­resett és alakított ki művészeté­ben. „A mi művészetünk alapja — vallotta — csakis e föld és e föld népének kultúrája lehet.” A nemzeti művészet alapjainak e felismerése világos utat szabott számára: minden keresése ebbe az irányba vezette, mesterségbeli tudásának alapjait, igazodását eh­hez szabta. Művészi vénájában lüktet ez a szándék, ez művésze­tének hajtóereje, ez az érzelem- n mél fűtött tudatosság teszi élet­művét szuggesztívvé, igazzá, erő­teljessé. A Münchenben, Rómában, Pá­rizsban tanuló fiatal művészpá­lyakezdetén a nagybányai mű­vésztelepen dolgozik, majd 1905- ben Hódmezővásárhelyre költö­■ zik, hogy kapcsolatba kerüljön az alföldi néppel és tájjal. Itt nyí­lott meg előtte Munkácsy szű­r kebb hazájának Jellegzetes ma­■ gyár világa, ■ ez az élmény új ’ színnel, mélyen átélt tartalommal gazdagítja művészetét. M Az első világháború döntő volt ■ Rudnay mondanivalójának ésfes- m tői eszközeinek érlelése szem­pontjából. Ekkoriban Losoncon dolgozik. Megrázza őt a háború kegyetlen drámája és drámai 9 hangvételű képein állít emléket az idegenből menekülők szenve- I déseinek. A művész teljes együtt­érzésével szól a szegényekről, a nincstelen földönfutókról.

Next

/
Oldalképek
Tartalom