Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

1917. augusztus 2. § PETŐFI N£PE 41 í A Tisza hallgat Nincs még folyó az Alföldön, amely annyi emberi kötődést fogadna magába a múltban és jelenben, annyi dalt, verset, mondát, mesét, fantázia-ihlette történe­tet, vallomást fogantatott volna a lélekben, mint ez a folyó: a Tisza. A szőke, a sárga, a vágtató, a szelíd, a kanyargós — meg istenáldá­sa, istenverése —, ahogy mondják a környékén lakók. Semmi és minden! Szép szerelmek meghitt tanúja és szerelmesek koporsója egyaránt volt: életetadó, -áldó, megkeserítő és boldogító... Emberek milliói rajzanak ki a természetbe a hétvégeken, tavasztól őszig. Üj romantika, vagy csak egyszerűen igény? Ez is lehet, meg az is, kinél hogy, de mindenképpen igaz; a városlakó ember csak annyit kap a természettől, amennyit belőle magának tudatosan megszerez. A közkedvelt üdülőhelyeink — már így mondjuk és írjuk is — zsúfoltak, s ezzel együtt jelentkez­nek olyan szociális, kommunális, egészségügyi igények, amelyek ki­elégítése óhatatlanul is a város­ban hagyott urbanizációt terjeszti ki, ha mégoly sajátosan is. Idő­szerű. talán több is az. ha fölhív­juk a figyelmet a még nem urba- nizálódott természeti értékekre, vagy éppen csak arra. hogy van az is. az is kellhet az üdülőhelyek világa mellett. Tegyünk egy túrát. Fedezzük fel a Tiszát, mert néhány meg­szállt t horgászon kívül nem na­gyon ismerik például a tőserdei, vagy a kécskei hétvégi tülekedés­ben megfáradtak. lőfészkek és gyanítható harcsaver­mek, amit a kivetett varsák karói is sejtetnek. A töltés hatalmas ív­ben kanyarodik tovább, de ha le­sétálunk a fák között a mindenütt kanyargó kis gyalogutak egyikén, lemegyünk a partra, a környék egyik legszebb helyére érkeztünk. Ha nem nagyon magasan hömpö­lyög a víz. választhatunk, hogy a kilométerhosszan elnyúló homok­parton telepedünk meg, vagy a hatalmasra nőtt mocsári nyárfák alatt, ahol emelkedett a part, le­látni a vízre a lehajtó lombok alól. Itt éppen sátoroznak is. A tűz­hely. a sátor előtt néhány termés­• Három kilométerre fölfelé az ugi hídtól gyönyörű kanyarban öblösödik ki a Tisza. Ez a rész horgászhelynek sem rossz. A 33 * - m '• Miután átrobogott velünk a vo­nat a tiszaugi hídon, s a folyó túl­partján az állomáson leszálltunk, jobbra a faluba vezető útról le­kanyarodunk a környék legszebb üdülőtelepéhez. Nem azért szép, mert bitumenes útjai, járdái ad­nának kényelmet, biztonságot — itt ilyen nincs —, hanem azért mert szinte sértetlenül hagyták itt az ártéri természetet. Vasbeton cölöpökön, vascső-állványokon bújnak meg a lombok alatt a kis vityillók. Lent a part homokos, a fürdésre alkalmas rész szépen ki­kerített. Nincs összkomfort, vi­szont van. csend. Érzékelhető a harmóniát árasztó természet, bár itt is felbőg olykor néhány motor­csónak. hogy lóerők tegyék mind­azt. amit ezen a vízen, ezen a jó levegőn igazából az embernek ké­ne tenni. Mondjuk úgy, föleve­zünk a kécskei alsókanyarig és lecsurgunk szép komótosan, kitá­rulkozva a napnak, ringató hul­lámzásnak. De a rousseaui elv, „vissza a természetbe” számunkra csak úgy igaz és aktuális, hogy a városok, gyárak, üzemek, hivatalok olyan embereket „kapjanak vissza”, akik tényleg regenerálódtak, akiknek belső világa tényleg gazdagodott a természettel, nem pedig tunyult a természetbe kihurcolt komfort­ban. Persze, ennek a szemléletnek a térhódítása — ma még inkább eretnekség — a jövő lehetősége; de mondjuk meg azt is. hogy a „nomád” természetkedvelők tábo­ra egyre bővül. Mind többen is­merik fel azt is, hogy a hétvégi házakból is ki kell ruccani né­hány napra. De búcsúzzunk el a tiszaugi üdülőteleptől. Jöjjünk vissza, át a hídon, Bács-Kiskun megyébe. A töltésszéli vasúti őrháznál kanya­rodunk jobbra, a gátőrház előtt induljunk Tiszakécske felé a töl­tésen. A harmadik kilométernél cso­dálatos látvány tárul elénk. A fo­lyó egy szép. nagyívű kanyarban kiszélesedik. Szemközt megszagga­tott part, vízre dőlt fák. igazi sül­• A második kanyar festői. kő ülőalkalmatosságnak; a bozót védelmében aprófa-halom, egy ágon teáskanna függ. A fiatalasz- szony éppen fölfelé indult a víz­partról horgászbotjaival. Mint megtudom, a férjével mindketten horgászok: egy harcsa akadt is az éjszaka. Itt a kanyar miatt a víz folyása lassú, az öböl megfordítja az áramlást. Ahogy megyünk Tiszakécske fe­lé, újabb három kilométer után a 193-as számú fehérre meszelt kő­jelzésnél szintén lemehetünk a folyóhoz: gyönyörű virágok, gyö­nyörű ártér. Minden méter más, máshogy szép, mint a tiszakürti kikötővel szembeni parton is. És a tizedik kilométer körül ismét vízközeiben fut a töltés. Ez a ka­nyar is más; szinte kínálja, hogy állj meg, ülj le. nézd a vízrehajló fákat, mártózz meg a sekélyben, de hamarosan elérkezni a komp- átjáróhoz és az 1/4-es számmal jelzett gátőrház után megcsodál­hatjuk a töltés melletti tocsogók­ban vadászó bíbiceket, gémeket. Mielőtt beérnénk a kécskei Tl- sza-parti üdülőterületre, még egy­szer elkápráztatnak az ártér ösz- szehajló mocsári fűzei, szomorfű- zei. s mire vissza-visszatekintve eltűnik a szem elől a megkapó lát­vány. máris körülvesz a hétvégi házas urbanizáció, a csicsásra he­gesztett és pingálgatott kerítések­kel, s jólesik a halászcsárdában egy üveg hűtött sör a megtett 12 kilométer után. Itt írom az út vé­gén: A Tisza — mint mindig is a folyó — tovahömpölygésével tova- tűnően egy kissé az emberi élet visszaérzése is: még ma is az, ha képesek vagyunk a természetben magunkból valamit visszalátni! De erről a Tisza hallgat! , Csató Károly Új ábécés­könyv készül Jövő szeptembertől forgathatják az elsősök Elkészült az új ábécés­könyv kézirata. A még szük­séges technikai munkák után néhány héten belül nyomdá­ba kerül, ősszel kezdik a nyo­mását. Megjelenése 1978. májusára várható, és 1978. szeptemberétől — az új pe­dagógiai dokumentumokkal összhangban — már belőle tanulnak a kisdiákok. Az ábécéskönyv írói gyakorló pedagógusok. Az új könyv tartalmában és for­májában is más lesz és az alkotók szándéka szerint megfelel a kor­szerű igényeknek. A lényege az, hogy állandó aktív közreműkö­déssel, munkáltatással sajátítják el a kisdiákok az olvasás és az írás tudományát. A könyvek lap­jaira rajzolhatnak is a kicsi­nyek: a tanítónéni majd jónéven veszi, ha az arra a célra szánt ábrákat kiszínezik, a szavakat alá­húzzák, bekeretezik. Az új ábécéskönyv tulajdonkép­pen két kötetből és az ezekhez tartozó munkafüzetből és feladat­lapokból áll. Az elsősök az első fél­évben az „Olvasni tanulok” című színes borítójú könyvet, valamint az „Írni tanulok” című munka­füzetet használják, a második fél­évben, az „Olvasókönyv” és a „Feladatlapok” segítik majd őket az olvasás és az írás elsajátításá­ban. Az új ábécéskönyv terje­delmében nem haladja meg a ma még érvényben levőt. A mai a ma­gyar ábécéskönyvek történeté­ben rekordidőt élt meg. 1963 óta van érvényben és az idei elsősök forgatják majd lapjait utoljára. Ismeretlen az új könyvben az elválasztott, az úgynevezett szó­tagolt szöveg és a nagy betűket sem helyettesítik kis piros betűk. Egyidejűleg tanulják meg a gye­rekek ugyanis a kis- és a nagybe­tűket, és a maitól eltérő sorrend­ben ismerkednek azokkal. A Tankönyvkiadó Vállalatnál elmondották, hogy felfigyelve a sajtóhangokra, kikérték a Nyelv- tudományi Intézet véleményét, szerepeljen-e az új ábécéskönyv­ben az dz és a dzs betű. Nem fog szerepelni, ez a szakemberek véleménye. Megtanításuk a máso­dik osztály feladata. , Az ábécéskönyv megközelítően 200 ezer példányban jelenik meg. (MTI) KÉPERNYŐ De hol a lúd? Bosszantóan „lekezelték” a Metronóm ’77 döntőjét! Mindösz- sze harminc zsűritagot hívtak. Mivel magyarázzák a lappföldi szakértők távolmaradását? Hol maradt a san marinói delegáció? Hiányoltuk a többi földrész kép­viselőit. Micsoda sértődés lesz eb­ből? Joggal orrolnak majd a mel­lőzésük miatt, nem vehettek részt az álruhás magyar táncdalfesfcti- válon. Én óvnék a lemaradt verseny­zők helyében! Megkérdezte va­laki a Magyar Tudományos Aka­démia véleményét? Miért csak egy számoló masinát béreltek? Van rá egy húszasom, hogy a szociológiai intézetet sem vonták be a minősítés felelősségteljes folyamatába. Ki viseli azért a fe­lelősséget, hogy netán olyan me­lódiákat dúdolnak a slágerked­velők, amelyeket a mindössze né­hány száz főnyi zsűrik díjazásra sem érdemesítettek. Már akkor sejtettem a rende­zők elmismásolási szándékát, amikor hiába kerestem a dísz­elnökséget, az üdvözlő beszédet, a fanfárokat... Félre a tréfával! Túlmérete­zettnek tűnt az idei fesztivál. Láttam, hallottam már néhány hasonló rendezvényt, de tizenkét zsűri még sehol sem ítélkezett. (Remélem, jól számoltam. Köny- nyű dolgom volt, nekem nem kel­lett „komputerrel” kínlódnom, mint szegény Antal Imrének.) Mivel az ember oknyomozó lény, töri a fejét, hogy miért is volt az a nagy felhajtás. Sejtették talán, hogy a rossz időjárás, vagy mit tudom én mi miatt, az idei táncdaltermés jó­indulattal sem mondható rekord­nak, számottevőnek. Előre lefe­dezték magukat: minden tánc- dalfesztivál annyit veszít értéké­ből, amekkora a felvonultatott zsűri súlya. Elképzelhető, hogy a közönség elapadt érdeklődését próbálták a nagy körítéssel feléleszteni. Még­iscsak komoly dolog ez, amelyet csak harminc plusz tizenkilenc szakértő képes eldönteni. A tár­sadalmi zsűrikről nem is beszél­ve. Néhány esztendeje a világ sem­mi kincséért sem tréfálkoztam volna az ifjú és kevésbé ifjú éne­kesnőkkel, a lány- és asszonyszí­veket bűvölő férfitársakkal, az egész össznépi ceremóniával. Ha­lálos komolyan vették milliók ezt a lényegében kedves, szüksé­ges alkalmat, játékot. Olyan in­dulatokat támasztott a táncdal­fesztivál mint — valamikor réí gén — egy foci rangadó. Szerencsére, lassan a helyére kerül ez az ügy. Legalábbis a közvéleményben. Jó lenne, ha a rendezők is ekként kezelnék a most Metro­nóm ’77-nek keresztelt dalfeszti­vált. Én Antal Imrével tartok; aki tréfálkozni is merészelt. Köz­vetlen volt, természetes, olykor frappáns. Stílusából hiányzott az idei bemutatókat jellemző álün-' nepélyesség, álkomolyság, fontos­kodás. El ne felejtsem, kitűnően dol­goztak az operatőrök. Legyek jó­indulatú és nekik köszönjem, hogy jobban lekötött időnként a látvány, mint amit hallottam? Még annyit: mondják, ha lúd, legyen kövér. Rendben van! De hol volt a lúd? Nyikorgó érvek Elhanyogoltak a pesti mozik? Lehetne jobb a filmellátás? Elő­fordul, hogy a vetítők kihagynak fontos részeket? Kevés a fővá­rosi mozi vállalatnál a képzett szakember? Igen, a kérdésekben jelzett, kifejezett észrevételek, hibák, fogyatékosságok fennáll­nak. Wiesinger István mégis tév­útra vezette a Hét vasárnapi adá­sában a nézőket. A látogatottság csökkenését csupán a korszerűt­len filmszínházakkal, a mozisok esetenkénti udvariatlanságával, szervezési ügyetlenségekkel ma­gyarázta. Bár csak igaza lenne! Előbb- utóbb csöppenne néhány száz millió a meglevő épületek csino­sítására, újak építésére. Jobb fi­zetéssel oda csábíthatnának lel­kes, hozzáértő szakembereket és máris tódulnának az emberek a filmszínházakba. A dolog nem ilyen egyszerű. A mozik elnéptelenedése világje­lenség. A megváltozott életrit­mus, szokások miatt akkor is ke­vesebben járnának moziba, ha minden utcasarkon kacsalábon forgó palotákba invitálná a tisz­telt nézőket a vállalat. Erről nem szólt a riporter, emiatt minősíthetjük jogos, igaz észrevételeit, kifogásait féligazsá­goknak. Könnyebb egy vállalat, szervezet nyakába varrni bizo­nyos szempontból negatív jelen­ségeket, mint azokat sokoldalúan elemezni. Nemcsak a székek nyikorognak egyes mozikban; az érvek is né­mely művelődéspolitikai ripor­tokban. Heltai Nándor Igazságkeresőben a kukoricatáblán • Elkápráztatnak az ártér összehajló mocsári fűzei, szomorúfűzei. Emlékünnepségek, megemlékezések Petőfi halálának évfordulóján Petőfi Sándor szülőföldjén, az ereklyéit őrző kiskunsági települé­seken, mint minden évben július 31-én. most is megemlékeztek az 1848—1849-es forradalom és sza­badságharc segesvári nagy halott­járól. Koszorúkat, virágokat vit­tek szobraihoz, emléktábláihoz. Kiskőrösön a Petőfi Sándor Tár­saság a költő szülőházánál rende­zett emlékünnepséget. Hatvani Dániel költő, a Forrás című folyó­irat főszerkesztőjének beszéde után koszorúzás következett, majd emlékműsor. amelyen Horváth Kati, Takács Gyula és Teszáry László színművész, valamint a Kaláka-együttes lépett fel. Panaszos levél. „Arról van szó, hogy július 11-e óta Fülöpszállásról a sza­badszállási Egyesült Lenin Ter­melőszövetkezetbe járnak a gye­rekek címerezni... Akar jól ke­resni? Sokat kevés idő alatt? Csábítás-ámítás az van. Tessék: Ha 15 ledolgozott napja van, ak­kor 16 c i/ora, ha ennél kevesebb, akkor 14 Ft/óra. Ez jól hang­zik... Sok a jelentkező... Te­herautó meg csak egy. Rajta öt- venen-hatvanan. Közúti ellenőr­zés sehol... Kint a táblán: jön a kerületvezető. Szava parancs. Üvöltve beszél. Például rádió sem halkan, sem hangosan nem szólhat. „Holnap ne jöjj!” mond­ja a fegyelem ellen vétőnek. Majd én megmutatom... — Ti­zenöt napnál kevesebbért 14 Ft/óra... Ezek munkás gyere­kek, akiknek a szüleik becsüle­tes munkás emberek kivétel nél­kül, és egy ilyen tajtékzó, ma­gából kivetkőzött vezető ügyel rájuk. Felügyelő. Kérem, segítse­nek! Kérve-kérem!” Szépséghiba: aláírás nincs a le­vélen. □ □ □ A kukoricatábla szélében né­pes brigád. „A fülöpszállásiakat keresi? A Gál-brigádot? Mi va­gyunk azok.” — Hányán jöttek ma? — Hatvanan. — Egy kocsival? — Persze. Egy ZIL hozott ben­nünket. Gál Andrással, a fülöpszállá- siak brigádjának vezetőjével be­szélgetek. Kiderül, hogy a levél minden sora igaz. — Milyen ember a kerületve­zető? (Nevét azért nem írom le, mert vele — bárhogy is kerestem — nem sikerült találkoznom.) Keresgéli a szavakat. — Gorombának ismertem meg. Mindenki fél tőle. Alig van valaki a hatvanból, aki ne bólintana rá. — És a rádió-ügy? — Ügy volt, ahogy a levélben is írva van. Hatan rádióztak, mé­regbe gurult, mondta: másnap nem jöhetnek. Ez munkahely, nem presszó. Pedig a rádió hal­kan szólt. Az egyik nagylány másnap azért csak kijött. Nem akarta engedni dolgozni. — Ki volt az a lány? — Szauter Ilona. — Itt van? — Igen. □ □ □ — Azért jöttem ki másnap, mert a munkámban nem talált kifogást. És a rádióért is csak ő szól, más senki sem. Nagynehe- zen belegyezett, hogy maradhas­sak. Körbe állnak a diákok. Kiss Gábor, Földes László, Molnár Ilona, Varga Agnes, Tú­ri Eszter és Jámbrik Zuzsa be­szél. — Órabérben vagyunk, de úgy hajtanak bennünket, mintha tel­jesítménybérben dolgoznánk. S ha valaki előremegy, akkor visz- szaparancsolják, nincs pihenő egy perc se. Sőt! Ami meg az autókkal van... Fél hatkor in­dulunk reggel otthonról, este fél hétkor jön a kocsi értünk. Ha jön. — Hogy-hogy? — Volt, hogy kettéosztották a brigádot, egyik felét haza vitték este, másikért meg később kel­lett visszajönniük. Negyed ki­lenc lett, mire Fülöpszállásra ér­tek. — Vasutas voltam, miden haj­nalban kettőkor megzörgették az ablakot, menni kellett, mentem — mondja Gál András. — Tu­dom, mi az, hogy fegyelem. De ami itt van, néha túlzás. □ □ □ Az Egyesült Lenin Termelő- szövetkezet egyike az ország hib­ridkukorica-termelő gazdaságai­nak. Hatszáz hektáron termesztik a növényt, s például tavaly 37— 38 millió forint bevételt jelen­tett. „Ebből élünk” — fogalma­zott Csányi István személyzeti vezető. „Egy hónap alatt be kell fejeznünk a címerezést, s ehhez az istent is ide kell hozni. Most is dolgoznak még Borsod és He­ves megyeiek is. A külső mun­kaerő egyébként ötven százalék­kal növeli a munkabért, ami sokszázezer forint.” — A hibridkukorica címerezé­se nagyon felelősségteljes mun­ka — mondja Sági József párt­titkár. — Egy cső két forint. Ha kétezer szál közül egy bevirág- zik, az egész területet kizárják a martonvásáriak, akik itt vannak, s járják a területet. A terület- vezetőknek, brigadérosóknak megmondtuk: fegyelmezetlensé­get nem tűrünk. Milliók forog­nak kockán. Kinek-kinek prémi­umfeladata, hogy rend legyen a területén. — Aki elmúlt tizennégy éves — folytatja Csányi István —, ki­fizetjük óránként a tizennégy forintot. Ugyanakkor a mi saját kertészetünkben dolgozók csak 11 forint 90 filléres órabért kap­nak. A pontos, gondos, fegyel­mezett munkát fizetjük meg. El­lenőrizni nem tudunk minden­nap, s az addig eltelő 4—5 nap nagy bajokat okozhat. — Mi a helyzet a szállítással? — Hatezer hektáros a gazda­ságunk. Van két buszunk és hat utaztatásra alkalmas teher­autónk. A község Központjától a legközelebbi munkahely is négy­öt kilométerre van, mindent szállítanunk kell, van olyan nap hogy ezer ember dolgozik a föl­deken. — Tudnak arról, hogy például július 25-én, hétfőn, hatvanan jöttek egy teherautóval? — Nem. Ez egyébként szabály­talan is. — Az a hatvan ember azt mondja, beszélhetne velük em­beri hangon is a kerületvezető. Csányi István válaszol. — Egyike a régi, tapasztalt kö­zépvezetőinknek, hatvanegy óta dolgozik nálunk. Nagyon lelki- ismeretes, a feladatot tűzön-ví­zen át végrehajtó ember. Hogy mogorva? Tudjuk. De akik is­merik, azok tudják róla ezt, s megszokták. — Hatvan — mondjuk így: megkeseredett, ledorongolt — emberről van szó. Nem lehetett volna megoldani, hogy a mun­kák kezdete előtt elmondják ne­kik; ilyen stílusú vezetőjük lesz? Vagy, ami egyszerűbb lett volna: neki szólni, hogy „fogja vissza” magát? — Mindkettő megoldható — kapom a választ. — De eddig ezekről a TSolgokról nem tud­tunk, senki sem szólt. — A szállítási problémákról sem? _— Nem, de még egyszer hang­súlyozom: alkalmanként nem hatvan, de ezer ember szállítását kell megoldanunk. □ □ □ Nehéz véleményt mondani, ta­nulságot leszűrni, az ügy belső ellentmondásai miatt. Nincs szükség szaktudásra annak ki­mondásához például, hogy ezer ember szállítása megoldható-e nyolc járművel. Nyilvánvalóan nem, vagy csak nagyon körülmé­nyesen. Más: felettesei is tudják a kerületvezetőről, hogy mogor­va. De vajon szentesítheti-e a cél az eszközt? A jó vezető min­denkor ember tud maradni, s be­osztottjait munka társként ke­zeli. A fegyelmet a gazdasági eredményt elősegítő eszköznek tartja, nem pedig célnak. Még egy dolog kívánkozik a végére. A párttitkár és a sze­mélyzeti vezető e sorok írójától értesült a panaszokról. Amiből még egy következtetés levonható: néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ballal József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom