Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-04 / 182. szám
1917. augusztus 4. 0 PETŐFI NEPE • 5 Képek Kecskemétről Kozák Albert, a Magyar Távirati Iroda fotóriportere. Rokoni és egy^b szerteágazó itteni kapcsolatai révén az utóbbi években már valósi ,gal kecskemétinek számít. Munkaköréből, hivatásából adódik, hogy rendszeresen járja az országot, s megyénket is. Mindenkor szemléletes és művészi kivitelezésű fotókban számol be élményeiről, mindarról a hatásról, mely érti őt tájainkon, városainkban és falvainkban. Az alig harminc esztendős fotós kollégánk évek óta nagy-nagy szeretettel „kapja lencsevégre” a hírős városban is a látnivalókat. Megtudtuk tőle, hogy ez ideig már kétezernél jóval több képe van együtt erről a tempósan fejlődő városról. Ezekből válogatta ki azt a százötven fotót, melyet koncepciózusán megszerkesztve albumba rendezett. Ez így együttesen hű képet ad Kecskemét legutóbbi tíz évének változásairól. Arról, hogy napjainkban a régi és új miként él együtt a gyorsan változó megyeszékhelyen. Ebből a megjelentetésre szánt albumból mutatunk be olvasóinknak most néhányat. V. M. O Panel- építők a Széchenyl- városban. • Háttér. • „Városi” gólyák. ÚJ KÖNYVEK A Kossuth Könyvkiadó a Mit kell tudni...? népszerű sorozatában megjelentette a Mit kell tudni a Német Demokratikus Köztársaságról? című könyvet, melynek szerzője Péner Imre. Hazánk külpolitikai kapcsolataival és külpolitikai tevékenységével foglalkozik a Magyar Külpolitikai Évkönyv, melyet a Külügyminisztérium állított össze. A kötetet haszonnal forgathatják mindazok, akik az átlagosnál többet kívánnak tudni Magyarország nemzetközi helyéről, szerepéről, a magyar diplomáciai tevékenységről. A Corvina Kiadó újdonságai közül említsük meg a Magyar grafikusok sorozatban megjelentetett Uitz Béla-mappát, Bajkay Éva munkáját. A színes és feketefehér alapok jó bepillantást adnak a modern magyar és egyetemes forradalmi művészet kiemelkedő egyéniségének életművébe. A mappa e nagyszerű pályának az 1910-es évek második felére eső szakaszát mutatja be, akvarelle- ken és tusrajzokon keresztül. A Művészet és elmélet sorozat új köteteként látott napvilágot Mi- hályfi Ernő válogatott képzőművészeti írásainak gyűjteménye, Művészek, barátaim címmel. Mi- hályfi Ernő esztétikai nézetei, kritikai megnyilvánulásai nemcsak az elemzett művészek és korok arculatát tükrözik hanem az újságíró, a közéleti ember sajátos szellemi önarcképét is. Első alkalommal látott napvilágot a Művészet Évkönyve, mintegy 250 feketefehér és 200 színes illusztrációval és bőséges válogatással a kortárs magyar képzőművészettel foglalkozó cikkek, tanulmányok előző évi terméséből. Az Azerbajdzsán című könyv Turánszky Ilona régész sok éves helyszíni kutatómunkájának eredménye, a kitűnő fotókat Ging Károly készítette. A művészet kiskönyvtára sorozat új kötete Larionov művészetével ismertet meg, Rúzsa György kalauzolásával. Az Európa Könyvkiadó megjelentette Richard Bradford oly távol az ég című regényét, amely az Egyesült Államok egy mostoha vidékére, New Mexikóba kalauzolja el az olvasót. A regény érdekesen kibontott témája a helyi eredetű lakosság és a gyűlölt texasiak mélyre nyúló konfliktusa. Hermann Broch regénye a Vergilius halála. A szerző e fő művében a haldokló Vergilius újra átéli költői és emberi létének fázisait. A regény gazdag nyelvével, zenei pontosságú szerkezetével századunk német irodalmának kétségtelenül egyik csúcsa. A Kossuth Kiadóval közösen jelentette meg az Európa Angela Davis Életem című önéletrajzi könyvét. Az