Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-13 / 241. szám

1977. október 13. • PETŐFI NÉPE • g „FORDULJUNK INKÁBB TÓTH-HOZ.. " Kicsinyeink egészségéért Erdei Ferenc, a makói születé­sű iró, agrárközgazdász, tudós és politikus sok szállal kötődött a Duna-Tisza közéhez. Itteni falu­kutató útjai során jutott el elő­ször a XVIII. század elején tele­pített faluba: Hartára• A német­ajkú lakosság szorgalma megra­gadta. „A hartai zsellérek min­den távolságra elmennek munka után, s lankadatlanul dolgoznak otthonmaradt családtagjaik is. Rendes, tiszta és módos is falu­juk, háza még a legszegényeb­beknek is tornácos és padozatos" — írta 1937-ben. ‘ A felszabadulás után rendsze­resen járt Hartára. Különösen a makóitól eltérő módszerű hagy­matermesztés izgatta. Sok prob­lémában adott tanácsot, és ta­pasztalatokat szerzett 6 maga is. A hartaiak szívesen emlékeznek minden látogatásra; akár tsz- közgyülésen, akár a határban ta­lálkoztak vele. Halála után az egyesült Béke és Űj Élet Termelőszövetkezet felvette Erdei Ferenc nevét. Azó­ta példamutatóan ápolják a név­adó emlékét. Életének, munkás­ságának megismertetése volt a cél, amikor az elmúlt nyáron ve­télkedőt hirdettek a szövetkezet szocialista brigádjai számára, „Ki tud többet Erdei Ferencről?” címmel. A brigádokon kívül há­ziversenyek már lezajlottak. Az elődöntőkre novemberben, a dön­tőre pedig decemberben kerül sor. A vetélkedő előtt több elő­adást tartanak a brigádtagok ré­szére, s novemberben az Erdei Ferenc-emlékkiállitást is megnéz­hetik majd, hogy könnyebb le­gyen a felkészülés. A hasznos akció elindításában a termelőszövetkezet vezetősége mellett kezdeményező szerepe volt a MEDOSZ megyei szerveze­tének, s a sikeres lebonyolítás ér­dekében közreműködik a Katona József Megyei Múzeum is. makömek a magyarországi pá­pája! Mindeddig a koraszülöttek 10 százalékát sújtotta ez a megbe­tegedés. Dr. Tóth György még Szegeden elkezdett, s azóta Kecskeméten is bevezetett mód­szere viszont szinte teljesen meg­szüntette. Amerikai szerzők is hivatkoznak rá hiszen e megbe­tegedés kórokozóját élőben — mint mondja, „először ezen a sárgolyóm” — ő mutatta kd. Az előbbihez kapcsolódó rész­jelenség a csecsemő- és gyermek­kori gombás tüdőgyulladás. Foko­zott érdeklődéssel foglalkozik e témával csakúgy, mint a 0—2 éves korú gyermekek vizeletszű­résével. Ehhez a munkához — lappangó betegekkel — ő fogott először, majd a tevékenységbe bevonta valamennyi gyermekgyó­gyász fő- és körzeti orvost is. Módszerével a fejlődési rendel­lenességek kiszűrhetők és idejé­ben gyógyíthatók, illetve a vese­betegségek krónikussá válása megelőzhető. Egy heveny vese­medence-gyulladás ugyanis a gyermekkorban még gyógyítható, a krónikus esetek azonban so­ha, vagy alig. Tragikus tény, hogy olykor 16—20 évesek gyó­gyíthatatlanok. — Rádöbbentem, hogy már egészen zsenge korban szűrni kell, így sok katasztrófa elkerül­hető. Nem közömbös a kérdés anyagi, gazdasági oldala sem. Egy veseelégtelenségben szenve­dőnek az életben tartása (hemo- dialízissel) az államnak évente 250—300 ezer forintjába kerül. Ezzel szemben a megye 0—2 éves korú gyermekeinek szűrővizsgá­lata összesen mintegy 200 ezer forintból elvégezhető. E két tétel szembeállítása önmagáért beszél. Igyekeznek felderíteni a cukor­betegeket is: a szülők megbetege­dése alapján, az életkortól függet­lenül gyermekeknél is elvégzik a szűrést. Anyagcsere-vizsgálato­kat is folytat Tóth doktor, lel­kes orvosgárda közreműködésé­vel. Nem csoda, hogy a kecske­méti megyei kórház orvosaira mind több tudományos ülésen, kongresszuson „odafigyelnek”. □ □ □ Végezetül azt kérdeztem a fő­orvostól: van-e valamilyen „ars medicinalis”-a, orvosi hitvallás«. Hosszan töpreng, majd halkan válaszol: — A mi tudományunk a téve­dések tudománya. Ennek ellené­re hiszek benne. Az ember el­olvas két tonna könyvet, mégis milyen keveset tud a biológiáról, az életjelensógekről I Csodálatos valami az élet, amelynek tanul­mányozásánál nincs szebb fel­adat. Számos talány áll még előttünk, de közelebb kerülni megfejtésükhöz, a ma még isme­retlen tényezők felismeréséhez: ez a kötelességünk, hiszen erre tettük föl az életünket. Jóba Tibor A III. kecskeméti Zománcmű­vészeti Alkotótelep hatásának és eredményeinek az utólagos elem­zését megkönnyíti, hogy a művek többségével saját környezetükben, a Széohenyivárosban nap mint nap találkozhatunk. Befogadásul^, vagy elutasításuk „tetten érhe­tő”. Lemérhető, hogy a jó szán­dék milyen eredményt szült, hi­szen a legjobb elképzelés is csak annyit ér a köznek, amennyi megvalósul belőle. Arányok és jelek Az Akadémia körút környékén elhelyezett zománctáblák első ta­nulsága azonnal szembetűnik: a műhelyben óriásinak ható művek eltörpülnek az épületeken, mert a műtermi arányokban gondol­kodó alkotók nem érezték át a léptékváltás szükségessé­gét. A kedve­zőtlen hatást még fokozza az alkotások „ma­gasra” helyezé­se, a szem lá­tószögéhez is jobban kellett volna alkal­mazkodniuk a tervezőknek. Mindkét jelen­ségben közre­játszik a zo­máncművé­szek és az épí­tészek szoro­sabb együtt­működésének hiánya; a pár­beszéd ugyan elkezdődött, de még korántsem nevezhető gyü­mölcsöző mun­kakapcsolatnak. A Széohenyivárosban elhelye­zett zománcművek hiányérzetet ébresztenek, mert az alkotótele­pen megtartott előadásokon és vitákon megfogalmazott szándék és elképzelés egyelőre nem való­sult meg. Miről is volt szó elő­zetesen? ... Olyan művészi, te­hát esztétikai értékkel bíró tá­jékoztató, eligazító táblák készí­téséről. amelyek tulajdoniképpen kettős értelemben jelek. Egyrészt informálnak, eligazítanak (mint például a KRESZ-táblák), más­részt művészi értelemben vett jelek, amelyeknek mélyebb je­lentéstartalmuk van. Itt lenne nagy szerepe például a folklórkincshez való kapcsoló­dásnak- A népművészeti mintái néhány elemből, azok ismétlésé­ből, variálásából épülnek fel: a szőttesek, hímzések, faragások mégis változatosak. Az ilyen szel­lemben fogant zománckísérletek a legsikerültebbek — mint pél­dául Petrilla István tervei és mű­vei. A sokszorosíthatóság. az ipa­ri gyártás lehetőségét teremtik meg; az elemek változából nagy­számú, „egyediként” ható mű hozható létre. Azok a kihelyezett művek viszont, amelyeknél a zo­mánc csak ürügy, hagy szobrot, plasztikát hozzanak létre, nem tarthatók célszerűeknek. Mert ha egyik-másik csak aként akar el­igazító lenni, hogy „abban a ház­ban lakom, amelyiken egy zo- máncos versenyló van", akkor ennek a célnak jó köztéri szob­rok is megfelelnek — a táborban készített alkotásoknál talán job­ban is... Gyámhatóság?... Első „építészi” következtetés: vállalni kell a díszítőelemek sok- szorosíthatóságát, „iparosíthatósá- gát”, miért ez az eljárás olcsó. Ez a tény pedig a jelen gazdasági körülmények között egyenlő a megvalósíthatósággal. Tehát a zománctelep résztvevőinek vállal­niuk kell az iparilag gyártható elemekből való építkezést. Az említett elvet következete­sen megvalósítva (sajnos nem zo­máncban), csak a kiállításon lát­hattuk Koncz Béla három tér­plasztikáján. Hasonló alkotások­kal szívesen találkoznánk a Szé- chenyivárosban. Ezeket a szabad­ba kívánkozó, térbeli műveket talán zománcozott öntvényele­mekből is össze lehetme állítani. A gyárthatóság követelménye talán riasztónak tűnik, hiszen a lakótelepek túlnyomó részét is „iparilag gyártott” elemekből, pa­nelokból építjük fel. Az ered­mény pedig: sivárság, monotónia, amelyet épp a zománccal kíván­nánk emberibbé tenni. Az uni- formizáltság azonban nem szük­ségszerű, csupán napjaink rossz gyakorlata. Sokkal inkább az a törvényszerű, hogy az építőkocka játékból a gyerekek igen ritkán raknak össze két teljesen azonos várat. Márpedig a zománc ese­tében nemcsak az egyes elemek formájának, hanem — azonosság esetében — a színeknek is meg­különböztethető szerepük van. A változatosság lehetősége tehát szinte végtelen. Utcák és elgondolások A szabadtéri kiállítás összha­tásában is vegyes képet mutat. Ez nem is lehet másképp 5 heti munka után, hiszen különböző egyéni elgondolások kerültek egy­mással térbeli-időbeli összefüg­gésbe- így nem is válhattak egy­mással rímelő, ellgazító-tájékozta. tó rendszer elemeivé. Ezt a kö­vetelményt csak rendszerszemlé­letű elvek alapján lehet kielégí­teni. Erre Kótai József tervén lát­hatunk érdekes kísérletet. A ház­szám, utcanév és eligazító táblák egységes rendszere átgondolt kon­cepcióra vall Morelli Editnél is. Más kérdés — s nem az említett alkotókat illeti —, hogy helyes-e ott is utcaneveket adni, ahol nincsenek is utcák. A terveket látva azonban remélhető, hogy a Széohenyivárosban és talán Kecs­kemét egész területén egyszer majd kicserélik a hagyományos házszám és utcanév táblákat és helyettük egységes rendszert al­kotó, egymástól azonban mégis különböző „táblákat” láthatunk. És még valamit. Ha a zománc- művészeti alkotótábor célkitűzé­seit úgy tekintjük, mint a lakó­telepek „emberségesebbé tétele” ügyének részét, akkor még na­gyon sok tennivalónk van a jól hasznosítható és esztétikus sze­métgyűjtői:. padok, telefonfülkék, buszvérók létesítésével is. Hiszen ezek is lehetnének iparilag gyár­tott elemekből, változatos for­mákban össíierakhatók, színezhe- tők — és alakíthatnának össze­ségében egy lakótelepenként nagy tömbönként változó sajátos ar­culatot. Ezekkel is érdemes lenne kí­sérletezni, mert a költségek el- enyészőek, egy-egy lakás árához viszonyítva. Az így kimunkált el­vek viszont egyszer talán a házaik tervezőire, kivitelezőire Is vissza­hatnának, hiszen, az Igazi köl­csönhatás ez lenne egy építész szerint... Kovács Ferenc csak számított az ajándékra. Vir­gonc ugrándozásával majd kiveri a finomságokat a néni kezéből, míg az az újságpapír-tányért le tudja tenni egy fa tövére. Az apróság megnyugszik. Még. sem a „mamáját” kebelezi be a kutya. Ahogy az állat mértékle­tes tempóban falatozik, egyre többször