Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Petőfi tisztítótüze K özhellyé vált, hogy a költő versed által halhatatlan, hogy soraiban él tovább — az ön- vigasztalás felér az önbecsapás­sal. Ez a felfogás azt sugallja: nem kell semmit tennünk, csak rábízni magunkat a költészet misztikus sugallataira. A küldetés kínja maradjon csak a költői sors kizárólagos joga. közönséges földi halandó jobban teszi, ha nem kér belőle részt. S ha még egy kissé tágasabban értelmezzük a költői sorsot, ide rokonítható a legkö­vetkezetesebb forradalmárok pél­dája is. Teszem azt, a Che Gue- varáé... Ám ki akar elesni ma­napság fehéregyházi csatamező­kön. alig több mint 26 évesen? Vagy valamelyest korosabban a bolíviai dzsungelben, géppisztoly- lyul a kezében? Rendben van, végletesek e példák, ne Is provo­káljuk senki lelküsmeretét azzal, hogy az adott esetben ki jelent­kezne vagy ki nem. Sorsot kopí- rozni különben Is épp oly re­ménytelen, mint mondjuk költői stílust. Ám lefegyverezni se hagy. Juk magunkat: elhitetve önma­gunkkal a gépagyú, gépszívű tech­nokraták mágneses programozású szólamait, miszerint az egyéni cselekvés kora mindörökre lejárt, hogy kiirtandó és kiiktatandó minden olyan szándék, mely a földi tereken a szabadság és a szerelem virágos mezejét kívánja dúsítani. Szabadságot és szerelmet ^ áhítozni — változatlanul időszerű. Ne 'nyugodjunk hát be­le. hogy szerte a világon falak épülhetnek az emberi kiteljesedés útjába. Megbízható fölmérés adatai hí­ján csak reménykedhetem abban, hogy az elsivatagosodás veszedel­mei közepette Petőfi költészeté­nek népszerűsége újabb röne- szansz, azaz felvirágzás előtt áll — világviszonylatban, természe­tesen. A költő hódítása még nem befejezett, más szempontból fo­galmazva: versel továbbra Is nyújtanak felfedeznlvalót. A szó- hnmlsítások korában csak növek­szik a szomjúság a leglgazlbb — a sorssal legteljesebb harmóniá­ban fagamzott — költői szó Iránt. KI lehetne számítani azt is, hu egyáltalán volna értelme, hogy a ml bel- és külhoni 15 milliós ma­gyarságunknak hányszorosa az a népesség, a földkerekség legkü­lönbözőbb zugaiban, mely lega­lábbis hallott Petőfiről, de talán olvasott Is tőle egy-két szakaszt, s abból egyetlen sor, vagy sortö­redék megragadt lelke felületén, Ügy hiszem azonban, hogy a sta­tisztika a költői hatás kitapoga- tósának korántsem a legalkalma­sabb eszköze. Inkább hadd hoza­kodjam elő személyes élmények­kel, Fél évvel ezelőtt lókora utazást teltem a távoli Szibériában. Pe. tőfi mindahányszor szóba került, s minden egyes alkalommal ven­déglátóim jóvoltából. Novoszi- bir&zki költő barátom az egyik reggel a szállodai szobámból rán­gatott elő, menjek a lakására, holmi lemezjátszót elhozni, siet- tünkben a tolmácsom előkászáló- dását sem vártuk meg, ám a nyelvi nehézségeken maga Petőfi segített át. Költőbarátom lakásán elmondtam magyarul a Szeptem­ber végén első szakaszát, ő el­mondta utánam oroszul Paszter­nák remek fordításában. S an­nak örömére, hogy jól kibeszél­gettük magunkat, nekem ajándé­kozta Paszternák gyűjteményes kötetét. Egy másik, ugyancsak no. voszibirszki esetem: a joviális külsejű nyugdíjas őrnagy, aki if­jú haditudósítóként részt vett ha­zánk felszabadításában, elmond­ja: Pest környékén, valamelyik faluban hosszasan elbeszélgetett egy tanítónővel, Puskin költésze­téről, s ajándékba kapta tőle Pe­tőfi összes verselt. Azóta Is erek­lyeként őrzi a kötetet... Ir- kutszkban pedig azt újságolták el, hogy lelkes irodalomtörténé­szek még a hatvanas években is komolyan kutattak egy makacs­nak bizonyuló Petőfi-legenda va­lódisága után, miszerint a múlt század 50-es, 60-as éveiben azlr- kutszk-kömyéki száműzöttek kö­zött' állítólag volt egy Igen rej­télyes eredetű férfi, rendkívüli tudással megáldott, s csodálato­san szép verseket írt — néme­tül ... Csak azért soroltam e szemé­lyes élményeket, hogy érzékeltes­sem: világűnkban mennyire je­lenvaló Petőfi. S csodálatosképp mintha egyre kisebbedne annak jelentősége, hogy a világtörténe­lem mely korszaka lökte a világ­ra; olybá tűnik, most kezd időt­lenné válni. MLnd szervesebb ré­sze a világ kultúrájának, hajszál­gyökerei áthálózzák a mind mé­lyebb rétegeket. M indezzel ha akarnám, sem kerühetném meg a sokkal Izgalmasabb kérdést: hogyan is vagyunk ml Petőfivel manapság itthon, magyar földünkön? Né­hány éve a születés 150, évfor­dulója. s az akkori ünnepségsoro­zat szolgált bizony nyugtalanító tapasztalatokkal, s tanulságokkal Is. ÜJból és újból rezlgnáltan kell szembenézni az Igazsággal: Petőfi nym vált részévé életünknek, va­lamiképp kilóg szellemi és érzel­mi életünk biztos medrekben hömpölygő folyamából; szigorá­val, következetességével, elköte­lezettségével — valljuk be: for- rudalmlságával — úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni, Még rosz- szabb, ha ennek nyomán Illedel­mes tananyaggá áramtalanítják azt a költészetet, melynek ma­gos feszültségét az emberiség leg­szebb álmai táplálják, Megaláz­zuk magunkat Is, nemcsak a csil­lagképeket tükröztető tengersze­met, ha kacsaúsztatóvá stlánylt­PETŐFl SÁNDOR: A puszta télen juk. Ne bízzuk magunkat a zsí­ros toliakra, próbáljunk meg új­ra a vízen járná. Erre volna leg­inkább szükségünk, mert mintha kezdenénk elfelejteni: forradal­minak lenni azt is jelenti, mint megkísérteni a lehetetlent. N e feledtesse hát velünk Pe­tőfi költészete, hogy alkal­matlan a homlokot hűsítő illatos kendő szerepére; valahányszor érte .nyúlunk, tüzes nyelv süt ránk bélyeget. Konszolidált kor­szakunk vasárnapi költőjének jó­fiús póza sehogyan sean illik hoz­zá. O az örök szabálytalanság, a gondolkodás és viselkedés előre­gyártott elemei között a megis­mételhetetlen gesztus, jólfésültek között az örök kócos; mert szám­adással csak .népének és a saját lelkiismeretének tartozik. A tö­kéletesen szabad ember legtöké­letesebb mintapéldánya ő, aki ke­csesen, elegáns mozdulattal bú­jik ki a megszokottsúgból, az elő­ítéletek legraffináltabb gúzsaiból, s mégis, ml sem Idegenebb tőle, mint a zordon, asztétlkus prófé- taság. Még a családi Idill meg- éneklése is erő&zakoltság nélkül, a szépség természetes színeiben tudott részévé válni költészete egészének. És ha a haza létéről volt szó, midőn a rövid időre kivívott szabadság és független­ség forgott halálos veszedelem­ben, a katonai fegyelmet is ma­gára vállalta... S ha most környezetünket vesz- szük szemügyre, a kultúrtájjá szelídült pusztai Alföldet, úgy le­het. ezek után is hiábavalóság föltenni a ikérdést: világunk mennyire felelhet meg a költő álmainak. Tudjuk jól, egyaránt bízott népe jövőjében, s a dia­dalmaskodó világszabadságban. Volt elképzelése a bőség kosará­ról, s a jognak asztaláról is. Oly­bá tűnik, az elképzeléseknél Imitt-amott már valóságosabb fo­gódzónk Is akad, valamelyest szi­lárdabb a csalóka délibábnál. De ne is az éden kenetes szá­mú megjövendölését kérjük szá­mon a költőtől. Ne erre emlékez­tessen e föld sarából összegyúrt kiskőrösi szülőház sem, de n® is a halálra, sem pedig a történel­mi falak ránk omlása folytán kül­honivá távolodott csatamezőkre. De emlékeztessen az örök tavasz­ra a megújító vágyra, annak fris­sítő zúgására, mely máig kihaj­lik Petőfi költészetéből, csak le­gyen fülünk a meghalláséra, E gy ma ás élő, s éltében klasszikussá váló költőnk írja; „Műveld a csodát, ne ma­gyarázd!" — Ez a tanács érde­mes a megszlvlelésre. Hozzá teendő: csak legyen szemünk és szívünk a csoda befogadására. Mert most igazából erre van szükségünk. S arra, hogy Petőit költészetének tisztítótüze égessen bennünket tisztábbá, nemesebbé. Igazabbá. Hatvani Dániel Hej, mattan puszta dm igazán a pusztai Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda; Amit a kikelet is a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, a sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a Nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Így sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csapiár és csapiámé nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjük a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velők birkózni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiűzött király országa széléről, Viszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. Pest, 1848. január tárnái László: testedbe fagyott Vállamra súlyosulsz Két vers ülök négyágú jég-kereszten harangzúgás zuhog körülöttem mértani középen nézem arcomat testedbe fagyott gyönyörökben Vállamra súlyosulsz, te vagy a bánat. Testünkre tekerednek fekete árnyak. Gyökér, ág közé nőve tartalak hófehéren ujjongó tavaszban is sikoltó jégverésben mmtmtKBtm Andrásné Pirisi Julis „... A számát sem tudom megmondani az iróasz- szonyoknak, akik a földkerekség úgyszólván min­den brszágát megjárták már, hírül vive a magyar népművészet csodálatosan szép kincsestárát. Ka­locsa városa ma sokkal inkább híres népművészeté­ről és erről a szövetkezetről, mint valaha is volt" — mondotta a közelmúlt napokban a Kalocsai Népművészeti és Háziipari Szövetkezet létrejötté­nek negyedszázados jubileumi ünnepségén dr. Nagy László, a HISZÖV elnöke. Az emlékező esemény elnökségében nagy sze­rényen ott ült egy hagyományos viseletű, sok­szoknyás, fekete fejkendős idős aszony, akire ak­kor lettem figyelmes, amikor a szakkörieknek nyúj­tott, fáradhatatlan segítségért vörös szegfűvel út­törő kislányok köszöntötték. Majd amikor Molnár Gáborné, Kővágó Maris, a szépség szövetkezetének elnöke, Kiváló Dolgozó kitüntetéseket adott át, s elsőként Andrásné Pirisi Julis nénit, a népművé­szet mesterét, Kalocsa díszpolgárát ölelte át. Ügy adódót, hogy a bensőséges esemény részt­vevőinek emlékeket Idéző beszélgetésekor Ülőszom­szédjaként gratulálhattam a kedves, idős asz- szonynak. Mire 6: — Bizony, sok minden belefér az ember életébe. Csak abba a huszonöt évbe Is, amire most emléke­zünk. Az pedig kisebbik harmada az életemnek... Hányszor volt, hogy jött Mariska, tudja, az elnök­nő, szóval jött este, hogy „Julis néni, ezt meg kel­lene írni. De reggelre meglegyen!” Nem is kicsi, hanem száznegyvenszer—száznegyvenes terítő... És reggelre megcsináltam. Nézze, csak, ott szemközt, abba’ a drapp kabát­kába, aki a kólát issza éppen, az a lányom, ö a folytatásom... A férjem 1966-ban, a fiam 52 éve­sen, 1975-ben hagyott Itt. A szíve... Bognár volt a mestersége. Nagyon sok fát megemelt. Amikor leszázalékolása miatt Járt az esztékában, mondta Is neki az orvos, hogy maga nagyon sok fát cipelhe­tett már. Meg tudná-e mondani, mennyit? A fiam pedig mondta: meg én, doktor úr, egy egész er­dőt ... Így bizony, 52 éves volt, a munkakönyvé­be meg már 38 év. Merthogy 12 éves volt, amikor elállt inasnak ... Röpke szünetet tartöt. Keze, amely addig az ab­rosz szélével játszadozott, akkor a lebillenő, gaz­dag redőzetű szoknyát igazította vissza az ölébe. Közben bizonyára sok minden átvillant az agyán, mert váratlanul így folytatta; — Öröm és bánat, így váltakozik ez. De amíg van, mindig tervez az ember. Énnekem a legfon­tosabb, hogy nem akarok betegeskedni. A vöm sok­szor elmondja: Mama, csak maga ne betegesked­jen... De hál’ isten’, bírom magam. így aztán az én öreg eszemmel, kezemmel, 78 évesen írok. A virágokba’ benne a fiatalságom, minden. Becsu- kockodik az ember, mert Ilyenkor magam vagyok. Először megcsinálom a caknlját, utána elő a sza­márvezetőt az anyag beosztásához. Aztán gondol­Szenvedélye a néni üzenete kozom, ml Is legyen benne. Áz kell az ember eszé­be lenni, hogy milyen virágok vannak. Mindig • természet után. És a stílusra Is vigyázni, hogy ér­telme és szépsége is legyen. Tiszta őszintén, aho­gyan bennem van. Amikor megkérdeztem, újévi üzenetként mit mondana a Petőfi Népe olvasóinak, Julis néni ösztönösen ceruzám után nyúlt, és lapot kért a jegyzetfüzetemből. S már írta is az üzenet első szirmait, amikor mintegy önmagának mondta: — Otthon a szemüvegem, így csak a kezemre bízhatom a gondolatokat... Aztán átnyújtva a becses üzenetcsokrot, még hozzátette: — És azt Is üzenem, hogy dolgozzanak szorgal­masan, mert a munka fél egészség. És hogy sze­ressék, olvassák a Petőfi újságot. De szeretném üzenni az egész világnak, hogy boldogságot, békes­séget és szeretetet mindenkinek. Azt, hogy szeretetei kétszer húzza alá. Mert ez a legfontosabb. Ha van szeretet, úgy biztos a béke és vele együtt a bol­dogság. > Perny Irén faragás... A falon karikás ostorok, dísze, sen fa rágott tárgyak. A házigazda, Kovács Pál kecskeméti ezermes­ter. saját faragású székén ülve tükörfát készít. A lakás, mint egy kis házi néprajzi múzeum. Még ki sem gyönyörködtük magunkat a spanyolozott mintázatú kobak­ban — valaha ebben vitték a bort a pásztorok —, márts újabb látni­valókba feledkezünk, Megeleve­nedik a magyar történelem — ba- raekmagban elbeszélve, Egy do­boz fedele, az alföldi táj remek- beta rágott, miniatűr dombormű­vé, A két pásztorbot — két Iro­dalmi alkotás, kifaragva. Az egyi­ken L'údas Matyi páholja nagy odaadással az öt megalázó urasá- got, a másikról János vitéz tör­ténetét „olvashatjuk". Legelésző bárányok, szilaj pari­pákon vágtató huszárok. A fran­cia királykisasszony fején tisztán kivehető a parányi korona. Jancsi szemébe könnycseppet is faragott a mester, ez csak nagyítóval lát­szik. Mindkét alkotás első díjat kapott — méltán — az amatőr népművészek dunaújvárosi talál­kozóján. Kovács Pál idős ember, nyugdíjas. Mióta farag és miért? — Nyugdíjazásom, vagyis 1965 óta. Azóta csak a szenvedélyeim­nek élek és a faragás az egyik. Ballószögi születésű vagyok, na­gyon szegény családban születtem. Gyerekkoromban lelencházba ad­tak. ott nevelkedtem. Sokáig ka­rnis} voltam, pásztorkodtam. Szak­mát úgy tanultam, hogy megis­mertem egy kislányt, de kijelen­tette, hogy cselédhez, nem megy. Így lettem cipészinas. igaz nem sokáig. Pénzbeszedőnek mentem a villamos művekhez, majd fog­ságba estem akkor kezdtem el faragni. De 1944-től 1965-ig nem vettem bicskát a kezembe. Most annál szorgalmasabban pótolja a kiesést. Faragott beret- vatartói. vagy a régen tükörfának nevezett és a mai púderszelence népi ősének számító tükrösei, a pásztorművészet gazdag hagyo­mányaiból táplálkoznak. Rég le­tűnt szokások, kivesző foglalkozá­sok kelnek életre a tárgyakat dí­szítő mintákon: betyárok, furu­lyázó pásztorok, kondások. A fi­nom színezetű, tükörsima felület is jellemző a kun pásztorok fara­gó-díszítő stílusára. A viasszal tö- nv'tett faragás, a spanyolozás ma már ritkaság talán mert rendkí­vül munkaigényes. Találékonysága páratlan kéz­ügyességgel társul és ennek más­ban Is hasznát látja. Hangszerké­szítő szenvedélye a faragással ts vetekszik. — Ez nemcsak dísz, hanem szól is — mutatja büszkén a spanyo­lozott bodzafa furulyáját. Kérni sem kell, hogy játsszon rajta. Sze­reti a hangját, — Ilyen ébenfa furulyája nincs senkinek sem Kecskeméten. Ez a fémfurulya pedig majdnem úgy szól, mint a tárogató. Saját találmányom. Fúj­tam már kanáizkürtöt is, nem nehéz, csak tudni kell a fortélyát, Ügy tűnik. Pali bácsit sok nagyszerű és hasznos dologra megtanította a kanászélet. Meg­figyelte a természetet, emlékeze­tében elrakoagatta a táj kifejező részleteit és most ezeket eleveníti fel faragásaiban. Valóságos élmé­nyeket ábrázol, amely mint a nép­mesék csodafája, gyökereivel a földbe kapaszkodik, de lombja közt képzeletbeli aranyalmákat érlel, Látott „csudát" Is, Zeppelin léghajóját. * Ott húzott el, Nagy­nyír fölött, ahol a malacait őriz­gette, Akkor fogta el először a vágyódás, hogy kllesse az égbolt titkait. Így vált szenvedélyévé a csillagászkodás. Szép, tiszta éjsza­kákon órákat tölt saját készítésű távcsöve mellett. • Készül a legújabb tttkérfa. — Még az olyan híres csillagá­szok is ismernek engem, mint dr. Kulin György. A TIT baráti kö­rének is tagja vagyok, egész cso­portok jönnek .hozzám cslllagné- zésre. A távcsövön keresztül még a Hold kráterei Is tökéletesen lát-; szanak. Nekem a Saturnus a leg­kedvesebb. Az égbolt legszebb látványa. Aki még nem látta kö­zelről a csillagokat, el sem tudja képzelni, milyen csodálatos világ vesz körül bennünket. Mesét farag, megszólaltatja a néma fát, barátkozik a csillagok­kal. Tartalma van az életének, öregségére is talált magának al­kotómunkát. szép elfoglaltságot. Nem megrendeltre dolgozik — kedvtelésből. Mire elkészül egy különösen munkás faragással, annyira a szívéhez nő, hogy nem is tudna megválni tőle. Egyetlen gondja van: nehéz hozzájutni olyan alapanyaghoz, mint az ökörszarv. Pedig egy vadásztülöls nagyon hiányzik a gyűjteményé­ből... Vadai Zsuzsa • Ez m&r nemcsak disz, hanem 1 szól Is. Fényképezte: Méhest Éva. • A gyerek­kori emlékek visszatérnek és ilyen eredeti alkotásokra ihletik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom