Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
M Ű V E L Ő D F; S • IRODALOM • MŰVÉSZET Klossy Irén: Táj (fametszet). GÁLÁMBOSI LÁSZLÓ Ösvények közt Csonka már a fagy patája. Darabokban a jég járma. Hó-paloták düledeznek. Égi partok tüzesednek. Gyász-ezüstben, feketében ösvényeken eléd értem. Elhagytam a baj kunyhóját. Tárulkozva hajlok hozzád. Vígadoz a piros madár. Liliomos fészket talál, ölekből fut a fiúcska. Készülődhet vándorútra. Számycsattogás körös-körül. Ereszkedő hattyú örül. Gyémánt tálban nézi magát.' Lant hívogat nádfuvolát. Jegenyéből kivájt teknő lisztjét őrzi aranykendő. Hol a búza vállunkig ér, vendégel a metszett kenyér. Szólít majd a messzenéző, tévelygőkre letekintő. Megbocsátó tenyerébe simul arcunk fényessége. ;b(Q VÖRÖS JÓZSEF Találkozások Késnek a reflexek ha meglátsz egy régi arcot csak nézel néma marad a szád fanyar szívvel rakod a lábad, mert mindég mindenkivel így találkoztál mint aki hangra néma régóta idegenek közt jár nézz jól a szemébe csak ott találkozhatsz már. 55 Monostori zöld erdőben születtem” Dalok, táncok őrzői Bugacon Bugaci Szövetkezeti Együttes: ezt a szerény nevet viseli az a lelkes csoport — idősek és fiatalok együtt —, amelyben huszonöt nő és tizenegy férfi énekel, táncol és muzsikál együtt, soksok örömöt és maradandó élményt nyújtva önmaguknak és másoknak. Legutóbb nagy megtiszteltetés érte őket: egy nagyszabású és rangos fesztivál keretében körutazást tehettek a Szovjetunióban. Hazatértük után néhány nappal, amikor beszélgettünk velük, még akkora volt a jókedvük, alig fért el a tágas teremben. Herbály Jánosné tanárnő, az együttes vezetője és Rumpler Margit/ a művelődési otthon lelkes igazgatója kérésünkre „előteremtett” néhány szereplőt is. „Országosan minősített” A mindössze háromesztendős múltra visszatekintő hagyomány- őrző együttes — a helybeli számos fellépésen kívül — közönség elé lépett már Lakiteleken, Akasztón, Gyöngyösön és Budapesten. S értő közönség tapsolt nekik legutóbb a kecskeméti népzenei találkozón. Bemutatkoztak a rádióban; az elektromágneses hullámok segítségével messze földön visszhangzott a daluk, szépen hangzó éneklésük. Kékfestő kötényes, fehér gallérú, szép egyenruhájukban (a férfiak meg csizmában, zsinóros mellényben, bőujjú ingben) sokfelé tapsot kaptak; megérdemelten. Járási találkozóin kiérdemelték „A népi hagyományok kiemelkedő ápolásáért” érmet, s megkapták már az „Országosan Minősített Kórus" kitüntető rangsorolást. Két citerás szólistájuk — Széchenyi Mária és Gulyás Imre — oklevelet vett át színvonalas muzsikálásáért. A tagok között a húszévestől a hetvenévesig a legkülönfélébb korosztály képviselteti magát. Van háztartásbeli, tsz-tag építőipari szakmunkás, nyugdíjas és varrónő. A zenében, énekben és Száll a dal, hogy „Monostori zöld erdőben...” táncban meglelik közös örömeiket; ez az, ami leginkább összeköti őket. A kecskeméti Kálmán Lajos zenetanár kezdettől segíti, lelkesíti őket nagyszerű szenvedélyük ápolása közben. ,Krími hajnalok’ — Hogyan kerültek ki a Szovjetunióba? — kérdezzük a boldog szereplőket, a hosszú útról megtért, fáradt utasokat. — A III. Szovjet Össz-szövetségi Dalfesztivál keretében bonyolították le a „Krími hajnalok” elnevezésű hagyományos találkozót. Erre — büszkeségünkre és örömünkre — az idén minket hívtak meg Magyarországról. Ez a két évenként ismétlődő eseménysorozat rangot ad azoknak, akik felléphetnek ilyenkor. Mintegy ezer szereplő közt tehát mi is közönség elé léphetünk. — Volt nagy érdeklődés? — Hogy milyen! Mi még ilyenről nem is álmodtunk eddig. Volt úgy — nem túlzás! —, hogy hat-hétezer ember ült az óriási nézőtéren. Gondolhatják: mi itt Bugacon ennyi tenger népet még sose láttunk! — Melyik városban volt a találkozó? — Jaltában. De voltunk Szim- feropolban, Alustában, Szakiban és másutt, összesen tizenhárom fellépésünk volt. Csak akkor lehet elképzelni, hogy mit jelentett ez nekünk, ha figyelembe veszik: azelőtt egyikőnk sem ült repülőgépen, s külföldön is alig volt közülünk valaki. — Ügy tudjuk, nagy sikerük volt... — A lelkes tapsok ezt mutatják. S hogy a tévé felvételt készített velünk, a Pravda szép cikket közölt rólunk. Azt írták: „nemzedékről nemzedékre öröklődő dallamokát őriznek meg”. „Sírva búcsúztunk el” — Melyik számuknak volt legnagyobb sikere? > — Annak, hogy „Monostori zöld erdőben születtem”. Egyikőnk megszámolta: ezt összesen kilencvenszer elénekeltük. Mindenütt ismételtették velünk. (S most mi következik? Hogy Íme, a krími utazgatások egyik emlékezetes pillanata. 9 A kedvesen látott vendégeknek a házigazdák szép szavakat írtak be az együttes vendégkönyvébe. • A rangos fesztivál emblémája. az újságíróknak kedveskedjenek, énekelni kezdenek hirtelen): „Anyám se volt, mégis felnevelkedtcm, úgy nőttem fel, mint erdőben a gomba, volt szeretőm, már tízéves koromba" Aztán ezt mondják: — És nagy tapsot kapott Szűcs Laci bácsi, a szólistánk, akit Szénás! János kísért hegedűn. A Bogár Imre balladájának nagyon tapsoltak. A beszélgetés végén arra kérjük a kipirult arcú szereplőket, hogy tömören foglalják össze véleményüket a nagy utazással kapcsolatosan. Néhányuk szavait ide írjuk. Molnár Menyhértnél — Olyan élmény volt, nem lehet elmondani. Megszerettük • szovjet embereket; sírva búcsúztunk el tőlük... K. Kis Jánosné: — Meséltem a férjemnek, szomszédaimnak. Alig akarták elhinni, olyan szép az egész... Gulyás Imre: — A tenger, az különös voltj ilyet eddig csak képen láthattunk ... Tarjányi Lajosné: — Nekem a repülőn is tetszett. Persze, amikor annyi ember tapsolt nekünk, az még szebb... Rumpler Margit igazgató meg — mintegy összefoglalásul ezt mondja: — örültem a mások örömé-; nek. Azt szeretném, ha az együttes sokáig együtt maradna, és tovább erősödne. Ügy érzem, hogy a lelkes énekesek, táncosok erősítik Bugac jó hírnevét is. Varga Mihály T ízéves koromban isten akar- tam lenni. Persze, majd ha megnövök. Jó lett volna mindenhatni. Titokban madarakat gyúrtam az udvar sarából, de madaraim nem szálltak fel. Még nem voltak egészen jó madarak. Akkoriban gyúrta anyám — a/, én gyermeki fantáziámban — a világnagy kenyeret. — Mert aszály lesz — mondta apám. — Szűk esztendő. Akkor hallottam először ezt a szót: aszály. ízlelgettem: aszály. ASZÁJ. A száj. Tetszett, mert be- leborzongtam. Többet jelentett, mint a szárazság cserepes patakmedrei, a forróság mozdulatlan tömbjei, a hőség lógó nyelvű kutyája, S kánikula zúzott színei. Aszály. Fehér sivatagban porladó csontokat látok azóta is, ha kimondom. Vagy leírom. Sovány gebét is látok, csüggedten lógatja a fejét, döglődik. Nagyon szomorú a szeme. Nem messze tőle csontszínű kecske karóhoz kötve, kilátszanak a bordái. Ez az aszály. Apám szerzett lisztet, ő tudja, honnan. — Ezt aztán be kell osztanunk — mondta. Akkor ötlötte ki anyám: — Egyetlen nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjük egész évben. — Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesztette kettőig, mire megdagadt, a széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, akkorára szépen megbámult a héja. p gy kicsit mi magunk is meg- *-J ijedtünk, mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát á késvágás árka majdnem olyan szélesre sült, mint a Tisza. — Na — mondta apám —, ebbe elférne még a Parlament Is. Csak a kupolagomb ütné át a héját. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület. — Ezt aztán ehetjük egész év* I ben — mosolygott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyerére. Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodni, hogyan is szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bödönben, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere vagy a Nagyrét! Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal is meg tudtam enni egy ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovas szobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Ügy volt a jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt majszől- gatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült el- rágicsálnia. Igen kisétkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. — Neked kell nőnöd — mondta. Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél, mire végzett hégy-öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus. A kkor találtuk ki — persze az ötlet apámé volt —, hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé borzongva a csontszínű kecskére. Mindannyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám majszolgatta oldalt, a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám. Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagy kenyér-dolog. — Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, és dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk is. Kitűnően lehetett bújócskát játszani, a kenyérgala- csinokból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyannyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem telt bele két hónap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatokat ettem magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alagút- jával. Nagyapám meg valahol, kint a széleken, ő már csak a héját szerette. T~)e az igazság az, hogy egy *** kicsit untam már a dolgot. Akarom mondani, nagyon untam. Mintha sohasem akarna vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is volt, egyre nehezebben lehetett előrehatolni benne. Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt, idegen. Sohasem jártam még ott. Csenevész fákat láttam, az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét-is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit. Ügy egy hónap múlva, előkerüli apám. Nem szólt, leroggyant mellém fáradtan. Anyám az én vá- jatomban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, ide^ gén lett az arca. Nagyapám eltűni örökre. — Most valami mást akarok enni — mondtam. — örülj neki, hogy ez van —' intett anyám. Már nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken, igazán hálásak lehetünk • sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, éi szépen visszaesszük magunkat. így is tettünk, mert csak ezt A tehettük. Akkoriban már sejtettem, hogy nem leszek én isten. Ha nagyra növök, akkor sem.