megnyalintja rózsaszín szájacskáját a parányi lány is. — Apu, adjál még szendvicset! — Mindjárt odaérünk már ma­mához, addig kibírod. Már el is szállt az éhség. Űj észrevétel veszi át a helyét. — Hogy tette le az a néni a .táskáját, nézd, apa. — A virágok közé. — Összetöri. Meg piS2Íkos is lesz a táskája. Földes... ApHi, miért nem sajnálja a virágot a néni? Hát ez kényes kérdés. Lakite­lekig se lehet kibogozni... Saj­nos, ők nem jöttek tovább. így én se tudom a választ. ... Űjságolvasásassal folytatom az utat. Nehéz átállni a kis kofa csicsergő érdeklődése után a szür­ke, néma betűkkel való társalgás­ra. Pláne, hogy ezt kell olvasnom: „Robotpapát kostruált egy angol elektromérnök... A „Robi” ne­vű robot tud mesélni, énekelni, sőt sok tipikus gyerekkérdésre vá_ laszolni is. „Robi" erélyes is tud lenni, ha a gyerekek rosszalkod­nak, vagy civakodnak, rájuk szól; hagyják abba, vagy nyomban ágyba küldi őket.” Technika mindenhatósága ide, vagy oda. Micsoda sivár lenne a világ, ha kedves kis útitársam­hoz hasonló emberpalánták ro­botpapán keresztül ismerkedné­nek az élet csodáival! Tóth litván — Az a kép ott nem csu­pán művészi értéke miatt függ a falon — mondja be­szélgetésünk kezdetén mo­solyogva dr. Tóth György, a kecskeméti megyei kór­ház csecsemő- és gyermek­osztályának vezető főor­vosa. A fest­mény — talán felvételünkön is látható — alföldi tanya- csoportot áb­rázol, az elő­térben egy lombja vesz­tett fával. — Mélyről jöttem, a Viharsarokból, ahol bi­zony annak idején nem volt ép­pen rózsás az élet. Szüleim cse­lédemberek voltak, s — jobb er­ről nem beszélni, de — korán megismerkedtem a nyomorral. Nagy nehezen — pártfogók nél­kül, csupán a tanulmányi ered­ményeim alapján — kerültem, többszöri próbálkozás után kö­zépiskolába. 1951-ben érettségiz­tem, de közben addig is kemé­nyen dolgoztam. Apám elsajátí­totta a bolgárkertész-tudományt, mellette szorgoskodtam. Nem­hogy nyári vakációkra nem fu­totta, hanem a délutánjaim is munkával teltek, s az aznapi lec­két hajnalonként kellett megta­nulnom, elkészítenem. Mint egyetemista is minden nyáron dolgoztam. Életem első igazi nya­ralására csak tanársegéd korom­ban került sor: szakszervezeti beutalóval jutottam el, 30 éve­sen, a Balatonhoz. — Tanulmányaimat 1957-ben a Szegedi Orvostudományi Egye­temen fejeztem be. Négy óv múlva szakvizsgáztam, majd 1971 végéig a SZOTE gyermek­klinikáján dolgoztam. Igen sokat köszönhetek, s örökké hálás va­gyok dr. Waltner Károly pro­fesszornak, akiinek meghívása jut­tatott a klinikára. Nemkülönben meleg szívvel emlegetem az ő utódját a klinikai igazgató tiszt­ségében, dr. Boda Domokost, akiit második mesteremnek tekintek. Kecskeméten hatodik éve dolgo­zom. □ □ □ — Négy nagyszülőm közül csu­pán egy volt magyar, a többi né­met, szláv. Gyerekként anyai nagyszülelmniél éltem, ahol a szlovák szó járta. Magyarul csak később tanultam meg. Erre az örökségre vezethetem talán visz- sza nyelvtanulási készségemet, hájlamomat nem kevés idióma elsajátítására. Sokat köszönhetek ennek pályámon. Már a középis­kolában a legjobb francia-tanuló voltam. Emlékszem, hatodikos­ként ásványtan óráról hívatott át francia tanárom a nyolcadik­ba. Beállítottam, amúgy csizmá­sán, kucsmásan, zsellérgyerek módjára. A táblára írt szövegben levő két hibára egyetlen nyolca­dikos sem jött rá. Én pillanatok alatt kijavítottam. „Te akár már most érettségizhetnél franciából!” — ez az elismerés volt a jutal­mam. — Az egytemen céltudatosan igyekeztem bővíteni nyelvismere­temet. A zsebpénzem rovására heti egy különórát vettem fran­ciából. Majd elkezdtem németül tanulni, ezután pedig az angol következett, intenzíven, heti 8 órában. Jellemző epizód annak bizonyítására, mennyire elmé­lyedtem a stúdiumban: észreve- szem, hogy. a gyermekünk fölült az ágyában. „Gyere anyuka, ül a bébi!” — kiáltok ki a feleségem­nek. „Csak most jössz rá? Már két hónapja ül!” És itt kissé eiérzékenyül. — Áldott teremtés a feleségem — mondja, szinte önmagának. — A tehetség, a szorgalom, a kitartás mind kevés. Kell egy megértő társ, aki csaknem észrevétlenül leveszi a terheket az ember vál­láról. Nálunk ő tartja össze a családot, ő az ügyek intézője, így zavartalanul összpontosítha­tok a szakmámra, s hogy ennyi­re előrehaladhattam, abban neki oroszlánrésze van. Visszatérve még egy mondat erejéig a nyelvekhez: az egyete­men három évig tanult oroszul; ebből és a fa.ncia nyelvből egy­aránt kandidátusi vizsgája van. □ □ □ Tíz éve családjával együtt Al­gériába ment, ahol Grande Ka- bllie megye gyermekgyógyász fő­orvosaként kórházi, munkát vég­zett, három éven át. Itt meg­szervezte a csecsemő- és gyer­mektanácsadást (módszere azóta is „algériai modell”), a védőol­tások hálózatát. Két tudományos dolgozatot is írt, amelyek egyikét — Essai avec la Superamine — az Egészségügyi Világszervezet is átvette. A Superamin — fehérjé­vel dúsított tápszer az alultáp­láltság megszüntetésére. Dolgoza­ta e tápszer kipróbálásának, fo- gyaszthatóságának tapasztalatait elemzi, s foglalkozik azzal: mi­lyen eredmények érhetők el e készítménnyel az alultápláltság ellensúlyozására, illetve megszün­tetésére. — Algériában olcsóbb az élet, könnyebb a megélhetés. Csak ott-tartózkodásomnak köszönhe­tem, hogy például Mercedes-szel térhettem haza. Különben sose lett volna! Algérián kívül is számos or­szágban járt hosszabb-rövidebb tanulmányúton: Bécsben, francia és spanyol egészségügyi intézmé­nyekben, legutóbb pedig egy hónapig Helsinkiben. — Milyen témák érdeklik leg­főképp? — A koraszülöttek és újszülöt­tek pathológiás állapotai: a mé­hen kívüli élethez való alkal­mazkodás, a légzésfurikció, a tü­dők érettsége, az újszülöttek kal­cium-anyagcseréje, az újszülött­kor! vérzékenység. □ □ □ A másik speciális témája, szív­ügye a koraszülött típusú tüdő- gyulladás vizsgálata. Ilyen témá­jú kutatásait határainkon túl is jól ismerik. Mesélik, hogy az egyik kongresszuson így szólt az egyik vitázó: — Ne mi'döntsük el a kérdést, forduljunk inkább Tóth-hoz, hiszen ő ennek a té­KI TUD TÖBBET ERDEI FERENCRŐL? Tsz-tagok vetélkedője Hartán A z új farmer öl­tönyös apa aligha van még har­minc esztendős is. Kislánya meg négy év körül járhat. Mindketten Szolnokon szálltak fel a Lakitelek irányába menő pi. ros vonatra. S ettől kezdve a'pirinkó lány úgy szóval tartja apukáját, mint egy felnőtt. Ha csak magnóról hallaná a hangját valaiki, azt mondhatná: „Hü, de kisokos ez a gyerkőc. Biztosan valami agyonnevelt teremtés. „Mert hát első „nyilatkozatai” effélék. — Apu. Ugye, azért nem sza­bad fogdosni ezt a dóhánytartót, mert piszkos lesz tőle a kezem? — Mondd, azért van bekötve annak a néninek a karja, mert nem vigyázott? Vajon mibe üt­hette? — Képzeld, mikor a buszon mentünk az óvodába, Balaton Móni a szemembe kapott. Az ifjú apa mindenre készsé­gesen felel. „Persze”. — „Azt csak a néni tudja.” A harmadik megjegyzésnél valamivel bőbeszé­dűbb. — No és az óvónéni nem szólt Móninak? — De. .. Meg a hajam is meg­húzta Móni. Persze, a társalgásnak már en­nél a részénél rájönne mindenki, hogy nem olyan szívósan, kul­lancs módjára csimpaszkodó kis kérdezőről van szó, mint akin en­nek ellenére jót szoktunk mulat­ni a televízió szülőinevelő mű­sorában. Ezt a pici hölgyet meg látni kell. Az ember alig tudja levenni róla a szemét a gyönyörűségtől. Olyan takaros mindene. A fiúsra Jaj, ha a gépember...! nyírt szőkésbarna selyemhaja. Gyűszű szája, aminek a szélére ki-kidugja nyelvecskéje hegyét. Meg az a nagy szeme, amelyik pont olyan kék, mint a fehér blú­zára hímzett virág. No és az a rubintos fülbevaló! Az is ötszir­mú virág. Kötött, vállas hosszú nadrágja tulipiros, és csokor­nyakkendős, fekete mellénykés Donald-kacsák „sétálgatnak”! raj­ta. — Apu, mit is mondtál a múltkor; mik szoktak lenni azon a nagy vízen? — Mutat ki a ku­sza nádcsóvákkal szerencsétlen- kedő kubikgödrök pocsétáira. — Vadkacsák. Mikor a Tisza kiönt idáig. — Vadkacsák ... — Ismétli áhí- tatosan a csepp lyány; és hosszú pillái alól rárebben az egyik Do- nald-kacsára. Mennyi mindent ismer már a világból! Legyen az kukorica, ká­poszta, tehén, vagy köcsögökkel felsapkázott léckerítés, —, min­denről van szakszerű véleménye, amit észrevesz a hátrafelé futó világból. Ilyet is mond. — Igazán leszedhetnék már, hi­szen elvirágzott. Igaz, apu? — Ja, a tököt?... Az igaz, jó régen elvirágzott. Majd csak be­hordják ezt is. Jót habzsolnak be­lőle a disznók. Megállás. — Ez mi? — Tiszajenő—Vezseny. — Miért? — Mert úgy hívják a falut. — Miért nem Szolnoknak? — Mert ez másik hely. Gondold el, ha minden helynek ugyanaz lenne a neve, sose tudnánk, hol állt meg a vonat. — Hhü — rikkant vígan a kis­lány. — Akkor azt se tudnánk, hol szálljunk le mamánál. — Na látod. A babszem-lányka hálásan dől apja oldalához. Karja alá furako- dik. Hogyne, mikor ekkora rej­tély megértésére vezette rá apu­ka. Ügy, hogy öröm elképzelni, milyen biztosan ott állnak meg, ahol kell, s akkor... — Mikor leszállónk, mama csak néz: „Megjöttetek?" Meg Erzsi is vár, ugye? — Hátha ki se jönnek elébünk? Tiszakécákénél már roppant tá­jékozott vasútügyekben a kicsi. Elismételgeti magának többször — Kécske... Kécske... Ez Kécs- ke... Már abban is kiigazodik, hogy a beérkező ellenvonat: „Ugye, az meg Szolnokra megy?” — Ezer látnivaló a peronon. — Ni, de aranyos kiskutya! — Feltérdel az ülésre, s nem győz betelni a bozontos szőrű eb lát­ványával. öslakó itt a kutyus, amolyan mindenki barátja. Meg­szokta már az embereket. Ügy sétafikái az utasok lába körül, hogy egy pillanatra se hagyja ab­ba a lelkes farklöbogtatást. — Fi­gyeld, apu, figyeld! Mindjárt megeszi a mamáját. — Ezt arra az öregasszonyra érti, aki éppen újságpapírba csomagolt csont­csemegét kotorász elő kaskájából. A barátságos állomásőrző igen­ÉPÍTÉSZ SZEMMEL A MÜVEKRŐL Zománcalkotások a szabadban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom