Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-30 / 203. szám

1977. augusztus 30. 0 PETŐFI NEPE 0 S

MEGJEGYZÉS Nincs kire hagyni a gyereket...

— Jaj, ne is kérdezd! Amióta megvan a két gyerek, ki nem tudunk mozdulni. Évek óta még csak moziban sem voltunk... — sorolja a helyes fiatalasz- szony a csemegeüzletben, alighanem régen látott ismerősének.

Én meg arra gondolok, hogy milyen gyakran hallani ugyanezt az indokolást: nincs kire hagyni a gyereket. (Ezért nem jut idő a színházra, mozira, stb.) És eszembe jut más is: egyike azoknak az elgondolkoztató tapasztalatoknak, amelyeket nemrégiben a kecskeméti városi

párt-végrehajtóbizottság szerzett a gyermekgondozási segélyen levő nők körülményeinek, gondjainak számbavételekor.

Az erről való tájékozódás a többi között húsz nagyüzemre terjedt ki, amelyekből együttesen kétezer fiatalasszony van GYES-en, s átmenetileg csak az anyai hivatását gyakorolja. Közülük is nagyon sokan hangoztatták: a szórakozásra, művelődésre nem jut idő; nincs kire hagyni a gyereket...

A pótmama-szolgálat szinte ismeretlen. Pedig öt évvel ezelőtt történt bevezetése — a tv jóvoltából — országosan is figyelmet keltett! Hadd emlékeztessünk rá: 1972 73-as tanévben a Felsőfokú Óvónőképző Intézet KISZ-szervezete kezdeményezte, s vezette be a fiatal szülők segítségére szánt, hasznos szolgálatot. S hogy a fél évtized alatt hányszor vették igénybe? Mindössze 88 alkalommal, azaz: évi átlagban mintegy tizenhét- szer.(')

Lehetséges, hogy nem volt kielégítő a jó szolgálat propagandája? Elképzelhető. Mert, például az említett nagyüzemek többségében arról sem hallottak, hogy a Katona József Színház és a Megyei Művelődési Központ számos rendezvénye idejére díjtalan gyermekmegőrzésről gondoskodik.

Mindenesetre kellemesebb azt hinni, hogy a jó ügy propagálása szorul erősítésre, mintsem az érdeklődés hiányát feltételezni. Hiszen ez utóbbit felkelteni a nehezebb feladat. Lemondani azonban egyik tennivalóról sem szabad. Éppen a GYES-en levő kismamák érdekében.

—y —n

Sok víz lefolyt azóta a Dunán...

ÚJ ÚT A RÁDIÓZÁSBAN

Nincs csodálatosabb élmény, mint csendes nyári vasárnapokon leheveredni a Duna partján. Nézni a lustán hömpölygő vizet, amelyre széles hullámlegyezőt terít egy-egy kirándulókkal megrakott hajó. A könnyű szél nevetését, zenefoszlányokat sodor a partra, ahol pecások ülnek, a nagy fogás reményében. Nyaralók, horgásztanyák színesítik a partot. Esténként halpaprikás fő a bográcsokban és a tűz körül ülőkarra kérik az idősebbeket, hogy meséljenek.

□ □ □

A folyó ugyan folyton mesél, csak azt nem lehet megérteni. Megőrzi a titkait. Szerencsére, akad még néhány a régi hajósok közül, akik tanúi, sőt kis híján áldozatai voltak a Dunán lejátszódó tragikus eseményeknek. Tóth Gyula, 1927—1947-ig, pontosan húsz évig volt a hartai hajóállomás főnöke. Jelenleg nyugdíjas, Dunapatajon él. Visszaemlékezései értékes adatokkal is szolgálnak a dunai hajózás megyei vonatkozású múltjából.

— Tudomásom szerint a Duna- gőz Hajózási Részvénytársaság 1826 óta állt fenn. Ebben az időben Harta község adta a gőzhajózás legjobb fűtőit. Regensburgtól Szulináig minden hajós úgy emlegette őket, mint a kitartó, megbízható munka példaképeit. Akkoriban az áruforgalom majdnem kizárólag hajókon bonyolódott le — ma sem ártana számításba venni, hogy a dunai szállítás a legolcsóbb, — ami évente 800— 1000 vagont tett ki. Főleg gabonafélét és építőanyagot szállítottak. A dunai élet ma már elfelejtett szolgáltatásai közé tartoztak a víz folyásával hajtott vízimalmok. Tekintettel arra, hogy Har- tán sok hajós élt, 1929-ben megalakítottuk a Hartai Hajósok Egyesületét.

— Hogyan érintette a dunai hajózást a második világháború?

— Súlyosan. Hartán éltem át a Duna elaknásításával járó borzalmakat. Már 1944 áprilisában amerikai repülőgépekről dobálták le, a mintegy öt mázsás, mágneses aknákat, amelyek az állomás 25 kilométeres körzetében, 11 hajót robbantottak fel. De ennél jóval több aknát tettek ártalmatlanná — már a háború után, — a folyamőr alakulataink, valamint repülőgépeink. Az utolsó aknákat, 1946 nyarán jelentették a dunai halászok, ezek felrobbantására a szovjet alakulatok vállalkoztak.

— Melyik volt háborús élményei közül is a legszömyűbb?

— A Bánffy gőzős aknárafutá- sa, 1944 tavaszán. A tragédia a szemünk láttára történt. Az akna, a ‘hajót pontosan a közepén találta el, megemelte és kettétörte. Leírhatatlan látvány volt, amint a hatalmas víztölcsér, a kazánból kitörő gőzzel és szénnel, korommal telítve fülsiketítőén moraj- lott. A hajón 48 ember tartózkodott, több mint a felük esett áldozatul. Egyebek között, a hartai Gröb Péter hajófűtő is.

n □ □

A szomorú eseménynek él egy másik szereplője is. Juhász Béla, ma egy fővárosi KÖZÉRT üzletvezetője, de erre a napra még mindig tisztán és borzogva emlékezik. ö ugyanis a Bánffy gőzösön teljesített szolgálatot, mint folyamőr.

— Mi biztosítottuk az 50 uszályból és 10 motoros hajóból álló karavánt. Mire leértünk Hartára, felrobbant egy kaszákkal és írógépekkel megrakott uszály. Az egyik kasza a kormányos fejét is levágta. Ezt látva több katona fellázadt, a civilek is megtagadták a hajózást, mert életveszélyes

.w'wXOXw

volt a Dunán közlekedni. Volt a hartai kikötővel szemben egy csárda, abban várakoztunk. Nem sokáig, mert a németek géppisztollyal kényszerítettek mindenkit a behajózásra. A kasza és az írógép ugyanis csak álca volt, élelmiszert és lőszert vittek és nagyon gyorsan el kellett jutni vele Romániába.

— Mi történt ezután?

— Bajáig semmi. Ott megint felrobbant egy kétszersültes uszály, tíz ember meghalt, sokan megsebesültek. Visszafelé, szerencsére olyan magas volt a vízállás, hogy a part mentén haladhattunk, kikerülve az aknákat. Har. tán viszont ki kellett kötni, hogy felvegyünk egy folyamőrt, aki ott várt bennünket. Vasárnap volt, gyönyörűen sütött a nap. Ebédre sertéspörköltet ettünk, makarónival. Utána a legénység félmeztelenre vetkőzött és békésen napoztak a fedélzeten. A fele úton voltunk a két part között, éppen azt néztem, hogy milyen csinos lányok várakoznak a hartai állomáson, amikor megtörtént a szerencsétlenség. Iszonyú robaj, sistergés hallatszott, ahogy sorra felrobbantak a kazánok. Csak azt éreztem, hogy megyek fel a levegőben, majd leesem a vízbe. Amikor a felszínre kerültem, hallom a rettenetes jajgatást. A víz pi- roslott a vértől. Engem egy leágazásig sodort a víz, ahol a halászok kifogtak, utána elvesztettem az eszméletemet.

— Sikerült teljesen kiheverni a történteket? '

— Nem sok esélyem volt az életbenmaradásra, és az nyomot hagy az emberben. A következményeit a mai napig viselem, az idegeim azóta sincsenek rendben. Arra sem emlékszem, aki kimentett a Dunából, pedig szívesen meglátogatnám. Hartán, a kocsmában rendeztek be segélyhelyet, ott egy nagyon kedves fiatal nő gondoskodott rólam, nem tudom ki volt, de sokáig nem felejtettem el a vonásait. Ez a tragédia nagyon megrázott. 1920-ban születtem, a szülőfalum 4000 lelket számlál. Az egyik kezemen meg tudom olvasni, hányán maradtunk életben a korosztályomból. Akit nem a háború vitt el, az utána dobta fel a bakancsokat, mert tönkrement az egészsége. És akkor az ember hallja a tévében, hogy az amerikaiak új, minden eddiginél rémségesebb bombával fenyegetőznek. Érti ezt?

□ □ □

Talán azért nem árt felidézni, ami elmúlt, és ami ma is megkeseríti sokak melékezetét. Sok víz lefolyt azóta a Dunán. A folyó ismét kirándulókat szállít, földeket öntöz, áramot ad. Szerelmesek sétálnak a partján, új városok nézik magukat a tükrében. A kirándulóhajóról nézve gyönyörű az élet. Erre tanít, figyelmeztet az időben tőlünk egyre távolodó történet is.

Vadas Zsuzsa

^v.v.v.vav.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.y.v.v.

x.x-x-x*x-x-x-x.x-x-x*x*x*x*:*x-íx*x

ZELEI MIKLÓS:

Megszólalnak kövek és emberek

Szovjet útinapló

VI. A Csircsik folyó völgyében

Hajnalban elindulunk Domo- gyedovó, a belső légiforgalmi repülőtér felé. Ez egy kisebb fajta utazás, legalábbis Magyarországon annak számíthatna.

A repülő a Szovjetunióban olyan megszokott és mindennapi közlekedési eszköz, amilyen nálunk a gyorsvonat, legföljebb útjában nem hátráltatják a lassújelzések, mint gyorsvonatainkat, s égi’ helyre nem adnak ki két jegyet. A mi gépünk afféle hivatalnok-járat lehet, jó néhány aktatáskás, szemüveges-nyakken- dős, unottarcú férfi igyekszik tas- kenti kiszállásra a főhatóságtól, a novemberi moszkvai télből az üzbegisztáni langyos őszbe. Moszkva már havas, ott még le sem hullottak a levelek. Bent a gépben üzbég népzene szól. Hoztam néhány hanglemezt. Szép, keserű zene. Mellettem öreg parasztasszony kutat a helye után, s fekete hajú, mongolszemű kis- katona robog el közöttünk. Egy bácsika, a sztyeppéi pásztorok sapkájában hatalmas játékautót erőltet az ülés alá. Az utaskísérő odafúrakodik hozzá:

— Ezt mér hozta fel a gépbe, bácsika? , £

— Mert az unokámnak viszem

— mondja a bácsi, s úgy tűnik, tökéletesen elégedett az indoklással.

— De hát látja, hogy nem fér

— győzködi az utaskísérő.

— Akkor felrakom a polcra — mondja most már mérgesen a bácsi, s már emeli is az autót.

— Onnan meg a fejére esik, ha megbillen a gép.

— Akkor jobb lesz neki az ülés alatt — mondja, s úgy fogja a kisautót, mintha soha többé nem akarná kiadni a kezéből.

Az utaskísérő kénytelen belátni, hogy módszert kell változtatnia.

— Akkor beviszem az előtérbe. Ott elfér, baja sem történik, s leszállás után visszahozom. Így jó lesz?

A pásztorsapkás öreg kicsit té- pelődik.

— Hát, így jó lesz — adja rá az áldást és odanyújtja a teherautót.

Felszállunk. Moszkvában még éjszaka van, s tízezer méter magasan visz a repülőgép, szemben a napkeltével. Így esett meg, hogy a Nap fölött repülhettem.

A nap alulról jön fel, sugarai a felhőkbe állnak, s szivárvánnyá

szóródnak alattunk. Narancssárga, tengerzöld, tintakók, viola és aranyi üst színű eget nézek egy országrésznyi éjszakából. A fölöttünk levő égen pedig a csillagok sárgaréz szegecsei.

Taskent fölé ereszkedve gigán-; tikus, szürke lakótelepet várok. Az 1966-os áprilisi földrengés eltakarította a várost, s nem igen bízom a modem építészet fantáziájában. Tévedtem. Üzbegisztán fővárosa urbanisztikai remeklés. Beleolvad a természetes, hegyesdombos környezetbe, vagy épp abból nő ki, de sehol sem szakad el, soha sem különül el a természettől.

Kielégíti a kor követelményeit, formába önti kor és hely életfolyamatait, alapvető életelveit. Igaz, volt annyi keserű köny- nyebbség, hogy nem kellett a múltba illeszkedni, azzal leszámolt a földrengés. A tragédiától távolodva talán kimondható, hogy most, így jobb. Szaltikov- Scsedrin még így írt a városról:

( „Ha az ember olyan városba kerül, amelyről a statisztikai táblázatok azt írják: lakossága eny- nyi és ennyi, plébánia-templomainak száma ennyi és ennyi, iskolája nincs, könyvtára nincs, ispotálya nincs, börtöne egy van stb. — akkor teljes bizonyossággal állítható, hogy Taskent leg- közepén tartózkodik.”

Az új üzbég főváros elhelyezkedése nem sűrűsödött, hanem horizontális, nyitott. Még ahol nyolcemeletes toronyházakat építettek, ott is mindenütt nagy helyet hagytak parknak, ligetnek, fasornak. Nem lakóknak — embereknek építkeztek. A toronyházak „lakógép” jellegét megszünteti a laza építési stílus — ennek megfogalmazására nem lelek jobb megoldást. Lehet, hogy

csak a speciális közép-ázsiai viszonyok miatt kellett rájönni arra, hogy még a toronyházi lakások is közel lehetnek a természethez. Nyáron nagy itt a meleg. A zártság halál.

A házak formai változatosságukkal, szeszélyességükkel — a paneles technika, lám, még a szeszélyességet is elbírja — a kiugró vagy besüllyedő falrészekkel, jobban követik a természet egyenetlenül harmonikus rendjét, mint a mi égnek törő szivarskatulyáink.

Itt nyáron az erkély a hálószoba. így nem lehet belőle minicella — belső loggia —, amelynek az egyik fala a szemközti ház. Ráadásul a lakásoknak csak egyharmada toronyház. Az — úgymond — lakóterület nagyobbik részét egy-két szintes, zártkertes családi villákban lakják. A panel vigasztalan síkját pedig népművészeti motívumok törik meg. Az elemek mintázata az épület összeszerelése után egybefüggő kompozíciót alkot. És fák, mindenütt fák. „Mielőtt egy fát kivágnál, ültess el háromat"’ — buzdít a régi üzbég mondás.

Ezek a szavak néhány évvel ezelőtt szinte jelszóvá váltak Taskentben, mert a földrengés utáni építkezések miatt rengeteg fát ki kellett vágni, s azután új parkokat, fasorokat ültettek az új épületek közé. Nemcsak üzbé- gek építettek. Az összes szovjet köztársaságból dolgoztak a nyugati Tien-San nyúlványainál, a Csircsik folyó völgyében. Jelenleg a Szovjetunió ötödik legnagyobb városa. Lakossága már a másfél millió' körül jár. A földrengés utáni közös erőfeszítés óta úgy emlegetik, mint a barátság, a testvériség, az összefogás példáját. $

Még nincs tíz éve, hogy a kvadrofóniára irányuló kísérleték elkezdődtek, s jelenleg már sok rádió- állomás berendezkedett a kvadrofónia? sor sugárzására.

De mi is az a kvadrofónia?

A kvadrofón- technikában négy közvetítő csatornára, s a felvételhez is legkevesebb négy mikrofonra, a visz- szaadáshoz pedig négy hangszóróra van

szükség. Hangverseny közvetítéskor a két első mikrofon nagyrészt a zene direkt hangjait érzékeli, ennek megfelelően a két első hangszóróban — a sztereói el vételhez hasonlóan — a közvetlen hangok szólalnak meg. A két hátsó mikrofon azonban inkább a hangversenyterem oldalsó és hátsó faláról visszaverődő zengő hangokat érzékeli és továbbítja. Ha pontosan a hangszórók által alkotott négyzet közepén foglalunk helyet, mind a négy hangszóró irányából, illetőleg az összes köztes irányból is hallhatunk hangokat, kialakul az ún. „teremérzet”, úgy érezzük, mintha a hangfelvétel színhelyén lennénk.

Kvadrofón hangfelvétel csak megfelelő méretű és hangzású stúdiókban készíthető. A felvéte0 A kvadrofónikus zenei felvétel irányítóközpontjaj a keverőpulttal (MTI Külföldi Képszolgálat — K8.)

lekhez az eddigi mikrofonok é* keverőasztalok használhatók, a hangrögzítéshez azonban négysávos magnetofonokra van szükség,' amelyek lehetővé teszik a négy, csatorna párhuzamos rögzítését.

Üj technikai problémákat vet fel viszont a kvadrofón rádió műsorszórás. A megoldás az, hogy egyetlen adó sugározza a négy, csatorna hangjeleit — úgy, hogy, azok a hallgatónál tökéletesen szétválaszthatok legyenek — ám ez meglehetősen költséges.

Most készült el Tallinban az Észt Rádió új stúdiója, ahonnan megkezdték a kvadrofonikus zenei adást. A rendszer kidolgozásában részt vett az A. Popov nevét viselő leningrádi rádióközvetítési és akusztikai tudományos kutatóintézet.

Anyaga vagy anyagja?

Nyelvünkben sok ragozási kettősséget találunk. A harmadik személyű birtokos személyragok sokszor nagyon meggondolkodtatnak bennünket. Nemrég is azt kérdezték tőlem, hogy melyik a helyes alak: alkalmazottai vagy alkalmazottjai, és hogy van-e szabály a változatok használatára. A feleletem ez volt: ezt a kérdezett kettősséget és még néhányat megkülönböztetés nélkül fel lehet használni, de mint ez a kettős alakoknál szokott lenni, a nyelv igyekszik őket a jelentés pontosabbá tételére felhasználni.

A kert, gond, harag és a bor, szám, ünnep főneveknél nem is kell töprengenünk, ezeket így látjuk el toldalékokkal: kertje, gondja, haragja és bora, száma, ünnepe. Általában jelentésárnyalat nélkül egyaránt használható a naptára és naptárja, császára és császárja változat, de ugyanez a szabály vonatkozik a többi között a testvér, segéd, cseléd, virág, szótár, kamat szavakra is, néha azonban különbséget teszünk e változatok között.

A legtöbb esetben ugyanis jelentésárnyalat kifejezésére való törekvés nyilvánul meg. Vegyük például a játék szót! A gyermeknek játékja van (játékszere), de a csatár, a színész játékáról beszélünk. A képzeletnek, véletlennek, a szerkezeteknek, így a mérlegnek is csak játéka van. Egyéb példák: az elnök tisztét valaki jól ellátja, de a néphadseregnek tisztje van. A szomszéd újságját kölcsönkérhetjük, de egy hír újsága meglep bennünket. Az almafának virága van, valaki pedig fiatalon, élete virágjában halhat meg. Az összeg tizede mellett beszélhetünk a jobbágyok tized- jéről (esetleg tizedéről) is. A fiúnak jó szeme van, de a gabonának szemje (vagy szeme). A ruha anyaga tetszetős, a kereskedőnek anyagja van. A háznak ablaka van, a szomszédnak ablakja. Az ajtó üvegéről és az üveges üvegjéről lehet szó. Az embernek, állatnak bőre és talpa van, de a bőrkereskedőnek bőrje és talpja. A községnek rendőre van, a leánynak rendőrje. Az orvos betege gyógyul, de lehetünk valaminek a betegjei is. A dolognak, elmélkedésnek magva van, a baracknak pedig magja.

Bizonyos szavak végén csak a -ja, -je toldalékokat találjuk, a rövidiebb alakok nem használatosak. Ilyen az asztag, fattyú, akol. A búza asztagjáról, a juhok ököl- járói lehet csak szó.

Ha a tárgyalt jelenségről mondottakat teljessé akarjuk tenni, azt is meg kell említenünk, hogy a hosszabb változat terjed, az a tájnyelvi, népies forma. Ezért hallhatunk a falu „öreggyéről” (öregjéről), esetleg nagy „tapas- talattyáról” (tapasztalatjárói). Nincs elég gyakorlat ja — hallhatjuk sokszor. Gyakran ez a hosz- szabb változat jut először eszünkbe. Pl.; a mozgalomnak nemcsak a múltja, hanem a jelenje is szép. A Ámítja—jelene szembeállításból

analógiás végződéssel lett múltja —jelenje. Ezt is hallottam: mások jóvoltjából kiállítást rendeznek. A tévében így nyilatkozott egy szegény asszony: Kell az embernek, hogy egy kis életje legyen. Ezeket a változatokat nem ítélhetjük el, mert amint mondtuk, ezek is sokszor hallhatók.

Még egy másik kettősséggel is foglalkoznunk kell. A borja — borjúja, veleje — velője-féle kettős végződésekről van szó. Ezek ugyanúgy okozhatnak töprengést, mint az előbbiek, ha helyesen akarjuk őket használni. Tárgyalásuk bevezetéséül említsük meg, hogy régebben ezek a ma már szokatlanabb alakok voltak a gyakoribbak. így pl. bölcseje, hintája, hordája, lépese je, orsaja, csípeje, sűreje, adaja. Némelyiket ma már első hallásra alig értjük, ezért felsoroljuk mai alakjait: bölcsője, hintója, hordója, lépcsője, orsója, csípője, sűrűje, adója. Régen költőink is sűrűn éltek ezekkel a ma már szokatlan alakokkal. Berzsenyi .koszorúm bimbajá”-ról ír. Petőfi A Tisza c. versében a pór menyecskéről ezt írja: „Korsó kezében. (>Korsaját míg telemerítette,) Rám nézett át; aztán ment sietve.” Ma már ritkán halljuk a szőleje, erdeje, disznaja alakzatot. Ezek főként a népnyelvben gyakoriak.

A hintója — hintája, zászlója — zászlaja változat egyaránt jó. De ilyeneket keveset találunk Ezeknek a kettős alakoknak a használatban is érvényesül a stílusárnyalatra való törekvés. Tehát : a tehénnek borja van, a gazdának borjúja. A birkának gyap- ja. a kereskedőnek gyapjúja van. A csont velőjéről, a mondatnak velejéről lehet szó. A lónak csikója van, a gazdának csikója. A háznak ajtaja van, az asztalosnak kész ajtója. A harc mezejéről, de mint pszichológiai fogalomról, a tudat mezőjéről lehet szó. A csak egyik változat használatára a következőket idézhetjük: nincs ideje, a fa teteje, a falu apraja- nagyja. Ilyen esetekben nem lehet időjéről, tetőjéről és aprajáról beszélni.

Ugyanebben a csoportban tárgyalhatjuk meg a nője — neje- féle változatokat is. A nő főnév nőnemű felnőttet jelent. Régen feleség jelentőse is volt. Ma is mondjuk: .nőül vesz valakit. Ma már a nő szónak rosszalló jelentése van: a nő valakinek a szeretője. A szót régen így ragozták: nőm, nőd, nője vagy neje. Ez a neje hatott vissza, és a nej-t ma már így ragozzuk: nejem, nejed,1 neje. Ugyanezt követi a vő főnév is: vöm, vöd, vő je vagy ve je', majd a neje hatására: vejem, ve- jed, veje. Ma már a neje, veje alak a gyakoribb. A fő és a fej változat kialakulása is ilyen volt. A fej gyakoribb használata (lábfej, a káposzta, feje, egy intézmény feje) mellett a fő sem marad el. Pl. államfő, hétfő, kútfő, főmérnök.

Kiss István

I