Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
M I V 1 L 0 r> f “ Dobozy Imre hatvanéves H o D A LOM MŰVÉSZET Most október 30-án hatvanéves a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Négy évtizedes irodalmi pályafutásra tekinthet vissza. Mint annyian, sokan a magyar irodalomban 6 is versekkel kezdte, a kor legjelentősebb folyóiratai közölték munkáit. A történelem, a második világháború, a felszabadulás a politikai életbe sodorta: kommunista járási titkár, majd a Szabad Nép munkatársa, a népi demokrácia első tíz évének egyik legjelentősebb riportere, a valóság, az emberi szenvedélyek, a társadalmi mozgások pontos, érzékeny regisztrálója. Ez a valóságérzékenység a drá. niairó és a novellista Dobozy íróművészetének meghatározója. Minden témája mai életünk valóságból táplálkozik, akár mindennapi esemény a tárgya, akár rendkívüli sorsforduló. Izig-vérig korunk írója, aki jó szemmel, felelős társadalmi igazságérzettel ábrázolja hőseit, kortársainkajt. Először riportregényéórtt, „Az új Turkevé”-ért kapott társadalmi elismerést, a József Attila-díjat lí»52-ben, majd a falu életének ábrázolásáért, a „Felhő és napsütés” című regényéért. Ezek a művek az emberek sorsának magas művészi hőfokú ábrázolásán túl, már sejtetik azt a s zépi r adatomban szinte egyedül nála jelentkező új közéleti felelősséget, amely ma már Dobozy írásainak legfontosabb sajátossága. S itt nem holmi komoly, akadémikus, a művészi próteától idegen vonásra kell gondolni, hanem arra, hogy képes — sokszor megragadó humorral — ábrázolni azt a történelmi folyamatot, amin a ma felnőtt embere keresztülment. Drámai a Horthy-korszakbeli | jellemnek mozgásformáit írják le egészen a szocializmusig, illetve I azt, hogyan tudnak ezek a jellemek helytállni a szocializmusban, a kialakuló új élet-szituációkban. Drámáik, filmforgatókönyvek alapozzák meg egyre jobban kialakuló népszerűségét, a „Szélvihar". című színmű, a „Tegnap", a „Zápor" és „A tizedes és a többiek" című filmek, a „Mindennapi történetek" elbeszélés gyűjtemény talán a legfontosabb állomások. A „Holnap folytatjuk” drámája és a „Hegyoldal” című regénye is mai életünk konfliktusforrásaiból itatja nézőit, olvasóit, meggondol- koztatva, megdöbbentve, saját magúkkal való szembenézésre ösztökélve. Dobozy Imre művei az elmúlt négy évtized eseményeit a „kis- nagy emberek” létezésén keresztül ragadják meg, hitelességük forrása, társadalmunk pontos ismerete! S ez — a természetesség — népszerűségük forrása. Mert Dobozy népszerű író, olvasók százezrei várják új műveit, az életmű folytatását, melyhez most egy pillanatra, az ünnepélyes napon hozzáadódik sok jó kívánság. Mindnyájunk örömére és hasznára kívánunk Dobozy Imrének még sok, alkotásban gazdag, termékeny évet. (Sz. M.) MUSZTAI KARIM (baskír költő) rcií»ís Ezt a dalt anyám dalolta Ezt a dalt anyám dalolta karja közt míg ringatóztam ezt a dalt anyám dalolta útrakészen hogyha voltam Ezt a dalt anyám dalolta |J jaj de régen fekszik holtan I Egyre távolibb a hangja |i egyre közelebb a dallam Szikra szikra lángra csak a szél lobbantja de ha kihuny nem marad más csak a hamva Csepp a csepphez és belőlük tenger árad de a csepp csupán magában mind kiszárad A virágot a virágot mind dicsérik De egy virág? Letapossák vagy letépik Ember, ember utat épít a világon De egy ember? Hosszú fűben tűnő lábnyom A dicsőség — ne feledd el — nem talált kincs szörin-szálán vész az ember ha barát nincs Aki csepp azt csak a tenger vize védje Lábad nyomát lábad nyomát fű ne érje Ezt a dalt anyám dalolta karja közt míg ringatóztam ezt a dalt anyám dalolta útrakészen hogyha voltam Fordította: Dalos György Halmy Miklós pályája delelőben van. Futását nem a sikerek minősítik, inkább a viták és ellentétek, amelyek művei láttán, a „szakmán" belül feltornyosulnak. S a „szakma”, mint mindegyik együttes-élenjáróival és visszahúzóival — nemigen képes többre, minthogy saját lényege szerint ítéljen. Pedig a „szakma" ilyenformán sokkal inkább konzervatív, mint haladó; hiszen nem akadt eddig olyan kor a művészet- történetben, amelyben a nagy alkotók, az igazán hivatottak többségben lettek volna. Ez magyarázza a megszokottól való merész elfordulás mindenkori tagadását, az újítások sorsát, a felfedezések támad- tatásait. Halmy szembefordul a nyugat-európai festészettel; nem érzi testére szabottnak az idegen ruhát. Még közönségével számolva sem ringatja magát ábrándokba: „...a feledésbe hulló hagyományok, saját használható örökségünk felelevenítése, hatótényezői rangra emelése még'az igazán jóindulatú elmékben is szülhet visszatetszést, sajnálkozást, sőt megvetést s eléggé nem sajnálható módon értetlenséget." ' Művészetét a magyar népművészet motívumkincsére, jelképeire alapozza, miközben maga is képez olyan jeleket, amelyek az előbbiekhez hasonlatosak. • Emlékezés egy vidám huszárra. Halmy Miklós jelképnyelvéről Az előbbiek a magyar képírással feledésbe merültek, illetve művelődésünk felépítésében nem kaptak súlyt évszázadok óta, amióta nyugat felé fordulásunk igyekezete az ősi, 'keleti és a kezdeti egyházi — még szerves — művészetből is kirekesztette ezeket. Arról van szó, hogy szegényebbek lettünk a népi művészet nyelvével. Pedig ezáltal nemzeti műveltségünk még inkább bekapcsolódhatott volna az egyetemes művészeit nemzetközi áramába, hiszen — ha sajátosan is — a közös talaj által hasonlóságot mutatott azokkal. E hasonlóságok lényegiek és külsők is.voltak: a Nap jelképét, vagy a Holdét, a Világosságét, vagy a Sötétségét, de a népi, nemzeti ke- letkezés-mondiákét, vagy a barangolások állatfiguráiét összekapcsolta az emberiség újratermelődő történelme; s a felismerést a gazdag természet külső formái szervezték nem is oly véletlen egységbe. (Ezért van az,1 hogy ha a Kisfcummajsán kiásott kopjafa formáját szemléljük, önkéntelenül felidéződik bennünk a mexikói, vagy egyiptomi művészet hasonló céllal készült darabjainak emlékképe, s ezért találunk az észak-amerikai, vagy eszkimó művészettel oly rokontartalmú hazai megfelelőket.) Halmy megtanulta azt a jelképnyelvet, melyekből mondátokat, epikus, vagy lírai, de legtöbbször drámai műveket formál. Aki veszi a fáradtságot, az eligazodik művészetében. Ennyi, de ugyanakkor több is a számunkra szánt mondanivalója. A több pedig abból áll, amit mint szellemi lény, gondolkodó ember a századok múlásával, a civilizáció és kultúra fejlődésével felvett, értékelt és átdolgozott: ami művészi tartásában erkölcsössé érlelődött. S ez a laikus számára esetleg megfoghatatlan „absztrakt” „megoldásokat” nem adó dekorativitás lehet. Pedig az „absztrakt” egy madár lecsapó mozgásából kihámozott konkrét Megragadás: tárgyak, vagyon, szellemi kincs, minden ség megragadásának konklúziója, a lehető teljesség a megragadás fogalomkörén belül, tehát nem kevesebb, de több az egyszeri és megismételhetetlen cselekedetnél, vagy élménynél. Az ő szelleme nemcsak a tartalmiakból olvasható ki. Minden becsületes művészet maga válogatja meg a kifejezéshez legalkalmasabb anyagot, hiszen új nyelvet teremt magának új eszközökkel. Ez mérhető a gonddal — első látásra is —, amivel a mű készült; de megmérhető az ecset futásával, a foltok megmuakált- ságával is. Ha költeményekről volna szó, akkor a nyelvi, leleményeknek felélne meg a Halmy-ké- pek zsinórból, szögiből, papírból, fémből, lyukasztott-domborított vászonból, és ki tudja még menynyi mindenből való összeállása. Lágy, s kemény hangok kelnének’ életre bennünk, ha a formai elemek kapcsolódásaira, ellentéteire figyelnénk; sajátos versékre lelnénk e művek láttán, ha a népművészet kiemelt és átírt motívumait újabb jelentésben felfedeznénk, melyek szakítanak a megszokott formákkal, de elemi erejű újat nyújtanak, valami olyant, ami bennünk élt, munkálkodott, de teljes erejével mai önmagunkon valami miatt nem lehetett úrrá. Amiről lelkesedéssel szólunk,' annak hívei vagyunk. Halmy Miklós művészetével szemben nehéz közömbös lenni, már csak azért is, mert problémái a mi problémáink is, és megoldásait úgy tekintjük, mint közeli testvérét, aki az anyagi sikereknél többre becsüli, ha kutatásainak és tehetségének gyümölcseivel népe kultúráját szolgálja. Akkor is,’ ha a gáncsoskodás akadályokat rak keresztbe afe úján. Képeiről hosszan beszélhetnénk,' tematikai gazdagsága, konstrukciós megoldásai, színbeli kifejezőereje olyannyi eszmét sugall,’ hogy e szűkreszabott kéziratban inkább szellemiségét vázoljuk föl,' mintsem a Megyei Művelődési Központban kiállított képeinek konkrétumait. Aki megtekinti azokat, úgyis kénytelen lesz elgondolkozni a látottakon. Goór Imre ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ Elvadult ménesek Megdermedek a vasútállomáson. Szevasztopol felé lovak száguldanak — musztángok — elvadultak a háború alatt. Követem nyomait a friss pataköröknek, A hegyi legelőn, hol megszálltam veled, éjjelenként eldübörögnek elvadult ménesek. A vad csődör nagyapját agyonverték, pej-nagyanyját felnyergelték a megszállók, a tenyészkancákat elkötötték. Hej musztángok! Hej musztángok! Ki fosztotta ki a teázót, bankjegyüktől a bankokat? Hosszú sörénnyel futnak a musztángok. Vadak, vadak. Kövér legelőn éhezett az ínség, vadrózsa lett a tearózsa. Szelídből szökött a szelídség, elvadult mi nemesnek volt adósa. A közoktatás századában tekints a mélybarna szemekbe — dzsungel-vadság kerekre zártan magán-magányba bekeverve. A szénafűt pótolja más, ha hómezőben szügyig lábal? Szelídítés — elvadulás — pusztulás — feltámadással. Rendezzünk méltó gyászszertartást, szélborzolta ünnepi lángot, hol melegedni körülállják rezgő orrlyikkal a musztángok! Szegény, szegény, kedves bolondok — a gőzmozdony kora lejárt. Búcsúzóul, mint őskolompok, patamoraj veri fel a határt. Egy szál kolbászért orvvadászok raja kísér, és tölt ki lőhet. Megfogytak már a Don Quijoték, Rosinanték pótolják őket. Igyatok pezsgőt, mellbevágót, krími habzót, vagy muskotályost. Ne öljétek meg a krími musztángot. Száguldjatok musztángok! Havas Ervin fordítása TASNÁDI VARGA ÉVA A földet nézem... Ébredő fákon muzsikál a szél, s a földet nézem, amit úgy szerettem, a földet nézem, ami ismerős csupasz ágakat rejteget a kertben. Bársonyos lágy, mint ölelő karok, szeretnék jól meghemperegni benne, mint akkor még — bolondos kisgyerek, mikor dajkáién hajolt rám az este. Most felnőttem s lassabban ballagok, az utak mentén fiatal fák zúgnak, május van újra — szívmelengető — s emléke él csak tűznek, háborúnak. A földet nézem, barázdáin át felrajzolódik nagyapáim arca, amint vigyázó szemük ráragyog a szertehulló száz tavaszi magra. A földet nézem, ami bölcs, örök, ahová egyszer én is visszatérek, nyírfa leszek, vagy orgonásbokor, s odanyújtom ágaimat a szélnek. JÓBA TIBOR L’ amour, Ízlelgetem a gallok nyelvét s egy furcsa döbbenet szíven tép. L’amour, la mórt — majd’ egyező szavak: kissé meghaltam, hogy megláttalak, s tudom, ha majd a végső óra lep meg, még akkor is azt suttogom: szeretlek... A koromfekete gőzmozdony félelmetesen szuszogott az állomás előtti sínpáron. Az állomás körül néhány jegenyenyárfa, a kőút mellett széltépte akácok. A kőút a sínpár testvéreként fut a tsz-központig. Bal felől tarló, jobbról rozsdás szöges- dróthuzal védi a kiégett, kiszáradt, gondozatlan gyümölcsöst, amelynek sorai közt itt-ott vergődik néhány szőlőinda. Mint valami lakatlan, halott vidék. Odaíönt sárgán ég a nap, iszonyú vihar előtti fülledt, felforrósodott levegő. A vonat szuszogva kúszik a síneken. Fekete ruhás parasztember forgatja a kút kerekét, ványadt gyerek tartja tenyereit a hidegen csorgó víz alá. Tenyérből iszik, végezetül a parasztember lát neki. A gyerek lábujjra állva forgatja a kereket Nagyokat lihegve bámészkodnak, oltalmat keresne tekintetük. Választás nincs, így hát elindulnak a poros-homokos dűlőúton. A gyerek hátán nyeszlett harmonika ílgyet, olykor a farához ütődik. A férti arca gyűrött, fonnyadt. Nyilván a nagy melegtől, bőven ki van veresedve. A gyerek idegenül szemléli a férfit — nem nagyon hasonlítanak egymásra. Talán durvaságra — állapítja meg, de szeretné elhessegetni ezt a gon. dólatot. Az apám mégis csak jobb — nyilall bele a félelem. Néhány holmija ott fityeg egy szatyorban, amit nagy kegyesen visz a férfi. A homokos út bekanyarodik a szőlőskertek, gyümölcsösök szívébe. Itt-ott feltűnik egy-egy gondo- zottabb kert, sűrűbbödnék az útmenti fák. Enyhül a hőség is, mert megmozdul a szél. Alant homokot, fönt felleget kerget. No! Anti — szólal meg a férfi, megszakítva az eddigi csendet —, alighanem esik. Itt-ott hatalmas csöpp kappon. Ahová esik, fölserken a por. — No! Beugrunk Pali bátyádhoz. Meglátod, hogy tátva marad a szájuk. Haimar a nádtetős hosszú tanya kerítéséhez érnek, amelyek mögött ribiszkebozót kókadozik. A férfi kiakasztja a hosszú léckaput. A homokban lábasjószágok elmosódott nyoma látszik. A városi embernek Ilyen föl sem tűnik. A parasztember azonban pontosan meg tudja becsülni a nyomok keletkezésének idejét, még ilyen szárazságban is. — No! Ezek már beterelték az állatokat — mormogja maga elé a férfi. — Csúnya borulás jön Kecskemét felől — állapítja meg a gyerek. — Mozduljatok, a klskésitl — kiált ki a szomszéd a nyitott ajtóm Amint belépnek a házba, elclkkan az eperfa felett a villám. A fiú megremeg a hatalmas dörrenésre. — Szervusz, Pali bácsit — Szervusz, András. Beletaláltatok, — Bele. Kint szakad az eső, egész sötét van a lakásban, Pali bácsi poharakat hozat az asszonnyal, még ű borért óvakodik az eresz oltalma alatt a kamrába, Teli kancaóval tér viasza. Szép, piros bor. — Szervusz, András — koccantja oda poharát Pali bácsi. Élvezettel kortyolják a bort. — Adj a kölöknek is — szól Pali bácsi a feleségére. A gyerek saromkívül fölhajtja. — Megy ebbe, mint Ladányba a ménkű — somolyog Pali bácsi. — No! Egy nótát azon a harmonikán. A gyerek leakasztja a hátáról, és maga elé teszi. Térdén pihentetve bújik a szíjakba. Körülnéz, s hirtelen végigszalajtja ujjait a billentyűsoron Tüzes csárdást ropogtat, éppen csak érinti a hangokat. — Hol tanultad? — kérdik ámulattal. — Csak úgy — mondja a. gyerek színtelenül. —i No! — szólt a férfi. — Mehetünk, mert már elállt az eső. — Isten veletek támaszkodott Pali bácsi a léckapura, és ráérősen nézgelt a távolodók után. — No! — Torpant meg a hosszú bejárónál a férfi. — Elébb megmutatlak Böske nénédnek. Meglátod milyen pofát vágnak. Meggyorsította a lépteit, az Immár megkeményedett gyalogúton. Két oldalt centlzve igyekeztek a harmatos tengeritálbla sorai közt. A piroscserepes tanya engedte magát nézni. Jól gondozott konyhakert vette körül, és ápolt sövénykerítés keretezte a jószágudvar felől. Amint beléptek az udvarba, a kutya ugatott Is, nem Is. Három-négy suttyó eperfa egyikének terebélye alatt ült a házaspár. Úgy látszik, most ebédeznek, mert az asztalon ételmaradék, bor, sütemény Is van. Az asztalnál üló fiszes férfi elfordítja fejét, ba. juaza alól metszőén bukik ki a fogadjisten. Böske fanyarul löki oda, hogy szervusztok. — Volt jó eső — bizonytalanodik el a férfi. r — Ez a gyerek? — néz kérdőn Böske a fiúra. — Gábor öcsém fia — élénkül fel a férfi. — Egyél süteményt — tolja a tányért a gyereí elé. Az kedvetlenül nyúl az ételhez, felragyog a száj me egy pillanatra. Aztán félénken pislant körül, — No! Játssz valamit Erzsiké nénédnek. Játszik, közben a Böske-Erzsike árnyalatát értékeli. — Tehát ígyen — töpreng magában. Az őszes furcsa mosollyal tölt a férfinak. — Igyál, sógor. A gyerek játszik, a férfiak isznak. A férfi olyj kor beledanol a nótába. Böske néni eltűnt vaku merre, jó negyedórája. Az őszes komoran bámul maga elé. Mintha valamire várna. Csak egyszer ivott, s az üvegben már alig van. A férfi nagyokat pislant és már harsányan danol. Az őszes feláll és átmegy a férfihoz. — Na, sógor, most már elég volt! Tisztul ja toí Innen. — Be vagy rúgva? — tekint rá a férfi megdöbr benten. — Nem én! Takarodj Innen a kölökkel együtt! A férfi fölugrik, reptében kapja a pofont Ku lapja messze gurul, de arra most nincs Idő, meri az őszes üti, ahol éri. Már a kapun kívül dulakodj mák. Henger őznek a felázott földön. — Használod a feleségem, mi?! Neszei Mod mögíujtalak. KöZben valóban fojtogatja, már a hasán ül, A férfi kezd józanodnl, földbe vájja ujjait, áj őszes szeme közé köpi vérrel együtt a fogát — Anti ■ segíts — nyöszörög a férfi, Anti gyerek csak áll mereven, kezében a fekete kalap és a harmonika.
