Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-28 / 254. szám

1917. október 28. • PETŐFI NEPE • Kétezer éves királyság „Ide szoktam, ide nőttem” A rejtett kis zeg-zugokban többezer kötet könyv társaságá­ban, valahol mindig föllelem őt. Munkára feszült teste-lelke, szikár kis alakja, a háta szorgos domborulata, s kedves, me- legbama, öreg szemének mosolya-villanása a „hogy vagyunk Pista bácsi„-ra mindig előttem van. El sem tudom képzelni a könyvtárat nélküle. Fazekas István nyugdíjas, a Katona Jó­zsef Megyei Könyvtár kiváló dolgozója, 75 éves. Ma is dolgo­zik, havi 72 órában. Munkája az olvasók számára láthatatlan. — Az apám asztalosmes­ter volt. Sok gyerekkel ko­rán özvegyen maradt. Tizen­hat évesen mentem el ká­dár iparosta- noncnak. Sza­bó Sándor hor­dógyárába. Ta­lán azért, mert rokonszakma volt ez az apáméval. Em­lékszem, P úsz­ta vacsról hord­tuk a fát. De jó is volt! Na­gyon szerettem az erdőt, a fa illatát. Akár a jegenyeaká- cókat a régi házam előtt. Én ültettem őket, még a 35-ös nagy jég­veréskor. 1927-től a kádárság »nagyon pangott. Ott sorjáztak a szép, nagy hordók az ászokban, kiszál­lítani nem lehetett. Jöttek az el­bocsátások, nem volt munka. dór felvétele.) 1928-ban aztán a város meg­építette a bugaci vasútvonalat, úgy neveztük akkor: „gazdasági vasút”. Hát ide fölvettek váltó­kezelőnek és málházónak. Reg­gel ötkor kezdtünk, sokszor az éj­félt is ránkütötte, mire otthagy­hattuk a munkát. Szabadság nem volt. Kilenc évig kihúztam, aztán eljöttem. 1937-ben a városi tanács fő­pénztárához kerültem szakaltiszt­nek. Ez aztán jó állás volt, olyan, ami után nyugdíjat is kap az em­ber. Mindig ilyenre vágytam, de közbejött a háború. Elvittek munkaszolgálatosnak. Sáncot, ár­kot ástunk, össze-vissza hurcol­tak bennünket. 1945-ben — pon­tosan emlékszem — gyümölcsoltó bői dogass zony kor — f ogly ul es­tünk a Bakonyban. Szegedre vit­tek bennünket; majd három kecskeméti fiúval együtt később hazajöttem. Jó helyre kerültem: a polgár- mesteri hivatalba; majd a városi könyvtárba, raktárosnak. Akko­riban még nem volt szabadpolcos rendszer. Az olvasó a 'katalógus­ból kinézte amit akart, én meg mentem föl érte az emeletre. Járkáltam egész nap föl-le, föl-le. Aztán elkezdődött a községi könyvtárak létesítése. Akkor mi már megyei intézmény volltunk. Emlékszem, motorral jártunk vi­dékre, hátunkon egy-egy zsák könyvvel. Zsebből kosztoltunk, nem ám vendéglőben! Ellenőriz­tük az állományt, céduláztunk. Akkoriban kétszáz kötet volt egy- egy falu letéti könyvtára. Engem a világon mindenre fölhasznál­tak, amire csak vállalkoztam. Ér­tékelték is a munkámat. Megsze­rettem a nyugodt légkört, a pre­cíz, csöndes munkát. 1966 óta, hogy nyugdíjba men­tem, rendeztem a raktárát, vé­gignéztem a „numerus kurrens” anyagot, hogy ne legyen számke­veredés. Elrakom a visszahozott könyveket, mindent vissza a he­lyére. Most új könyveket csoma­golok. Mennek szépen a közsé­gekbe. A csomagolást sem lehet ám akárhogy csinálni! Külön a nagykönyveket alapnak, aztán rá a kicsiket, hogy ne csúfítsa a cso­magot. Hát ezeket csinálom. Hogy nem fáradtam-e bele? Ó, dehogy. Nem lehet ebbe belefáradni! Időnként találkozom a régi ol­vasókkal is; sajnos egyre ritkáb­ban. Az idősebbek keresnek in­kább. Azt mondják: Pista bácsi, ajánljon valami jó könyvet. És ón mindig keresek nekik. Meg­köszönik, elbeszélgetünk, amíg az erőm, egészségem bírja, én be­járak a könyvtárba. Ide szoktam, ide nőttem. Nem akarok én in­nen már elmenni, amíg élek. P. E. 1971-ben adta ki Ország a köny- nyek kapuja mögött című művét Andrzej Binkowski, a neves len­gyel történész. A Kossuth Könyv­kiadó által kiadott könyv azon­ban egészen Hailé Szelasszié csá­szár leváltásáig kíséri el Etiópia történetének eseményeit. A mű igen érdekes összefoglalását ad­ja Észak-Afrika e különös és so­kak által alig-alig ismert országa történetének, földrajzának, s az utóbbi években lezajlott esemé­nyeknek. Mert Etiópia valóban egészen különös meglepetésekkel szolgál az idegeneknek. Maga a főváros, Adisz-(Abeba tengerszint fölötti magassága 2200—2700 méter kö­zött ingadozik. Az egész terület lényegében egy klaluldt vulkán kráterében helyezkedik el. A má­sik meglepetés az, hogy a Ger- gely-maptáühoz képest egészen el­térő időszámítással találkozik az idelátogató. Az év nem január 1-én kezdődik, hanem a mi idő­számításunk szerinti szeptember hó 11-ón. Az év hónapokra való felosztása is szokatlan, minden hónap 30 napból áll, s az évet egy tizenharmadik hónap zárja, ame­lyet a maradék öt vagy hat napból állítottak össze. Az éve­ket is másként Számlálják. Ami­kor például Hailé Szelasszié csá­szárt 1974. szeptember 12-én meg­fosztották trónjától, a rendkívüli esemény idején 1967. Maszkaram hó 2. napját mutatta a naptár. Az etiópiaiak szerint egyébként a nap nem kezdődhet éjfélkor, hanem csak hajnalban, amikor a nap­korong valóban felkél és megje­lenik az ég alján. Az európai idő- szómításholz viszonyítva itt a nap első órája reggel 6 órakor kezdő­dik. Binkowski könyvének beveze­téseként az ország földrajzi, tör­ténelmi, gazdasági viszonyait fog­lalja össze röviden, majd a poli­tikai történetet vázolja fel. A leg­ősibb időknél kezdi. Maga a csá­szári ház egyébként törvénybe foglaltatta, történelmi homályba vesző származásának egész útvo­nalát. E törvény szerint — mely 1955. november 4-én kelt, tehát Hailé Szelasszié uralkodásának 25. évfordulóján — „a dinasztia egyenes és megszafcífhatatlan vo­nala I. Meneliktől Salamon jeru- zsálemi király és Sába etióp ki­rálynő fiától származik.” Bin­kowski nem arra vállalkozik az etióp császárság történetének ösz- szefoglalásakor, hogy csak a szi­gorúan vett történelmi eseménye­ket vázolja fel, a kor érdekes meséit, legendáit is megemlíti. Beszél például arról, hogyan is­merkedett meg Sába királynője Salamon királlyal. Beszél a frigy­láda ellopásának krónikájáról, majd az ősi dinasztia legérdeke­sebb és legjellegzetesebb királyai­nak történetét mondja el. Az előzmények ismertetése után részletesen tájékoztat a könyv Etiópia újabbkori fejlődésének té­nyétről. Megvillantja a reformo­kat sürgető „ifjú etiópok” politi­kai jellemzését, annak a csoport­nak a tevékenységét, amely a II. Menelák császár után trónra ke­rült Hailé Szelassziét támogatta. A könyv nagy részt szentel a II. világháború előzményeinek, an­nak a harcnak, amely az olasz gyarmatosító erők ellen indult Halié Szelasszié császár vezetése alatt. Világosan érzékelteti Bin­kowski azokat a visszahúzó erő­ket, amelyeket Hailé Szelasszié császár életében igyekeztek az egyébként rendkívül lassú fejlő­dési ütemet is visszafogni. Jel­lemző adatokkal támasztja alá a könyv az olasz uralom megszűné­se utáni korszak gazdasági poli­tikájának legfőbb indítékait. A tények nyilvánvalóvá teszik, hogy a császár körül tömörült feudális oligarchia elsősorban azt szerette volna megvalósítani, hogy a fejlő­dő kapitalizmus térhódítása ne veszélyeztesse a feudális viszo­nyok fennmaradását a falvakban, általában a mezőgazdaságban. Ez bizonyos ideig sikerült is, de nem akadályozhatta meg azoknak az erőknek az élvonalba jutását, amelyek mélyreható reformokat akartak Véghez vinni e gazdasá­gilag gyengén fejlett országiban. A császárnak az a döntése, ugyanis, hogy Etiópia bizonyos korlátozásokkal a kapitalista fej­lődés útján indul el, berekesztette annak a lehetőségét —, egészen az 1974—75-i forradalomig, mely a császári ház bukásáig vezetett —, hogy Afrika jó néhány orszá­gához hasonlóan a fejlődés nem kapitalista útján induljon tovább Etiópia. Az ellentmondások sú­lyosbodtak, a feudális jellegű me­zőgazdaság, a városok gyenge ka­pitalista fejlődése szinte törvény­szerűen vezetett ahhoz, hogy az etióp élet leghaladóbb elemei to­vábbi változásokat sürgessenek, ha kell, erőszakos ülőn is érvényt szerezzenek akaratuknak. Részletesen ismerteti a könyv a császári ház trónfosztása utáni idők mozgalmainak célkitűzéseit, és a törekvések megvalósulásá­nak lehetőségeit. Az eseményeket a császár halálával* zárja. Bin­kowski könyve hasznos olvasmá­nyul szolgálhat mindazoknak, akik tájékozódni akarnak Észak- Afrika e fontos országának mai helyzetiről és meg akarják is­merni azokat a napjainkban ér­vényesülő tendenciákat, amelyek Etiópia mai fejlődését jellemzik. *■ Cs. L. MINDEN MÁSODIK NAP EGY-EGY SZAKKÖNYV Mit ígér a Műszaki Könyvkiadó 1978-ra Fischer Henriknek, a kiadó irodalmi vezetőjének a tájékoztatása szerint jövőre 160 könyvet jelentet­nek meg. Ezeknek fele alapfokú ismereteket tar­talmaz, illetve népszerű formában, stílusban közli a tudnivalókat. így remélik, hogy növelik a műsza­ki ismeretek iránti érdeklődést. A nagymúltú Ipari Szakkönyvtár sorozatban 14 kötetet adnak ki. Csatornázással, kéményépítéssel, elektronikai készülékek szerelésével, marással stb. foglalkoznak. A közép- és felsőfokú köríyvek elsősorban a veze­tőkhöz szólnak, az ő tudásukat mélyítik, korsze­rűsitik. A tervezett 7 kézikönyv egy-egy iparág, szakma teljes ismeretanyagát adja. Nyilván nagy érdeklő­dést kelt majd — ezek sorában — a kétkötetes Köz­lekedési Kézikönyv első kötete. A Műszaki Könyvkiadó 1978-ban mintegy 60—70 ezer nyomtatott oldalnyi szakirodalommal gazda­gítja a magyar ipart. Tekintélyes mennyiség, kü­lönösen, ha figyelembe vesszük, hogy jónéhány ki­advány nagy formátumú. Mi újság nálunk...? Javában folynak az előkészüle­tek valamennyi úttörőcsapatnál a Nagy Októberi Szocialista For­radalom évfordulójának méltó megünneplésére. Az elmúlt héten ezen a helyen adtunk számot ar­ról, hogy milyen tartalmas játék­nak ígérkezik a Riadó ’77. Tud­juk, örömmel várjátok, és azzal az elhatározással indultok a szel­lemi- és a sportvetélkedőkre, hogy nektek kell győzni! Most tehát nem arról adunk hírt: 'kik hogyan készünek a ria­dóra, hanem arról, hogy ml új­ság nálunk, mit végeztek az el­múlt hetekben, napokban a me­gyében élő kisdobosok és úttö­rők. A bajai járásban Bácsalmáson nagy újság van: az országos hí­rű II. Rákóczi Ferenc úttörőcsa­pat vezetője Molnár József hu­szonnégy évi munka után elkö­szönt a csapattól, a diákotthon Igazgatóhelyettesévé nevezték ki. Husszonégy év... bizony van olyan, akinek ő kötötte fel a kék nyakkendőt, és most pedagógus­ként maga is úttörővezető. Ti­zenkét évvel ezelőtt ő szorgal­mazta a Kukkantónak, a bácsal­másiak úttörő-lapjának megjele­nését. Két alkalommal nyertékel a KISZ Vörös Selyemzászlaját, egyszer pedig az MSZMP me­ggyei ‘bizottságának vándorzászla­ját. Molnár József nevéhez fű­ződik az úttörők múzeumának életrehívása is. A csapat tagjai többször kaptak meghívót Zán- kára, Csillebércre, sőt külföldre úttörőtáborba. A búcsú fájdalmas volt valamennyiüfcnek. Abban a reményiben váltak el, hogy gyak­ran találkoznak ezután is! * A kiskőrösi járás úttörővezetői ezekben a napokban az őrsveze­tők munkájával foglalkoztak. Azt vizsgálták, hogy a tajói őrsveze­tőképzőn résztvett százötven paj­tás hogyan dolgozik, hogyan hasz­nosítja a tanultakat csapatánál. Varga Erzsi keceli tudósítónk leveléből azt tudtuk meg, hogy csapatuk minden raja egy dél­után szüretelt a Petőfi Szakszö­vetkezetnél. A munkájukért 'ka­pott pénzt az úttörőszoba bebú­torozására fordítják. Fülöpszálláson háromszáz kis­dobos és úttörő kapott új otthont, az ipari szakmunkásképző inté­zet átadott részükre három szo­bát, ahol klubot, szakköröket, fo­tólabort rendeznek be maguk­nak. * A kecskeméti járásból a jakab- szállási pajtások jeleskedtek a szüreti munkák során. A szoká­sos tíz napon túl több délutánra vállaltak szüretelést a helyi Nép­front Szakszövetkezetben. Az el­múlt szombaton a felsőtagozato­sak, valamennyien a burgonya- szedésben vettek részt. Jutalmul a szakszövetkezet vezetői — egyetértésben a tagsággal —egy­napos budapesti kirándulásra vi­szik az úttörőket. Október 22-én és november 5-én — két csoport­ban — indultak fővárost nézni, este pedig a nagycirkusz műso­rában 'gyönyörködni, * Apostagon — a kalocsai járás­ban — ugyancsak nagy esemény­• Hosszú évek gyűjtőmunkájánali eredményeképpen hívták életra Bácsalmáson az úttörők múzeu­mát. Az ötlettől a kivitelezésig Molnár József csapatvezető irá­nyította ezt a munkát is. Képünk a múzeum egy részét örökített« meg. re kerül sor: iskolarádiót avat­nak! A szülők, a csapatot patro­náló szocialista brigádok, úttö­rővezetők és pedagógusok sok- sok munkával elkészítették a tel­jes hálózatot és a stúdiót is*. Nagyszerű lehetőséget kínál ez valamennyiüknek! Természetesen fokozatosan kell kialakítaniok a számukra legmegfelelőbb rádió­zást. Tasson, három nagy esemény megnyitóján vesznek részt a vö- rösnyakkendősök: az óvoda, a könyvtár és a termelőszövetkezet központjának avatásán. Sok tár­sadalmi munkával járultak hoz­zá az építkezéshez — most egyen­ruhát öltenek, műsort mutatnak be a megnyitón. Ifjúság emlékerdőt telepítenek a dunavecsei úttörők. A nagy­községhez közel — a számukra kijelölt területen — minden út­törő egy facsemetét ültet el. Ea ötszázhúsz fa lesz. Emléktábla el­helyezéséről nem kaptunk hír­adást, de feltehetően erre is. sor kerül. * Javában folyik a szüret a ha­lasi járásban. Derekasan kiveszi a részét a murikéból valamennyi úttörő. Kiemelkedően jó munkái végeznek a kunfehértói, a jász- szentlaszlói, a szaniki, a balo le­szállási úttörők. Jól dolgoznak — a Kunbajai Állami Vazdaságban — a helyi, valamint a csikériai és a mélykúti pajtások is. Sze­dik a szőlőt, körtét, almát, ese­tenként paprikát is. A munká­jukért kapott pénzt — pontosab­ban annak egy részét — a Sá­tort a tábornak — akcióba fize­tik be. Ennek az a lényege, hogy a járásban népszerű a váltótábor és a vándortábor. Az évekkel ezelőtt használatba vett sátraié eddig jól állták az időjárás vi­szontagságait, most azonban egy­re kevésbé. Az úttöiővezatők elő­zetes felmérései szerint a nagy­csapatok egy. a kiscsapatok fél­vagy negyedsátrat akarnak meg­vásárolni ... Javában folyik a felkészülés a Ria­dó '77-ra. Reméljük, többen jelent­keztek tudósítással, beszámolóval: mi­lyen volt7 Kérünk benneteket, úgy postázzátok ezeket a leveleket, hogy november l-án délig megérkezzenek szerkesztőségünkbe. Selmeri Katalin Ady Endre élettörténete GERENCSÉR MIKLÓS: (5.) Bohémsége mellett fegyelmezett szellemi munkásnak bizonyult az ügyvédi irodában, úgy viselte ez fmokl robotot, mint akinek (át vágnak a hátán. Annál el- szántabb lelkesedéssel irt cikke­ket, verseket a „Szilágysá'g”-nak, «mely már gimnazista korában fölkarolta próbálkozásait, s amely Bzivesen közölte Temesvárról kül­dött alkalmi tudósításait is. E hírlapírói és költői munkálkodás­nak köszönhetően a helyi tekin­télyek sorába emelkedett, önbe­csülésének igen jól esett a tol­lával kivívott hírnév. Egyelőre remekül érezte magát szülőmegyéje székhelyén. A re­nomé érdekében vigyázott, hogy legényes szórakozásai a polgári jóízlés határai közt maradjanak. Sorra csináltatta a divatosnál di­vatosabb ruhákat látogatta az úri társaságot, költeményeivel fel­lépett a műkedvelő előadásokon, szerenádokat adott Zilah szép, mindamellett jóhírnevű hajadon- jainak. Népszerűségére alapozva elhatározta, hogy előfizetőket to­boroz, s az így befolyt összeg­ből kiadatja első verses kötetét. Dolgainak ideiglenes rendbejöt­té az apai neheztelést is elosz­latta. A szemrehányások veszé­lye nélkül térhetett haza Ér- mindszentre 1898 nyarán. Üjabb tanakodások következtek leendő sorsa felől, mert hiszen a zilahi egzisztencia csak átmeneti meg­oldást jelenthetett. Ismét fejet hajtott a szülők akarata előtt, beletörődött, hogy folytassa a jo­got, mégpedig az eredetileg ki­jelölt helyen, Debrecenben. Köz­ben katonai sorozásra idézték. Alkalmatlannak bizonyult: az ecsedi láp okozta hűlés végleges nyomot hagyott Ízületeiben. Most nem bánta. A katonai drillt má­soknak találták ki. Csendes ér- mindszenti nyaralását arra hasz­nálta fel, hogy sajtó alá ren­dezze a szilágyság! előfizetőknek beígért első verses kötetét. Ter­ve szerint a kötetnek Debrecen­ben kellett megjelenni. Ilyen ki­látással — bár az előfizetőktől összegyűjtött nyomdaköltséget már elköltötte — szívesen tért vissza 1898 szeptemberében a hajdúsági cívis központba. Első debreceni időtöltéséhez képest sokkal céltudatosabban szervezte meg életét, miután is­mét elfoglalta helyét a joghall­gatók körében. Erős közéleti haj­lamai a politikára terelték fi­gyelmét, más igazán nem is ér­dekelte, mint az irodalom és a közügyek. Szellemi érettsége, szé­les látóköre, társadalmi érzékeny­sége messze meghaladta a jo­gászbojtároktól elvárható mérté­ket, természetes hát, hogy feszé­lyezték az akadémia keretei. Zi­lah on belekóstolt az önálló, vég­legesen felnőtt életbe, s Debre­cenben is ehhez tartotta magát, hiába ígért apjának fiúi enge- delmet. Hallgatóként főmunkatársi cím­mel ruházták fel a Debreceni Fő­iskolai Lapoknál, s már szeptem­ber végétől hivatásos újságíró lett a Debreceni Ellenőr című na­pilapnál. Igaz, csak volontőrnek alkalmazták, ami annyit Jelen­tett, hogy kedvére dolgozhatott, a zsurnaliszták kollegának Is­merték el, de fizetést egy va­sat sem kapott. Mégis dön­tő lépés volt ez egyre gyor­suló majdpedig a halhatat­lanságba torkolló pályáján. Büszke volt tollíorgató mivoltára, s akárhányszor szükségessé vált aláírása, soha el nem mulasztotta a neve alá biggyeszteni, hogy hír­lapíró. 1898. december 19-én vég­leg megvált a jogakadémiától és a kormánypárti Debreceni Hírlap belső munkatársa lett. Erről a lé­péséről később így emlékezett meg: „... mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redak- ciójába, szegény mártír édesanyá­mon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. A hírlapíráshoz régtől ápolt, s titkos írói, költői ambíciók juttattak el.” A szerkesztőségben szinte sem­miért, legfeljebb éhbérért fan­tasztikus erőkifejtéssel dolgozott. Életre-halálra összekötötte sorsát a nyomtatott betűvel, az újság­hasábokon vívandó politikai, tár­sadalmi küzdelmekkel. Választása végleges és visszavonhatatlan volt. S bár tudta, nem egy lesz 6 csu- Dán a sok újságíró közül, hanem riporterként, publicistaként is üs­tökös, a középszerűeket megszé­gyenítő türelemmel, gürcölő szor­galommal, elnyűhetetlen betűro- robotos módjára állt helyt a köte­lességben. A néhány soros hireket éppúgy fontosnak tartotta, mint a terjedelemre tekintélyes cikke­ket. Zokszó nélkül végezte a leg­szürkébb szerkesztőségi munká­kat, az úgynevezett napi favá­gást. szükség esetén nyomdában töltötte az esti órákat, pedig a társaságtól való távoliét, az Arany Bika nélkülözése igencsak nehezére esett. Fajsúlyos egyéniségének megfe­lelően eltökélten küzdött jogos el­ismeréséért. Nem ízlett neki az alkalmazkodó kormánypártiság, ezért 1899 tavaszán a független­ségi Debrecenhez szerződött. Né­hány koronával a fizetése is ja­vult de jövedelme ekkor sem lett több havi húsz-huszonöt koroná­nál. Sovány pénzecske kevesebb a temesvári díjnoki zsebpénznél, ehhez mérten megalázó szegény­ségben élt, tele krajcáros gonddal, adóssággal. De éltette benne a reményt el­ső kötetének közeli megjelenése. A Versek kiadását ugyanis elvál­lalta hitelben a Hoffmann és Kronovitz nyomda. Sokat jelen­tett a kiadó bizalmának megszer­zéséhez, hogy sikerült előszót íratnia könyvéhelz Ábrányi Emil­lel, aki akkoriban a legtekinté­lyesebb hivatalos költő volt. A Kisfaludy Társaság tagja, ország- gyűlési képviselő, a Budapesti Napló illusztris belső munkatár­sa. Meleg ajánló sorait mintegy előlegként vette tudomásul a ti­pográfus cég. Bizodalmát az is erősítette, hogy Kis József híres irodalmi lapja, a Hét közölt né­hány verset Ady Endrétől. A fiatal zsurnaliszta energiabő- ségéből arra is futotta, hogy egy. re inkább radikális munkássága mellett sűrű magánéletet éljen. Továbbra sem vetette meg a bo- rozgató helyeket, emellett nagy buzgalommal forgott művészeti, főképp színházi körökben. Szere­tett hódolni a színésznőknek, sut­togva éppúgy mint írásaival a nyilvánosság előtt. Lovaglás haj­lama miatt párbajba keveredett Gerébi Pál földbirtokos huszár­tiszttel, aki jelenlétében sértő megjegyzést tett egy általa pártolt színésznőre. Párbajoztak, s ért­hetően Ady húzta a rövidebbet, hiszen Gerébi egyenesen krakéler volt, szerette fitogtatni kardforgató tudományát. Közismert, volt pél­dául, hogy Nagyszebenben egy­másután három szász tisztet skal­polt meg. Adyval különben clm- boraságot tartott, ennek köszön­hető, hogy a poéta viszonylag ke. véssél megúszta. Fején, mellén így is véresen sebesült, és bekö- tözötten állt ki verseit szavalni a Csokonai Körben. Épp az affér idején érkezett Debrecenbe Ady Lőrinc, hogy tisz­tába jöjjön fia helyzetével. Kép­zelhető, miként reagált a tapasz­taltakra -az érmindszenti puritán gazdálkodó. De hasztalan próbál­ta a maga szájaíze szerint befo­lyásolni fiát, azt választott útjá­ról le nem téríthette. Ugyanakkor látnia kellett, hogy a jogászko­dásnak örökre hátat fordító Ady. Endre mily emberfeletti robottal állt helyt vállalt munkájában.’ Jó szerével egyedül tartotta vál­tóin a lapot, napi 14—16 óráka* robotolt a szerkesztőségben. Tu­domásul véve a megváltoztatha- tatlant, Ady Lőrinc harag nélkül, bár keserűen tért vissza a Szi­lágyságba. Júniusban aztán megjelent a Versek, Ady Endre első kötete. Elmaradt a várt siker. Szinte tu­domást sem vett könyvéről a vá­ros. A költő különben is kezdte magát rosszul érezni a szellemiéig iránt kevésbé fogékony, konzer­vatív, önhittségre hajlamos Deb­recenben. Később szemrehányóan jegyezte fel a költő, hogy „nem igen akarták látni bennem Csői konai legpicinyebb öccsét sem”, így hát kapóra jött amikor az Arany Bika éttermében nagyvá­radi kollégákkal találkozván, azole felajánlották neki, hogy a Sebes- Körös partján virágzó városba, a bihari megyeszékhelyre segíti kJ Gyorsan létre is Jött az egy esség. (Folytatása következik.) t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom