Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-20 / 247. szám

1977. október 20. • PETŐFI NÉPE <§ é NAGY ÉRDEKLŐDÉS, KÖZEPES SZÍNVONAL A VI. színesdia-pályázat tanulságai A diázás lehet szórakozás, di­vat és a művészi kifejezés eszkö­ze. Természetes, vagy az volna a természetes, ha mindenki arra tö­rekedne, hogy egyre szebb, jobb felvétellel örökítse meg élmé­nyeit. A tökéletesedés vágya em- bermivoltunk gyönyörű adomá­nya. A fotózás e mind népszerűbb ága kiválóan alkalmas a közízlés fejlesztésére és a legtehetségesebb művelőik alkotásai által sokak gyönyörködtetésére. Ezeket a gondolatokat hangoz­tatta Fehér Sándor, a Hazafias Népfront Kecskemét Városi Bi­zottságának az elnöke a VI. or­szágos diapályázat nyilvános zsű­rizését megnyitó beszédében. „A diázás is csak akkor töltheti be a közönség szempontjából feladatát, akkor járulhat hozzá — ha sze­rény mértékben is — a közönség ízlésének fejlesztéséhez, akkor le­het a közművelődés része, ha te­vékenységében tükrözi mai való­ságunkat.” A Megyei Művelődési Központ­ban tartott kétnapos vetítés, a csaknem 1800 felvétel megtekin­tése után leírható, hogy a bekö­szöntőben jelzett kívánság óhaj maradt, Többnyire a szokványos témákat váltogatták, variálták. Hulltak a falevelek, az autók stoplámpa-pirossal csíkozták az éjszakát, turista-emékeket kombi­náltak. Ritkán éreztük, hogy 1977-et írunk, ritkán leptek meg az át­látszó üvegre rögzített vonalak, színek az újság ingerével. A ko­runkat igazán jellemző, ábrázoló képek hiánya — kis száma — akkor is elfogadhatatlan, ha a szokott tárgykörök árnyaltabban, frissebben jelentkeztek. Érthetetlen az a tartózkodás: egy sportverseny, végenincs búza­tábla, nagyüzemi paprikabetaka- rítás, kígyózó hengersor, tanya­színházi előadás megörökítése, iz­galmas, színben, formában hálás feladat. Talán az alkalom kevés? Se­gíthetnének a szervezett fotósé- ták. Ezéken megszerezhetnék a mozgó események, a mozgó világ fényképezéséhez szükséges isme­reteket, a valóságban rejlő szín- hatások gyors kibontakozásának tudományát. Az országos pályázat iránt mu­tatkozó nagy érdeklődés, a koráb­biaknál magasabb színvonal mon­datta el kritikai megjegyzéseimet, sürgeti a tovább lépést, a mérce emelését. A kiváló szakemberekből (Ben- cze Pál a Fotó szerkesztője, Gál Imre és Tóth István, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tag­jai, Goór Imre festőművész és Réti Pál, a Népművelési Intézet főm unka társa) összeállított bíráló bizottság Czelleng Zsoltnak, a ba­jai Duna Fotóklub tagjának ítélte a szövetség diját. Erdő című ké­pén egy farönkre másolta az élő erdőt, így fejezte ki a továbbélés szép gondolatát A technikailag kifogástalanul megoldott foripa il­lett a tartalomhoz, A Fotó szer­kesztőjének emlékezete szerint mintegy másfél évtizede egy ba­jai orvos kísérletezett először ez­zel az eljárással; most ért be az újítás. A Népművelési Intézet ál­tal felajánlott dísztárgyat Madon­na című, az anya és gyermek összetartozását mértéktartóan, fi­nom fényhatásokkal bemutató művéért a budapesti T. Nagy György kapta. Ezüst és aranysár­ga színek gyönyörű harmóniájá­val tűnt ki Szabó László Erdő cí. mű képe. (A Kecskeméti Városi Tanács művelődésügyi osztályá­nak tiszteletdiját vitte haza a Videoton Fotószakkör tagja.) Paksi József (Budapest) Esőben című diáját a Megyei Művelődési Központ által adományozott dísz­tárggyal jutalmazták, míg Marko­vi cs Ferencnek (Budapest) adták ót a ZIM tiszteletdíját. Kevés eszközzel, fényekben, színekben tökéletesnek mondható portrét készített. A Kecskeméti Fotóklub nem­csak rendezőként érdemel elis­merést, a zsűri nekik ítélte a leg­jobb sorozatnak felajánlott dijat, a Magyar Fotóművészek Szövet­ségének ajándékát. A városi ta­nács díját a Mecseki Fotóklub, a Megyei Művelődési Központét a bajai Duna Fotóklub kapta. A Kecskeméti Futóklub által fel­ajánlott díjat a Diósgyőri Vasas Fotószakkör, a' Fotó című folyó­iratét a Pécsi Ifjúsági Ház fotó- szakköre érdemelte ki. összességében sikeresnek ta­nulságosnak, mondható a VI. kecskeméti színesdia-pályázat. H. N. Évszázados zenekarok Az NDK-ban mintegy negyven szimfonikus zenekar és 42 szín­házi szimfonikus együttes műkö­dik. Közülük egyes zenekarok már több száz évesek, 3e az el­múlt évtizedekben alakult, fiata­labb együttesek is jó hírnevet vívtak már ki maguknak. A hagyományosan magas szín­vonalat képviselő együttesek kö­zül említést érdemel az 1742-ben alakult Berlini Állami Zenekar. Karmesterei sorába olyan nagy művészeket sorolhatunk, mint Richard Strauss, Wilhelm Furt­wängler, Hermann Abendroth, Erich Kleiber, Herbert von Ka­rajan és Franz Konwitschnv. Vi­lágszerte ismert a Drezdai Állami Zenekar is, amely 1973-ban ünne­pelte 425 éves fennállását. A drezdai filharmonikusokat olyan nagyságok dirigálták, mint Peter Csajkovszkij, Antonin Dvorzsák, Szergej Rahmanlmov, Pablo Ca­sals. Az 1743-bán alapított lipcsi Ge­wandhaus-Orchester koncertprog­ramjában főleg Bach, Men­delssohn, Bartholdy Mahler, Bruckner és Max Reger művel szerepelnek. A zenekar Baah- hangversenyeln a Tamás Kórus­sal működik együtt. A berlini koncertélet felpezs­dítéséhez számos új zenekar Is hozzájárul. Ilyen a Berlini Szim­fonikus Zenekar, a Berlini Rádió­zenekar és a Lipcsei Rádió Szim­fonikus Zenekara, de a vidéki kulturális központokban — töb­bek között Weimarban, Drezdá­ban, Halléban, Schwerinben — is több új szimfonikus és kama­razenei együttes alakult. (BUDA- PRESS — PANORAMA) Herendi tervezőművészek új alkotásai • Sz. Horváth Éva saját tervezésű és kivite­lezésű padló­vázája és egy készletből való tál, amely a perzsa sah részére készült. • Hanzély Jenő tervező- művész az Ady-évfor- dulóra készí­tett mell­szobrával. Tavaly volt 150 éve, hogy a pécsi Herendi Porcelángyár első manufakturális termelése meg­kezdődött. A mai modern felsze­reléssel ellátott porcelángyár fel­mérhetetlen értékű múzeumában megtalálhatók a legrégebbi tár­gyi emlékek, az első tányérok, kancsók, vázák, étkészletek, szobrok, szinte végigkísérhető a gyár fejlődése a 6ok látogatót vonzó múzeumban. Az egykori tervezők és kivi­telezők neveit ma már csak a gyár krónikája őrzi, de utódaik ma is világhírnevet szereznék a nagy múltú gyárnak, amelynek önálló ipari tanul ó-képző intézete van. \Ma már szinte nincs a világon olyan ország, ahol ne találhat­nánk meg a Herendi Porcelán­gyár egy-egy remekbe készített termékét. (Szabó Ferenc felvételei) • Horváth László művészeti vezető Beethoven tányér- plakettje, amely átvilá­gítva adja az eredeti formát. Népdal vagy magyarnóta? Tanczai Zoltán, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola docense, az ének-zene tanszék vezetője, több országos zenei szervezet tagja. Vezetője a tanárképző főiskolák ének-zenei szakbizottságának, ugyancsak ő az irányítója a zenepedagógusok szakszervezete iskolai tagozatá­nak. Társszerzője a készülő álta­lános iskolai új tanterv alapján megírandó zenehallgatási gyűjte­ménynek. — Mi a véleménye a népzene jó Ismerőjének, az országos mé­retű Röpülj páva vetélkedők utáni csendidőszakról? — Az ország legnagyobb hang­versenyterme, a televízió nyilvá­nossága- indította el az elmúlt években azt a pezsgést, amely or­szágos érdeklődést váltott ki a népdal, a népzene, a néphagyomá­nyok ápolásában. Amikor a pá­vaköri mozgalom elindult, a cso­portok műsorában nemcsak nép­dalok kaptak helyet, hanem egyes népszokások Is megeleve­nedtek. Később viszont az újjá­alakuló népdalkörök elsősorban a népdalhagyományok ápolását, gyűjtését vállalták, örvendetes, hogy a tévészereplések után újabb és újabb csoportok ala­kultak, a régiek pedig tovább él­nek, fejlődnek. S a tévé tojáspat- koló műsora után újabb vetélke­dősorozat várja a legjobb együt­teseket. — Vannak-e még mostanában gyűjtött és megmentett dallam- kincsek? — Éppen a KÓTA (a Kórusok Országos Tanácsa) szervezetei a megmondhatói, hogy a népdalkö­rök szorgalmas tagjai ma is ta­lálnak kallódó gyöngyszemeket. Többek között a pásztardalokat, s különböző siratóénekeket ve­szik fel magnószalagra, hogy a szakzsüri véleménye után a he­lyi gyűjtésű anyag bekerüljön a dalkörök műsorába. — Népdal vagy magyarnóta? A kérdés nem új, mégis fel kell tenni: haragudjunk a nótára? — Meglehetősen bonyolult és tényleg nem újkeletű a kérdés. Köztudott, hogy a magyar em­ber igazán jól szórakozni nó- tázva tud, melyhez bizonyos at­moszféra is szükséges. Bartóknak és Kodálynak is sok gondja volt az emberek megénekel te tésével, amikor a népdalokat gyűjtötték. Sehogyan sem akartak énekelni, a nők különösen húzódoztak. A falusi emberek azt mondták: jó­zan ember nem énekel, az ének­léshez bor, pálinka kell és vala­milyen családi ünnep. Sokáig így élt a köztudatban: a magyar dal az, amilt a múlt században tehetséges, vagy ke­vésbé tehetséges nótaszerzők al­kottak. Ez annyira elterjedt né­zet volt — ezt népszerűsítették hosszú ideig a cigánybandák is —, hogy ezt ismerték meg a hoz­zánk külföldről érkezett muzsi­kusok is. Hivatalosan népies műdalnak nevezzük ezékeit a da­lokat, amelyek egészében nem értéktelen termései a múlt szá­zadi zenének. Ugyanakkor, ép­pen a kisebb tehetségű szerzők­től egy sereg szentimentális, ér­téktelen dallam is született. De nem egy generáció nőtt fel ezen a zenén, még az úgynevezett műveltebb réteg is, éppen az al­kalomhoz kötöttség miatt, kelle­mes emlékeket őriz róla. — Tehát ne dobjuk el a ma. gyarnótát? — Kár lenne kirekesztenl, megbélyegezni általában a ma­gyarnótát, s gyanúsan méreget­ni azokat, akik alkalmanként szívesen éneklik. Az viszont kU nek-kinek általános műveltségén,' zenei ízlésén múlik, hol vonja meg a határt. — Mit tesz vagy tehet az Is-; kola (sőt az óvoda), hogy a je­lenleginél többen ismerjék és szeressék a népdalokat? — Valóban, már az óvodában el kell kezdeni a munkát és en­nek szép példáival találkozha­tunk. Sajnos, azonlhan elég ke­vés a jó hangú óvónő és ez sem mellékes a daltanításnál. Az kólák között példamutató szere­pet töltenek be a zenetagozatos általános Iskolák, ahol minden­nap van énekóra, s ez egyálta­lán nem fárasztó a gyermekek­nek. Statisztikai adatok igazol­ják, hogy ezekben az iskolákban — amelynek célja nem zenei szakemberek nevelése — az álta­lános tanulmányi eredmények I» magasabbak. S mi vár a többségre, akik nem zenetagozatos iskolába járnak? — Sajnos, a többi általános iskolában egyre inkább háttér­be szorul a művészi, így a zenei nevelés. A testnevelés szükséges­ségére — ha megkésve is — rá­jöttünk, s úgy tudom, ennek egyik tapasztalatát a katonai so­rozások adták. Ha lenne esztéti­kai „sorozás”, amelyen a gyer­mekek ízlésbeli fejlettségét vizs­gálnák, félő, hogy a követelmé­nyeknek sokan nem felelnének meg. Az ének-zene órák csök­kentése. az iskolai énekkarokban való részvétel fakultatívvá téte­le nehezíti az egyébként is kevés énektanár mupkáját. — Milyen kutatási témája,1 hobbija van Tarczai Zoltánnak? — Nemrég láthattunk egy nemzetközi bélyegkiállítást, ahol az egyik bélyeg korabeli lovas- postást ábrázolt, kezében kürt­tel. Kevesen tudják talán, hogy hajdanán a lovaspostásnak egé­szen kis szótárra való jelzése volt, amellyel messziről hírt adott arról, mát tartalmaz a tás­kája, levelet, csomagot stb. Nem­rég hallottam, hogy Sopronban él egy idős postás, aki még kürt­tel járta a vidéket. Hozzá ké­szülök. — Kutatási témám még a va­dászkürthöz kapcsolódó jelzések feldolgozása is, hisz más-máJ kürtjelet használtak nyúlra, fá­cánra vadászva, kezdéskor, a vadászat lefújásához és így to­vább. De még az úgynevezett kurjantások is izgatnak. Valóság­alapja van annak a strófának! „Ha egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én vol­tam,” Különböző hangjelekkel sok faluhan jól megértették egy­mást a , gyermekek, felnőtték. Ezeknek a hagyományoknak a megmentésére, tudományos jelle­gű feldolgozására is gondolnunk kell. P. G. HOMO RÓ Dl JÓZSEF: Kutyakomédia Szűcs, a fögépmester, rábökött a szemlélvén egy szürke foltocskára és felhördült: — Ez mi?! Utánozhatatlan, egyéni fölhördülés volt. Merede- ken iveit fölfele, s a legmagasabb ponton hirtelen félbeszakadt. Sötét felhangok árnyalták: fölháboro- dás, számonkérés, gúny, lenézés. A hangerejéről csak _annyit: túlharsogta a három lépéssel árrább dörgő öreg Wörnert. Ez a hangerő külön csodálat tárgya volt a gépteremben, mert Szűcs a ferdén le• fittyenö szája sarkából zúdította ki, alig résnyi nyí­láson. A hördülések után rendszerint, mielőtt a kérdőre vont még egyáltalán nyikkanhatott volna, Szűcs goromba szitkok áradatát zúdította rá, olyan alpári szókészletből összeválogatva, hogy a régen férfiasitott öreg berakónők is pirulva dugták be a fülüket. A legöregebb gépmester is ijedten húzta össze magát ilyenkor, szótlanul nyelve az áldást, a be­rakónők meg azonnal leállították a gépet, tudván, Szűcs akkor is selejtbe küldi, amit addig nyomtak, ha csupán légypiszoknyi hibát lel rajta. A pocs- kondiázások zuhataga után azonban a fögépmes­ter többnyire személyesen gyűrkőzött neki, hogy kijavítsa a hibát, nagy szakértelemmel és óriási ru­tinnal. Ezért szívesen elviselték a gorombaságait, sokan még tisztelték is, némelyek meg éppen sze­rették, mert nemcsak jó szakember, hanem jó fő­nök is volt: mindig kiállt az embereiért, kiharcol­ta, amit lehetett, védte a beosztottait. Az ifjúsági brigád azonban, a pelenkások, élükön Tacsival, a vezetőjükkel, nehezen tűrték Szűcs go­rombaságait. Tacsi újításától kapták a nevüket: ő ' eszelte ki, ha gumipelenkát terítenek a forma alá, akkor könnyebb, gyorsabb és jobb minőségű lesz az egyengetés. Szép sikereket is értek el, a verseny vándorzászlaja most (s Tacsi gépe fölött lengett. Meglehet, ezért szorult beléjük talán a kelleténél Is valamivel több önérzet, meg aztán, nem nagyon állhatták a morcos embereket. Az 6 brigádjukban vidáman folyt az élet, nagyokat nevettek, húzták, ugratták egymást naphosszat. Törték is rajta a fe­jüket, hogyan puhíthatnák meg egy kicsit Szűcsöt, hogy ne legyen olyan harapós. Most is, hogy Szűcs elbödült, Tacsi szemleivét lo­bogtatva, a brigadéros egyáltalán nem rettent meg. Sőt, a szeme sem rezdült. Egykedvűen kivette Szűcs kezéből az ivet, ránézett, aztán összegyűrte, és el­dobta. — Ez még a selejtből való — mondta. — Érthe­tetlen, hogy került ide. A kirakóasztalhoz lépett, friss ivet vett le. — Parancsolj, Szücsikém. Ezt nézd meg. A főgépmester a nyakát tekergette, aztán árgus szemmel vizslatta végig az ív minden négyzetcenti­méterét. Hiába nézte át kétszer is, hibátlan volt. Egyenletesen bogárfekete, a regiszter pontosan állt. Szűcsi gyanakodva pislogott Tacsira, aki egykedvű, en támaszkodott a gépnek. Ekkor nyikkantást vélt hallani. Fölnézett a pódiumra. Zsike, a berakólány stó8Zolta szorgalmasan az iveket. Dunái, piros pofi­ja majd kipukkadt, alig bírta visszafojtani a neve­tést. Szűcs elkomorult, a szeme villámlott. Rátá­madt Tacsira. — Szórakozunk?! Szórakozunk?! Tacsi maga volt a megtestesült ártatlanság. — Én? Veled? Na, de Szücsikém... Szűcs lecsapta az ivet, elviharzott. Tacsi szája a füléig húzódott. De azért zordonan rámordult Zsi- kére: — Viselkedjünk! Zsike kipukkadt. Még egy óra múlva is vihord- szott, amikor már ebédhez berregett a csöngő. A pelenkások ebéd után mindig összeültek egy kis traccsra, ma is maradt még tíz percük. Tacsi az új­ságját bújta. Fölrikkantott. — Mit találtam! — Mi van? — érdeklődött Fütty Feri, a legif­jabb gépmester. — Lottómilliomos szépségkirálynő férjet keres „Gépmester az álmom" jeligére? Tacsi ugyanis, borsos kommentárokkal kisérve, naponta átböngészte a Magyar Nemzet házassági hirdetéseit. Ezúttal másról volt szó. — Ezt hallgassátok meg — bökött egy apróhirde­tésre, s olvasta: „Elveszett Liliké névre hallgató se. lyempincsim, a Lövölde tér 5. íz. alól. Kérem a be­csületes megtalálót, hozza vissza öreg napjaim egyetlen vigaszát — Te találtad meg? — érdeklődött Zsike. — Frászt! — legyint Tacsi. — Lilikével azon­ban lehetne valamit kezdeni. Ide figyeljetek... A pelenkások összedugták a fejüket. Nem tudha. tó, miről pusmogtak, de óriásiakat röhögtek köz­ben. Harmadnapra a főgépmester emberevő hangulat­ban jött munkába, ügy ordított, szitkozódott egész nap, hogy még Bobbi néni, a legöregebb berakónő is vattát dugott a fülibe, pedig süket volt, mint az ágyú. A következő délelőttön az igazgató hivatta Szű­csöt. A főgépmester olyan dühösen érkezett vissza az irodójóba, hogy Irénke, az adminisztrátora ha­nyatt-homlok menekült. Egyenest az igazgató tit. kárnőjéhez futott, megtudakolni, mivel ingerelték föl ennyire a főnökét. öt perc múlva már az egész üzem tudta: egy öreg hölgy panaszkodott jajveszékelve az igazgató­nál, hogy Szűcs megtalálta az elveszett kiskutyáját, de nem akarja visszaadni, mert a lányai nagyon megkedvelték a kutyust. A fögépmester olyan mo­dorban és akkora hangerővel tiltakozott a vád el­len, hogy a hölgy csaknem elájult. Az egész nyomda vihogott, de senki sem értette, miért éppen Szűcsön kereste a kutyáját az asszony. A legfeltűnőbben a pelenkások szórakoztak az ügyön. Az ebédszünetben Tacsi fisztulás fejhangon előadta, hogyan hisztizett a nagyfőnöknek a kutyás hölgy, majd azt is eldörögte, hogyan küldte el Szűcs Sanghájba, táncosnőnek egy éjszakai lebuj­ba. Két nap múlva éktelen botrány játszódott le a nyomda kapujában. A kitóduló dolgozók megrökö­nyödve nézték, hogy egy idős hölgy, kecses bunkó- jú japán ernyővel hadonászva, nekiesik a főgép­mesternek, üti, ahol éri, s közben hisztérikusan si­kít: — Tolvaj! Adja vissza a kutyuskámat! Adja vissza! Adja vissza! Szűcsi káromkodva menekült, az öregasszony sirva-vi8ltva loholt a nyomában. A nyomdászok a hasukat fogva nevették a nem mindennapi üldöző. versenyt. Másnap, szokásos kőrútján a gépteremben, Szűcs minduntalan vakkantásokat vélt hallani. Kapkodta a fejét, sötét pillantásokkal kutatta a hangok for­rását, de mindenütt csak a munkába merülő, kö. tömbös arcokat látott. Amikor azonban egy el­nyújtott, velőtrázó vinnyogássorozat harsant fel, mint amikor a farkára lépnek egy kölyökkutyának, észrevette, hogy Tacsi produkálja magát. Nyomban odarohant és a fogát csikorgatva kért egy utánné- zőt. Tacsi negédesen szólt fel a pódiumra Zsikéneki — Liliké! Egy utánnézőt a főgépmester úrnak! Zsike elbambult a lilikézésre, aztán még jobban kikerekedett a pislogója, amikor azt látta, hogy Szűcs vérbenforgó szemmel, üvöltve, ráveti magát Tacsira. — Lilikeee?! Gazember! Megöllek! Tacsi még jókor elugrott, aztán üldözött majmok sebességével rohant ki a gépteremből. Szűcsi egyen­gető kalapácsot lóbálva a feje fölött, ordítva vetet­te magát utána. Az igazgató értetlenül hüledezett, amikor Tacsi beesett hozzá és kulcsra zárta maga mögött az aj­tót, amelyet nyomban döngetni, rugdosni kezdett valaki kívülről, olyan vehemensen, hogy a vakolat is potyogott. A párnázáson is áthatoló bömbölésben Szűcs orgánumát vélte fölfedezhetni. Tacsi levegő után kapkodva elhebegte neki, hogy az idült morcosság felolvasztására elhatározták, megtréfálják a gépmestert; ők szabadították rá a kutyás hölgyet, több névtelen levéllel fölizgatva az öregasszonyt. Tacsi könyörgött a dirinek, csináljon valamit, mert Szűcsnél kalapács van. A főnök ne­vetett is, bosszankodott is, nem tudta, mit csináljon hirtelenében. Aztán föltárcsázta a titkárnőjét és kérte, adja át a főgépmesternek a kagylót. Rózsa, az igazgató titkárnője, később üzemrészen­ként élménybeszámolót tartott arról, hogyan foly­tak a béketárgyalások, előbb telefonon, majd az igazgató szobájában, ahová nemcsak kávét vitt be, hanem egy üveg konyakot is. A tárgyalások több óra hosszat tartottak, s az igazgató úgy kimerült a békéltetésben, hogy másnapra szabadságot vett ki. Rózsa szerint azért nem jött be, hogy nyugodtan kinevethesse magát. A kutyakomédia végülis nem várt eredményt hozott. Tacsi másnap vidám vakkantással üdvözöl­te az inspiciálásra érkező főgépmestert, amire Szű­csi komondormorgással felelt, aztán olyan kutya- perpatvart rögtönöztek, hogy gurult a nevetéstől az egész gépterem. Még aznap megbeszélték, ho« gyan fogják átverni Tóthot, a szedők főnökit. Ez azonban már egy másik történet. Egyszer majd elmesélem ezt is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom