Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-25 / 199. szám

I 1977. augusztus 25. • PETŐFI NÉPE • 5 A TÖRÖK ŰZTE EL A LAKOSSÁGOT Földvallatás Bátmonostoron A XVIII. században elképesztő éllek volt a bácskai síkságon a kő. Csátalja, Bátmonostor új tele­pesei éltek is az engedéllyel, al­kalommal : szekérszám hordták a hajdani kolostor omladék falait. Rontották az egykori erősség ma­radékait királyi parancsra, rom­bolták, szaggatták a rohanó évek. * Henszlmunn Imre még láthatott a múlt század hetvenes éveiben térd-, derékmagasságig kurtított falakat, még tájolhatta ezek után a földet vallató munkásokat. A híres tudós ásatási eredményeinek azo­nosítására, hitelesítésére és a pusztítások ellenére még értékes eligazító leleteket ígérő terület régészeti feltérképezésére, feltárá­sára vállalkozott Kőhegyi Mihály és Biczó Piroska. A bajai Tűit István Múzeum régésze az egykori Bátmonostor temetőjéből igyekszik minél több támpontot kiolvasni. Kik éltek itt, milyen körülmények között, mi­kor, efféle kérdésekre keres vá­laszt a kutató. A fiatal kecskeméti muzeológus a kolostor és — fel­tehetően — urasági, uradalmi épü­let alapzatát keresi. * A közeli hetekben összegezik az eddig szerzett információkat. A hosszú, keskeny kutatóárkok se­gítségével a beépített terület ki­terjedését. az esetleges védőfal jellegét igyekeznek meghatározni. Néhány szép gótikus bordatagot talállak és egy értékes, ga/.lóma- dár csontjából készített furulyát, apróságokat. A kor meghatározá­sánál, a beépítési rendszer kiderí­tésénél mind megannyi fontos támpont lehet. ♦ A további, az elkövetkezendő évekre szóló munkaprogram csak az idei „szondázás” után tervez­hető. Remélhető, hogy megtalál­ják az egykori templom és kolos­tor melléképületeit, a granáriu- mot, az uraság lakhelyét és töb­bet tudunk a Kétvíz közötti terü­let egyik legjelentősebb hajdani településéről. Oklevelek tanúsága szerint már az Árpádok korában bencések él­tek a monostorban, majd a XIV. században az ágostonosok váltot­ták fel őket. A török elűzött mindenkit erről a tájról, fű nőtte be a virágzó falvakat. Csontokba, tárgyakba, bolyga­tott földbe írt üzenetüket kutatják a régészek. * A Katona József Múzeum szer­vezésében folyó ásatáshoz a Bajai Járási Hivatal tekintélyes támo­gatást adott, valószínűleg a me­gyei tanács is hozzájárul a költ­ségekhez. H. N. Táncok, dalok, ünnepek... A székesfehérvári művelődési köz­pont havonta egyszer táncházzá ala­kul át. Egy hétvégén a Sebő együt­tes és két ismert néptáncos, Csombor Endre és Karsai Zsigmond voltak a táncház vendégei. Akárcsak a szekszárdi amatőr tán­cosok, én is Karsai Zsigmond kedvé­ért utaztam Fehérvárra. Nevezetes táncára, a lőrincrévei pontozóra vol­tam kiváncsi. A legényes vagy pontozó Lőrinciévé vegyes lakosú falu Dél-Erdélyben, a Maros partján. A környék — melyről az első hír­adást Karsai Zsigmondtól kaptuk — etnográfiailag rendkívül fon­tos. Jelentősége abban áll, hogv déli peremvidék, ahol — részben a falvak elszigeteltsége miatt — a szórvány magyarság népi kultú - rája régiesebb formában maradt meg, mint Erdély többi résién. Ennek a vidéknek híres legény­tánca a pontozó. Ügy táncolják, hogy a legények félk^be állnak, és amikor a zenekar játszani kezd, a táncosok jobbról kezdve sorban kiválnak és szólózva pontoznak. Ezalatt a többiek összefogózva kiáltoznak, biztatják a táncost. Amikor mindenki sorra került, közösen megtanult figurákat tán­colnak. Ezt a szép és nehéz táncot mu­tatja be Karsai Zsigmond. Rög­tönzöttnek ható, kopogós lépések­kel jön előre, tréfás mozdulattal lehajol, mintha a földön keresne valamit, vagy mintha a padlót akarná megnézni, tiszta-e. De le­het, hogy csak a zenészeknek akar időt adni, vagy egy általam isme­retlen táncszokásnak tesz eleget. A bevezető után a figurák követ­keznek. Pattognak az ujjak, csat­tognak a tenyerek, a felugrások, ollók, lábcsapások gyorsan köve­tik egymást. A teremnyi nézőkö­zönség mozdulatlanul nézi a ritka szépségű táncot, a variációk pom­pás sokféleségét, a virtus, a kitűn­ni vágyás férfias játékát. Akik még nem láttak pontozót — legye­nek bár járatlanok a tancművé­9 Karsai táncol. • Karsai Zsigmond szetben —, azok is érzik, hogy rit­ka élményben van részük. Egy tánc pályafutása Karsai Zsigmond a pontozóval részt vett Finnországban, a nem­zetközi néptáncfesztiválon, járt az Egyesült Államokban, a nyáron Tuniszban szerepel. A „Ki mit tud”-ban sikerrel bemutatkozó Szögi Csaba is az ő leírása alap­ján tanulta meg a pontozót. — Mikor kezdődött a táncpálya­futása? Ki figyelt fel rá először? — 1943-ban érkeztem Budapest­re, a Képzőművészeti Főiskolára. Az együk alkalommal a főiskola klubjában meglátta a táncomat Molnár István — az első tudatos néptánckutatónk — és azonnal fölfigyelt rá. Filmet készített ró­lam, ez volt a lőrincrévei pontozó első itteni sikere. A táncot az Akadémia részére Martin György azóta többször is lefilmezte. — Az első film több mint har­minc évvel ezelőtt készült. ,— Igen. A háború után későn, csak 1951-ben kerültem vissza a főiskolára. A korszellem ekkor kedvezett a néptánc, általában a népművészetek kibontakozásának, bár a hivatalos politika főleg a csoportos, kollektív táncot támo­gatta. Egy alkalommal meghívást kaptam a Színművészeti Főisko­lára, hogy a néptáncszakon tán­coljam el a pontozót. Híre ment a táncnak, legközelebb a népiegyüt­testől is eljöttek. Rábai Miklós a pontozót fölvette a Népiegyüttes műsorára, és a berlini VIT-en második díjat nyertek vele. Ké­sőbb a Mojszejév-együttes is mű­sorra tűzte. Ezek a táncok termé­szetesen koreografáltak voltak, az eredeti pontozónak balettes, szín­padias elemekkel kevert változa­tai. Karsai Zsigmond huszonkét éves volt, amikor falujából, Lő- rincrévéről elkerült. Mindent, amit tud, ami a népművészet szá­mára érték, ennyi idős koráig ta­nult. És ez nem kevés. Több dala szerepel a Magyar Népzene Tára Lakodalmas kötetében, teljes anyaga azonban a négyszázat is meghaladja. Táncainak és dalainak teljes monográfiája ma még ki­adatlan, de reméljük, hogy kuta­tóink és kiadóink nem hagyják a közönség számára elveszni ezt az értékes anyagot. Néprajzi érté­kűek Karsai írásai a táncszoká­sokról, tánchagyományokról és a munkáról, a mindennapi élethez tartozó tevékenységről. Néprajzi adatszolgáltató, ugyanakkor tuda­tos gyűjtő is. Képeinek tárgya pe­dig — minthogy hivatása festő — ugyanaz a közösség, ugyanaz a táj, amelynek dalait, táncait elénekli, előadja. — Ennyiféle tevékenységnek mi a közös ars poétikája? — Ábrázolni a világot, amiben felnőttem és ami lassan elmúlik. Hiszem, hogy dalait, táncait, kul­tikus ünnepeit, az élet szép törvé­nyeit meg kell őrizni, és részévé tenni az egyetemes kultúrának. Ez az én célom és hivatásom, ed­digi életem tanulsága. Sajnos, elég nagy kerülők árán jöttem rá. Hu­szonkét éves koromban kikerül­tem egy tiszta, paraszti életformá­ból és sokáig másokra próbáltam figyelni. Végül rájöttem, hogy ami a lélek számára idegen, azt legföljebb csodálni lehet, de alkot­ni belőle nem. Ha építkezni aka­runk, akkor magunkból kell kiin­dulni. Mióta ezt megértettem, tu­dom, mit kell csinálnom. Péceli dombok Karsai Zsigmond Péceleh él, a falunak az isaszegi erdők felőli végén, azon a vidéken, ahol vala­mikor Ráday Pál vendégeként Kazinczy, Kölcsey, de talán Ber­zsenyi is megfordult. A műterem­ből a mezőre, és a péceli, gödöllői dombokra látni. A mezőn — jó kőhajításnyira tőlünk — vonat megy át. Olyan valószínűtlen ez a váratlanul felbukkanó vonat, mint egy látomás. De nem okoz kisebb meglepe­tést az sem. amit a kertben lá­tunk. Van itt búzavetes, kukorica a malacnak, ribizli bornak, és gyü­mölcs, zöldségféle. Az udvaron goré és kukoricaszárító, kacsak, tyúkok, a körtefán vadgalambfé- szek. Nem tudom, mennyit dolgozhat Karsai Zsigmond és Mária, a fe­lesége, hogy ezt á mindenkitől független, kedvükre való életet megteremthessék, de biztosan na­gyon sokat. Életmódjuk — föld és ember ilyen szoros egymásra utaltsága — másoknak követhe­tetlen, esetleg megmosolyogni va­ló íényŰ7és. számukra azonban kényszer, belső törvény. Mintha a művészettel egyenér­tékű. mindennapi munkájuk vol­na, őrizni azt a világot, amelyik legfőbb becsben az embert tartja: azt az embert, aki munkájában leli örömét, táncaiban, énekeiben pedig pihenését és felüdülését. V. Zs. ZELEI MIKLÓS: Megszólalnak kövek és emberek Szovjet útinapló II. Fedetlen fővel Felmegyek a térre és gondta­lanul megállók — indulhatnék négy irányban is, ezért inkább álldogálok csak. Váratlanul kis csoport tömörül az utca forgata­gából. Valahol a közepén Moszk- va-térképet árul egy bizonyára beugró utcai árus. Mire sikerül középre törekednem, a térkép el­fogy. Így hát továbbra is tárkép néjkül, a véletlenben bízva já­rom a várost. Illetve dehogyis a véletlenre! Elmegy mellettem egy feldúlt férfi. Hová igyekez­het? Legyen ő az idegenvezetőm. Harmincöt-negyven éves lehet, a/, arca piros, hajadonfőtt siet. ami ritka ebben a Napóleon ka­tonáit is mozdulatlanná dermesz­tő hidegben. Majdnem minden­kinek a fején ott az usánka, a jól ismert füles sapka, vagy va­lami más fejfedő, kalap csak rit­kán. A férfinek zúzmarás-havas a haja, arcvonásai kuszák, zseb­re vágott kézzel tőr előre, nem igen ügyelve arra, kikerül-e va­lakit. „Minket zsúfolt villamos dö- cögtet" című versében írja Jev­tusenko: Előkotorjuk a cigarettát, dudolódnak közkedvelt dalok. Könyökünkkel meglökdössük egymást, s néha kérünk csak bocsánatot. Sok közömbös arc körülhavazva. Néha tompa, szűkén mért szavak. De a világ, ha azt mondja: „Moszkva”, mindnyájunkra együtt mondja csak. Megyek feldúlt — vagy inkább szomorú? — idegenvezetőm után -■ így kerülök a Vörös térre. Ve­zetőm a Mauzóleumhoz megy, vonásai kisimulnak, tekintete ki­tisztul, kezét kiveszi a zsebéből. Körüljárom a teret. Valamikor régen piactér volt. A több mint nyolc évszázados város legrégebbi tere a Kreml falán kívül. Nem akkora, mint amekkorának a tévé látványos közvetítéseiből gondoltam. A hossza nincs hétszáz méter, a szélessége százharminc. Régóta közéleti centrum, hajdanában itt hirdették ki a cári ukázokat. (Hajdanában? Még száz eszten­dővel ezelőtt is.) A forradalom győzelme óta itt tartják a moszkvaiak a május el­sejei és november hetedikéi fel­vonulásaikat, s a díszszemléket. Az utolsó tanítási nap éjszaká­ján pedig az érettségiző fiatalo­ké a tér. Kopott macskakövein sétálnak, énekelnek, táncolnak hajnalig, hogy felnőttségük első reggele itt találja őket. A tér északi oldalát egy kisvá­ros szegélyezi — a GUM áruház. Emeletsorain benyílószerű ki­sebb boltjaival, fölüljáróival, át­járóival olyan mint egy csak nappali életre épített városka. A főtér is megvan benne: a szökő­kút közepén. A legbiztosabb, egyetlen eltéveszthetetlen talál­kahely az áruházban, amiben szárított halat, kölnivizet, elekt­romos órát, Szása férfi spray-t, ezüst teáskészletet, fuszeklit, hanglemezt, rádiót minden mé­retben, kerékpárt és könyvet egyaránt lehet kapni. Ha nagy- nehezen kivergődünk belőle, balról áll a Vaszilij Blazsennij- templom. Régen Pokrov-székes- egyháznak hívták. Az orosz tör­ténelem nagy eseményének, a kazányi tatár kánság feletti győ­zelemnek az emlékére épült 1555- től hat esztendőn át. 1552 október elsején, Pokrov, azaz Mária ol­talma ünnepén kezdődött Rette­gett Iván. hadainak rohama az orosz földet háromszáz éven át sarcoló aranyhorda utolsó felleg­vára ellen. A Blazsennij központi templo­mát nyolc hagymakupolával dí­szített, keskeny, fedett külső fo­lyosókkal összekötött templomka veszi körül. A tizedik templomot később toldották a tömbhöz, ami eredetileg azért állt csak kilenc­ből, mert az orosz csapatok eny- nyi győztes csatát vívtak a tatá­rok ellen Kazányban. A templomkerítés közelében levő mészkőrondelláról az a hie­delem, hogy itt végezték ki a cá­rizmus ellen fellázadókat. A le­genda most is sűrít. Itt csak az ítéletet hirdették ki, ám a közel­ben valóban sok vér folyt. A XVII. század második felében itt négyelték fel Sztyenka Rázint, a Don kozákját, a híres paraszthá­ború vezérét: „A hóhérok ügye­sen két deszka közé lökték. Elkezdődött. A vörös inges Szamszonka fö­le,je hajolt, célzott, és csapásra lendítette a bárdot. Pazín behunyta a szemét, de a fájdalom ismét tágra nyitotta, kínjában tetőtől talpig megvo- naglott a teste, elhomályosult minden gondolata, érzése, mintha rnegkóbult volna. Nem kiáltott fel, cssk szaggatottan, hörögve zihált . .. .Levágták a karomat’ — döb­bent rá. Lassan telt az idő. Razin ki­nyitotta szemét. Karja ott feküdt a keréken. .Az én karom!’ — döbbent rá. — Gyere — hívta halkan a hó­hért az egyik bakó, aki társával együtt Sztyepan lába fölé hajolt.” — így eleveníti meg a tragikus eseményt Zlobin Styepan Ra/in című elbeszélésében. Az Ismeretlen Katona sírja mellett újra a Mauzóleum felé megyek. Ilyen messziről is felis­merem: még mindig ott áll ve­zetőm, az, ismeretlen férfi. Vajon rni baja lehetett és elmúlt-e már? Nem megyek oda. megállók a sír mellett. A sír alig több tízéves­nél. 1966. december 3-án, a moszkvai csata huszonötéves év­fordulóján temették ide az Is­meretlen Katonát. Földi marad­ványait a legsúlyosabb harcok szín bel véről, a leningrádi ország­úi mellől helyezték ide. (Folytatjuk.) HAZAI TÁJAKON A debreceni példa A hagyományos népművelési munkában is gyakran élen járt, példát mutatott Debrecen. Egy időben az ott megjelenő orszá­gos folyóirat hasábjain vita folyt a népművelés tartalmi és mód­szertani problémáiról. Az utóbbi időben, a közművelődési határo­zatok szellemében ugyancsak sok tény bizonyítja: a hajdúság fő­városában nem maradnak le a tudatformálásban, sőt. S — amint az alábbiakból kiderül — különösen áll ez a megállapítás Debrecenben és Hajdú-Biharban rendszeresen folyó ismeretterjesz­tésre. Erről beszélgetünk azzal az emberrel, aki régóta legfőbb hi­vatásának tekinti a korszerű is­meretek terjesztését, elsősorban a munkások és a tanulóifjúság körében. Tervszerűség, kö vetkezetesség Francz Vilmos tanár, népmű­velő, helytörténeti kutató. Olyan szenvedélyesen munkálkodó em­ber, aki tapasztalatait, felméré­seit s kutatásainak eredményeit időnként papírra veti, hogy má­sok által is hozzáférhető legyen mindaz, ami közművelődésünket gazdagítja. Jelenleg a Megyei Művelődési Központ felnőttneve­lési stúdiójának vezetője. Több mint két évtizedes közművelő­dési gyakorlata folytán Békés és Hajdú-Bihar számos értékes, hasznos kezdeményezése fűződik a nevéhez. Azok közé a „meg­szállottak” közé tartozik, akikről azt szokás mondani, hogy ahol megjelennek, ott mindig törté­nik valami érdekes dolog. Ö ma­ga csak ennyit mond erről be­szélgetésünk közben: — Mi itt Debrecenben — s az egész megyére kiterjedően — úgy kívánjuk szolgálni a közmű­velődést, különös súllyal pedig a munkásművelődést, hogy köz­ben játékba szólítjuk a szellemi gazdagodásukért tenni akaró em­bereket. — Mit tart a legfontosabbnak az ilyesfajta törekvésekben? Mi az ön szerint, ami nélkül elkép­zelhetetlenek a sikerek? — Alapvetően két dolog szük­séges a korszerű ismeretterjesz­tésben: a tervszerűség és a kö­vetkezetesség. Az első azt jelen­ti, hogy kerülni kell az ötletsze­rűséget, a kapkodást, a rend­szertelenséget. A másik meg azt, hogy amit alaposan megtervezve, körültekintően elkezdtünk, azt vigyük végig, fejezzük is be. S hogy az egyes feladatszakaszok logikusan egymásra épüljenek. Korunk valósága — Kezembe került a napokban egy könyvecske, mely a „Korunk valósága, 1977” címet viseli, mi­kor ezt elolvastam, a korszerű is­meretterjesztésnek, a munkás­művelődésnek egy, immár moz­galommá kiszélesedő, érdekes formáját ismerhettem meg. — Igen, a „Korunk valósága” ma már élő, eleven kulturális mozgalom. Több megyei és váro­si szerv közösen hirdeti meg évente, ismétlődően. Egyik fő célja, hogy egész esztendőre szóló közművelődési programot adjon a szocialista brigádoknak, és se­gítséget kulturális vállalásaik teljesítéséhez. A folyamatos és sokoldalú felkészülés után a bri­gádok versenyző csoportjai po­litikai, szakmai és kulturális is­mereteikről adnak számot. Köve­telmény ebben az évben többek között, hogy ismerni kell a tele­vízió és a rádió „Mindenki isko­lája” adásainak anyagait. — Eléggé népszerű a munká­sok között ez a játékos művelő­dési forma? — 1970-ben kétszázhúsz bri­gád, három évvel később ennek a háromszorosa, s ma már ezer­nél jóval több brigád vesz részt a mozgalomban. Ez azt jelenti, hogy már csaknem tizennégyezer olyan dolgozó vetélkedik, akik­nek az iskolai végzettsége nem magasabb az érettséginél. — ön az Alföld című folyó­iratban cikket jelentetett meg ilyen irányú tapasztalatairól. — Igyekeztem összefoglalni az eddigi eredményeket és a tenni­valókat. Ebben többek között hangsúlyoztam, hogy a szakmun­kások aránya egyre kedvezőbbre fordul a mozgalomban. Ez na­gyon jó dolog. — A vetélkedés, a játékosság mellett miben nyilvánul meg a módszerük legfőbb sajátossága? — Abban, hogy elősegítjük a művekkel való sokoldalú találko­zást. Az olvasást, a színpadi mű­vek és képzőművészeti alkotások megtekintését, a zenehallgatást. A különböző találkozások -(írók, művészek, munkások eszmecse­réje) ugyancsak ezt célozzák. Ezért szorgalmazzuk, támogatjuk az ilyen alkalmakat. Debreceni Kaleidoszkóp — Tudunk róla, hogy az ifjú­ság részére régóta folyik egy honismereti vetélkedősorozat. Sőt, van tudomásunk arról is — az ezzel kapcsolatos kiadványok, módszertani füzetek, újságcikkek, tévé- és rádióriportok eleget mu­tattak belőle —, hogy ez a deb­receni példa a kezdeti sikerek óta ragadós. — Nem tagadjuk: büszkék vagyunk erre. — Hogyan és mikor kezdődött? — Hat évvel ezelőtt négy deb­receni nagyüzemben felmérés ké­szült azzal kapcsolatban, hogy a szakmunkások és betanított mun­kások mit tudnak — vagy mit nem tudnak városunk múltjáról és jelenéről; elsősorban kulturá­lis értékeinkről, hagyományaink­ról. Az eredmény elég siralmas volt, és ugyancsak elgondolkoz­tató. Kiderült például, hogy még az érettségizettek közül is csak minden második tudta megmon­dani, hogy Déri Frigyes alapítot­ta az itteni múzeumot. A nyolc általánost végzettek közül meg csak minden negyedik. A színhá­zi napokról, a debreceni film­szemléről s a kórusfesztiválról legtöbbjüknek nem is volt tudo­másuk. E felismerés szülte az ötletet, hogy a jövő felnőttjeit, a későbbi évek munkásait segítsük az ismeretek megszerzésében, így hozták létre a művelődéssel foglalkozó szervek a „Debreceni Kaleidoszkóp” elnevezésű város- ismereti vetélkedőrendszert. Sa­játosság a szervezésben, hogy évente más-más rétegeket és kor­osztályt kapcsolunk be a vetél­kedőkbe az iskolák közreműkö­désével. Évek óta két-háromezer fiatal kerül ezáltal szorosabb kapcsolatba a történelemmel, a munkásmozgalom helyi hagyo­mányaival, Debrecen irodalmá­val, művészetével és műemlékei­vel. Az idén a középiskolák és szakmunkástanuló intézetek ta­nulóira számítunk. — Melyek az 1977-es vetélke­dők fő témakörei? — Elsősorban Debrecen zenei élete. S a nagy évforduló kap­csán Ady Endre életműve. Fel­adat az is. hogy a versenyző kollektívák hozzanak létre egy- egy húszperces műsort a fő té­makörökkel kapcsolatban, s azt adják is elő közönség előtt. Varga Mihály ALLENDF-FILMFT FORGATNAK BUDAPESTEN # Szovjet—magyar—csehszlovák koprodukcióban „Kentaurok" cím­mel film készül Allcnde elnök életének utolsó három napjáról. A Vttanasz Zalakievics rendező és Pável Lebesev operatőr által készí­tett film egyes jeleneteit Budapesten rögzítik iilmszalagra, Allcnde elnök szerepét Donatasz Banionisz szovjet színész alakítja. (MTI-fotó: Friedmann Endre—KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom