Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
1917. augusztus 20. • PETŐFI NÉPE • 1 RAFF AI SAROLTA Veres Péter házában „„5 Hat idős ember üldögél a park egyik padján. Mint a környéken mindenütt, itt is álmos, fülledt és poros a júniusi délelőtt. — Merre találjuk Veres Péter házát? — kérdezem. — A Péterét? Arrafelé, a legszélső utcában — hangzik a gyors válasz. — Ismerték őt? Erre a kérdésre külön-külön, mindnyájan válaszolnak: — Iskolatársak voltunk. — Együtt katonáskodtunk. — Vele jártam munkába. — A szomszédom volt egy ideig. — Anyámnak a keresztfia volt. — Mindenki ismerte Pétert. Erre azután én ezt motyogom csak úgy magamnak: — Gondolhattam volnál Aki annyira otthon van az országban, a világban, az érthetően még inkább otthon lehet a falujában. Irány hát a legszélső utca! □ □ □ A kanyargó erecskéről elnevezve: Kadarcs utca. Veres Péter háza — négy év óta múzeum — a 6-os számot viseli. Juliska nevű leánya, Harangozó Lajosné nyit ajtót. (Négy gyereke s tizenegyné- hány unokája is jelzi az idő múlását.) Mielőtt belépünk az udvarra, elolvassuk a márványtábla szövegét: „...Ha valaha valaki, kritikus vagy irodalom- történész, azt keresi majd, ki vagyok, mi vagyok, a forrást itt keresse a Hortobágyszélen." S alatta: „Itt élt és dolgozott Veres Péter 1946-ig.” A kicsi udvaron csak áll az ember egy ideig, nézi a fehér falú kicsi házat. A barnára festett oszlopokat a tenyérnyi szobát, a pitar és a mákszem kamra előtt, meg a nádtetőt fent. (az alacsonyan úszó felhők alatt szerényen meglapul), a kedves virágokat, a meglapuló fűszálakat... Csirkék csiripelnek, kutyák ugatnak, méhecske döngicsél a fülünk mellett, valami számunkra ismeretlen madár énekel, macska szalad át a szomszédos udvarba... És visszhangzik bennem a Számadásból ez a mondat: „Ezen a Bániakon csupa szegényember, napszámos, földmunkás lakott.” □ □ □ j. Mikor belépünk a középső helyiségbe — ez volt egykor a pitar — két kinagyított idézet ötlik a szeműnkbe „Egyéniségének leglényegesebb vonása: a szolgálat vágya.” S alatta a név: Kádár János. A másik tömör jellemzés Erdei Ferenctől való: „Hozzátartozik a század arculatához.” Körülnézünk alaposabban ezután. Fapadok, kicsi és kopott székek, asztal, festett tányérok. Egy vitrinben Péter bácsi sötét öltönye, csizmája és kalapja. Amott szemben Boda Gábor szobra az írópolitikusról. Innen nyílik a szoba. Fehér tojás alakú kemence, bevetett ágyak, sublót, tükör és sok-sok fénykép. A család tagjairól és az író barátokról, harcostársakról. Szép sorjában: Nagy István, Sinka István, Kodolányi János, Féja Géza, Fábry Zoltán, és Erdélyi József. — Micsoda névsor! — ezt gondolom magamban. □ s □ Átmegyünk a kamrába^ Hogyan is kezdte nagy önéletrajzi művét annak idején? „Szerelemgyerek vagyok.” De hozzátette még ezt is: „Rengeteg hántást, megalázást kell az ilyen gyermeknek elviselnie.” ö elviselte. És erősödött azáltal is. Ezért olvassuk a szülők képei alatt: apja Posta • Ez a tábla várja látogatót az utcán. • Itt pedig, az udvar belseje. Péter, anyja Veres Julianna. Péter bácsi az édesanyja nevét viselte. Mint később az ő fia is, akinek az anyja után Nádasdi Péter volt az írói neve. (Azóta ő is meghalt). A vitrinben az egykori cselédkönyv jelzi, milyen mélyről jött ő az irodalom világába s a politika színterére. írók levelei. Egykori jegyzetfüzetei, apró betűkkel teleírva. Kedves sorai feleségéhez. Képviselői igazolványa. A híres szárszói találkozó fotója. □ □ □ — Gyakran jönnek látogatók? — kérdezem Julis nénit/ — Nincs nap, amikor ne érkeznének. Egyénileg is sokan, meg csoportosan. Diákok, szocialista brigádok, írók, a régi tisztelői. Nézze meg a vendégkönyvet. Belelapozok. Csorba Tibor festőművész Varsóból, az egykori kiskunhalasi tanár, akinek az első könyvét Tóth László adta ki Kecskeméten; Tornai József költő, aki legutóbb megkapta a Forrás-díjat; Tolvaj Bertalan Szlovákiából, Szász János író Romániából — és így tovább. Minden sor, minden aláírás, bejegyzés a tisztelet, a szép emlékezés jele. Péter bácsi, búcsúzunk... Varga Mihály Siettem mindig, folyton-folyvást, víz vert ki, számon só fehérük, bőrömön erek összekócolt, megkergült rajza átüt rendre, ízületek illeszkedését felhők toronymagas tömegben elferdült mosolygással kísérik — megelőzik. Mért ennyi vagy, mondd? Miért parány, ha nagy lehetnél! Ing szakadt rólad, bőröd foszlott, elhagyott, töppedt lábnyomodban mások, mások, talán ezerszám tulajdon sorsod megkísértik. Volt istenedet-uradat: mindegy. Ne bándd. Inged lefoszlott régen, bőröd hámlott — ne sajnáld mégsem. A tücskök csak ezt citerázzák, fúvó szelek csak ezt zenélik: ne bándd, ne bándd, nincs miért bánnod alázkodásod, lázadásod amíg — amíg — amíg... mindéiig. • Mattion! Eszter: Decsi menyecske kenyérrel. Nyolcvan éve született Fábry Zoltán Fábry Zoltán — ahogy Illyés Gyula mondotta — a szentszagú, hű szabadsághívő, a felvidéki, fenyvésekkel és fürdőkkel híres Stószról küldözgette figyelmeztető szavait. Rokkant tüdejét gyógyította a jó levegőjű fürdőhelyen — és mégsem egyedül, könyvek, szeretett könyvei társaságában. Az első világháború önkéntese már gyermekfejjel megérzett valamit abból az iszonyatból, amely a háború lövészárkaiba küldte a népeket és nemzeteket. És azóta tudta, hová kell állni. Oj műfajt talált ki magának — antifasizmus — és ennek a szolgálatába állította írásművészetét. Ady Endre igéi, Kölcsey Ferenc hazaszerete, a német munkásírók expresszív hangja, a kolozsvári Korunk társadalmi érzékenysége tette azzá a stószi őrhelyet, ami: irodalmi publicisztikában megvalósuló morális tetté. Mert a korai, stószi világtól való elvonulás az évek során aktív munkálkodás lett. S a valóságban igen, de a kor atmoszféráját számítva nem nagyon jó levegőjű Stóáz állandó lakhelye lett Fáb- rynak. Komolyan vette Ady szavát: őrzők vigyázzatok a strá- zsán! És micsoda éveket élt meg ez a hadakozásra nem éppen erős testalkatú férfi! A cseh polgári demokrácia a környező országoknál szabadabb légköre sem volt mindenben elnéző. Fábry, ahogyan írta a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű lapjában, az általa szerkesztett Az út-ban, mindig öntudatosító, tanító, to- borzó, felrázó, változtató magyar szavakat akart, fi korán felismert internacionalizmusa jegyében: sohasem másoktól különállót, de népeket, nemzeteket egybetobor- zót. Fábry legdöbbenetesebben publicisztikai remekében, az 1946-os A vádlott megszólal-ban egész életét, az írástudó felelősségét hozza példának, s a cseh és szlovák értelmiségnek címezvén szavait a közös jegyről, a fasizmustól egyként szenvedő humánumról beszél: „A mi perünk az antifasizmus próbatétje: elítéltetésünkkel a humánum veszt csatát.” Ki mondhatta ezeket az erős, tiszta szavakat? Az, aki a vádlottból tanú lett, aki egész életét egyetlen ügyre a népek összefogását segítő vox humanara tette fel. Aki az elsők között vette észre József Attila verseinek agita- tív hangját, egyetemes, világ- egészt akaró humánumát — a Lebukott először Az útban jelent meg —, aki lázító hangú riportkönyvet írt, melyet a cenzúra elkobzott, az éhező Kárpát- aljáról (1932), aki az illavai várbörtönben sem roppant meg — 1939-et írunk —, mert tudta, hogy személyes létét megsokszorozandó újból hallatni kell szavát. Félelmetes szörny akarja megkaparintani Európát s a hit- lerizmus elleni harc Fábry Zoltán művészetének egyik sarkköve. Második illavai fogságakor tüdővérzést kap, a test egyre gyengül, hazaengedik. De az elkötelezett szava olyan felrázó, akárha bizonyítani akarná: a törékeny emberben erős lélek lakozik. Az 1938 óta írott cikkek egy ügyvédnél letétbe helyeztetnek, hogy majd csak később, 1960-ban tanúskodhassanak a Palackpostát indító író törhetetlenségéről, igazáról. A felszabadulás az ő életében is új szellőkkel fúj, a „jégtörő február” után a csehszlovákiai magyarság is föllélegezhet, Fábry építő munkájára is szükség van. A stószi hang ebben a megváltozott kórusban sem lesz idegen. Ha korábban az egész Duna-me- dencét érintő publicisztikus indulattal volt jelen, most megpróbál az induló csehszlovákiai magyar irodalom kezdő lépéseihez igazodni, az építés, a kezdeti szervezés nehézségeit szem előtt tartva. Fábry irodalmi tárgyú cikkei — jó érzékkel! — azért is mondattak pedagógiai kritikának, mert mindennél jobban kiviláglott belőlük a nevelő szándék. A sarjadozó vetésnek esőre, napsugárra van szüksége, nem jégre. 1958-ban megindul az Irodalmi Szemle, melynek Fábry kezdettől főmunkatársa. El is kél ez a csehszlovákiai magyar irodalom feletti bábáskodás. Nagy sűrűséggel mennek e levelek Stósz és Pozsony között, viszik a tiszta hangot, dicsérőt és bírálót, „kevesebb verset és több költészetet” kívánnak, óvnak a sematizmustól. Fábry Zoltán ekkor már a csehszlovákiai magyar irodalom lelkiismerete. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: egy kissé az egyetemes magyar művelődésé, gondolkodásé is. Sz. L. ANNUS JÓZSEF Apám szabadsága • B. Mikii Ferenc grafikája: Oj kenyér. KISS DÉNES Sarló az s kapa Anyám borostyánban él — Könnye is megkövült Sírni sose láttam Szemén vascsillag ült Kezünket ha nyújtjuk sarló az s kapa sorson csorbult tekintetét hordozta haza Az éjszakát fölkovácsolták s naponta ránk zuhant — Máig sem tudom nem tudom az ég volt-e még vagy már a hant "Cddig soha nem volt baj az " évi szabadsággal. Kétszer két nap kell anyám kukoricájának kapálására, három a törésre, szárvágásra. Néhány nap a téli disznótorokra, a többit meg minden évben elviszik a lakodalmak, keresztelők, temetések. De most megbolondult a banda. Tóth Lali megnősült, nászúira megy. Sovány Miskát Hévízre viszi a szakszervezet. Halászék a Bácskába mennek rokonokhoz. Vagy húsz éve nem látták egymást, most egyszeriben főiébredt bennük a nagy ácsingózás. Uradzik már mindenki! A főnök úgy döntött hát, hogy egyszerre küldi el az egész brigádot. Olyan szárazság volt, hogy a béka is az ártézi kútra járt inni, a Tisza nem fenyegetett. A partot megfoldozták, ahol a télen felszaggatta. Halaszthatatlan munka nincs, menjen hát mindenki! Pihenjenek! Első nap az udvart tette rendbe apám. Két izmos kőrisfa karót faragott, s a tuskó mellett földbe verte őket, egymástól fél méternyire. Minden gallyhulladékot összeszedett, s ebbe a kalodába szorította a legkisebbet is. Amikor elég magasra gyűlt a rengeteg ág, hajlékony fűzfavesz- szőből kötelet ügyeskedett. Csinos kévébe hurkolta, majd testesebb végével a földhöz ütögette őket. Megelégedve nézte, milyen katonásan besorakoztak, összegereblyézte a szemetet, s egy vesz- szőkosárral a nagy gödörbe hordta. Az egyik fuvarnál megbotlott az ól előtti járdán. — Na, megállj! — szólt a sorból kibámészkodó téglára. Letette a kast, hozta a kisbaltát. Felszedett egy lél sort, aztán újra helyére tapogatta. Karót vert a kis diófa mellé. Kikötötte. Régen látja, hogy a szomszéd kerítése felé húz, de soha nem jutott rá idő. Megszögelte a kertkaput, a disznóól verébdeszkáját. A hátsó szomszéd felőli kerítés alját nyers akácból faragott kukákkal fogta le. — No, nincs tovább sopánko- dás, anya! — telepedett le este a vacsorához. — Megigazítottam a kerítést. — Éppen ideje! Én egész nap csak azon rágtam magam, hogy ugyan hány csirke ment át, hány talált vissza? Hanem a galambpadlást is letakaríthatnád. — Reggel avval kezdem. A tyúkóllal folytatta. Délután meg egy kivénhedt szilvafát húzott be a kertből. Feldarabolta, bepréselte a többi tűzrevaló közé. Hordott aprófát a szín alá, a konyhába, a kiskamrába. Legyen tartalék. Estefelé már csak tén- fergett, mint a falusi pap aratásban. Az eresz alatt megállt. Néhány percig belehallgatott a hatos hírekbe. Kiment, friss vizet öntött a tyúkok vályújába, aztán visszajött az időjárást megfigyelni. — Hm, hm — csóválta a fejét, mert esőt most sem mondott. félrehúzta a konyhaajtó füg- A gönyét, s beszólt anyámnak: — Kimék tán a háztájiba, anya. — Ugyan mi a fenének? Hát nem tudsz te egy percre leülni? Mit akarsz kint? — Hátha fattyazni kel a kukoricát. Akkor holnap kiballagnék. — Dehogy kell, hiszen most kapáltuk! — Gyorsan nő ám ilyen jó időben! Mert a kukoricának a meleg az istene... Meg a malacoknak is hoznék egy kis zöldet. — Van a kertben is. — Az már vénecske — mondta apám, de ekkor már a kiskaput nyikorgatta. — Aztán igyekezz vissza! Jó félóra múlva kész az étel. — Jövök én. Vacsora után kiült az ól sarkára, kezében egy könnyű kapával. — Most ráérek, meglesem a pockot! Éjfél múlt, amikor bejött. — No, megjelent-e? — neszeit föl anyám. — Látod, milyen nagy dezen- tor! Most nem jött. Reggel a brigádvezető kiáltott be anyámnak: — Indul a krumpliszedés! — Már megyek is! — kapkodta anyám a szatyrot, vizesüveget, viseltes kötényt. — Csak készítek ennek az embernek. — Mentek? — kérdezte apám. — Kingécre? — Igen. Te meg pihenj, azért vagy szabadságon. — Jó, jó. Az utca végén járhatott az asszonycsapat, apám már a kiskonyhában dúdolgatott. Előhúzta a fényes ásót, meg az ügyes kis lapátot. Kicsit megijesztette az élüket egy reszelővei, aztán felkötözte őket a biciklire. A kisdűlőn ment, mint akilopni készül. Anyám csodálkozva állt meg délután a zárt ajtó előtt. — Hé! Alszol? Senki sem felelt. — Akkor ez nincs itthon. A kulcs is a helyén. No, de semmi baj. Szabadságon van, időzhet egy kicsit valahol. Úgyis kell ecetet hozni a zöldbabra, majd megnézem Gáléknál. Nyitva volt a kapu, bekiáltott: — Ez az én emberem nem járt itt? — Nem láttam már egy hete — kocogott ki Julis néném. — Tán elveszett? — Csak tán nem. Elmehetett valahova. — Tán ő is rákapott már a kocsmára? — Nem hinném. Ezt az újat tán még nem is látta belülről. Kicsit bánja, hogy kérdezősködött. Ángyom képes kisütni a szomszédasszonnyal, hogy valami baj van a háznál. Apám esetleg tényleg a kocsmába tévedt be. Megláthatják. Akkor pedig lesz mit mondani! Már hallja is a suttogást: tagadja, nagyon tagadja, pedig hát nagyon iszik ám újabban. A múltkori fizetéséből is alig vitt haza valamit... A pám éppen a szerszámok- ** kai bíbelődik, amikor anyám visszaér. Az ásó sehogy nem akar kibújni az ülés alól, pedig régen meglazította a vékony kötelet, amivel odacsomózta. — Hát te, ugyan hol jártál? — kérdezi emelt hangon anyám. Megáll, kezét csípőre teszi. Felkészül a szópárbajra. Apám felnéz, de nem válaszol. Egyetlen pillantással megállapította, hogy anyám nagyon jól tudja, merre járt. Mit mondjon hát? Gondolkodik. — Csak nem a kubikban? — hangzik az újabb szigorú kérdés. Most sem felel. Végre sikerül a fal mellé állítani az ásót. Jobb térdével megtámasztja a biciklit, leállítja a lapátot is. Csendesen szólal meg: — Nem érted te ezt, anya. Ez a mondat is olaj a tűzre. Röpködnek a perlekedő szavak: — Nem értem! Én nem értem? Hát azt tényleg nem értem, hogy mi a fenének kellett most kimenned? Tán azt hitted, elviszi a szél a gátat, vagy betemeti a csatornát, ha te nem vagy ott? A többi pihen, meg szórakozik, te meg ingyen dolgozol! Ki hallott még ilyet? /Csendben kanalazzák a le- vest. Apám kétszer szed. A palacsintából is emberesen fogyaszt. Megmosakszik, tiszta papucsba lép, becsoszog a szobába. Anyám szó nélkül veti neki az ágyat. Leül, egy rossz nadrágot foltoz. Apám jókat nyög, amikor lefekszik. Feje alá rakja a két tenyerét. — Sürgős az a folt? — kérdi. — Sürgős, nem sürgős, ráérek még lefeküdni. Tudom jól, te elfáradtál. Az szeretnéd, ha oltanám a villanyt, hogy ne süssön a szemedbe. De minek kellett kimenned? Tudtam! Szinte éreztem már reggel! Mondtad tegnapelőtt, hogy nagyon kapkodva dolgozott a nép az utolsó napon. Miskáék is három óra hosszáig sütötték a szalonnát, aztán meg csak úgy, ahogy esik... Fogadni mernék, hogy azt igazítottad ki mindenki után. — Azt — mondja apám derűsen, de nyomatékkal. Oldalra fordul, jelezvén, hogy befejezte a beszélgetést. A feddő szavak nyomják kicsit. Nagyot szusszantva alszik el. Az arca kisimul, mint öreg délutánra a csatornaoldal...
