Petőfi Népe, 1977. december (32. évfolyam, 282-308. szám)

1977-12-07 / 287. szám

1977. december 7. • PETŐFI NÉPE • 5 Munka, módszer, jelentés Mind ritkábban fordul elő, hogy testületi ülésen a beszámo­ló intézmény, szervezet munká­ja helyett az általuk készített jelentést minősítik, azt kutatják, hogy mennyire híven tükrözi a végzett munkát, mennyiben fe­lel meg a kialakult szokásoknak. A TIT bajai járási szervezeté­ről szólván igyekszem elkerülni ezt a hibát. Sietve tudatom, hogy a TIT megyei elnökségének véleménye szerint tevékenységük az átlagosnál magasabb színvo­nalú, több jó kezdeményezés ki­­módolói. A jelentésből, személyes ta­pasztalatokból, más információk­ból tudom, hogy 1976-ban elő­adásaik a korábbinál is több ér­deklődőt vonzottak. Hasznosabb, korszerűbb, tartósabb ismeretek­hez jutottak rendezvényeik láto­gatói. Gondosabban figyelnek a különböző rétegek igényeire, szá­mításba veszik a társadalmi át­alakulást, a foglalkozási szerke­zet, az életmód változását, a korszerű technika térhódítását. Mivel a lakosság 25 százaléka nem magyar anyanyelvű, gyak­ran német, vagy szerb-horvát nyelven továbbítják az ismerete­ket. A járási pártbizottság jelentő­ségéhez mérten foglalkozik a TIT tevékenységével. Figyelmük, útmutatásaik révén hatékonyabb munkájuk. A járási hivatal és a legtöbb községi tanács a közmű­velődés fontos tényezőjének te­kinti az ismeretterjesztést. Jó kapcsolatot alakítottak ki a KISZ járási bizottságával, együttműködési szerződéseket kö­töttek — többek között — a Vö­röskereszttel, a Hazafias Nép­front helyi irányítóival. A mun­kahelyi ismeretterjesztést a Bácskai és Duna melléki Terme­lőszövetkezetek Területi Szövet­sége és a megyei szervezet meg­állapodása könnyíti. Bácsalmáson 161, Garán 101, Felsőszentivánon 88 alkalommal gyűltek össze tavaly, hogy meg­hallgassanak egy-egy előadót. Tartós érdeklődés mutatkozott Dávodon, Csátalján, Csávolyon, Katymáron, Nagybaracskán és Sükösdön is. A jelentésről kevesebb jó mondható. Egy szót se veszte­getnénk rá, ha nem szemléletbe­li torzulásokból fakadnának fo­­...gyatékowágal, ha bizonyos egy­oldalúság erőltetése nem veszé­lyeztetné a további előrehala­dást. Az a szerencse, hogy a beszá­molóból Itt-ott kiolvasható felfo­gás, törekvés a gyakorlatban kevéssé érvényesül. Az élet el­lenáll az olykor íróasztal mel­lett kiagyalt és abszolutizált el­képzeléseknek. Kilenc oldalon tárgyalják a szervezeti életet, a kapcsolat­­rendszert (?), az ismeretterjesz­tés formai és módszertani kér­déseit. Három oldal jut a tarta­lom elemzésére. Szinte hallom az ellenvetést: „Itt az országosnál is gyorsab­ban egyesültek a termelőszövet­kezetek, növekedtek az üzemek, alakultak ki a termelési rendsze­rek, tehát az ismeretterjesztés­nek igazodnia kell a változó kö­rülményekhez." A szervezeti re­formok a jövendő sikerek zálogai, feltételei. így van. Még azt sem vitatom, hogy reális igények alapján hoz­ták-e létre valamennyi faluban önálló TIT-csoportot, hatban ön­álló, öt fős elnökséggel, tiszte­letdíjas titkárral működő szerve­zetet. A forma és a tartalom kölcsönösen hat egymásra és az ismeretterjesztés tekintetében gyengébb községek utólagosan igazolják (igazolhatják) a szán­dékot. Szemet hunyok az indok­lás némely ellentmondásain. (Ne­mesnádudvaron például évek óta csökken a TIT-rendezvények szá­ma, mégis ez olvasható róluk a jelentésben: „a csoporttevékeny­ség, a szervezeti és tartalmi munka alapján elérkeztünk abba a szervezési időszakba”, amikor megalakítható az önálló szerve­zet. A cél és eszköz kimondott-ki nem mondott felcserélése nyug­talanít. Mintha nem az volna a fontos, az elsődleges, a lényeges, hogy az előadások mekkora ér­deklődést keltettek, mennyire erősítették a szocialista világné­zetet, hanem: miként működik az előadást rendező szervezet, mit tettek a siker érdekében, hogyan működik a mechaniz­mus, alkalmazták-e — legalább szavakban — a fontos, vagy di­vattá koptatott szempontokat. Háromszor is meggondolja a bajai járásban valaki, míg az események, az igények sürgeté-A nagyközség vezetői, amint lendületbe hozták községük gaz­dasági fejlődését, felismerték: szükség van a helyi szellemi erők, értékek feltárására is. S hogy fel­adatokat kell adni, az egész la­kosságot érintő feladatokat a kul­túrát létrehozó, ahhoz hozzájá­ruló alkotóknak. Divattá kezd válni megyénkben is a művészet pártolása. S ez per­sze nem rossz, ha a művészet­értéke is ilyen divattá válik. Am Tiszakécske nem azért vállalko­zott augusztusban a művésztelep alapítására. Kezdetben nem so­kan hittek a sikerben, de meg­próbálták; s ők lepődtek meg leg­jobban, amikor „bejött" a dolog. Az elképzelés az volt, hogy a Tiszakécskéhez valamilyen szál­lal kötődő, s már ismert alkotók jöjjenek Kécskére dolgozni. A le­velek elmentek, a meghívottak pedig augusztusban jelentkeztek is náluk. Bagó Bertalan, Batári László, Bozsó János, Jánosi Sán­dor, Kerekes Ferenc, Szurcsik János és Wilrtz Adám. A művé­szek névsora is jelezte előre a sikert. Bozsó és Kerekes kecske­métiek. A többiek kécskei szüle­tésüknél fogva kerültek a gár­dába. sére egyedi, ha úgy tetszik spon­tán előadást rendez. A jelekből következtethetően aligha számít­hat elismerésre, mert a jelentés­ben az efféle esetek mint „sajnos még meglevő” esetlegesség pél­dájaként említődnek. Elképzelhető, hogy éppen egy ilyen kicsit feszelegve tárgyalt összejövetelen kaptak a legtöbbet a résztvevők, ezen voltak a leg­számosabban. Az időszerű külpo­litikai kérdések hátterét, össze­függéseit megvilágító tévé-hír­magyarázók szereplése r- pél­dául — a legkorszerűbb közmű­velődésnek minősíthető, noha nem szerepelt az előzetes prog­ramban és elmaradt a „hatás­­mechanizmus felmérés”. A következtetések nyilvánva­lóak. Keressék a jó, hatékony formákat, az előadói propaganda új módszereit, szorgalmazzák a szabadegyetemeket, kérdés-fele­let esteket, sorozatokat, számol­janak a gondolkodási folyamat három szakaszával, alkalmazza­nak minél több szemléltető esz­közt, keltsék föl a megismerés vágyát, segítsék a fölismert prob­lémák egyre önállóbb megoldá­sát, próbáljanak ki, hasznosítsa­nak minden újat, jót, de ne zárkózzanak el a beválttól, a megszokottól se. A régi és az új dialektikus egysége ax tartós elő­rehaladás feltétele. A teremtő egyéniségeket se rekesszék ki e fontos közműve-A „hátsó szándék” pedig az volt, hogy a telepen dolgozók egy-egy művüket hagyják Kécs­­kén, amelyből állandó kiállítást hoznak majd létre egy felújítás­ra kerülő épületben. Nyolc meghívott novemberben kiállítás­sal jelentkezett a nyári anyagról, amelyet a művelődési központ­ban rendeztek. Két hétig láthat­ták az érdeklődők a mintegy het­ven alkotásból álló tárlatot. A művészek nem tekintették a telepet „Ingyen kosztos” üdülés­nek. A zsűri elégedetten nyilat­kozott az eredményről. A kriti­ka sem tehet egyebet; némi meg­szorítással biztat. Mégpedig: igen lényeges felkészültségbell különb­ség jellemezte a résztvevőket. A sikeres és érett alkotó mellett olyan is akadt, aki legjobb eset­lődési területről. Azt olvasom a hivataloskodó, nyelvi vétségekkel szeplőzött előterjesztésben, hogy a taglétszám öt esztendő alatt csaknem megháromszorozódott. „Megnyugtató az, hogy a tagok 85—90 százaléka rendszeres elő­adó.” Egy-egy TIT-tag tehát átlago­san három, szerencsés esetben négy előadást tart évente. Kinek jó ez az egyenlősdi? Megnyug­tatna, ha azt hallanám, hogy közülük hányán — és kik! — kötötték le a hallgatóság figyel­mét, indítottak el gondolkodási folyamatokat, ébresztettek ked­vet további önművelésre, újabb TIT-előadások meghallgatására. Semmilyen közművelődési szer­vezet nem nélkülözheti a színes egyéniségeket. Ha X kedvéért ötször megtelik a nagyterem, tes­sék ötször meghívni, mert nem az „arány”, a szervezet a fő cél: a hatékonyság, az eredményes­ség. A bajai járási TIT-szervezetek, csoportok munkáját januárban tárgyalja a Tudományos Isme­retterjesztő Társulat országos el­nöksége. Csak növelné tevékeny­ségük értékét, a munkájukat joggal illető elismerést, ha tájé­koztatójuk nem sejtetne vitatha­tó törekvéseket, kifogásolható egyoldalúságokat, ha brossúrák szürkeség helyett többet meríte­nének a zöldelő életből. Heltal Nándor ben amatőr műkedvelő. Am te­gyük hozzá: ebben az esetben elsősorban nem a művek érté­keinek számbavétele a fontos. Bár több csoportos alkotási le­hetőség van Bács-Klskun megyé­ben, de amely folytatná a nagy múltú hagyományokat (Kecske­mét, Baja), egy sincs. Így a tisza­­kécskelek jó kezdeményezése la hozzájárulhat a hagyományok folytatásához. Érdemes lenne a megyében élő művészek közül többet Is meghívni a jövőben. A közös munka ezentúl talán még közelebb hozná az egymástól a távolság, vagy a szemléleti kü­lönbség miatt elszigetelt alkotó­kat. Ehhez nyilván a szükséges anyagi támogatást is megkapnák a kécskelek. Csáky L. György is ■■■■■■■ Képzőművészek m Tiszakécskén • Egy részlet a tárlatról. (Tóth Sándor felvétele.) XXXXXX,X,X,X*X,X,X,X,X,X,X,X,Xv>.\v.v.v»v.%v.,.v.v.vív.v.v.\v Magvetés - gyümölcsérés ■Legyen elnézéssel a kedves ol­vasó, ha ma nem a megszokott, jól ismert szerző nevét látja a rovat alján. Hiszen mindnyájan tudják, hogy a rendszeresen je­lentkező Nyelvőr cikkeit Kiss István, a Petőfi Népe külső munkatársa írja, nagy hozzáér­téssel, szakmai felkészültséggel és tudományos megalapozottság­gal. Kiss István, a Katona József Gimnázium nyugalmazott taná­ra közel egy évtizede ápolja nyelvünk hagyományait, féltő szeretettel őrzi és óvja értékeit, s hasznos tanácsokat nyújt ko­runk nyelvműveléséhez. Ez a jubiláns alkalom indokol­ja, hogy most kivételesen nem Kiss Istvántól, hanem Kiss István érdemeiről olvadhatnak a Nyelv­őr rovatban. A nyelv a kommunikáció, a kapcsolatteremtés és kapcsolat­­tartás, az élet és a közös munka szervezésének legfontosabb esz­köze. A társas kapcsolatok, kap­csolatrendszerek szervezése, irá­nyítása csak a nyelv segítségével lehetséges, mivel a nyelv, a be­széd a társadalmi együttműködés leghatásosabb mozgatója. Tehát az élő nyelv társadalmi jelentő­sége, az egyre gyorsabb ütemű társadalmi fejlődésben betöltött szerepe szinte felmérhetetlen. Nem könnyű a nyelvi fejlődést figyelemmel kísérni, mert szám­talan tényező befolyásolja for­málódását, változását, alakulását. A hangképzés tisztasága, a szó­készlet mennyisége, a kifejező­­készség minősége, a beszédstílus csiszoltsága, a helyesírás pontos alkalmazása nemcsak a nyelvé­szek dolga, ahogy sokan gondol­ják. Nem léhet rájuk hárítani azt a felelősséget, amely végül is mindannyiunkat magyarul beszé­lőket terhel. Hiszen mindnyájan használjuk a kommunikáció megannyi árnyalatát, a közlést, a magyarázatot, a kérést, a kér­dést, a felszólítást, a bejelentést stb., de kifejezzük érzelmeinket is. A nyelvi formák rögzítésére pedig rendelkezésünkre áll az írás, amelynek nem elhanyagol­ható részterülete a helyesírás. Nyelvünk sokrétű problemati­kájából, összetettségéből Kiss István úgy tud kiemelni egy-egy kérdést vagy kérdéscsoportot, s azt úgy elemzi, hogy e bonyolult egyszerűvé, a nehezen érthető nyomban közérthetővé 'válik. Széles körű érdeklődését mu­tatja a feldolgozott témák sok­félesége. Nyelvünk múltjával, történetével, a rokon nyelvek összehasonlításával éppoly szíve­sen foglalkozik, mint a leíró nyelvtan grammatikájával, a nyelvműveléssel, a nyelvhelyes­séggel. Gyakran tűzi tollhegyre mai nyelvhasználatunk hibáit, hiá­nyosságait, a tömegkommuniká­ció által terjesztett nyelvi henye­­ségeket, „modernkedéseket”. Ugyanakkor ismerteti a helyes megoldást, a választékosabb ki­fejezési formát. Kerüli a túlzásokat. Tartózko­dik a merev konzervativizmustól, de elfogadja a társadalmi fejlő­déssel együttjáró új fordulatokat, új nyelvi elemeket. Ám érzéke­nyen reagál a pongyolaságokra, a magyar beszédben fel-felbukka­­nó idegenszerűségekre, az újdon­ság látszatát keltő, de magyarta­lan kifejezésekre, a ragályosan terjedő semmitmondó szóvirágok­ra, üres frázisokra. Gondja van arra is, hogy fel­keltse olvasói érdeklődését a nyelvtudomány témáival foglal­kozó kiadványok iránt. Határo­zott kritikai érzékkel hívja fel figyelmünket a népszerű ismeret­­terjesztésre hivatott .nyelvészeti munkára, a szaktudomány ered­ményeire vagy éppen újdonságai­ra. Hogy milyen olvasótábora van a Nyelvőr rovatnak? A röpke közvélemény-kutatás eredménye felülmúlt minden várakozást! Nemcsak az anyanyelvi nevelés­sel és oktatással hivatásszerűen foglalkozó pedagógusok, hanem a társadalom minden osztályának és rétegének szép beszédre, az anyanyelvi kultúra elsajátítására törekvő tagjai hűséges olvasói a tanár úr cikkeinek. Egy üzemi munkás például így összegezte véleményét: „Olyan funkciót töl­tök be a gyárban, hogy néha hozzá kell szólnom az értekezle­teiken. Mindig attól félek, hogy nem tudom kifejezni azt, amit tulajdonképpen mondani szeret­nék. Azért olvasom el a cikkeit, mert azokból sokat lehet tanul­ni.” Igen, tanulni, mégpedig könnyedén, egyszerűen, olvas­mányosan. Kiss István munkássága tehát nem hiábavaló. Az elvetett mag megérik, gyümölcsöt terem! Folytassa tovább — közművelő­dési célokat is betöltő — tevé­kenységét mindnyájunk hasznára: okulására fáradhatatlanul, jó erőben, és egészségben, sdk-solc éven át. Losonci Mlhályné Sziklakolostorok Eredményes munkával tárják fel az ország középkori emlékeit a Bolgár Tudományos Akadémia régészcsoportjai. Tevékenységük jelenleg a híres sziklakolostorok felkutatására irányul: a Pisza­­nezben, Straklevóban, Nlszovó­­ban, Cservenben, Sirokovóban ta­lálható különleges vallási emlé­kekre és Koszovo közelében a nagy Szent György Kolostorra. De felkeresik a kisebb, remete- és szerzetescellákat rejtő szikla­szirteket is. kutatása Az eddig feltárt, megvizsgált emlékek közül a legérdekesebb a koszovói Szent György Kolostor. A falu határában emelkedő szik­lákon a XIII—XIV. században létesítették a szerzetesek otthonát; amely több kápolnát és 40 cellát foglal magában. A kolostor temploma három kagyló alakú részből áll. A szlklgcellákban — ' amelyek egy része ma már hoz­záférhetetlen — kőbe vájt fekvő­helyek, tűzhelyek találhatók. A helyiségek bejáratai faajtókkal zárt rések voltak, (7.) — Maguknak, fiúk, bizonyítani kell. És elsősorban nem is önma­guk. hanem a nép előtt, a szü­leik, a falu előtt, a volt cselé­dek^ napszámosok előtt de fő­ként a hajdani urak előtt — mondta egy alkalommal kissé brosúraízűen a professzor, majd hozzátette: — Ne gondolják, hogy magukkal elnézőbbek le­szünk. Erről szó sem lehet. Azt kell bizonyítani, hogy akarnak és. tudnak tanulni, alkalmasak az úgynevezett magasabb tudomá­nyokra. Hát ehhez tartsák ma­gukat — és a tanszékvezető mindenkivel kezet fogott, s tá­vozott ... Az utolsó vizsga utáni reggelen Gergely elégedetten és csodálkoz­va nézett a tükörbe. Egyedül volt a mosdóban, nyugodtan átvizsgál­hatta arcának változásait. Fehé­rebb, s egyben hosszabb is volt ez az arc annál, amit a nyáron otthon, vagy akár szeptemberben itt a tükörben látott. Tekintetéből most valami indokolatlannak tű­nő komorság sugárzott, bár sze­mei tiszták, melegen barnák vol­tak. Haja alaposan megnőtt, s a fekete fürtök csak erősítették a fej, az arc határozottságát. Ger­gely elégedett volt a látvánnyal. Közelebb hajolt a tükörhöz és azt próbálta felfedezni önmagán, hogy látszik-e rajta valami abból, hogy jelesen vizsgázott mindenből? Ér­telmes arc néz-e vissza a tükör­ből? Ügy vélte, hogy ezzel az arc­cal fejjel bármi lehetne: tudós, boxbajnok, szerszámlakatos, pa­raszt, költő, pilóta. Valahol olvas­ta. hogy Leonardo da Vincinek olyan keze volt. amivel mindent lehetett csinálni. Hegedülni éppen úgy, mint szobrokat faragni, fes­teni, boncolni. Most, itt a tükör előtt úgy vélte, neki a feje ilyen mindenre alkalmas. Azt már ré­gen felfedezte, hogy örökölte a be­csületességgel, a hajthatatlan aka­rattal együtt. Anyai örökség az ér­zékenység ,a széphez, tisztasághoz való erős vonzódása volt. A felfedezés — hogy mindenre alkalmas feje van — némi büsz­keséggel töltötte el. A csodálko­zás és az önámulat keverékét érezte, amikor arra gondolt, hogy középiskolában a két, három, eset­leg ötoldalas leckét már soknak tartották. Most viszont 200—300 oldalas anyagokból vizsgázik je­lesre. Ügy látszik — vélekedett magában —, hogy az emberi agy többre képes, mint gondolnánk. Gyorsan megnyitotta a csapot, mert valaki közeledett. Csutor Miska lépett be embertelenül sző­rös mellel, vállára vetett törül­közővel, Észre vette Gergelyen, hogy merengett. — Hová mereng csípás szemed világa? — szólalt meg rendíthetet­len jókedvvel, hiszen ő is szeren­csésen túljutott a félévi vizsgákon. — Azt nézem, hogy borotvál­kozzam-e? — s Gergely töprengő ábrázatal simított végig az arcán. — Állj a huzatba és két hétig nem lesz gondod! — röhögött Miska, s közben lepakolta a bo­rotválkozáshoz szükséges „műsze­reket” az egyik mosdónál. — Ne vágj fel annyira a szőr­zetedre. Mit nem adott volna a jó öreg Darwin, ha téged ismer­het — s Gergely is jóízűt neve­tett. — Mondd meg őszintén, hogy irigy vagy. Nem szégyen az! — és Miska nagy lendülettel keverte a habot, majd nyakát kinyújtva az arcát kezdte kenni. — Az a kis fekete érdeklődött utánad a tejivóban! — Mit akart? — Valószínűleg a bélyeggyűjte­ményedre kíváncsi — állt meg Miska1 kezében a pamacs és Ger­gely felé fordult. — Csak azt kérdezte mi van veled. Nem lát mostanában. — Mi van! Mondtam neki, hogy egy hónapig almás a helyzet, vizs­gázom. — Ügy látszik türelmetlen a ki­csike. Én a te helyedben azért meglátogatnám. Szerintem beléd van esve. — Honnan veszed ezt? — Láttam rajta. Amikor azt kérdezte, hogy hát a Gergelyt hol hagyták? Olyan áhítattal ejtette ki a neved, mintha te lennél Szent Ferenc. Persze madarak nélkül. Ugyanakkor legalább de­rékig elpirult — tájékoztatta Mis­ka Gergelyt, de az nem szólt sem­mit. Egy ideig csendben voltak, majd Miska, a szerszámokat nyújtva Gergely felé, megkérdez­te: — Na, lerántod a szőröd? — Persze! — Aztán tudod mit mond a tíz­­parancsolat? — dörmögte Csutor, de nem várt választ hanem ki­egyenesedve, mutató ujját magas­ra emelve vigyorogva mondta: — Ne csinálj magadnak fara­gott képet... Ezen mindketten jót nevettek. Visszhangzott a mosdó. V. Gergely, aki a vizsgaidőszak alatt már-már elfelejtette Ildikót, megörült a lány érdeklődésének. Gondolkozott, hogy mit is mon­dott neki, amikor legutóbb beszélt vele. Igen, a lány kérte, hogy ta­lálkozzanak, de ő mondta, hogy egy hónapig nem ér rá, vizsgázik. Ildi ezt tudomásul vette, s azt ígérte várni fog. Az egy hónap ré­gen letelt, a vizsgáknak vége. Ügy látszik, a lány tényleg komolyan veszi a dolgot, vagy csak impo­nál neki, hogy egyetemista? Alig­ha, hiszen Ildi olyan szép és csi­nos, hogy ha akarná, minden uj­­jára két egyetemista jutna. Még orvosok is. Miért kellene hát ak­kor neki pont egy csóró jogász, ' méghozzá első éves? Ezen rágódva Gergely végül is elhatározta, hogy benéz a tejivó­ba. Csak úgy, mintha éppen arra járna. Ez a döntés nem volt egy­szerű a fiúnak, hiszen hónapok óta, amióta az egyetemen van. le­velezett egy falubeli lánnyal, Ve­­ronkával, akit a családja, isme­rősei, iskolatársai is Plndinek be­céztek. Harmadik gimnazista volt. Olyan szép, hogy mindenki utána fordult. S művelt, mint egy pro­fesszor. Gergelynek, ha vele be­szélt, minden tudását össze kellett szednie, nehogy leégjen előtte. Barna szeme, fehér arca és hosz­­szú, szőke haja, arányos termete, telt alakja mindannyiszor elbű­völte Gergelyt. Valahányszor be­szélgettek, a fiú elgyengült a lát­ványtól, forróság futkározott a hátán és észrevehetően zavarban volt. A múlt tavaszig együtt jár­tak iskolába, pontosabban egy is­kolába jártak a közeli kisvárosba — vonattal. A nyár végén, ami­kor már az egész falu tudta, hogy Gergelyt felvették az egyetemre, Pindi meghívta, látogasson el hoz­zájuk. A fiú egész nap zavarodott volt. Az anyja inget mosott, nad­rágot vasalt, cipőt pucoltak. — Ne lovaid bele magad fiam! Mink csak egyszerű parasztok va­gyunk. A Pindi apja meg tanító úr. — Ne és? Én meg diplomás em­ber leszek. Nyomorék se vagyok, hülye se vagyok, becsületem is akad. — Az igaz. hogy ez a Pindi mindig nagyon kedvesen köszön nekem. Főleg mióta tudja, hogy felvettek az egyetemre. A múltkor még az anyja is megszólított, hogy így Kissné asszony, úgy Klssné asszony — enyhített az anyja és átnyújtotta a kivasalt nadrágot. Gergely akkor délután ivott éle­tében először fekete kávét. Szíve úgy vert, mint egy gőzkalapács. Elemében volt. Szellemeskedett, szerinte magas szinten. Pindi ka­cagott s nem is vették észre, hogy közben kettesben maradtak. — Istenem, milyen szép lány vagy te Pindi! — mondta hirtelen Gergely a tágas szobában. Kint gyönyörű, nyárvégi alkonyat volt. — Az embernél nincs csodála­tosabb! — válaszolt halkan Pin­di és Gergely meg volt győződve, hogy most ismét valakitől idézett, de feltételezi, hogy ő tudja kitől. Nem tudta. — De én ezt nem úgy értem, mint Szókratész! — válaszolta Gergely s maga csodálkozott leg­jobban, amikor hallotta saját hangján, hogy Szókratész. Eszébe jutott. — Tudom! — és Pindi lehajtotta & fejét. • • Hát ez a lány tetszett Gergely­nek és bár Pindi messze volt, mégis úgy érezte, jobban vonzza, mint Ildikó. De valóban jobban-e? Ezt akar­ta az Ildivel való találkozással tisztázni önmagában Gergely. Mert bizonytalan volt, különösen Pindi utóbbi két-három levele óta. ö ugyanis egyértelműen udvarolni akart a lánynak. Nem másról be­szélve. Egyszer például a megszó­lításon töprengve azt írta Plndi­nek, hogy........te égberontott kép­zelet tündérleánya, minek nevez­zelek ...?” (Folytatása következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom