Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-19 / 246. szám

1977. október 19. • PETŐFI NEPE A I • A 25. Színház és a Déryné Színház Népszínház néven egye­sült. Az új Igazgató: Oyurkó László. Képünkön: Gyurkó László sajtótájékoztatót tart a Népszín­ház célkitűzéseiről. (MTI-fotó: Fényes Tanás felvétele—Telefotó—KS) Bővül a bácsalmási helytörténeti klub anyaga Mint ismeretes, az annak ide­jön Bácsalmáson oly reménytkel- tö élénkséggel tevékenykedő helytörténeti klub az utóbbi idő­ben nem nagyon hallatott magá­ról. Ez részint azzal is magyaráz­ható, hogy a tagok közül többen elköltöztek a községből, mások egyéb elfoglaltságukra hivatkozva tartották magukat távol a foglal­kozásoktól. Egészen az elmúlt évig így volt ez, mígnem a művelődési központ igazgatójának közreműködésével, 25 taggal sikerült megalakítani a honismereti bizottságot. A tagok Horváth Zoltán amatőr régiség- gyűjtővel az élen, nagy ügysze­retettel láttak a. szervező munká­hoz. Első ténykedésükként taná­csi támogatással nagy példány- számban felhívást sokszorosítot­tak, melyben kérték a lakosságot, ajánljon fel régi kéziipari szer­számokat, mezőgazdasági és ház­tartási eszközöket egy, a későb­biek során létesítendő falumú­zeum számára. A felhívás sajnos, nem járt eredménnyel, ez azonban nem csüggesztette el Horváthékat. Új­ból próbálkoznak, ezúttal az úttö­rők bevonásával, illetve sorom­póba állításával. A lelkes „régi­ségbúvárok’’, akiknek soraiban kisiparos, tisztviselő, rendőr, ta­nár, ipari munkás található, na­gyon bíznak abban, hogy igye­kezetük végül is sikerrel jár. Horváth Zoltán örömmel újsá­golta, milyen nagy segítségükre van az állami gazdaság, ahonnan a lebontásra kerülő tanyaépüle­tekben talált régiségeket megkap­ták, a tanács, amely helyiséget bocsátott rendelkezésükre. A már eddig összegyűjtött anyagot — régi paraszti, kéziipari eszközöket, népviseleti ruhadara­bokat, nemesi birtok- és ado­mányleveleket — kiállításon mu­tatják be. Ságodl Győző \ Hetvenöt éves a halasi csipke A halasi csipke népi iparmű­vészeti tennék. Iparművészeti voltát a csipkék művészi kom­pozíciói mutatják. A halasi csipke nem népi hagyomány kifinomult változata, hanem tudatos, makacs törekvés eredménye. Varrásának ötlete, s az első csipkék tervei Dékáni Árpád fejében születtek meg. Dékáni a helyi gimnázium rajztanára volt, lelkes híve, tagja a századvég Országos Iparművé­szeti Társulatának. Terveit mind­addig kivarrhatatlan álmoknak tartották, míg a Halasra költöző Markovits Máriának nem sikerült őket megvalósítani. Markovits már fiatalon elismert kézimunkázó volt, mai ítélettel őt is iparmű­vésznek nevezhetjük. Neki is csak az addig ismert technikáktól merőben eltérő mó­don sikerült kivarrnia Dékáni merész csipketerveit. Üjítása nél­kül nem született volna meg a halasi csipke, s nem vált volna a világon egyedülállóvá. A halasi csipkét ugyanis nem kelmére varrják, hanem hártyapapírra és merevítővászonra, amit a munka elkészültével lefejtenek róla. A csipke tehát kizárólag cérnából készül. De nem akármilyenből. Az alkalmas len Angliában te­rem. A belőle készült vékony cér­naszál meglepően erős. Markovits Mária szakmájának megszállottja, szenvedélyes újító­ja volt. Az alig néhány velencei csipkeöltés ismeretében végül is évtizedek alatt 62 féle öltést ala­kított ki. Ennyiféle pókhálófi- nomságú rajzolattal lehet kitölte­ni a csipke kontúrfonalai közti felületeket. Ez teszi lehetővé a tervek páratlanul változatos meg­jelenítését. A csipkevarró a kitöl­tő öltések összeválogatásával tud­ja munkáját magas művészi fo­kon végezni. Egy új terv megva­lósításához hozzá tartozik ez az előkészület is. S ettől, meg a min­tát kirajzoló kontúrfonaldc bravú­ros vezetésétől vált népivé az ere­detileg csak iparművészeti ter­mék. Művészetének egyik éltető eleme ma is a csipkevarrók alko­tó hajlama. Születésekor — 1902-ben — a halasi csipke jelképe volt a meg­újulni kívánó magyar iparművé­szeinek. A korabeli dokumentu­mokat olvasva meghökkentő a ne­ki szánt szerep. Az ország a szá­zadfordulón —, s talán ez a leg­meglepőbb — több pénzt fizetett ki díszműáruk behozataláért, mint bármely más áruért. A végre megszületett „versenyképes” csip­kétől nem kevesebbet vártak, mint a honi kézműipar felvirá­goztatását, az ország fizetési mér­legének javítását. Ez pedig ábránd volt. Néhány tucatnyinál többen sosem tudták megtanulni varrásának művésze­tét. Számottevő eredményt pe­dig csak akkor érhettek volna el, ha százak és ezrek készítik a csipkét. Nem kedvezett a kor sem. A divatban egy-két évtized alatt megfogyatkoztak a csipke- díszek. A 20-as években pedig végleg hátat fordított az öltözkö­dés a múlt századok ízlésének. A halasi csipke kuriózum volt megszületésekor, s az is maradt. Hiúba aratott sikert világkiállí­tásokon, hiába zengtek róla dics­himnuszokat a korabeli kritiku­sok. A csipkevarrásból nem lehe­tett megélni, a műhelyek sosem hozlak hasznot, termelésük sosem volt jelentős. Egy-egy alkalmi megrendelés alkalmi sikerei kö­zött évekig anyagi gondokkal küszködtek a varrók. A csipkevarrás művészete való­jában többet halódott, mint vi­rágzott. Története nagyratörő ter­vek és üzleti kudarcok ismétlődé­se. Nem volt mentes ettől a fel­szabadulás utáni Időszak sem. A legutóbbi mélypontot 1970 körül érte el. Egyre kevesebb varró fog­lalkozott vele, fogytán volt a cér­na. s nem akadt tervező, aki ala­posan felfrissítette volna a kol­lekciót. A divat és az életmód pedig úgy tűnt, hogy végérvénye­sen nem kedvez a csipkének. A megújulás halaszthatatlan szük­séggé vált. Ezt ismerték fel a hi­vatott intézmények, s adtak kellő támogatást hozzá a Csipkeháznak, illetve a Kiskunhalasi Háziipari Szövetkezetnek. Az elmúlt néhány évben máris jelentős sikereket értek el, ame­lyekkel évtizedekre megalapozták a jövőjüket is. Ezekről számol be a szövetkezet elnöke, Oláh G yörgyné: — A varrók utánpótlása meg­oldódott. Év végére begyakorol­ják a munkát a fiatalok, ezzel ti­zenötre emelkedik a létszám — pedig pár éve már csak ketten • 1906 táján készüli szélcsipke, Dékáni Árpád terve, • Terítő a harmincas évekből. Jobbra: Kodály Zoltánnak 1957-ben készült ajándék. varrtak csipkét. Sikerült har­minchét kiló cérnát elkészíttetni az Újpesti Cérnagyárban, termé­szetesen import lenből. Ez a mennyiség legalább két évtizedre elegendő. Az idén még csak egy kilót használunk fel, jövőre azon­ban már másfél kiló cérna kell, s úgy tervezzük, hogy ezen a szinten tartjuk a „termelést”. 9 A Csipkeház múzeumának leglelkesebb önkéntes idegenvezetője, Oláh Györgyné, a háziipari szövet­kezet elnöke. • Balra: a csipkevarrók munkaterme. Ebből kitűnik, hogy nem éppen anyagigényes a csipke. Idén még­is 600 ezer forint értékűt varrunk ki, az árbevételnek azonban csak­nem a fele dotáció. Nálunk és a Népművészeti Vál­lalat boltjaiban kapható a csipke — az utolsó darabig idehaza talál vevőre. Más kérdés, hogy jó ré­sze mégsem marad az országban. Egy-egy keresett darab 500, ezer, kétezer forintba kerül. Nem tartjuk célnak, hogy a gyűjtők ezután is ára alatt vá­sárolják a csipkét. Exportjára egyelőre nem gondolhatunk, nincs is rá vállalkozó cég. Ennek meg­szervezéséhez a gyártás növelése mellett szükséges a nemzetközi hírnév helyreállítása is. Ugyanak­kor elengedhetetlen, hogy hozzá igazítsuk a kollekciót az Igények változásához. A halasi csipke ru­hadíszből lakásdísszé vált. Ezt szeretnénk elismertetni új min­ták, új alapanyagok munkábavé- telével. Természetesen erre a változásra igyekeztünk alaposan felkészülni. Egy évvel ezelőtt pályázatot ír­tunk ki csipketervezésre a Népi Iparművészeti Tanács, a HISZÖV elnöksége és a Kiskunhalasi Vá­rosi Tanács támogatásával. A minden tekintetben sikeres pá­lyázaton kilenc tervet díjaztunk, s az ezek alapján készült csipkék már az idén láthatók lesznek. Mégpedig december 15-től a kis­kunhalasi MÁV szakszervezeti székházban nyíló kiállításunkon! amelyen bemutatjuk a csipke 75 éves történetét. Az idén ez lesz a negyedik ki­állításunk. A nyáron,a Fővároel Művelődési Házban és aL Szent­endrei Művelődési Központban, a napokban pedig Ausztriában a Grázi Vásáron Voltak láthatók a csipkék. Mindhárom rendezvény eredményes volt. □ □ □ Az eddigiek arról tanúskodnak, hogy ismét fellendülőben van a halasi csipke. Ez azonban nem elég biztosíték a jövőre. Tudják ezt a szövetkezet vezetői is, ezért legdédelgetettebb tervük: egy csipketervező Iparművész kineve­lése. A most szakmát szerzi csipkevarró lányok valamennyien gimnáziumba járnak — ennek vállalása szinte feltétele volt,’ hogy kitanulhassák a mesterséget. S ha lenne köztük valaki, aki el­jutna az Iparművészeti Főiskolá­ra, s mint textilművész térné vissza a Csipkeházba —, annál nagyobb örömmel senkit sem tá­mogatnának. Zsembery Ágnes VIDOR MIKLÓS: Kórházi éjszaka A h ekük ás utazó kiköhögte magát, aztán visz­** szafordult Lalikéhoz: — Hát hol volt nekem egy ötszázasom? Mikor kifizettem a vacsorámat a Pannóniában, negyven pengő maradhatott a zsebemben cakk-paikik — Akkor hogy merte meghívni mégis a nőt, Lázár bácsi? — Hogy mertem, hogy mertem, jó vicc! Nekem senki se adja a bankot. Éjfél után szépen beko­pogott a szobámba, akármilyen nagy reklámot csi­nált magának. Persze, akkor még én sem ilyen görbére sikerült metélt tészta voltam, tudja, Lalika. Beállhatott volna hozzám inasnak! A kamasz előbbre húzódott, amennyire combig gipszelt lábszára engedte. — Éls aztán? — Reggel kérte az ötszázast. Mondom neki: — Várj, angyalom, míg a boltok kinyitnak. — Hogy­hogy a boltok? — aszongya. — Hát ötszázast csak űtt kapni, nem? — Mi az, hogy ott kapni? — Hát égót — bökött a mennyezeti lámpára Lázár —, csak abban van ötszázas, nem? Kipukkadt a röhögés. Most szólalt meg az öreg Torma. Reszelősen, ér­desen: — Nem szégyellik magukat, itt viháncolnak, mi­kor ... — a mérnök ágyára bökött. Hirtelen csönd lett. szégyellős némaság, mintha ezzel visszahívhatnák a vastag nevetéseket. — Annak szegénynek már úgyis mindegy... — legyintett Lázár. — Reggel még rágyújtott... — Az... — bólogatott a mérnök túlsó szom­szédja. Torma homlokán keresztbe futott két ránc. Ijedten a mérnök éjjeliszekrényére pillantot, de már nem látta ott a pakli cigarettát. A nővér nyitott be, hogy kiossza a vacsorájukat. — Már megint sárgaborsó... — húzta el a szá­ját Lalika. — Adja át kézcsókamat a szakácsnőnek, Gizi — hárította el a tányért az utazó. A mérnöknek már nem is hozott semmit a nő­vér. Megállt az ágyánál, fölé hajolt, figyelte egy kicsit. Torma kezében megállt a kanál: — Nagyon rosszul vtan? De az ápolónő semmit se szólt, elfolyt az arca, megvonta vállát és kiment. Két perc múlva ott volt az ügyeletes orvos. Szösz- mötölt valamit az eszméletlen beteg mellett, aztán behozatta a spanyolfalat. I/' edélytelen hideg ült a kórtermen. Lázár bele ^ sem fogott, most nem akadt volna hallgató­ja. A tálcán az elszedett tányérok. Torma bácsié csaknem érintetlen. Kilenckor eloltották a lámpát, csak a takarók, párnák sustorogtak, egy-egy ágyreccsenés, amint álomhoz fészkelődtek a betegek. Még Lalika se pusmogott, nem kellett rászólni. — Jó éjszakát — dörmögte Torma. Éberebb volt a hangja, mint kora reggel. Kín­lódva gyúrogatta bajuszát. A cigarettára gondolt. Tegnapelőtt látogatáskor hozta az asszony a két pakli Kossuthot. Elég lett volna neki vasárnapig. De tegnap a mérnök kölcsönkérte az egyiket. Es. most ott az ágya előtt a spanyolfal. Rendes ember volt a mérnök. És mindjárt vele lett a legjobba. Nem is csoda, az Ilyen vizesnyol­casok meg agyafúrt vigécék közt, akiknek foly­tan azon jár az eszük, kit hogyan lehet becsapni. Mint ez a Lázár az ötszázasával! Ilyenekkel di­csekszik. Az utcai lámpák beszűrődő fényében lebegni lát­szottak az ágyak. Egyazon hajó vitorlái, röpítik őket éjszakák és nappalok mély vizén. Csak nem ugyanabban a kikötőben lépnék majd partra az utasok. Meghunyorgott. Mintha szédülne. Nyugtalanul megfordult, fölemelkedett kicsit hallgatózni. A spanyolfal mögül szeretett volna elcsípni egyetlen vékony lélegzétnyi neszt. Valaki fűrészelve horkolt. Az is lehet, hogy vége van már. Az ajtó felé fülelt. Semmi. A folyosón is az a de­rengő csend. Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek! Haljon meg a beteg nélkülük. I_Jolnap megint látogatási nap. A mérnökhöz bejön majd a fia meg a menye. Mindig kö­rülüli az ágyát négy-öt látogató. Látszik rajtuk, hogy tehetős emberek. Tálcaszám hordják a cuk­rászsüteményt, múltkor meg déligyümölccsel állí­tott be egyikük. De a cigarettát, azt elfelejtették! Azt neki kel­lett kölcsönöznie. Az asszonyt látta maga előtt, az elfonnyadt, görbült hátú kis öregasszonyt, amint a félhomályos ablaknál hunyorogva hajtja a varró­gépet. Úristen, mennyit kell összefércelni neki, míg megkeresi egy pakli Kossuth árát! És ő már nem segíthet« Ilyen reszketős kézzel nem lehet hajszál- rugókat operálni. Az órásszövetkezetnek is a fia­talok kellenek. Viszketett mindene. Nem bírt fekve maradni. Óvatosan kikászálódott, szalmapapucsába bújt, és elindult a sarok felé. A terem aludt már. Eltapogatózott. A pihegő csöndben süket ürességet lehelt az a nagy fehér folt. A semmi maga ásított belőle. S megállt a levegőben tömören, kietlenül a bizonyosság. Az ajtón besuhamt az éjszakás nővér. Csak a kis Saroklámpát gyújtotta föl. — Ejnye, Torma bácsi! Az öreg megzavarodott. Már botorkált vissza az ágyához. Csak onnan motyogta: — Azt hiszem, vége... A spanyolfal mögött nem láthatta tisztán a moz- dutatokat, inkább érezte csak, hogy a nővér fel­jebb húzza a takarót, leborítja a mérnök fejét. Mikor előkerült, parányit bólintott az öregnek, mintha röstellné, ami ott a fehér lepedővel bevont faikeret mögött történt. A villany kialudt, megint nesztelen feketeség. Ha szólna holnap a mérnök fiának, visszakérné tőle... hiszen nincsen abban semmi. Ha neki len­ne fia... de hát ők ketten maradtak, támasz nél­kül öregkorukra. És akkor még ez is: elviszik elő­le a másvilágra, amit az asszony megkoplalt, öt lopja meg szegényt, ha veszni hagyja, Mocorgott tanácstalanul, nem sikerült elaludnia.' Ugyanazt őrölte magában. Csak a sajátját kéri vissza, az jár. De mit szólnának itt a többiek. Az a nagyszájú vigéc mindjárt kiviccelné. Mert az öltszázas az rendben van, az hőstett — de az ő nyomorult pakli cigarettája, az más... Hogy van az, hogy a kisember jussa, az mindig más? Hajnalban két ember állított be, egyikük cédu­lát tartott a kezében, onnan betűzgette: — Reve ... tov... szky Kálmán — Revetovsz-' ky! — ismételte meg hangosan, s körülnézett a te­remben, mintha azt várná, hogy a halott mégegy- szer, utoljára, hangos „jelen”-nel válaszoljon, ahogy a regula előírja. — Micsoda kacifántos egy név... — csavarta meg fejét a társa. Elvitték, A teremben egyszerre nappal lett. Az üres ágy már nem jelentett semmit. Hallgattak ró­la szemérmesen. Lázár álmos hangja bukdácsolt elő két ásltái közül, mintha mi sem történt volna: — Hogy aludt... Lalika? Hát ilyen egyszerű ez. Mindjárt folytatják _ az ötszázast. Jön csörömpölve a reggelivel a nővér nemsokára. Aztán majd Revetovszkyék az öregül» holmijáért... A nap szilánkokra hasította az ablak üvegét. LI ogy ő kinyissa a száját amiatt a nyavalyás n cigaretta miatt? Hát lenne képe hozzá? Az se igazi: gavallérnak lenni a semmiből, lenyelni, megkoplalmi, kinek mi köze hozzá! Megmutatni,’ hogy az öreg Torma ajándékozhat Revetovszky mérnökéknek három forintot Befordult a falnak. Már nem Is haragudott <■ halottra. ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom