Petőfi Népe, 1977. december (32. évfolyam, 282-308. szám)

1977-12-06 / 286. szám

1917. december 6. • PETŐFI NÉPE • 5 NÉGY KÖTETRE TERVEZIK — BÁCS-KISKUN ES SZOLNOK KÖZÖSEN Kiadják Pesty Frigyes kéziratos helynévgyűjteményét Helytörténeti kutatók, nyelvészeti és néprajzi szakemberek a megmondhatói, hogy milyen jó szolgálatot tesz munkájuk végzése közben olykor-olykor az úgynevezett Pesty Frigyes­féle kéziratos helynévgyűjtemény. Ez a meglehetősen tete­mes mennyiségű, nagy terjedelmű kézirat jelenleg is az Or­szágos Széchenyi Könyvtár kézirattárában található. A Kato­na József Megyei Könyvtár — a szolnokiakkal közösen — el­határozta: rendszerezi és sokszorosítja a gyűjtemény me­gyénkkel kapcsolatos anyagát. A feldolgozás és szerkesztés munkáját Bognár András irodalomtörténész, a megyei könyv­tár tudományos főmunkatársa végzi. Vele beszélgettünk a meglehetősen nagy munka jelenlegi állásáról és a további feladatokról. — A nagyközönség köreiben nyilván kevesen tudják, hogy tu­lajdonképpen ki is volt Pesty Frigyes. Legelőször erről szeret­nénk hallani néhány szót. — Mint történész, lapalapító és politikus, a múlt század egyik érdekes alakja volt, tagja a Ma­gyar Tudományos Akadémiának. Életében leginkább a helynév­­gyűjtés foglalkoztatta. Említést érdemel az a kezdeményezése, amely azt célozta, hogy az or­szág valamennyi községéből és városából egybegyűljön minden olyan történeti és földrajzi adat, amely segítséget nyújthat a ku­tatóknak. A múlt század hatva­nas éveiben szétküldött minden­hová egy körlevelet, a helységek vezetőitől választ kért egy sor fontos kérdésre. A jegyzők, bí­rók, papok és tanítók nagy szám­ban kapcsolódtak be ezáltal az adatgyűjtés munkájába. A beér­kezett jelentések nagyobb része magyar nyelven íródott, de ta­lálni az anyagok között német és szerb-horvát nyelvű szövegeket is. Érthetően ez külön gondot okozott a feldolgozáskor. — Tudományos szempontból hogyan, miként lehet értékelni ezeket a kéziratos adathalmazo­kat? — Inkább a forrásértékük fon­tos. Mert ha hiányosak és eltérő színvonalúak is, a történészek, helytörténeti kutatók számára nélkülözhetetlen adatokat tartal­maznak. Nagyszerű, hogy a ren­delkezéseinkre áll. — Amikor el határozták, hogy feldolgozzák és megjelentetik a megyénkkel kapcsolatos forrás­anyagokat, mi volt a tervük konkrétan? Hány kötetre számi­tana k és mikorra várják a mun­ka befejezését? — A betűhív másolattal, meg­felelő jegyzetekkel ellátva és a szükséges magyarázó bevezetővel együtt a sorozat első kötete már nyomdára készen áll. Ez — há­romszázötven gépelt oldalas ter­jedelemben — a Jászkunság egé­szére vonatkozó adatokat foglal­ja magába, összesen huszonnyolc település — köztük nyolc a je­lenleg Bács-Kiskunhoz tartozó község illetve város — történeti és földrajzi adatait tartalmazza. Ezután sorrendben következik majd a régi Külső-Szolnok és az egykori Pest-Pllis-Solt megye, majd végül az ugyancsak egykori Búcs-Bodrog helynévgyűjtemé­nye. Tehát négy kötetben akar­juk a mai Bács-Klskunnal szo­ros összefüggésben levő területek Pcsty-féle helynévgyűjteményét az érdeklődők elé tárni, minden­ki által könnyebben hozzáférhe­tővé tenni. — Az ország más tájain, más megyékben történtek már hason­ló kezdeményezések? — Tolna megye és Észak Bács­ka helynévanyagát már feldol­gozták. Hallottam, hogy Komá­rom megyében is hasonló munka folyik. Ez azt jelenti, hogy vi­szonylag hamar hozzákezdtünk ennek a sürgető feladatnak a végrehajtásához. Ezt várják tő­lünk elsősorban a helytörténé­szek, a kutatók, a pedagógusok és közművelődési szakemberek. — Mikorra készül el az első kötet után a többi is? — Amint mondtam, az első nyomdakészen áll. A többi? Amint az idő, az erő engedi. A szolnokiakkal együttműködve ta­lán egy-két éven belül. — Szeretnénk hallani valamit arról, hogy mi-mindennel foglal­kozik, mit tartalmaz tulajdon­képpen ez a száz év óta meglévő kéziratos iratanyag? — Amint említettem, az egyes helységek vezető értelmiségei, irányító testületéi működtek köz­re a nagyszabású gyűjtőmunká­ban. így tárul elénk, egy évszá­zad múltán is, használhatóan csaknem valamennyi falu és vá­ros szinte minden fontos jellem­ző adata. A helynevekre, azok eredetére, a földrajzi nevek kia­lakulására és használatára gon­dolok, meg többek között más nyelvi, néprajzi és demográfiai vonatkozásokra — Van olyasmi, ami különösen érdekes a gyűjteményben? — Sok ilyen van. De elég le­gyen itt csak egyet említeni. Azt, hogy a sokszor egymástól meg­lehetősen távoleső települések — például Kiskundorozsma és Jász­berény mondjuk — esetében ugyanazok a helynevek fordul­nak elő, ám egészen más jelen­téstartalommal. A „büge” az egyik helyen rétet jelent, a má­sik helyen ugyanaz a szó tavat. Varga Mihály Ritka kéziratok • A könyvkonzerváló és -restau­ráló intézet fotoanalfzis laborató­riumában. (MTI Külföldi Kép­­szolgálat — KS.) Két és fél évszázaddal ezelőtt, 1714-ben a pétervári nyári palo­ta egy kis könyvgyűjteményéből I. Péter orosz cár rendeletére megalakították Oroszország első nyilvános könyvtárát. Jelenleg 15 millió könyvet őriznek itt. Nevét — a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának könyvtára — az egész világon ismerik. A könyvtár egyik legjelentő­sebb gyűjteménye a VI.—XVIII. századból származó eredeti köny­vek és kéziratok, amelyek szá­ma állandóan növekszik. Évente a Tudományos Akadémia több tucatnyi expedíciója kutatja fel a Szovjetunió legtávolabbi vidé­kein is a régi könyveket és kézi­ratokat a könyvtár gyűjteménye számára. Néha olyan könyvek kerülnek a laboratóriumba, amelyek az érintéstől is porrá válnak, vagy ellenkezőleg, olyan pergamen la­pok, amelyek több évszázados hányattatásuk során összeragad­tak és fadarabhoz hasonlítanak. Ez utóbbiakat a laboratóriumban nagyfrekvenciás árammal vá­lasztják szét. majd fotoanalfzis segítségével keltik életre az el­halványult szövegeket, ábrákat. Mindkét esetben a tudomány és technika vívmányai segítenek ab­ban. hogy a szakemberek gondos munkával megmentsék az érté­kes kéziratot. A könyvrestauráto­rok munkája a képrestaurátoro­kéhoz hasonlít. A laboratórium munkatársai gyakran tesznek szenzációs fel­fedezéseket, amelyek igazolnak vagy elvetnek korábbi tudomá­nyos feltevéseket. Hosszú ideig kétséges volt például, hogy ere­deti-e a XII. századból származó Igor Ének kézirata. A laborató­rium tudósai az ősi kéziratot res­taurálva bebizonyították annak eredetiségét. A laboratórium munkatársai a tudományos kutatóintézet mun­katársaival közösen olyan új tí­pusú papírt dolgoztak ki, ame­lyen ezer évig is fennmaradnak a rányomtatott szövegek. A foto­­analízis laboratóriumban legújab­ban bevezették a könyvek izotó­pos fényképezésének a módsze­rét. amely lehetővé teszi a papír korának pontos megállapítását. Az eljárást „leningrádi módszer­nek” nevezték el. VARSÓI BESZÉLGETÉS DANIEL OLBRYCHSKIVAL „Fő hivatásom a film, de a színház a szerelmem...” lyen Hamlet voltam, hittem hát Hanuszkiewicznek, hogy neki van igaza és nem nekem. Én a film világában tanultam meg, hogy többnyire az látja helyesen, aki kívülről figyel bennünket. Az archívumban láttam egy filmrészletet, a Hamlet próbái­ról, amikor ön élénken tiltako­zott egy beállítás miatt? — Igen, ez az. Volt egy jele­net, amelynek során pofon kel­lett ütnöm Gertrudot, a királynét játszó Zófia Kuczównát. Ez egyébként Hanuszklewicz bűne volt. hiszen „ő szabadított rá” a feleségé e. Kellett volna any­­nyiru is. rn.< engem, hogy a pofonnal egy automatikus gátlás keletkezhet bennem, 25 éves voltam ekkor. Miután elcsattant egyrészt úgy találtam, hogy Igazán jó mozdulat volt Hamlet; illetve az őt játszó színész ré­széről, ugyanakkor nagyon bután éreztem magamat, hogy mint kolléga, éppen az igazgató fele­ségét ütöm arcul. Hogy jóváte­­gyem a pofont, térdrehullottam Zófla előtt és zokogva fejeztem be a jelenetet. Ez aztán meg Is maradt az előadásban. Miért nem játsszák már a Hamletet? — Kifejezetten az én kéré­semre hagytuk abba. Immár há­rom éve. Azzal érveltem, hogy ma már más ember vagyok, mint korábban. Adam azt kérdezte, „miben fejeződik ki. hogy nem vagy a régi? Érthető, hogy a monológokat ma másképpen mondod.” Azt válaszoltam, nem ez a baj. A szituáció változott meg. A darab főhőse lényegesen fiatalabb nálam. Vegyük példá­ul a pofon jelenetet. Ha most újra egy próbán arcul kellene ütnöm a feleségedet — mondtam Adamnak —. én csak szomorúan ránéznék és megsimogatnám az arcát. Ez annyit jelent hogy én ma már más vagyok. így a szi­tuációkkal is meg kell körülöt­tem változniuk. Néhány hónapai később, már kábelek, lámpák és kamerák tü­­zében folytatódik a beszélgetés. Vóradi György, a riporter ül a varsói igazgatói iroda kanapé­ján. Olbrychski mellett. Az ügye­lő csendet kér, elhallgat a több­nyelvű diskurzus, felhangzanak a vezényszavak, „felvétel indít; csapó” és a riporter felteszi az első kérdést: „Inkább színész vagy filmszínész?” — Színész vagyak. Egyszerűen színész. Játszom filmekben, ját­szóim a színpadon, időnként ta­lálkozom diákokkal, beszélek ne­kik önmagámról, olykor költők; néha a film szavaival szólalok meg, néha pedig a sajátjaimmal. Vagyis tevékeny színész vagyok. Fő hivatásom á film. de a szín­ház a szerelmem... Hogy a pátoszos hangzást el­kerülje, elneveti magát és hozzá­teszi: — De csak akkor, ha nem va­gyok minden este a színpadon! Karórájára néz: „Máris in­dulnom kell az ötözőbe...” Fényképezte és írta: Radó Gyula • Adam Hanuszklewicz előjátszik egy jelenetet Daniel Olbrychskinak. — Ügy hallom, Önöknél, Bu­dapesten, a Madách Színház a Hamletre készül. Gondolom, kí­váncsi, milyen Hamlet volt Da­niel — fordult hozzám Adam Hanuszklewicz, a varsói Nem­zeti Színház igazgató-főrendező­je, amikor a színházukat bemu­tató tévéműsorunkról tárgyal­tunk. — A főiskolások forgattak rólunk egy filmet, azt nézze meg, biztosan felhasználja majd a filmjében. Valóban, így történt. Az egy­éves próbafolyamatot és az elő­adást bemutató dokumentumfilm. bői kikopíroztunk egy részletet, a Világhírű színházak — világ­hírű rendezők című tévéfilmünk Varsóról szóló epizódjához. Az azóta megvalósult, oly sokat vi­tatott budapesti Hamlet-előadás idézte fel a varsói beszélgetése­ket Daniéi Olbrychski Hamlet­­varázsáról és vallomását önma­gáról. — Valahányszor színpadon ját­szom, mindig tanulok valamit a filmezéshez, és ez megfordítva Is igaz. Azt hiszem, annyiban va­gyok» szerencsés, hogy annak ide­jén filmezéssel kezdtem és így nem eshetett meg velem az, ami sok híres színpadi színész­szel megtörtént, amikor életük­ben először kerültek szembe a kamerával. A színház tudniillik nagyon csalóka intézmény. Sze­repeinket egyszuszra, elejétől vé­géig egyfolytában adjuk elő, pro­dukciónk a nézőtérnek szól. A színész többnyire el van ragad­tatva magától. A közönség tap­sol, a kritikusok dicsérik, meg­• Daniel Olbrychski. győződése, hogy ő egy zseni. Ám a filmben, még ha úgy Is érzi, hogy játéka remek volt, amikor a vásznon szembekerül önmagá­val, a valósággal, az merőben különbözik addigi elképzelései­től. A film engem mindenekelőtt alázatra tanított, bizonytalanabb lettem önmagámban. Ez persze, egészséges. Talán, ezeknek a ta­pasztalatoknak köszönhetem, hogy megmaradtam itt a Nemze­ti Színházban. Ennyi év után visszatekintve; milyen Hamletnek érzi magát? — Tudtam, hogy nem ellen­őrizhetem magam, a próba alatt. Nem nézhettem vissza, hogy mi­(6.) A „nemi nyomornál" azonban mindenkit jobban izgatott most a félévi vizsga. Gergely kilátásta­lannak érezte a sorsát Úgy érez­te, semmi nincs a fejében abból, amit az elmúlt hónapokban hal­lott az előadásokon; olvasott, vagy jegyzetelt az anyagokból. Elgondolkozott azon, ml lesz, ha elküldik? Nem értette, hogyan le­hetett ő jeles a középiskolában? Gyakran beszélgetett másod-har­madévesekkel, akik eleinte ijeszt­gették a gólyákat, aztán elmond­ták. hogy ők közepessel, jóval, sőt, elégséges érettségi bizonyít­vánnyal jöttek az egyetemre. Ezek a beszélgetések, s az a tény, hogy közepesek is eljutot­tak a második évfolyamig, önbi­zalmat adott Gergelynek. Eszé­be jutott az a szeptemberi kije­lentése, hogy őt innen csak rend­őrrel lehet elkergetni. S nem azért, mintha büdös volna az ott­honi paraszti munka. Volt benne része, tudja mi az. Sőt szerette is a falusi életet, hiszen most is nosztalgiával gondolt az őszi föl­dekre, a behavazott kiserdőre, a túra, ahol magúik szerkesztette korcsolyával félnapokat csúsz­káltak a jégen. A barátokra, a lányokra, a húsvéti locsolásokra, az illatos tavaszokra, a nyárra. Nem azért. Hanem mert azzal, hogy őt ide küldték, hogy felvet­ték, egyben bíznak benne. Elhi­szik, hogy ő képes tanulni. Ma U előtte van édesanyja, aki a fel­vételiről értesítő papírt olvasva sírt és mintha kisfiú volna, meg­simogatta a fejét: — Tanulhatsz fiam. Te legalább tanulhatsz! Volt ebben büszkeség és ke­serűség is. Gergely mindkettőt megértette. Bátyja, nővérei nem tanulhattak. Inasok, majd segé­dek lettek, s tizenévesen ho­mályló műhelyekben cipekedtek. De akkor, a negyvenes évek vé­gén még ez is nagy szó volt. Emlékszik, amikor a bátyja be­fejezte a hat elemit és inasnak készült, eljött a tanító. — Klssné! Vétek ezt a jóeszű gyereket inasnak adni. Taníttas­sa. Brílliáns koponya. A taníttatáshoz azonban — ezt a tanító is jól tudta —pénz kellett volna. Az inas pedig már keres, valamit hoz a családba. Nem elvisz, hanem hoz. Brillláns koponya! A tanító­nak ez a megjegyzése jutott eszébe most is, amikor keserűen jött rá, hogy nem neki, hanem a bátyjának kellene itt tanulni, az egyetemen. Ö bírná. De Im­re. a bátyja már elrendezte a sorsát. Kovácsmester otthon, két gyerek apja. Neki, Kiss Ger­gelynek kell tehát állni a sarat, méghozzá minden áron. Otthon­ról olyanokat írtak, hogy ne tö­rődj fiam semmivel, te csak ta­nulj nyugodtan, mink itten dol­gozunk és előteremtünk min­dent, amire szükséged van. El sem hinnék otthon, hogy mit jelent tanulni. Te csak ta­nulj, fiam. Mintha ez olyan könnyű volna... Á vizsgaidőszak első napjának reggelén korábban kelt a szo­kásosnál. Lezuhanyozott, megbo­rotválkozott és leszaladt a tej­ivóba reggelizni. Törzsvendég­nek számított már ott. Ildikó — onnan tudta a nevét, hogy mun­katársai is így szólították — hosszú fekete hajával, fehér kö­penyben állt a pult mögött, s már az első napon, még szeptem­berben letegezte Gergelyt. Most is ő volt ott. — Mit kérsz, fiú? Gergely, már attól a kemény elhatározástól, hogy tanulni és tanulni fog. vidám hangulatban volt. — Ide figyelj! Ismered te Pe­tőfit? — s anélkül, hogy választ várt volna, már folytatta is: — Eszemadta kis barnája ... drága gyöngyöm, mit csinálsz te most? — és jóízűt nevetett. — Ismerem. Képzeld el, hogy ismerem. És azt is tudom, hogy ez két versből van. Viszont úgy látom, uram, hogy ön udvarolni is tud. Megérdemel tehát egy bőséges reggelit — mondta a lány és egy félliter kakaót, s két zsömlét nyújtott át egy tál­cán Gergelynek. — Ne viccelj. Ennyi pénzem nincs! — Most az én vendégem vagy! És most teljesen kivetkőzöm ma­gamból — mondta ugyancsak jókedvvel a lány, érezve a mon­dat furcsaságát. Arra kérte a fiút, hogy este találkozzanak. — Ne haragudj, de egy hóna­pig én semmire sem érek rá. Vizsgaidőszak van. Érted, hogy ez mit jelent? — Értem. De én megvárlak. Egy hónapig is várok. Gergely soha nem érezte ilyen felségesnek a reggelit, s míg evett, szándékosan nem nézett Ildikóra. A lánynak is sok dol­ga akadt, a tejivó' megtelt éhes, siető emberekkel. Az utolsó fa­latot már útközben nyelte le a fiú, rohant vissza a kollégium­ba. A szobában most ébredeztek a fiúk. Magához vette az idő­közben mégis megérkezett ró­mai jogi jegyzetet, egy ceruzát, lerántotta ágyáról az egyik pok­rócot, és lement a tanulóba. Néhányan már kuporogtak az asztalok mellett. Az ajtó csikor­gására felnéztek páran. aztán mindenki a könyve fölé hajolt. Gergely a fűtőtest melletti asz­talhoz ült. Beburkolta magát a pokrócba, kinyitotta a könyvet és maga elé suttogta: — Római jog! S ekkor Ildi hangját hallotta: — Este azért megvárhatnál. Lát­ta a lányt, amint áthajol a pul­ton, s a fehér köpeny kivágásá­ban egymáshoz szorulnak telt mellei. — Tehát római jog! — ismé­telte halkan és belemerült az anyagba. Elhatározta, hogy délig ötven oldalt átvesz. Tíz óra után vánszorogtak le a többiek. Bandi megállt mellet­te. — Hogy haladsz? Gergely fölnézett. — Ez nagyon érdekes, öregem! — ötvenedik oldalnál tartasz? — ámult el Karancsi, s Gergely csak most vette észre, hogy re­gényként olvasta az anyagot. Megijedt. Ebből baj lesz, gon­dolta, igy nem lehet tanulni. Ci­garettát vett elő. Bandi vele szembén ült le. — Azt tudod, hogy nem szabad megbukni? — kérdezte Bandi, miközben a jegyzetet lapozta. — Hát mit gondolsz. Miért tanulok? Még a lécnek sem sza­bad rezegni. Érted? — De az anyag állati nagy! — Vannak itt olyan harmad­évesek, akik elégséges érettségi­vel jöttek. Ha ők kibírták, ne­künk is bírni kell — s Gergely újra a könyv fölé hajolt. Karancsi, aki gyakorlati dol­gokban azonnal föltalálta magát, most irigykedve és elismerően nézte szeme sarkából Gergelyt, akiről szeptember óta tudja, hogy kemény akaratú ember. Azt persze nem sejtette, hogy azért Gergely sem volt olyan biztos a dolgában. Főleg ab­ban, hogy rezeg-e majd az a bizonyos léc, vagy leesik. A vizsga előtti este a 133-as szoba lakói átbeszélték az anya­got. Éjfél után oltották el a vil­lanyt. Másnap eldől minden. Legalábbis római jogból. Gergely jelesre vizsgázott; Bandi négyest kapott Csutor Miskával együtt. Szűcs, Pásztor közepessel az indexében lépett ki a tanszék ajtaján, Piszátyelt elhúzta a prof, de maga a fiú is elismerte, hogy nem tudott. A kudarc mégis letörte, még ebé­delni sem akart, A többiek vi­gasztalták és szidták. Nem kell megijedni, miért nem tanult. Gergely és Bandi vállalta, hogy felkészíti a pótvizsgára. Át kell menni. De most ne ezzel törőd­jön, hanem hajtson rá a töb­biekre, főleg a következő anyag­ra, az államjogra. Az államjogi tanszék vezető­jére úgy néztek a hallgatók, mint egy félistenre. Az ötven évesen is délceg professzor magas hom­loka, arcának markáns vonásai erős akaratot, fölényes tudást sugároztak. Tudták róla, hogy tagja volt 1944-ben Debrecen­ben az Ideiglenes Kormánynak; s hogy később ő is részt vett az ^alkotmány szövegének kidol­gozásában. Gergelyék szívesen jártak a 'tanszékre konzultálni. S bár az a tanársegéd feladata volt, a professzor is gyakran kö­zéjük ült. (Folytatása következik.) ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom