Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-27 / 201. szám

^ ® PETŐFI NÉPE • 1971. augusztus 27. Az otthonban - arról, ami az embert emberré tette Munka nélkül azért sem lehet élni, mert nálunk egyrészt a szük­ségleteink kielégítésének alaplel­tétele, másrészt maga a munka is emberi szükséglet. De ne filozofál­junk tovább: mindenki hallott már történeteket arról, hogy a tétlenség mennyire megkeserítet­te idős emberek életét, lerontotta egészségüket, megviselte idegei­ket, s előfordult, hogy évek után kényszerképzeteiktől — hogy ők feleslegesek — nem tudtak meg­szabadulni. A munka életünk alapeleme. Ettől nem lehet megfosztani az egészséges embert egyetlen élet­korban sem. A társadalmi törő­dés egyik megnyilvánulása, ha megfelelő elfoglaltságot találhat­nak maguknak, különösen azok, akik családi — egészségi állapo­tuk, életkoruk vagy szociális hely­zetük miatt állami gondoskodás­ra szorulnak. □ □ □ A lajosmizsei szociális otthon néhány évig még bizonyára újnak, jónak, korszerűnek számít. Te­gyük hozzá, hogy nemcsak mo­dern épülete, kellemes két- és négyágyas szobái, könyvtára, tár­salgója, miatt, hanem azért is, mert gondoltak arra, hogy az ott­hon lakói, ha kedvük tartja, dol­gozhassanak. Ne kelljen tétlen­séggel vívódniuk, a házirend ne váljon monotonná; a napoknak, heteknek, hónapoknak, az idő puszta eltöltésén túl legyen tar­talmuk, céljuk. Száz idős ember közül mit csi­nálhatnak azok, akiknek az egész­ségi állapota megengedi, hogy kö­OAKLAND, KECSKEMÉT, WOLFVILLE, SYDNEY Világszerte előtérben a zenetanárok képzésének javítása A III. Nemzetközi Kodály Szimpóziumról nyilatkozik Erdei Péter, a kecskeméti zenepedagógiai intézet igazgatója zösségi feladatokat, kisebb mun­kákat vállalhassanak? Kertészkedhet, kézimunkázhat, segíthet a mosodában és a kony­hán, a sertésól körül. Kicsit úgy, mint otthon, azt mint otthon, amit egész életében megszokott. A lakók többsége ennekelőtte tanyán, községekben, élt, s ez meg­határozza igényeiket a munká­ban is. • „Jól sikerült*’ a fejeskáposzta: keaaény, acélos, nagy. □ □ □ Járjuk a kertet. Terényi Béla — főfoglalkozása szerint az otthon fűtője — nyár­időszakban kertész. Részben szük­ségből, mert a főhivatású kerté­szük, Erdős Tiborné szülési sza­badságon van. Maga is paraszt- ember, tudja a kertészkedés min­den csinját-binját. Ne társadalmasítsunk mindenáron! A KOSSUTH RÁDIÓ hétköz­nap reggelenként kétszer is su­gárzott Szót kérek! című népsze­rű rovatának egyik glosszaírója nemrégen arról szólott, hogy Bu­dapesten és a vidék néhány nagy ■ városában túlságosan vontatottan haladnak a lakásépítkezések. El­mondotta — feltehetően az ille­tékesektől szerzett értesülése alapján —. hogy a lassúságnak szinte döntő oka a segédmunkás­hiány. Meditálván e gond meg­oldásáról, közölte: ha ag érdekelt emberek olykor magúk is szor­goskodnának az ilyen építkezése­ken — a tevékenységükért járó bérrel csökkenhetne a leendő otthonukért fizetett összeg —, a tervezettnél jóval hamarább el­készülhetnének, beköltözhetőek lennének az új lakások. Nos, ami a szándékot, a vég­célt illeti, az figyelmet érdemel, a megvalósulás pedig alighanem osztatlan elégedettséget, örömet váltana ki. Ám annak ára, a ja­vasolt módszer — a tereprende­zési előmunkálatokon és az ala­pozáson kívül —máris igen rend­hagyón .k, sajátosnak, sőt lehe­tetlennek tűnik. Több okból. Egyfelől azért, mert nehéz el­képzelni, hogy a lakásigénylők, akik maguk is rendszeresen dol­goznak, miképpen tudnák össze­egyeztetni szabad idejüket azzal az építőiparral, melynek munká­ja szintén a hétközi napokra kor­látozódik. Vagy talán vegyenek ki szabadságot, esetleg fizetetlen szabadnapot, hogy segíthessék a kivitelező szakembereket? Nem lenne ez aránytalanul nagy áldo­zatvállalás részükről? De, ha meg is tennék ezt, vajon ki garantál­ná, hogy a vonatkozó munkavé­delmi szabályok ismerete nélkül is balesetmentesen működhetné­nek közre az egyáltalán nem ve­szélytelen munkahelyeken? Ki biztosítaná nekik a szerszámot és a megfelelő munkaruhát? Tud­nák-e őket mindig hasznosan fog­lalkoztatni, nem kényszerülné­nek-e néha tétlenségre a manap­ság korántsem ritkaságszámba menő anyagellátási zavar, vagy egyéb szervezetlenség miatt? Meddig és milyen díjtétel alap­ján kellene munkát végezniük, hogy ne csupán az építők és épít­tetők, de maguk, az alkalmi mun­kások is eredményesnek, érde­mesnek minősítsék az ottlétüket? MEGANNYI KÉRDÉS — a tel­jességre törekvés nélkül —, me­lyekre hevenyészett választ sem könnyű adni, s mégkevésbé köny- nyű realizálni az azokkal kapcso­latos szükséges, gyakorlati intéz­kedéseket. De másért is valószínűtlennek értékelhető az említett alternatí­va. Érvként teljességgel szorít­kozom az egyik kecskeméti ol­vasónk által mondottakra, aki­nek fejében úgyszintén szöget ütöttek a nemzeti főadónk hul­lámhosszán közreadottak. tgy beszélt : „Roppant egészségtelen és szű­kös peremkerületi albérletben la­kom családommal régóta. Mindig hajnali fél ötkor kelek, hogy a háztartási és kázkörüli teendők terhének egy részét levegyem a munkába járó feleségem válláról, meg segítsek abban, hogy kellő időben legyen útrakészen a két óvodáskorú srác. Majd rohanok az egyik buszhoz, onnan a má­sikhoz, s ha a járatok csak ke­veset késnek, körülbelül három­negyed óra múlva vagyok a munkahelyemen. Zsúfoltság, ké­nyelmetlenség közepette történő utazás után kezdem meg a mű­helymunkámat. Azt délután öt körül fejezem be, s irány az óvo­da. Viszem haza a gyerekeket, közben be kell térnem a boltba is. ahol a vásárlási csúcsforga­lomba ütközöm. Otthon lerogyok a székre, s nejem — ki ez ideig már mosott, takarított, varrt, fő- zöt',„^.b,„^7(„el^ip,.teszi a vacso­ra*. amit faradtan fogyasztok el. Aztán a tévé elé ülök, s rövide­sen elálmósödom. Ném a műsor, a kimerültség miatt. És így megy ez nap mint nap. Arra sincs erőm, hogy a fiaimmal esténként kicsit foglalkozzam. Ilyen hely­zetben egyszerűen képtelen len­nék fizikailag arra, hogy én még építkezésen is helytálljak. Pedig nagyon hiányzik már az új, mo­dern lakás, nyolcadik éve tartja nyilván igénylésünket a ta­nács ...” — zárta szavait a fia­talember és sietett a dolgára. JÓMAGAM MEG rögtön rá­döbbentem, hogy az ilyesmi bi­zony nem egyedi eset. Hiszen csak a szűkebb lakókörzetemben is sokakat ismerek, akik hason­lóan élnek. Akik kemény mun­kával keresik meg a kenyeret. Miféle pluszt kívánhatnánk még ezektől a családoktól? De hadd legyek egy picikét op­timista. s hiszem, hogy többen hajlandók a lakásigények közül segédmunkát végezni az építke­zéseken. S minthogy követésre méltó esetről van szó, lelki sze­meim előtt már ki is rajzolódik a példasor: a mezőgazdasági nagyüzemek — ahol szintén ke­vés a munkáskéz — a különféle növényápolási és '-betakarítási munkák idejében történő elvég­zésére invitálnak; a javító-szol­gáltató igények kielégítését alig győző cipészek kalapácsot, kap­tafát nyomnak a kezünkbe, hogy segítsünk nekik; bőven akad ten- ■ niva'lónk az ugyancsak munka­erőhiánnyal küszködő sütőipari üzemekben, a szemetes parkok­ban és a köztereken, s alkalma­sint autóbuszt is vezethetünk, mert a Volánnál sincs elegendő gépkocsivezető. Nem folytatom a felsorolást, mert a kép enyhén szólva félel­metes káoszról árulkodna, olyan állapotokról, melyek nem követ­kezhetnek be a tervgazdálkodást folytató szocialista társadalmunk­ban. Hogy a leírtak után miként kepzelem mérsékelni, megoldani az égető munkaerőgondot? Kizá­rólag oly módon, ahogy arról a XI. pártkongresszus is határo­zott: növelni kell a gépesítettség színvonalát, bátrabban alkalmaz­ni az új technológiát, jobban ki­használni a belső erőforrásokat, tartalékokat és szervezettebbé, ésszerűbbé tenni a munkavég­zést! NEM ÁLLÍTOM én, hogy az utóbb megfogalmazottak a gyors, a máról holnapra történő válto­záshoz vezetnek. Ám a hosszabb távú realitásukhoz sem férhet kétség. Nem így az olykor már- már agyon-társadalmasított meg­oldási módokat illetően, melyek egyikére az említett rádiójegyzet hallatán kaptam fel a fejem. És nemcsak én! Velkel Árpád — Van öt holdunk, itt a kerí­tésen belül, hat hold meg még kí­vül — az a kukoricás. Tetszik lát­ni, szinte mindenkinek minden­nek van helye. Zöldbab, zöldborsó, krumpli, sárgarépa, kukorica, eper, káposzta — vannak gyü­mölcsfák ... Hát itt dolgozga­tunk. Amikor adódik munka, szó­lok, aki akar, jön és segít. Az a kis tanyaféle ott a kerítés mellett, most szerszámoskamra, megma­radt még régről. Ki van vezetve a víz, csak rákapcsoljuk a slagot az öntözőfejjel, és már esik is az eső .,. — Kik segítenek legtöbbször? — Ó, van népes brigádunk, vannak törzstagjaink, mint a Kiss Sándor bácsi, Szűcs István, Kalán Ferenc, meg még sokan. Szeretik csinálni, hisz parasztemberek vol­tak, a földhöz vannak szokva, ki­csit élteti is őket. Tudja, hogy van ez, az ember már öreg korában e tekintetben nem nagyon változik meg. □ □ □ A folyosókon, a társalgóban, a bejárati előtér árnyékában serény kis öregekkel találkoztam. Egy pilianatra elképzeltem magamban az ellenkező helyzetet, hogy haj­nalban felébrednek, elrendezik a heverőt, tisztálkodás, beszélgetés, reggeli és csak a tétlenség vár rá­juk egész nap. Ugyanis nem lehet mindig sakkozni, kártyázni, olvas­ni, rádiót hallgatni, televíziót nézni... De ott,-a,„kert —, akad néhány sor kapálnivaló, nagy melegben a szórófejet is át kell telepíteni, hogy ne csak egy kis rész kapjon vizet, hanem a saláta is, a krump­li is, — gyomlálás, palántázás, hol ezt, hol azt lehet szedni konyhára; szóval, egy kertben mindig akad tennivaló. □ □ □ A „kertészbrigád” tagjaival egy gyors értékelést végzünk, hogy mi, hogy sikerült az idén. Megtudom, hogy a zöldborsó nagyon jól fize­tett, ideje lejárt, helyére káposz­tát palántáztak. Az uborkát meg is unták, cje még mindig terem, te­rem, de nézzen csak, mekkora ká­• Kiss Sándor, az epres gazdája. poszták nőttek amott, itt meg mennyi hüvely van a zöldborsón. Kiss Sándor bátyám hamisítat­lan gazda maradván, az otthon­ban is,, mondja: — Jöjjön csak fiam, nézze meg az epret, én gondozom. Ott van a sarkon, ahol megy az öntöző. Ültettem egy részt, most azt öntö­zöm. Várjon csak itt, lehúzom a papucsot, mert fölázott a föld, és oldalt kerülök, lefogom az öntöző­fejet, különben megfürdünk ... Szép az eper, bizonyára jövőre is sokat terem, s nemcsak a kony­hára, nemcsak friss gyümölcsért, hanem a cselekvő emberért is. □ □ □ .,.. Beszélgetünk. Járjuk a kertet. Szépek a disznók is, most bővítik az ólat ott kint, a kerítés mellett, a szépen zöldellő, zizegő kukorica- tábla szélében. Nyugalom van itt. A bejárat előtti teraszon élénk színű napernyők, asztalok, kerti székek. Gondolataimban olyan szavak bukkannak fel, öregség, emberhez méltó öregség és egy­általán, emberi méltóság, amely­nek tudatához nélkülözhetetlen az is, amiről már az általános isko­lában úgy tanulnak az tette az embert emberré. Csató Károly A nagy nyári szünetben igazán mozgalmas hetek vártak a Ko­dály Zoltán nevét viselő kecske­méti zenepedagógiai intézetre. Alig fejeződött be a legutóbbi tanév az ódon hangulatú épület falai között, amikor előkészítet­ték, majd sikeresen végigvitték a zömében hazai tanítóknak és általános iskolai tanároknak szó­ló zenei továbbképzést. Majd kül­földi felkéréseknek tettek eleget az intézet oktatói: az USA-ban és Kanadában tartottak előadá­sokat a korszerű zenepedagógiai elvekről és gyakorlatról. Végeze­tül hatan — a tizenhét tagú ma­gyar küldöttség tagjaiként — részt vettek a III. Nemzetközi Kodály Szimpóziumon is, amely­nek Wolfville, a kanadai kisvá­ros Acadia nevű egyeteme adott otthont, az Atlanti-óceán partjá­hoz közel, Űj-Skócia tartomány­ban augusztus 7-e és 14-e között. Most az előzményekről és a ta­nulságokról nyilatkozik Erdei Pé­ter, a kecskeméti zenepedagógiai intézet igazgatója, a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke, aki nemrég tért haza az eseményről: — A Kodály-szimpóziumok so­rozata négy éve indult az Oak­land nevű kaliforniai városban. Ezt követte 1975-ben a kecske­méti rendezvény. Ekkor alakult meg a Nemzetközi Kodály Tár­saság is, amely összefogja a Ko- dály-életművel foglalkozó, a vi­lág minden táján tevékenykedő szakembereket. Azóta a kezdemé­nyező ország és a társaságunk közösen szervezi a hagyományos­sá váló találkozókat, tgy történt Wolfville-ben is, ahol tizennégy államból több mint másfélszáz résztvevő és ötven megfigyelő je­lent meg. — Mit nyújtott a program? — Nagyon sok mindent. Dél­előttönként plenáris előadások hangzottak el. A magyar zenetu­dósok közül Eősze László Kodály és a zongora címmel számolt be kutatási eredményekről. Lendvai Ernő pedig A relatív szolmizáció jelentősége a stíluselemzésben címmel tartott nagy sikerű elő­adást. Értékes gondolatokat ve­teti fel Ittzés Miháljl' Vsí ’áki 'Ko­dály zenepedggQgifÚ.,, kapcsolatait elemezte az európai műzenével. Nagyon hasznosan il­leszkedtek a programba a dél­utáni, kiscsoportos foglalkozások, amikor filmvetítésekkel és kép­magnó-felvételekkel szemlélte­tett tájékoztatók hangzottak el a különböző országokban kialakult énektanításról. Emlékezetes ma­radt az a néhány kerekaszíal-be- szélgetés is, amely feltárta a ze­neoktatás helyzetének problé­máit, az általános iskoláktól kezd­ve az egyetemekig. — Milyen következtetést lehet­ne levonni az eszmecserékből? — Egyértelművé vált, hogy Kodály alapvető nevelési gondo­ZELEI MIKLÓS: Megszólalnak kövek és emberek Szovjet útinapló IV. Látni az arcán A repülőút utón és repülőutak előtt első igazi utazásnak az a másfél óra tűnt, amíg a helyiérde­kűvel — ahogyan Moszkvában ne­vezik: elektric.skóval — a hetven­egy kilométerre levő Zagorszkba mentem. Apró falvak, nyaralóte­lepek, nyíresek, fenyőerdők közt vitt a vonat. Eredetiben láthattam Repin tájaiból egy villanásnyit. Nem volt szerencsém, mert majd egy órával hamarabb meg­érkeztem a Jaroszlavszkij pálya­udvarra, mint ahogyan a követ­kező elektricska Zagorszkba in­dult. Leülök, alig néhány civil, szinte mindenütt csak katonák, s egy középkorú nő meg egy férfi jár katonától katonáig, mind­egyikkel beszélnek, kivel egy-két szót csupán, kivel hosszabban. Jó félóra múlva érnek a pádhoz, amelyiken én is szorongok. — Van már munkahelye? — kérdezik a szélen ülő közlegényt. — Van — válaszolta a kiskato- na, tovább olvasva a Krokogyilt. — Magának? — kérdik a követ­kezőt. — Miért, hol lehetne elhelyez­kedni? — kérdez vissza a katona. — Az építőipari vállalatunknál — villan fel a nő arca, s a férfi máris kérdez: — Mi a foglalkozása? — Lakatos — feleli a kiskatona. — Akkor ezt a telefonszámot hívja fel, és ezt az elvtársat ke­resse — mondja a nő, miközben egy cédulára felírja a nevet és a számot. — De minél hamarabb ám — teszi még hozzá. A férfi mór sorolja is a szociá­lis és egyéb feltételeket: — Csak itt Moszkvában kell dolgoznia, havi százötven rubellel kezd, munkásszállást tudunk ad­ni, három-négy ágyas szobák van­nak benne. Többnyire műhelyben, vagy fedett helyen kell dolgozni, néha szabad ég alatt is, de egy kiszolgált katonának ez biztos nem számít. — Feltétlen telefonáljon minél előbb — mondja mégegyszer a nő, s mennek a következő katoná­hoz, kezdődik elölről a beszélge­tés, hiszen a Szovjetunióban, bát­ran mondhatni, az építés a legfon­tosabb iparág. Ezen belül is a la­kásépítés. Az elmúlt ötéves tervben, 1971— 75 között több mint tizenegymil­lió lakást és családi házat építet­tek, ami ötvenhat millió em­ber lakásviszonyait javította, változtatta meg. A tavalyi esz­latai egyre inkább meggyökere­sednek a világ minden részén. Az általános iskolai képzésben mind színvonalasabb munkát vé­geznek nemzetközi méretekben is. Ugyanakkor még sok a tenni­valónk, hiszen nincs elég felső­fokú végzettségű tanár, aki a szükséges ismeretekkel felvér­tezve foglalkozhatna a gyerekek­kel. Sok helyütt megakad az ok­tatás az egyszerű népdaloknál, nem nyílnak ki a kapuk a nem­zetközi műzene megismertetése előtt. Pedig elsősorban tanárkép­zési kérdés, hogy a fiatalok el­jussanak a gyermekdaloktól Bee­thovenig, vagy a műzene más csúcsaiig. — Hogyan sikerült minél szem­léletesebb képet kapni a zeneok­tatás nemzetközi eredményeiről? — Említettem az előadásokat, a vetítéseket, ezenkívül gyermek- csoportok bemutató óráit láthat­tuk a helyszínen. Volt néhány igen figyelemreméltó hangver­seny is. Külön kiemelném az Omiya City nevű japán város Kodály-kórusát. A műsor döntő részét magyar szerzők, Kodály Zoltán és Bárdos Lajos alkotá­saiból építették fel. A kórust Keiji Usiki vezette, aki 1975—76- ban nálunk tanult, a kecskeméti intézet legelső évfolyamán vég­zett. és hazatérve egyetlen esz­tendő alatt magas szintű produk­ciót tudott létrehozni. — Miben látja a Kodály-szim­póziumok jelentőségét? — Elsősorban abban, hogy két­évente ily módon találkozhatnak egymással a világ minden részé­ből érkező Kodály-szakértők, ku­tatók, akik bizony sokszor elszi­getelten dolgoznak a hazájukban. Ilyenkor lehetőség nyílik az újabb zenepedagógiai eredmények be­mutatására, a gondolatcserére és a követendő irányt is meghatá­rozzuk. Ehhez kapcsolódik, hogy Wolfville-ben tartotta második közgyűlését a Nemzetközi Kodály Társaság jelenlevő tagsága. Az igazgatótanács beszámolt arról, hogy az alakulás óta csaknem megháromszorozódott a ■ taglét­szám, jelenleg m^haladja^a két­százhetvenet. Különféle frité/etek is kértek a "felvételüket, .mint a Kulturális Kapcsolótok fnrezete, a Magyar Állami Operaház, a kecskeméti intézetünk, vagy a londoni Boosey and Hawkes kia­dóvállalat. Az elmúlt két évben kialakultak azok a munkabizott­ságok is. amelyek a népzenével, a publikációk előkészítésével, pe­dagógiai. illetve előadóművészeti kérdésekkel foglalkoznak. Az igaz­gatótanács végül határozatot fo­gadott el arról, hogy legközelebb 1979 augusztusában az ausztráliai Sydney-ben rendezzük a Kodály- szimpóziumot. Majd, 1981-ben valószínűleg Japánban találkoz­nak újra a résztvevők. Halász Ferenc tendőben pedig tizenegymillió ember költözött új lakásba. Nem egészen két esztendő alatt épül fel annyi lakás, mint amennyi a forradalom előtt Oroszország vá­rosaiban volt, s négy év alatt ké­szül el annyi, amennyi a második világháború előtti lakásállomány volt. A világon egy állam se költ annyit ilyen célra, mint a Szov­jetunió. A tervek szerint 1980-ig több mint százmilliárd rubel jut lakásépítésre és kommunális be­ruházásokra. Ez a százmilliárd ru­bel nagyobb annál az összegnél is, mint amennyit például a vas- és színesfémkohászatra, a vegyipar­ra, a gépgyártásra együttvéve for­dít az állam — a lakbér pedig szinte jelképes: a család jövedel­mének átlagosan egy százaléka. A lakásépítés üteme viszont alig változik. Ugyanannyi, ötszáz­ötvenmillió négyzetméter szoba­területű lakást építenek 1976 és 1980 között, mint az előző terv­időszakban. De állandóan növek­szik az építésre fordított pénz. Ma kétszerese a nyolc-tíz évvel ez­előttinek. A többletet nem a mennyiségre, hanem a lakások minőségére költik el. A két építőipari toborzó négy­öt padsorral arrébb győzködi a le­gényeket. — Honnan lehet tudni, hogy ki a leszerelt, ki csak szabadságos? — kérdezem a mellettem ülő kis- katonát. — Látni azt az arcán mind­egyiknek — válaszolja. — S ha leszereltek, mért van­nak katonaruhában? — Mert még nem értek haza átöltözni. A régi civil, amiben bevonultak, már nem menne rá senkire. Ki. miben szerelt le, ab­ban megy haza. a ruha pedig az övé. Nem is lehetne minden szál katona után ezer kilométerekre küldözgetni a vasárnapi nadrág­ját. Még tíz perc a zagorszki elek­tricska indulásáig, de aggodalmas idegen, elköszönök és elindulok keresni a vonatot. — Vigye már ezt a csomagot kedveském! — szól egy néni ke, s választ sem várva a kezembe nyom egy húszkilós kosarat. Köz­ben magyaráz, sajnos, olyan gyor­san,- s valamilyen tájszólásban, hogy alig értem, de buzgón bólo­gatok. Zagorszkról írni orosznak is ne­héz feladat lehet. Nekem kivihe­tetlen. Kolostorerődítménynek, kolostorvárnak, kolostorvárosnak próbálom nevezni. Mindegyik el­nevezés megközelíti, de egyik sem pontos. Magas falai miatt valaha jól védhető erődítménynek szá­míthatott, de távolról a templo­mok aranyozott és kék, csillagos kupolái vidámak inkább. Nem emlékeztetnek sem erődítményre, sem kolostorra. Mintha gazdag, keleti vásárváros hívná a csavar­gót, falai közt üvöltő törökméz- árussal. Bentről figyelni a templomok­ra, a falakra, az ablakrésekre, a tornyok arányával félezer éve bir­kózó napfényre — elcsöndesítené a nagyhangú törökmézárust is. Legrégibb temploma az 1423- ban épült egytornyú Trockij-szé- kesegyház. Andrej Rubljov ikon­jaiból őriznek benne néhányat. Egy másik templomban, a fiata­labb Uszpenszkij-székesegyház- ban nyugszik Borisz Godunov és családja: felesége, lánya, fia. Mú­zeuma pedig számot ad a kolos­torélet minden percéről. A szolga­barátok használati tárgyaitól kezdve az arar.yfödeles énekes­könyvekig végignézhetjük a pra­voszláv vallás tárgyi emlékeit. (Folytatjuk.) • Terényi Béla, a nyári alkalmi kertész, aki a munkát szervezi, a brigáddal.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom