Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-25 / 226. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET ro ill |p< leli Id« 10 ví hí (í V 1 K H 4' 2} n 11 í t 4 < r i Az otthon álma Nyolcvan éve született Tamási Áron LUDMILLA SKRSNYEVA: rr Már életében is a mesék nyelvén lehetett volna szólni róla: volt egyszer, hét határon is túl, erdők között egy kicsi falu, abban meg egy csillagszemű fiúcska, aki felnövekedvén útnak indult, hogy megbirkózzon a sokfejű sárkánynyal. S feleletet keressen az Ábelek nagy kérdésére: mi célra is vagyunk a világon? A sárkánnyal megbirkózni a mesében sem nagyon sikerül — a levágott fejek helyett újak nőnek, duplán — a nagy emberi kérdésre azonban véglegesnek tetsző választ adott Tamási Áron: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Farkaslakán, Erdélyben született, 80 esztendővel ezelőtt. Bejárva a nagyvilágot, oda tért visz- sza kedves szülőföldjére. Az volt az utolsó kívánsága: szülőfalujában temessék el. Teste már ott pihen, közel a Hargitához, s a szőke Nyikóhoz, arccal keletnek, a Csíki párna felé fordulva. Sírja már jelkép: az otthont keresők és a szépet óhajtók búcsújáró helye. Sírjából is életet üzen és hitet. A bizakodás irodalma az övé. Teremtett, szép, holdasfényű világ. Székelyek világa. Énekelnek a havasok, és a vizek mesét csobognak. A juhok hátán járni tanul a fény, Énlaka felett meg lehajtott fejjel elaludt — a Firtos lova hátán — a gondviselés. A férfiak — akiket ábrázolt — szíjasok, kemények, arcuk a bronzzal tartja a rokonságot. Az asz- szonyi szemekben fényből nyílik a virág. Semmin sem csodálkoznak; mindenre, mindig kész a lelkűk, és a testük, örömre és csalódásra egyaránt. Bár a homlokuk balla- dás, szájuk derűsebb dalra igazodik: Majd megszáll a Nyárád ... Szerelem és hűség vigyázza őket. Elég ez a megmaradásukhoz: a szerelmesek a veszedelem hidegében is úgy bújnak egymáshoz, „mint holdvilágon a virág.” Tud,- ják, akármilyen nagy bánat is szakad a szívre, szeretni kell, s helyt kell állni a történelem alatt is. Csupa erő, fiatalság ez a vadrózsa szépségű világ, Ábelekkel, népi hősökkel benépesítve. Még a járásuk is tavaszias, szinte suhogva járnak, erő és selyem van a kopogásukban. Azt példázzák, hogyan kell élni minden időben, még a setétségben is: sugarasan, csilŐsz Rajzok, kották, balladák lagosan. Vagyonban hatalomban bármilyen aprók is, emberségben lehetnek hatalmasok. Annyira nem lehet leszorítani az embert, hogy az emberségét feladja. Emberek maradnak minden időben: „Aki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” — mondja egyik novellabeli embere. A magyar itt olyasmit jelent, mint Ady verseiben: szépet és emberit. Mikor emberei szinte derékroppanásig küzdenek sorsuk sárkányával, akkor is, mintha azt mondanák legényes mozdulattal: játék ez, megy az élet tovább. Tamási Áron erdélyi íróként teremtette meg tündéri világát. Életműve, teremtett világa irodalmunk egyik legszebb fejezete. Remekei olyan tetőket jelentenek, ahonnan messzire látni, vissza a múltba, s egyben a jövőt jelentő emberség térés mezőire is. A legnagyobb dolgok egyikét cselekedte: műbe örökített egy világot, fényeivel, rezdüléseivel, s egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett népcsoportot — mielőtt még mássá lehetne —, átadott a művészet halhatatlanságának. Máig, s talán-mindörökké úgy látjuk Erdély székely magyarjait,' ahogy í éi rajzolta: balladásan, ünn'epj_ fénnyel a homlokukon, még "a „pokol tölcsérében” is mosolyogva. Felbecsülhetetlen nagy Tamási Áron cselekedete: egy népet kötött be olvasói, egy nemzet szívébe. Művészete mindenütt örökség, ahol az Ábelek igazát vallják. Ki- téphetetlenül. Örökre. Külön öröm, hogy Bács-Kiskunhoz is szoros szálakkal kötődött. Keress meg engem, őszidő — aranyozz szépségeddel, az álmos fenyők telepét ébreszd föl szépségeddel. Érkezel gombák illatával, ahogy érkezel, mily egyszerűi Áttetsző falak városa, ahol előlem rejtezel. ősz, tűzpiros madarak seregével érkéző — színek udvara, körhintája ősz, ezerszín őszidő. Véletlenül találtam rá szavaim nehéz terhére, a fenyők is rám aggatják örökzöld álmuk súlyait. Az őszi ég, az őszi éj, ' az őszi oltottmész-fehér, vízszint-, talajszint-fehér, mely hajam hegyéig felér. Keress meg engem, őszidő — aranyozz szépségeddel, az álmos fenyők telepét ébreszd föl szépségeddel Pintér Lajos fordítása BEN KE LÁSZLÓ: Darabokban Ki ez aki magam elől föld alá is menekülne? Szívem mintha árverezne. Azt veri, hogy én jövök ott — fegyverrel és fegyverek közt — velem szembe. Így kell lenni? Darabokban, széttördelve? S tagadni, hogy kényre-kedvre? Istené az ember arca? Magának ő meg is tartja? Megkegyelmez. Ad belőle. Jövendőt ad, reménységet. — Nem, kegyelmes. rám ne add avitt mi i , - ? jóindulattal kacatjaid. Másra várok. Más magamra. Ez a régi lakhatatlan. Üres vagyok, de isten nem kell. Csak az újéletű ember. Debrecenből nemrégiben szép, nagy formátumú könyvet hozott a posta. A címe: „Szállj, fecskemadár”. S az alcím: „Gömöri népballadák, Holló László illusztrációival." A belső címlapon az áll, hogy „gyűjtötte és a bevezetőit írta Űjváry Zoltán". A tetszetős külsejű kiadvány Debrecenben látott napvilágot, 1977- ben. Az album formátumú kötet érdékessége, s fő erénye, hogy együtt látható benne az Űjváry által gyűjtött balladák szövege, valamennyinek a kottája, s az egyes költeményekhez illő, Holló László által készített, illusztrációnak szánt grafikák. S mindez így együtt, gyönyörű összhangban, éményszerűvé teszi a kötetet azok számára, akik azt kézbe véve forgatják, ismerkednek vele. A közölt — és illusztrált — balladák az egykori népéletet mutatják, vetítik elénk szemléletesen. A verses — és kottával ellátott — műveket három csoportba lehet osztani. Az elsőbe a tragikus hangvételű, drámai témájú balladák tartoznak. A tragikus sorsú szerelmesek lehangoló, s megrendítő rajza a „Szégyenbe esett leány"; sötét színekkel festett történet „A halálra ítéltetett rab húga"; a szegénység szemléletes kifejeződése „A cséplőgépbe esett lány"; s az elhagyatottság megjelentetése a „Három árva” stb. A kötetet csak még változatosabbá teszik a vidám balladák („A házasuló király", „A gúná- ros lány”, s „A megcsalt férj”). Valamennyi színezi, s fokozza az érdekességét a könyvnek. Mint ahogyan ezt teszi az a néhány betyárballada is, amely helyet kapott a kiadványban. Legvégül már csak az kívánkozik ide, e cikk legvégére, hagy a félegyházi születésű Holló László avatott kézzel nyúlt a balladákhoz. Az illusztrációi tulajdonképpen nem is illusztrációk, hanem öntörvényű, szuverén alkotások. Nyilván nem kisebbítjük a balladák értékét, ha azt állítjuk, hogy a rajzok a szövegek nélkül is megállnák a helyüket. Aki tudja, érti Holló László csodálatos grafikai kifejező erejét, az cseppet sem csodálkozik a fenti szavakon. - • A mester 89 éves korában alkotta meg azokat a műveket, amelyek ebben az albumban láthatók. Leginkább vékony, leheletfinom vonalakkal "dolgozott. • A halálra táncoltatott leány. • Rózsa Sándor a kocsmában. • A Rózsa Sándor-ballada kot* tája. Szívesen élt a leegyszerűsítés módszerével; s a drámai sűrítés sem idegen tőle. A rajzok hát* terében olykor alkalmazza — okosan és tervszerűen — a Jel-; képszerű jelzéseket is. Mindent egybevetve: ez az új Holló-album ismét arra figyelmeztet bennünket, hogy törődjünk jobban, többet vidékünk nagy szülöttjének életművével. Varga Mihály Volt egyszer egy ember s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született. Ügy hívták, Gyurka. Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte s kézen- közön felnőtt. Magához való észszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz: de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte. Addig s addig, hogy legény lett belőle. Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el. Valami vén székellyel találkozott egyszer. — Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt és ráhunyorított: — Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”? — Én álomfejtő. — Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely. Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s továbbmentek. Ekkor egy úr jött s Gyurka felbiztatta: — Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg! — Eredj s dolgozzál! — felelte az úr. Erre otthagyta őt is s elment s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban s elindult ismét. Elért egy faluba s ahogy ván- szorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami róvásos széken, módosán üldögél egy ember. — Nem kell magának egy szolga? — kérdezte Gyurka. — Gyere s állj bé! — mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak s ittak rá. Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ö kiment s egész nap döglődött a falu végin s este hazament. — Mennyit szántottál? — kérdezte az ember. — Fel én az egészet — felelte Gyurka. így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje. Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól belé- harapott a kutya. — Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény s így szólt: — A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs. Azzal kirázta a tarisznyát s a szalonnát odavetette a kutyának. — Isten maradjon veletek! — köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba. Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók s széplep- tiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el beléje a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen. így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket s bízva az Istenben is, hirtelen belefordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt s meg a lebernyegek is az oldalán. Üszni kezdett tehát s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak. — Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — monda örvendezve s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc s már sereges- től körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték s azután marni kezdték. — Hé, testvérek! — mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát s talpra támaszkodott. — Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult. Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával s erre nyomban egy másik nyúl került valahonnét melléje. Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember. — Gyere, fussunk! — szólott Gyurkának a másik. — Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott, ö pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán. Megindult ismét s ment, mendegélt. Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretette az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított s a fejét peckesen hordta. Gyurka érezte, hogy ^egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani. A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle. Felrepült s keringeni kezdett a leány feje felett. — No, Gyurka, most csirikolj! — biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta. Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bétette a kebelébe. — Helyben vagyok! — örvendezett Gyurka és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett. Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott. DEMÉNY OTTÓ: A weimari Goethe-házban A költővendég ma e házban fémpénzt pörget ujjai közt vélem kortársként nehezebb lett protokoll keretek között de most végigsimíthatom szemeimmel e tárgyakat elefántcsorit réz alabástrom ami a horgon fönnakadt a kifinomult ízlés horgán hisz a gazdagság adva volt az észé a szívé a tetté s Weimarban is szedtek adót ám Hölderlinért sír a lelkem s Kleistért ki szintúgy megbomolt a zsenisors — ki miben ég el? kettejük szexelme a Hold Goethéé a kimért pontosság halálos lényegretörés s nézd az ágyat amiben meghalt — megrendítő egyszerűség