amerikai polgárjogi küzdelem Uitz Béla egyik vezéralakjának munkája, melyet ő maga „politikai önéletrajznak” nevez, romantikus és öntudatos egyéniségéről, hivatásos forradalmárról, fegyelmezett pártmunkásról vall, s mindenki számára érdekes olvasmány. A Századok — emberek sorozatban látott napvilágot Mary Renault Égi tűz című történelmi regénye. Nagy Sándor ifjúságáról; Vaszilij Sukí.in: Harmadik kakasszóra című kisregény- és elbeszélés kötete (az Európa Zsebkönyvek sorozatban); John Main: Tél a hegyekben című regénye és a lengyel Adam Míckiewicz Pan Ta- deus, vagy Az utolsó birtokfoglalás Litvániában című elbeszélőkölteménye, melynek alcíme: Nemesi történet 1811—12-ből, tizenkét verseskönyvben. (KS) VASZILIJ SUKSTN HARMADIK KAKASSZÓRA EURÓPA ZSEBKÖNYVF.K Humanizáló zománc Az idén harmadszorra gyűltek össze Kecskeméten a zománcosok; programjuk más, mint az elmúlt években, öt hét alatt házszám- és utcanévtáblákat — eligazítóirányító (tér) formákat kell készíteniük a széchenyivárosi lakótelepre. Különbözik a feladat a tavalyitól és az azt megelőző évitől, lehet úgy is mondani, hogy szőkébb keretben engedi mozogni a képző- és iparművészeket. Az elmúlt esztendőben adott épületekhez készítettek díszítéseket — Petrilla István például a Kiskunsági Nemzeti Park Farkas Gábor által tervezett főépületéhez, Lantos Ferenc pedig a kecskeméti autóbuszállomáshoz. (Eddig még egyiket sem valósították meg a gyakorlatban.) Az idei, hónapokkal korábban meg! .'detett program olyan zománcplasztikák készítésére szólított fel, amelyek részint eligazodni segítenek az egyhangú-egyar- lakótelepi házak között, részint — azzal, hogy vannak — fel is oldják a monotonságot. Messziről megkülönböztethető jelekkel vezessék az embert, összhangban legyenek a környezettel, a lehető legtöbb információt nyújtsák, és vigyenek színt az utca életébe. Ami pedig szintén fontos: legyenek megnevezhetők — egyfajta módon tehát konkrétak — felismerhetők. A széchenyivárosi lakótelepen — különösén az I-es ütemben átadott házak között — nehéz tájékozódni. Az általában megszokottól eltérően rendeződnek utcává — fésűszerűen — az épületek. Az utcanevek nem jeleníthetők meg könnyen a képzőművészet nyelvén sem — gondoljunk például a Stádium utca elnevezésére. Márpedig az eligazító zománcplasztikáknak valamiképp az utca nevét is jelezniük kell. A jelenlegi program tehát kialakult környezetbe kíván térformákat a zománcoktól, s az alkotók lehetőségei emiatt is kisebbek. Lehetne persze másként is. Azon a legutóbbi kerekasztal- beszélgetésen például, amelyen az építkezések és az alkotótábor művészei vetették fel gondjaikat, szóba került, hogy a jövő útja csak egy lehet. Társként bevonni az építész tervezői munkájába a művészeket, akik a folyamat részeseiként, az épületek funkciójával is összhangban levő — ezért egységes — megkülönböztető jelzéseket, formákat dolgoznának ki. A megvalósítás a ház építésével egyidejűleg történhetne, így az alig-alig elkerülhető egyhangúságot rögtön feloldanák. Az előzetes elképzelések nagyjából kialakultak. Eszerint háromféle „eligazító” készülne. Egy kisméretű a házszámot mutatná, egy, valamivel nagyobb a lakótömböt és az utca nevét, egy, 6—8 négyzetméteres pedig a forgalmas csomópontokban elhelyezve informálna: mi hol van. Ez tehát a tartalom. A formanyelv kialakítása a nehezebb. Kecskemétről, annak is meghatározott helyéről van szó, a széchenyivárosi lakótelepről. Kialakult, végleges stílusú környezetről. össze kell egyeztetni az eligazító térformák formai nyelvezetét a közvetlen közelben levő épületekével, de az egész város stílusával is. Ez az összhangteremtés — amint azt Kátai Mihály megfogalmazta — a hangulati jegyek alapján történik, mert csakis azok alapján lehetséges. A III. Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótábor öt hete alatt elkészülő munkákat kiállításon mutatják be. A kivitelezett eliga- zító-tájékoztató térformák pedig ideiglenes jelleggel a Széchenyi- városba kerülnek. Tizenkét hónap alatt lehet választ keresni arra: belegyökereznek-e a lakótelepi épületkörnyezetbe, feloldják-e az egyhangúságot, tájékoztatnak-in- formálnak-e, vagy egyszerűbben: hogy hur.ianizál-e a zománc. B. J. VALEMTVIN CSENNI*, líMMlS^EOi 1 f) Az utasok aludtak. A fér- fiák közül néha előrejött valaki az ajtóhoz dohányozni. Szemjon anélkül, hogy hátrafordult volna, meg tudta állapítani, ki jött éppen oda: A bányamérnöknek öngyújtója volt. Csendes sistergéssel lobbant föl a lángcsóva, a mérnök minden alkalommal megrettent a vakító fénytől; nemrég vehette az öngyújtóját — még nem szokta meg. Az öregúr ügyesen gyújtott rá, a tenyerében tartva az égő gyufát, és mielőtt leszívta volna a füstöt, előbb mindig mélyet lélegzett. A hadnagy öngyújtójának fémje csillogott, de a lángot Szemjon sosem látta; egészen lehajolt a padlóig, mintegy a testével fogta fel a fényt. Az öngyújtó csattanásából Szemjon kitalálta, hogy a hadnagy van ott. — Nem tud aludni? — Nem tudok — mondta a hadnagy. Kissé fölborítottam a napirendemet, aludtam egy keveset az állomáson. — Figyeljen csak! — mondta Szemjon. — Maga szerint lesz háború? Maguk katonák, biztosan jobban tudják. — Katonát ilyesmiről faggatni majdnem értelmetlen dolog — mondta a hadnagy. — Nekünk mindig készen kell állnunk. — Az apám katona volt — mondta Szemjon. — Egész életében készült, akadémián tanult, és a háború első napján elesett. — Ki az elsőn, ki az utolsón, és van aki háború nélkül is meghal. A mi városunkban egy részeg nemrég a mesterséges tóban akart megfürödni, és belefulladt. Pedig csak egy helyütt, a közepén volt egy méter kilencven centi, egyébként sehol sém több egy méternél. Épp ezt a helyet kereste ki. Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy ki ül a hatos széken? — kérdezte a hadnagy. A háborúról rögtön áttért arra, mai pillanatnyilag jobban érdekelte. — Egy kislány — mondta Szemjon. — Azt hiszem, diáklány. — Igen — mondta elnyújtva, gondterhelten a hadnagy. — Cseréljen helyet a szomszédjával — javasolta Szemjon. — Nem lenne visszatetsző? — kérdezte a hadnagy. — Ugyan már. Tavaly először mentek Natasával együtt szabadságra. A vonatban a lány átaludta az egész éjszakát. Szemjon csak közvetlen az állomás előtt ébresztette fel. Nataska rögtön felugrott, a felső ágyon aludt, úgy ugrott le, mint a sportolók a korlátról, guggolóállásba, a karját oldalsó tartásba emelte. Művészi tornára járt az iskolában, azonkívül zongorázni is tanult. — Fordulj el — kérte a lány. Szemjon nem fordult el, a lány nem erőltette, idő sem maradt már vitára, levette a pizsamáját, majd felvette a szoknyáját. — Mondd csak, mim vagy te nekem? — kérdezte Nataska. — A vőlegényed. Hiszen tudod. — Ha a vőlegényem, hát a vőlegényem — hagyta rá Nataska. — Csak azt jegyezd meg. hogy a menyasszonyságból idővel elegem is lehet. A peronon néhány percre elvesztette megszokott határozottságát, igyekezett Szemjon közelében megállni, és a zakója ujjába kapaszkodott. Szemjon átkarolta és ekkor meglátta Marija Trofimovnát. Marija Trofimovna néhány lépésre állt tőlük, és a szerelvény végét kémlelte. Tenyerét ellenzőként a szeme elé tette, figyelmesen nézegetett, éppen úgy, ahogy a filmeken az anyák rég nem látott gyermekeiket keresik a szemükkel. Barna kosztümöt viselt, a gallérján és az ujjákon szürke rátéttel: elegáns és divatos, különösen molett asszonyoknak; Leningrádban töltötte a szabadságát, ott varratta egy első osztályú szalonban. Mindjárt odajön hozzájuk, megcsókolja Szemjont és Nataskát, aztán elfordul, csipkés zsebkendőjével meg fogja törölni a szemét, majd gondosan visszateszi a zsebébe úgy, hogy a zsebkendő sarkakissé kilátsszon. Pontosan így is történt minden. Az állomáson egy másféltonnás teherautó állt, félig megrakva szénával. Most Marija Trofimovna természetesen azt fogja mondani, hogy bár ez nem taxi, de kellemes dolog egy városi embernek friss szénán utazni a falusi utcákon. Pontosan ezt is mondta. — Azt hittem, egy barátoddal jössz. Három nap múlva megérkezik Tánya — közölte Marija Trofimovna. A „Tánya” szóra Nataska megfordult. — Marija Trofimovna unokahúga — magyarázta Szemjon. Az utóbbi években ritkán találkoztak. Tánya harmincéves. Nagy darab, nagy szemű, tiszta, porcelánfehér arcú lány. Elárusítónő egy boltban A harmincas férfiak hosszasan nézegetik az osztálya polcain a konzervdobozokat. A barátnői mondják is neki; te bolond, az a szürke kalapos nagyon jóképű férfi. De Tánya csak elnézően mosolyog, nem ez az igazi, várjunk még; és továbbra is jár a tiszti klubba táncolni, úgy mint tizenegy évvel ezelőtt. Akkor egy repülőtiszthez ment feleségül, aki később lezuhant. Egy évvel később feleségül ment volt férje barátjához, két év múlva az is lezuhant. Most egyik hajtincsét őszre festeti. De a pilóták babonásak, már egyik sem meri feleségül venni. Tanácsolni kéne neki, hogy menjen át egy másik helyőrségbe, ha már így szereti a pilótákat, öt évvel ezelőtt találkoztak a faluban, s Marija Trofimovna akkor a fejébe vette, hogy összeillő pár lennének. — Hát ez a mi falunk — szólalt meg Marija Trofimovna. Mindjárt azt fogja mondani: „Itt a szülőházunk” — gondolta Szemjon. — Itt a szülőházunk —. mondta Marija Trofimovna. Most Szemjon nagyapjának házában lakott. Szemjon fokozta a sebességet. A vezetés hosszú évei alatf jól kiismerte önmagát. Még két óráig kitűnően fogja magát érezni. Aztán hajnal előtt kezdődik a fáradtság. A szürke, hajnali fény tompítja a látást. Látja az utat, és mégis elaludhat a kormány mellett. Erre a pillanatra már jó előre fel kell készülnie. Szemjon elővette a termoszt, ivott néhány korty fanyar, nagyon erős teát, amelyet Aszja készített. Ez mindig segített rajta. A tea után kedve támadt egy cigarettára. Rágyújtott, bekapcsolta a rádiót, megkereste a „Majek” adást. Partizánokról szólt a műsor. Szaburov tábornok beszélt. A hangja öreges, nehezen vesz már levegőt. A tábornok arról szólt, hogyan szabadították fel a partizánok Ovrucs városát. Szemjon látta a tábornokot a partizáncsapatban. Akkor még fiatal volt. Lovon ült, kubányi kucsmát és lovassági köpenyt viselt. Szemjon minden reggel odaszaladt a tábornok fedezékéhez, és várta, mikor fog lóra ülni. Szemjon szerette volna, ha a tábornoknak olyan szablyája lenne, mint Csapajevnek, de a tábornok csak rövid csövű német géposztolyt hordott. Az idén tavasszal találkozott a tábornokkal a Vossztanyija téren. A tábor-» nők Moszkva egyik magas épületének a lépcsőjén mént fel. Egy-két lépcsőfokot ment, aztán megállt pihenni. — Dicsőség a szovjet partizánoknak és partizánnőknek, akik a fasizmus elleni harc nehéz éveiben... — és előadása végére a tábornok. (Folytatjuk.)
