Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-24 / 198. szám

1977. augusztus 24. • PETŐFI NÉPE • 5 JEGYZETEK EGY KITŰNŐ KÖNYVRŐL Paks monográfiája A mostanában egyre szaporo­dó helytörténeti kiadványok lát­tán, s ezek lapozgatása közben kettős érzése van az embernek. Egyfelől különös öröm azt látni, hogy' a hazaszeretet erősödésével, az egészséges lokálpatriotizmus­tól vezettetve, egyre többen ne- kikéitfenek a kutatásnak, azzal a céllal; hogy minél többet feltár­janak és megmentsenek a múlt­ból. Az elmúlt évek, sőt év­századok történelmi, gazdasági, néprajzi, népművészeti stb. emlé­keinek csokorba szedése nem csak dicséretes, de kötelező is a ma embere számára. Ez a dolog egyik oldala. A másik az, hogy nem egyszer, sőt gyakran elked­vetlenedik az ember, amikor azt látja, hogy felszínes, lazán szer­kesztett, rosszul megírt „művek­re” pazarolják a drága pénzt. Ez alkalommal kedvünkre szól­hatunk egy igazán értékes könyv­ről. Amikor a Paks monográfiá­ja című jubileumi kiadványt az értékelés szempontjából mérlege­li az ember, hamar arra a meg­állapításra jut, hogy a helység megszületésének 650. évfordulójá­ra megjelentetett kiadvány egyik büszkesége a napjainkban fellen­dülő vidéki könyvkiadásnak. A szerkesztők és a szerzők — közü­lük ketten is kecskemétiek: dr. Németh Imre és Somogyi György — alapos munkát végeztek. A kezdetektől napjainkig tartó, meglehetősen hosszú időszakot nemcsak történeti-politikai, ha­nem társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból is vizsgál­ják. A helyi tanács által kiadott, és a budapesti Zrínyi Nyomdában készült vaskos és tetszetős külse­jű kötet lapjairól színesen és szemléletesen rajzolódik ki az ér­deklődő olvasó előtt az elmúlt hat és fél évszázadnak az esemény- története. Ugyanakkor a földraj­zi és gazdaságföldrajzi leírás — tudományos igénnyel — pontos képet ad a megyénkkel közvetle­nül szomszédos paksi határrész­ről. Bevezetésként és mottó gya­nánt a paksi születésű Pákolitz István költő (aki Kalocsán járt középiskolába) egyik verséből idéznek: „Szívvel szorgalommal tette sürgős dolgát, Istennek, császárnak megfizette zsoldját. Homoki borából dalra is futotta . . A kötetből megtudjuk, hogy a helység neve először 1333-ban szerepelt az okiratokban. Ám — hangsúlyozzák a szerzők — már jóval az ezt megelőző időkben is volt élet ezen a területen. Érde­kes, az a rész, amelyben Paks nevének eredetére igyekeznek fényt deríteni a szerzők. Megtud­juk, hogy egyesek a Pax (béke) szóból származtatják. Más véle­mény szerint Páskál pápa villája volt itt. S megint mások azt ál­lítják, hogy egy Paksi nevű vitéz volt egykor az itt élők hősi meg- mentője. Van olyan elképzelés is, mely szerint — utalva a nagy forgalomra, az élénk kereskedel­mi és adminisztrációs életre — itt sok „paksamétát” adtak fel postára. Másolj; szerint egy Pa- kus András nevű birtokos tulaj­donában állott annak idején a terület. Különösen izgalmas a könyv­ben az a rész, amelyben a hely­ség török alatti életét tárgyalják. Hivatkoznak,, a. szerzők,^.Evlia,,, Cselebire is, a neves-híres török utazóra. (Róla ,el kell tnfiO.dspkb hogy a jelenlegi Bács-Kiskunról is érdekes dolgokat jegyzett fel utazásai során.) Szemléletes leírásokat olvasha­tunk a kötet oldalain a Habs­burg abszolutizmus koráról, ezen belül a különféle 18. századi te­lepítésekről. Abban az időben sok rác lakos élt Pakson és kör­nyékén. Hozzájuk és az itt élő magyarokhoz csatlakoztak az ide települt németek. Paks mezővá­rosban ebben az időben élénk gazdasági tevékenységet folytat­tak a céhek. Itt említjük meg, hogy a tárgyalt helység régebbi története is szorosan és sokféle­képpen összeforrt a jelenlegi Bács-Kiskun megye történetével. Csak néhány példát említünk ezek közül. Jellemző Paks és Ka­locsa együttműködésére, hogy a múlt század végén lapot adtak ki közösen „Paks—Kalocsai Közlöny" címmel. A fenti állítást igazol­ja, hogy már az Árpád-házi ki­rályok idején élénk közlekedés alakult ki Paks és Ordas között. A török idők alatt viszont fejlett volt a borkereskedés a szomszé­dos Úszóddal. Szó esik a könyv­ben a paksi és bajai halászok szoros kötelékéről is. Az egyik szereplő, Somogyi György költőien színes leírással kezdi az 1848 utáni helyzet elemzését: „Az ordasi állomástól Paks felé induló személyhajó utasai sokszor álltak megbaboná- zottan a fedélzet korlátjánál, s úgy figyelték az eléjük táruló panorámát.” Ezekben, és a ké­sőbbi részletekben feltűnően megnyilatkozik a szülőföld, a szűkebb haza iránti szeretet és ragaszkodás. ^ Somogyi különösen a c$$é<iseg;' és. 'zséflferséá' al'datlah állapotait mutatja be, az avatott ír<Ms?kpze}yél. 'M&M Jó­zsef az abszolutizmus időszakát eleveníti fel meggyőző szemlé­letességgel, s dr. Németh Imre, a táj tudományos igényű föld­rajzi bemutatására vállalkozik, addig Somogyi György az első világháborút megelőző évtizedek­ről ad a valóságnak megfelelő képet, részletes elemzést. Mindent egybevetve tartalmá­nál, sokszínűségénél fogva, va­lamint a szerkesztés és a meg­formálás színvonala alapján bát­ran állíthatjuk, hogy a Paks mo­nográfiája című imponáló külse­jű kötet nyeresége helytörténeti irodalmunknak. — » — r VENDÉGÜNK VOLT K. CsiliéryKlára A napokban nyílt meg Kiskun- majsán a megyei fafaragók nya­ranta ismétlődő csoportos tárlata. A Szentendrei Szabadtéri Mú­zeum osztályvezetője, K. Csilléry Klára művészettörténész mon­dott beszédet az eseményen. Jó alkalom kínálkozott a megnyitó előtt egy kis eszmecserére. — Ügy tudjuk, régóta kapcso­latban áll megyénkkel. Szeret­nénk, ha mondana erről valamit. — Elsősorban azért is jöttem szíves-örömest, s tettem eleget jó szívvel a meghívásnak. De meny­nyire, hogy ide kötődöm! Hiszen tizennyolc esztendős koromig a Kalocsa melletti Dunapatajon él­tem. Budapesten születtem ugyan, de miár kicsi koromban ide köl­töztünk, ebbe a számomra ma is oly kedves, hangulatos községbe. — Ez azt is jelenti talán, hogy a Patajon szerzett élmények, be­nyomások maradandó nyomokat hagytak az egykori kislányban? S hogy az ottani környezet befo­lyással volt hivatásának megvá­lasztásában? — Az ilyesmit nehéz eldönte­ni. Ám mégis úgy érzem, hogy a kérdésre igennel kell válaszol­nom. Aki ismeri Dunapatajt, az jól tudja: ennek a községnek a településtörténete. építkezése, külső és belső képe annyira sa­játos, hogy mindenkire különös hatással van. úgy hiszem. És az olt élő emberek gondolkodása, viselkedése, életmódja is érde­kes. izgalmas. Miután a főváros­ba kerültem, azután is őriztem ma earn ban a pa táji éveket, azok történéseit. — Az elmondottakból arra le­het következtetni, hogy nagyon fontosnak tartja a szülőföldhöz és a gyermekkor színteréhez va­ló kötődést. — A tájtól, ahol sokáig élt az ember, nem szabad elszakadni. — Alkalmunk volt elolvasni a könyveit. A népi bútorokról szó­ló kötetében találtunk pataji vo­natkozású részt is. — Jól emlékszem, hogy meny­nyire örültem annak a XVIII. századi festett tükörnek, amely­re fiatalságom színterén akadtam rá. Magam akasztottam le a fal­ról. ahol rátaláltam az ismerő­söknél. Gondolhatja, hogy nem véletlenül került rá éppen ennek a fotója a könyvem címlapjára. — Nagy élvezettel olvastuk a Magyar Népművészet című mo­Minden ötödik bolgár A bulgáriai városokba és fal­vakba a posta naponta százezré­vel kézbesíti a különböző sajtó­termékeket, központi és helyi na­pilapokat, hetilapokat és folyó­iratokat. Az országban nagy érdeklődés nyilvánul meg a szovjet kiadvá­nyok, orosz nyelvű sajtótermékek nográfikus igényű könyvet, mely­nek egyik szerzője. — Hofer Tamással és Fél Edit­tel közösen írtuk. — Érdekes véletlen, hogy Fél Edit is jócskán megyénkbeltnek számít. Szívesen hallanánk róla is valamit. — Jelenleg mint nyugdíjas, Budapesten él. Am ma is dolgo­zik; nemrégiben német és angol nyelven jelent meg kötete. Va­lamikor Harta község néprajzá­ról írt könyvet. S jó ideig ezen a tájon: Kiskőrösön élt. Ügy gondolom, e két dolog elegendő ahhoz, hogy részben idevalósi­nak számítsák. — Kérem, térjünk vissza a fa­faragók kiállításához. Oly sok tapasztalat alapján milyennek látja az itt bemutatott anyagot? — Biztató és szívderítő mind­az. ami ebben a teremben most közönség elé került. Jó dolog hogy ily nagy számban seregle­nek a népi faragás művelői. Itt jegyzem meg hogy nem szabad mereven, csupán a múzeológus szemével nézni a faragásokat. Ez alatt azt értem, hogy ne csak a múltbeli hatásokat és motívumo­kat keressük bennük, hanem az esetleges új elgondolásokat, mai kifejezésformákat is. Mint az élet és a művészet egyéb terüle­tein. a kísérletezés e műfajban is jogos. Néhány szép példáját látjuk itt is ennek. Persze, amit ezzel kapcsolatban elmondottam, az nem áll ellentétben azzal, hogy jómagam inkább azokat a fara­gásokat kedvelem, amelyeken a múltat ki lehet tapogatni, ame­lyekkel a rési életet elevenítik fel alkotóik. Én úgy vagyok ez­zel. hogy a múltba nézés erő­gyűjtés és ihletforrás is egyben. — Végezetül arra szeretnénk választ kapni, hogy mi a véle­ménye a fafaragók megyei tábo­ráról. — Nagyszerű, hogy Bács-Kis­kun megyében ennyire támogat­ják a népi művészetet, s igye­keznek minél inkább közkinccsé tenni, felvirágoztatni. Példa rá a naiv múzeum vagy a kerámia- stúdió többek között. És e tábor is, mely ma harmadszor nyitja meg kapuit, hallom. Alkalmam van. ilyenkor arra. hogy akik így együtt alkotnak, hassanak egy­másra. Az eredmény biztosan nem marad el. Varga Mihály szovjet lapot olvas iránt is, lényegében minden ötö­dik bolgár ember olvas ilyen la­pot. Különösen népszerű Bulgá­riában a Lityeraturnaja Gazeta, a Pionyerszkaja Pravda, a Kru- gozor, a Tyehnyika Mologyozsi és a Krokogyil. (BUDAPRESS-SZÓFIAPRESS) ZELEI MIKLÓS: Megszólalnak kövek és emberek Szovjet útinapló 1. Föld alatti szoborkert Mintha hómezőbe fúródna a gép orra, amikor eléri a felhők felső határát. Néhány percig úgy tűnik, az ablakra kívülről papír­lapot ragasztottak, azután ritkul a pára. Odalenn havas nyírfali­getek, messzebbre apró kertes házikók, alattunk pedig Sereme- tyevó betonpályáinak szürke sza­lagjai, s máris gurulunk az egyi­ken. Faházak — dácsák, azaz nyara­lók — és fából épült lakóházak, behavazott nyíresek között vezet Moszkvába az autóút. Hirtelen hatalmas vasszerkezetet hagyunk el. Egy fura épület váza is lehet­ne. — Sün — mondja a kísérőnk. Én így sem tudom, mi volt az, de azonnal eszembe jutnak a há­borús olvasmányok. A második világháború alatt, a hatalmas vastövisekből készült tankcsap­dákat hívták így. De ez az út melletti sün új: emlékmű a szov­jet főváros egykori védelmi vo­nalainak helyén. Hamarosan lakótelepek tűnnek fel. A Leningrádszkij proszpek- ten megyünk. Budapesti távol­ságokhoz szokott szemem meg­nyugszik: rögtön bent vagyunk. De elfelejtettem, hogy Moszkvá­nak már majdnem annyi lakosa van. mint Magyarországnak. In­nen még majd egy óra a város központja, s úticélunk, a Vo- rovszkij utca, Rosztovék háza. Ma a Szovjet Írók Szövetségének központja. Valaha a Rosztov gró­foké volt, Natasáéké a Háború és békéből. Ebbe a házba hozták a sebesült Andrej herceget Bo- rogyinóból. Azóta Borogyinó is beleépült Moszkvába. Rövid megbeszélés, ismerkedés után kísérőnk, Mojszej Izrailo- vics Akerman szállásunkra ka­lauzol bennünket. Ki se csoma­goltam máris arra gondolok, hogy mihamarabb el kell jutnom a Szadovájára. És egyedül. Még térkép>em sincs, de nekivágok. A szállótól nem messze rémülten taxiba ülök. Petrov társszerzőjé­nek, Ilinek egy 1926-ban irt kar- colata jut az eszembe: „Csakis Moszkvában tudja meg az em­ber, hogy mi is az a mellékutca. Mert igazi mellékutca csak Moszkvában van ... hosszanti irányban a mellékutca háromszor változtatja meg a nevét, három­szor az irányát, egyszer pedig keresztezi önmagát.” Négy évtized, úgy szállt el az­óta mint a füst. A társszerző Pet­rov sok más moszkvai és szov- jetunióbeli íróval együtt a má­sodik világháborúban halt hősi halált. Nevüket márványtábla idézi az írószövetség VorovsZkij utcai székházában. A hosszú név­sorban Petrov neve mellett Gaj- darnak, minden általános iskolás kedves írójának nevét is felfe­deztem. Hajlamos vagyok egy kis ro­mantikára, bántam hát, hogy nem akadtam igazi mellékutcára. Helyette elkábító távolságokra, járdán és úttesten erdősűrű for­galomra. A Szadováján lenni, meghatá­rozhatatlan dolog. Tizenhét utca és tizenkét tér alkotja. Némi erőltetéssel — tegyük meg — ha­sonlítható a budapesti kőrúthoz. Tizenöt és fél kilométer hosszú. Itt egy Ilja Ehrenburg nevű gim­nazista még lóvasúton járt: „Egy gebe húzta: a Precsisztyenka úti emelkedő előtt egy fiatal fickó ugrott fel a lóvasútra: ő tartot­ta a kisegítő gebe gyeplőjét és elkeseredetten gyüázott. A ló­vasúton az egész Szadováját vé­gig lehetett utazni, ami igen hosszú út volt.” — írta később „Emberek, évek, életem” című művében. Itt lakott Csehov is. Jurij Le- vitanszkij Szadováia körút című versében így írja le a házát: „Ügy szoronkodik ódon háza az új házak sorába zárva, mint egy szerény, kicsiny fűzött kötet sok bőrkötésű könyv között." Köd terjedezik mindenütt. Sű­rű porhó, lámpák derengő folt­jai, reflektorok suhanó pászmái. Hol jobbról, hol balról, hol há­tulról vagy szemből lök meg egy kódalak, ütközöm neki valaki­nek. Megyek az eltűnt Szadová­ján, egy derengő M-betűig. Itt is azt jelenti, amit Pesten: metró. Elökotrok a zsebemből egy ötko- pejkást, bedobom, lelépcsőzöm. Találomra beszállok egy beérke­ző szerelvénybe. Sok választásom nincs is: nem jól helyezkedtem, s az áthatolhatatlan tömeg amúgy is belesodorna. A metrózásnak ugyanis külön technikája van. Nem lehet csak úgy cél nélkül megállni valahol, de ha már ez megtörtént, semmi­képpen sem lehet azon a helyen gyökeret ereszteni, legföljebb az esti záróra után, addig haládni kell a többiekkel: Az egész már a mozgólépcsőn elkezdődik. Aki nem siet túlságosan, az jobbról megállhat, de balról sosem. Ha mégis ezt csinálná, a tájékozat­lan, gyorsan a helyére teszik azok, akik sietnek, s a bal oldalon ro­hannak le az állomásba. Ugyan­így lent is: ha beálltál egy sorba, oda kell utaznod, ahová a sor igyekszik. így is történt. Azután ugyanezzel a módszerrel átszáll­tam, s kiszálltam a Forradalom terén. Mintha föld alatti szoborkert­be léptem volna. A mélyállomás­ban a forradalom harcosainak, vezetőinek szobrai, két-két sorban. Felfegyverzetten, vagy sebesülve, rövid pihenő közben vagy ro­hamra indulva. Egy békés kom­pozíció ragadja meg a tekintetem. Két kislány. Egyikük kezében íöldgömböt tartva ül, a másik áll, és jobb kezének mutatóujját a forradalom fővárosának csillag ábrázolatára helyezi. Régóta sétálhatok már a szob­rok között. Az egyik állomásügye­letes megkérdi, hová szeretnék menni. A Majakovszkij térre. El­magyarázza, megérkezem. Ko­rántsem olyan monumentálisán díszített állomás, mint a Forra­dalom teréé. Színes, mozaikszerű mennyezeti freskókat látni, két alapvető téma ihlette őket: a munka, a szocializmus épitése és eredményeinek védelme. (Folytatjuk.) Kodály tanítása alapján A NYÁRI EGYETEMEK ma már kulturális életünk megszo­kottá vált színfoltjai. Országszer­te szervesen illeszkednek ennek az évszaknak a naptárába épp­úgy, mint idegenforgalmunkba. Az esztergomi egy lényeges vo­násában különbözik azonban a többitől; öt évszázados hagyo­mányokat ápol. Innen, a magyar reneszánsz és humanizmus fel­legvárából indult ugyanis útjára 1465-ben az első magyar huma­nista egyetem, az Academia Ist- ropolitana, amelynek tanári kara Esztergom humanista köreiből került ki. ötszázadik évfordulóján, 1965- ben nyitotta meg a városban ka­puit az Academia Istropolitana Nova, amely azóta a Duna-kanyar Nyári Művészeti Egyeteme néven vált — túlzás nélkül mondhatjuk — a világ minden táján is­mertté. Idei, 13. stúdiumá­nak a hallgatóival együtt már csaknem ötven ország zene- és énektanárai, főiskolai hallgatói szereztek itt — otthonukban is szakmai továbbképzésként elis­mert — bizonyítványt. A SZABADEGYETEM, hagyo­mányaihoz híven a magyar kul­túra kiemelkedő alkotásaiból tesz egy csokrot közkinccsé. A Ko­dály tanítása alapján kialakult sajátos magyar zenei nevelés módszereit terjeszti. A világhírű zenetudós leghőbb vágya, régi terve vált itt a több mint egy évtized alatt valóra. Az Acade­mia Istropolitana Novan kötött és szervezett keretek között, színes programmal tanulmányozhatják a külföldi szakemberek a zenei nevelési módszereinket, s ezzel az egyetem hozzájárul ahhoz, hogy Európában és a tengerentúli or­szágokban is tért hódítson. Erről a térhódításról újabb és újabb Van egy életrajzi adat a Johann Sebastian Bachról szóló írások­ban, melyet minden történetíró szűkszavú tárgyilagossággal em­lít. Mint egyszerű tényt. Soha nem értettem meg, miért nem szentelnek külön fejezetet ennek az egyetlen utazásnak? Miért tart­ják olyan természetesnek, hogy így történt? Vagy, ha ez valóban olyan magától értetődő — miért olyan zaklató a felismerés: ugyan ki tennéd meg ugyanezt ma? Az életrajzi adat közismert: Bach alig húsz esztendősen, Arnstadt város kinevezett orgo­nistájaként, kinek „elképesztő mesterségbeli tudása” előtt már akkor tisztelettel meghajoltak a város polgárai, négy hét szabad­ságot kért, hogy elmenjen Lü- beckbe és meghallgassa a kor hír­neves, idős orgonistáját, a svéd Dietrich Buxtehudét. Mert úgy érezte, ő az, akitől még feltétlenül tanulnia kell. 1705. október else­jén indult útnak. Gyalog a 450 kilométerre levő városba. Nem várta gazdag mecénások támoga­tását, nem riasztotta vissza az esetleges éhezés, az utazás gyöt­relme. Noha körülötte már egy­hangú volt a vélemény: a fiatal Bach mindent tud, amit az orgo­náról tudni lehet, ő maga egy percig sem hitte ezt. * Néhány napra hivatalos kikül­detésben Lipcsébe utaztam, töb- bedmagammal. Nem kaptunk sem repülőjegyet, sem hálókocsijegyet, másodosztályon utaztunk másfél napot. Fel voltunk háborodva. Fá­radtan, dühösen érkeztünk meg egy idegen városba, ahová tanul­ni, élményt gyűjteni küldtek. A Tamás-templomba, Bach templomába már igencsak szé­gyenkezve zarándokoltam. No, nem gyalog, mint annak idején a zeneszerző, nem is több száz kilo­métert, mindössze néhányat, azt is villamossal. De a szégyenkezés őszinte volt. Miért változtunk meg ennyire? Miért tiltakozunk a legkisebb áldozatvállalás ellen? Bennünk lenne a hiba? Vagy csak a hangsúlyok tolódtak el életünk rendjében? Gyorsan szeretnénk elérni, megkapni mindent? És ké­szen is, elvégre megszenvedett előttünk, értünk már annyi más? Kora délelőtt volt, turistacso­port érkezett a Tamás-templom­ba. Meghallgatták a rövid ismer­tetést: 1723-tól haláláig, 1750-ig Lipcsében élt és dolgozott Johann Sebastian Bach, a Tamás-templom kántoraként. Tanított a templom híres kórusiskolájában, ahol min­den negyedik héten felügyelői mi­nőségben is kellett szolgálnia. Hajnaltól estig fegyelmet tartani, majd lefekvés után a világítást eloltani, ö viselte a felelősséget a város templomainak zenei műso­raiért. Minden vasárnap és az i egyházi év valamennyi ünnepnap­ján új kantátát kellett bemutatni. Ezek többségét maga komponálta. Mikor? Megannyi kötelező tiszt­sége mellett mikor volt ideje komponálni? Gyermekeivel fog­lalkozni? Otthonában koncertez­ni? Az orgonaépítést tanulmá­nyozni, újítani? Csend lesz. Az oltár előtt, Bach köpadló alá sül­hí radások érkeztek az utóbbi években. Számos országban ve­zették be kísérletképpen, Kana­dában például már általánossá vált. AZ IDEI STÚDIUMNAK is, amelyre húsz országból érkeztek hallgatók, az volt a lényege, hogy módszereket adjon ahhoz: ho­gyan lehet szebbet, értékesebbet adni a gyerekek zenei nevelésé­hez. Kodály hitvallása szerint minden gyermek tud énekelni, hiszen a hangszert a torkában hordja. Csak meg kell szerettet­ni vele. Így az aktiv énekléssel zenekedvelőkké válnak, mert megértik a nagy műalkotásokat is. Mindezt alkalmazni és kife­jezni — az alaptól a felső fokig, beépíteni egy ország minden szintű zenei nevelésébe, ez a Ko- dály-módszer lényege. A magyar zenepedagógusok már magukénak érzik ezt. Ennek szellemében ala­kult át hazánkban az iskolai énektanítás, majd a hangszeres zenei oktatás is. Így a magyar gyermekek zenei anyanyelvükön ismerkednek meg a zenével. Ez különbözteti meg zeneoktatásun­kat más népekétől. Ehhez az alapot, az első dalla­mokat a magyar népzenei pél­dák, Kodály olvasógyakorlatai adják. Ezeket használták fel az esztergomi egyetem idei stúdiu­mán is. A módszertani foglalko­zásokon közreműködő zenei álta­lános iskolai tanulókkal együtt énekeltek az egyetem hallgatói is. EZ IS ELŐSEGÍTETTE Ko­dály szellemének a megőrzését, vagyis azt, ahogy a nagy mester mondta: „Nem sokat ér, ha ma­gunknak dalolunk, szebb, ha ket­ten összedalolunk, aztán mind többen, százan, ezren...” B. £. lyesztett örök nyughelyén egy szál élő virág. Senki nincs rajtam kí­vül most a templomban. Halkan megkérdem hát: Megérte? Megér­te a gyalogút Lübeckbe, meghall­gatni az öreg orgonista játékát? — Ó, a választ jól tudom, csak halla­ni szeretném mégis. Mert, ha ő maga nem hitte vol­na, hogy megéri — hogyan visel­te volna el muzsikája értetlensége mellett a személye ellen is irá­nyuló támadásokat, melyek tízéves lipcsei munkálkodása után ilyen levél megírására késztették II. Friedrich August választófejede­lemhez? Az uralkodónak küldött levélhez Bach a ma h-moll mi­sének nevezett csodálatos zene­művet mellékelte: „Legkegyelmesebb, főmagassá­gú Választófejedelem. A legmélyebb hódolattal nyúj­tom át Felségednek a zene terén elért ügyességemnek e jelenték­telen példáját, azzal a legaláza­tosabb kérelemmel, hogy Felsé­ged ne csak azt tekintse, vajon mint kompozíciót milyen megíté­lés illetné meg érdemei szerint ezt a művet, hanem fogadja azt a jól ismert irgalmasságával és kegyeskedjék engem oly hatha­tós pártfogásába venni. Néhány éve gyakorlom Lipcse két fő templomában a zene direktóriu­mát, s ebben az állásban nem csupán különféle sértéseket kel­lett elszenvednem, amelyekre nem szolgáltam rá, hanem még azt is, hogy csökkentsék a ne­kem járó akcidenciát; ilyen bosz- szúságok feltehetően nem ismét­lődhetnének meg, ha Felséged mcltóztatna engem felvenni ud­vart zenekarába, s az illetékes helyet utasítaná ilyen értelmű rendelkezés kiadására. Felséged kegyes válasza az én legalázato­sabb kérelmemre örökre adósává tesz majd, és a legnagyobb mér­tékű kötelességtudó engedelmes­séggel, lankadatlan szorgalommal készén állok arra, hogy teljesít­sem Felséged parancsait egyházi vi.gy orkesztrális zene komponá­lására vonatkozóan, minden erő­met Felséged szolgálatának szen­telve." A szelíd válasz ott van a lá­bam előtt. Az egy szál élő virág. A naponta odafiektetett egy szál élő virág. Amit hálávail helyez oda mindig valaki, aki száz év távolából is, meghallja az üzene­tet: érdemes volt. Érdemes volt elzarándokolni Lübeckbe. Érde­mes megtalálni mindenkinek a maga Buxtehudéját, azt az esz­ményképet, akiért minden nehéz­ségre vállalkozik. Mert lám, ki emlékszik a haragos lipcsei vá­rosatyákra, akik annyi keserűsé­get okoztak Bachnak? A rossz nebulókra? De, aki meghallgatja Buxtehu­de orgonakompozícióit — kinek zenéjében az északi táj, a csak képzelettel követhető végtelen fe­hér birodalom fenséges szépsége zúg szertelen, mégis feloldó har­móniában — az nemcsak érti, tudja is bizonyosan, mit akar tő­le még megtanulni a fiatal Bach: a mindenségiét bevonni a magja által már megteremtett zenei rendbe. L. I. Bach egyetlen utazása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom