Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-14 / 164. szám

1917. július 14. • PETŐFI NÉPE • A közösségi művelődés műhelyei: az olvasótáborok LASSAN BELEIVÓDIK a köz­tudatba, hogy az olvasók tábo­ra és az olvasótábor nem ugyan­azt jelenti. Már azért sem, mert az olvasótáborba inkább olyan fiatalokat hívnak meg, akik még nem tartoznak igazán az olvasók táborába. Bodor Pál kecskeméti ipari tanuló írta: „Azt vártam, hogy sokat kell olvasni. Gorom­ba, mogorva emberekre számí­tottam. Meg nagy szigorúságra. Nem így lett. Jó volt, mert na­gyon sokat tanultunk. Hozzánk illő vezetőket kaptunk, akikkel meg lehetett mindent beszélni. Nagyon jól elvitatkozhattunk. Jó társaság volt.” A szavaiból talán kiderül, hogy örömmel műve­lődtek, és^ közösségi élményt kap­tak. EZEN A NYÁRON már több mint nyolcvan olvasótábort szer­veznek, mintegy négyezer fiatal­nak, az általános iskolásoktól kezdve a fiatal munkásokig. A szolnokiak idősebb munkásoknak és szövetkezeti parasztoknak is nyitnak tábort. Tiszakécskén és Lakiteleken pedig termelőszövet­kezetben dolgozó fiatalokat, hív­nak meg a közös művelődésre. A táborok számának növekedésével egyre több szakemberre van szükség: az idén már négyszáz fiatal művész, tudós, népművelő vállalkozik a kiscsoportok veze­tésére. Mátrafüreden például csillagász és szociológus is dol­gozik kiscsoportvezetőként. A táborok előkészítésében és veze­tésében jeleskednek a könyvtá­rosok és a pedagógusok is. Egy-egy olvasótáborban általá­ban öt-tíz tagú kiscsoportot ala­kítanak. A kis közösségi együtt- lét lehetővé teszi, hogy megfor­dítsunk egy nevelési viszonyt. Az iskolában az irodalomtanárok többsége aligha tehet többet, minthogy egy adott korból, an­nak költészetéből indul ki. Az elemzés végén — jobb esetben — eljut oda, hogy a mű esztéti­kumát, gondolatiságát összekösse a diákok személyiségével, külső­belső világával. Az olvasótábori magyartanár — legyen akár költő, vagy pedagógus — éppen fordítva tehet, hogy a megbe­szélt művekkel a diákok sajátos problémáira keressen választ — bár nem direkt módon. Az ol­vasótábori nevelés tehát a tár­sadalmi valóságból, a létből, a diákok sorsából indul ki, nem pedig a művészetből, miután az irodalomnak soha nem ügye az irodalom — ahogy Ratkó József költő megfogalmazta. A JÓ OLVASÓTÁBOR egy ki­csit mindig az élet edzőpályája is. Olyan közösség, ahol a fiatal sokrétűen kipróbálhatja magát. Sági Erika, szobi gimnazista így írt erről: „A kezdeti időszakban vért izzadtunk. A kiscsoportve­zető azért, hogy kipréseljen be­lőlünk valamit, hogy a vezetők­kel egyenrangúnak tekintsük ma­gunkat”. A kiscsoportok közös­séggé válását tehát csak úgy ér­hetjük el, ha demokratikus lég­kört alakítunk ki. Nem úgy szervezzük a közösséget, hogy mi felnőttek, művészek, tudósok ta­láljuk ki, hogy milyen legyen a közösségi élet, hogy a diákok mit és hogyan csináljanak. Nem felülről, s nem erőszakkal akar­juk formálni őket, hanem szo­cialista módon, önállóságukban és felelősségtudatukban megbíz­va, hogy belső meggyőződésből váljanak közösségi emberekké. Az olvasótábori módszerek las­san kikristályosodnak. Egy-egy nap úgy telik el a táborban, hogy a reggeli sportolás után ebédig, majd ebéd utántól délután négy óráig folynak a kiscsoportos fog­lalkozások. Ezek nem iskolai órák, nincs felelés és kicsönge­tés. Addig tart egy beszélgetés, amíg a kérdésre nem találnak számukra elfogadható választ. A diákok egyéni-közösségi gondjai elvezetnek sokszor a filozófiai alapkérdésekhez is. (Például: Mi az ember? Mi a társadalom? Mi a megismerés? Mi a dolgunk? stb.) Késő délután és este pedig a közös foglalkozások követik egymást, kezdve a népdaltanu­lástól a közös játékig. Idén egy­re több táborban lesz készségfej­lesztő, alkotó jellegű foglalko­zás: kezdve a mikroszkópépítés­től a fafaragásig. A bajai tábor­ban a kiscsoportok ismét elját­szanak egy-egy rövid színpadi játékot. A SZOCIALISTA pedagógus, avagy az olvasótábori kiscsoport­vezető a valóság pedagógiájának a híve. Ezt Darvas József az „Ol­vasó népért” mozgalom első or­szágos tanácskozásán így fogal­mazta meg: „... a fiatalokat kommunistává, forradalmárrá csak úgy tudjuk nevelni, hogy ha a problémalátásra, vitára, az al­ternatívák közötti döntésre ne­veljük őket”. De: ...... nem ne­v eljük a fiatalokat arra — sok­szor még félünk is tőle —, hogy abba az irányba tájékozódjanak, ami jó lenne: igenis, fedezzék fel a mai valóság ellentmondásait”. Az olvasótábori intenzív műve­lődés éppen ezt a „de” szócskát szeretné eltüntetni. Azért indu­lunk ki a konkrét valóságból, a gyerekek társadalmi élményei­ből, hogy a művészet, a tudo­mány, a kultúra segítségével (le­hetőleg minél pontosabb) választ, vagy megoldást találjanak. Me­gint Darvas Józsefet idézem: „Mi is úgy lettünk annak idején forradalmárok, hogy az akkori Valóság ellentmondásaira keres­tünk választ, és a marxizmus­ban találtuk meg. Én hiszek ezekben a fiatalokban, hogy konstruktív válaszokat keresnek, vagy találnak azokra az ellent­mondásokra". AZ OLVASÓTÁBOR szervezői egyáltalán nem ringatják magu­kat abban az illúzióban, hogy a világot meg tudják váltani, azaz minden felvetődő problémára mindig megfelelő választ kínál­nak a résztvevőknek. Minden­esetre: megkísérlik. S az olvasó­tábori mozgalom a két tömeg­szervezet — a KISZ és a Haza­fias Népfront — vezetésével sok­ban hozzájárulhat a szocializ­mus iránt elkötelezett ifjúság ne­veléséhez. Már azzal is, hogy sokoldalú, közösségi, alkotó jel­legű művelődésre serkent. V. cs. A KIVÁLÓ CÍM JOGOS TULAJDONOSAI - ELEVEN, SOKSZÍNŰ KAPCSOLATOK A jászszentlászlói közművelődés — Nagyistók János, a citera- zenekar vezetője, Kardos And- rásné, a népdalkor és a díszítő- művész kör irányítója és Győ­rök Imre, rádiós szakkör veze­tője ilyen ember. És szépen dol­gozik Tóth Katalin is, az irodal­mi színpad vezetője. Természe­tesen mások is. És mit mond • az elnökasszony? Megkerestük a községi tanács elnökét is. Ezt mondta a témánkkal kap­csolatban: — Van-e valamilyen sajátos • módszerük a közművelődési mun­kában? — A szakkörvezetőket, a mű­vészeti csoportok irányítóit éven­te kétszer összehívjuk, össze­hangoljuk a munkát, megtárgyal­juk az új és bevált módszereket. A művelődési házban közműve­lődési nyílt napokat tartunk. Ez azért jó elsősorban, mert ezáltal a szülők, a felnőttek megismer­hetik az intézmény falai között folyó sokágú munkát. Felmérést készítettünk a felnőttoktatásról, s igyekszünk ezeket figyelembe venni a tervezéskor. Nincs lehangolóbb annál, mint ha egy helységben kihasz­nálatlanul hagyják a megteremtett feltételeket, és elhanya­golják az ott élők kulturális ellátását. S aligha lehet nagyobb öröm, szívderítőbb annál, mint mikor azt látjuk, hogy a meg­lehetősen nehéz körülményeket legyőzve, ragyogó eredmé­nyeket képesek elérni a kultúra munkásai. Ez utóbbit láttuk, az* alig háromezer lakosú községben, Jászszentlászlón, az Arany János nevét viselő művelődési házban. Felkerestük őket abból az alkalomból, hogy az intézmény a Kulturális Minisztériumtól megkapta — és jogosan kiérdemelte — a kiváló címet. Az eredmények dióhéjban A megtisztelő kitüntetést va­jon mivel érdemelték ki? — nyilván mindenki részéről ez a legelső kérdés ilyen esetben. Nos, nézzük hát a tényeket. Az évi százhatvannál több rendezvényükkel élen járnak az ismeretterjesztésben. Előadások, ankétok és kiállítások, bemuta­tók, valamint módszertani fog­lalkozások egyaránt szerepelnek a rendszeresen sorra kerülő prog­ramokban. A nagy érdeklődésre jellemző, hogy olykor egyetlen előadásra — például a gyermek- lélektannal kapcsolatos foglalko­zásra — százhúszan is elmentek a helybeliek közül. Szakköreik­ben száznál többen megtalálják a nekik megfelelő elfoglaltságot. Ifjú rádiósaik sikereiről lapunk­ban is beszámoltunk nem egy­szer már. A művészeti nevelést segíti, hogy százharmincán rendelkez­nek színházbérlettel. Negyven­ötén látogatják a szegedi Sza­badtéri Játékokat. Az elmúlt esz­tendőben összesen harmincnégy műsoros rendezvényt bonyolítot­tak le. Évente rendeznek lega­lább hat-hét képzőművészeti tár­latot. A néptáncosaik rendszere­sen fellépnek és szerepelnek más helységek közönségei előtt is. A negyvenöt tagú ifjúsági klubjuk egész nyáron át nyitva tart. Ku­bai és lengyel vendégek, vala­mint hazai írók, művészek láto­gattak el eddig hozzájuk. A klub keretében működő irodalmi szín­pad az „Országosan minősített” együttes kategóriájába tartozik tavaly óta. S a fentiekhez te­gyük hozzá még: az Arany Já­nos Művelődési Ház élen jár a munkásművelődés elősegítésében. Gyümölcsöző kapcsolatok Markolt Endre igazgató hu­szonkilenc esztendős, ö az egye­düli főállású dolgozója a műve­lődési háznak. Sietünk leszögez­ni: ritkaság, hogy valahol egyet­len ember ennyiféle területet színvonalasan összefogjon, hogy valamely intézmény ilyen ered­ményt tudjon elérni. Teljesítmé­nyeiért méltán mondhatja ma­gáénak ő a „Szocialista kultú­ráért” kitüntetést. Markolt Endre ezt mondja er­ről: — Mi abból indultunk ki, hogy a lakosság jelentős része igényli a szépet, a hasznosat: a kultúrát. Hogy szeretnek az emberek mű­velődni, szellemiekben gazda­godni. Lehet-e annál szebb fela­dat, mint hogy az ilyen igénye­ket kielégítsük? Hogy ez igazán eredményes lehessen, kerestük — és meg is találtuk — a kap­csolatot a különféle szervekkel, intézményekkel. A tanácsi veze­tők segítenek. A termelőszövet­kezet irányítói érzik a felelőssé­get a kulturálódás javításáért. A sportkörrel, az MHSZ helyi szer­vezetével kialakítottuk a megfe­lelő együttműködést. Ügy gon­dolom, hogy elsősorban ennek köszönhető az intézményünk lá­togatottsága. Legalább félezer ember otthon érzi magát nálunk, ezt nyugodtan merem állítani. — Vannak aktíváik, akikre mindig számíthatnak munkájuk végzése közben? • Fiatalok az előtérben (Pásztor Zoltán felvételei) — Nekünk, a község vezetői­nek fontos kötelességünk a köz- művelődés támogatása, segítése. E felismerés nyomán ma már elmondhatjuk, hogy sok évi pan­gás után végre igazi eredmény­ről számolhatunk be. Megkeres­tük — és megtaláltuk a legmeg­felelőbb személyeket; azokat, akik a közművelődési határoza­tokat a leginkább végre tudják hajtani, akik sokat tehetnek azért, hogy Jászszentlászló köz­ség művelődése felvirágozzon. De ez még nem -volt elég. Azt hatá­roztuk, hogy kezdettől segíteni is fogjuk őket nehéz és szép munkájukban. Ma már elmond­hatjuk, hogy a tinédzsertől a hetvenévesig nagyon sok hely­beli jól érzi magát az otthonos­sá tett intézményünkben. Annak meg éppenséggel nagyon örü­lünk, hogy az értelmiségiekkel együtt e falak között otthon van­nak a kétkezi munkások is. Se­gítségünkre volt az is, hogy nagyszerűen együttműködünk a termelőszövetkezetünkkel. • Markolt Endre igazgató a* intézmény bejárata előtt. • Munkában a rádiósklub. • Az ifjúsági klub — a fiatalok maguk építették. Varga Mihály 1. Tegnap délután a hatórai busz elgázolta Miss Bobbitot. Nem is tudom, mit mondhatnék még ró­la; hiszen mindössze tízéves volt és mégsem akad olyan ember a városban, aki elfelejtené őt. Elő­ször is minden cselekedete rend­kívüli volt, attól a perctől kezd­ve, hogy először megpillantottuk, az pedig egy évvel ezelőtt tör­tént. Miss Bobbit és az édesany­ja azzal a bizonyos hatórai busz- szal érkezett, amely Mobile-ból jön. Történetesen az unokaöcsém, Billy Bob születésnapja volt, s így a város egész gyerekserege összegyülekezett a mi házunkban. Az elülső tornácon ültünk, fagy­laltot és csokoládétortát ettünk, amikor a busz befordult a Dead- man’s Curve-nél. Azon a nyáron egy csepp eső sem esett; rozsdás szárazság borított mindent. El néni azt mondta, ha nem kövezik ki az országutat, akkor ő elköltö­zik a tengerpartra, hiszen az úton elhaladó autók pora néha egy órán át is ott lebegett a leve­gőben. Szóval, ott ültünk a tor­nácon, a gyümölcsfagylalt olva- dozott a tányérunkon, amikor hirtelen, mintha csak titkos kí­vánságunk meghallgatásaképpen, hogy történjék végre valami, va­lóban történt. Az út vöröses po­rából felbukkant Miss Bobbit. Vékony csontú kislány volt, su­hogósra keményített citromszínű délutáni ruhácskában, felnőttes mozgással, egyik kezét a csípő­jén nyugtatva, másik kezében vénkisasszonyos ernyőt tartva. Édesanyja két kartonbőröndöt és egy kurblis gramofont cipelve bandukolt a nyomában. Néma tekintetű, éhes mosolyú, ösztövér, lompos asszony volt. A verandán ülő gyerekek any- nyira elcsendesedtek, hogy ami­kor néhány darázs zümmögni kezdett körülöttük, a lányoknak ajkára fagyott a visongás. Fi­gyelmüket túlzottan lekötötte a közeledő Miss Bobbit és az édes­anyja, akik ezalatt már odaértek a kapuhoz. — Elnézést kérek — szólalt meg Miss Bobbit olyan hangon, mely egyszerre volt bársonyosan síma és mégis gyermekes, mint egy szép szalag, s olyan makulát­lanul pontos, mint egy filmsztáré, vagy egy takarítónőé — beszél­hetnék a ház felnőtt lakóival? Ez persze El nénit jelentette; s többé-kevésbé engem. De Billy Bob s az összes többi fiú, akik még 14 évesek sem voltak, mind odasereglettek a kapuhoz. Arcki­fejezésük olyan volt, mintha még sosem láttak volna kislányt éle­tükben. Olyat mindenesetre nem, mint amilyen Miss Bobbit. Aho­gyan El néni megjegyezte, ki a csuda látott olyasmit, hogy egy gyerek fesse magát? A rúzs na­rancsszínű csillogást kölcsönzött az ajkának, s vörhenyes fürtök­be szedett dús haja szinte már olyan volt, mint egy paróka, szemöldökét pedig értő kézzel húzták ki. S mindezzel együtt volt benne valami sovány méltó­ság, valóságos kis hölgy volt, sőt mi több, egyenesen a másik sze­mébe nézett, férfias keménység­gel. — Az én nevem Miss Lily Jane Bobbit, Miss Bobbit, a Tennesse állambeli Memphisből — jelentet­te ki ünnepélyesen. A fiúk a lábujjukra szegezték a szemüket és a verandán Cora Me Call, aki­nek az idő tájt Billy Bob udva­rolt, a leánysereg élén nevetés­ben tört ki. . — Vidéki gyereksereg — szó­lalt meg Miss Bobbit, s értő mosollyal és ügyesen megpörgette napernyőjét. — Az anyám — s akkor a csúnya nő bólintással vette tudomásul, hogy róla van szó — az anyám és én itt vettünk ki szobát. Lenne szíves valaki megmutatni, hogy hol van Mrs. Sawyer háza? — Persze, persze — mondta El néni — az ott Mrs. Sawyer háza, pontosan szemben velünk. — Ez az egyetlen panzió .a környéken, magas, sötét, régi épület, mintegy két tucat villámhárítóval a te­tején: Mrs. Sawyer halálosan félt a vihartól. Billy Bob fülig pirulva megszó­lalt: — „Kérem asszonyom, olyan meleg nap van meg minden, akar. nának-e egy kicsit pihenni és en­ni egy kis gyümölcsfagylaltot?” Mire El néni is buzgón hozzá­tette: „Persze, jöjjenek csak be”. De Miss Bobbit a fejét rázta: — Nagyon hizlal a gyümölcs­fagylalt; de azért merci a ked­vességét. — És ezzel neki is vág­tak az úttestnek, az anya félig a porban vonszolta a csomagokat. Aztán Miss Bobbit komoly arc­kifejezéssel visszafordult, szemé­nek aranysárgája egy árnyalattal elsötétedett, s úgy tekintett rá­juk, mint aki megpróbál emlé­kezetébe idézni egy verset. — Az édesanyám beszéd-rend­ellenességekkel küzd, s ezért szük­ségképpen nekem kell beszélnem helyette — jelentette ki gyorsan, majd mélyet sóhajtott. — Az anyám kitűnő varrónő, ö készí­tette a memphisi és tallhassee-i társasági hölgyek legelőkelőbb­jeinek ruháit. Nincs kétségem, hogy önök észrevették és megcso­dálták azt a ruhát is, melyet én viselek. Minden egyes öltését az anyám varrta, saját kezével. Anyám minden szabást, minden fazont el tud készíteni, s épp a minap nyerte meg a Ladies’ Ho­me Journal huszonöt dolláros dí­ját. Mindezen túl anyám horgol­ni, kötni és hímezni is tud. Ha bármiféle ilyesmire van szüksé­gük, kérem, jöjjenek el anyám­hoz. És kérem, tudassák mindezt barátaikkal és családjukkal. Kö­szönöm. — Aztán nagy suhogás és zizegés közepette el is tűnt. 2. Cora McCall és a többi lány idegesen, gyanakodva ráncigálta a masnit a hajában, és nagyon savanyú arccal néztek egymásra. — Miss Bobbit vagyok — mondta Cora gonosz fintorba vonva arcát — és én vagyok Er­zsébet királynő, persze, pontosan az vagyok, hahaha. Továbbá — tette hozzá Cora — az a ruha olyan vásári volt, amilyen csak lehet. Ami viszont engem illet — mondta Cora — az én ruháim Atlantában készülnek, továbbá a cipőimet New Yorkból kapom, s akkor még nem is említettem az ezüst-türkiz gyűrűmet, amely egyenesen Mexikóból való. El néni azt mondta, hogy nem szabad így viselkedni egy másik gyerekkel, aki idegen a város­ban, de a kislányok csak sikon­gattak, mint a boszorkányok, és egyik-mási'k fiú is csatlakozott hozzájuk, és olyan szavakat mondtak, hogy El néni elvörösö­dött, és kijelentette, hogy vala- mennyiüket hazaparancsolja, s ráadásul még az édesapjuknak is beárulja őket. De még mielőtt beválthatta volna a fenyegetését, maga Miss Bobbit avatkozott köz­be azzal, hogy keresztül lejtett a Sawyer ház tornácán, új lélegzet­elállító öltözékben. Szökellő lép­tekkel jött le az udvarba s ci­pelte magával a gramofonját. Felhúzta, rátett egy lemezt, s a tejszínű éjszakában felcsendült a Luxemburg grófja. Miss Bobbit a kis rövid fehér szoknyácskájában olyan volt, mint egy púderpa­macs, hajában lobogtak az arany­szalagok. Keringőzni kezdett kör- be-körbe-körbe, míg csak El né­ni meg nem szólalt, hogy ő már a látványba is beleszédül. A lányka csak akkor állt meg,«ami­kor ismét fel kellett húzni a gra­mofont; s amikor a hold leha­nyatlott a hegygerinc mögött, és elhangzottak az utolsó vacsorára hívó harangok, Miss Bobbit még mindig kint volt a sötétben és pörgött, mint egy búgócsiga. Ezután jó darabig nem láttuk. Preacher Star minden reggel el­jött hozzánk és vacsoráig egyfoly­tában ott maradt. Preacher so­vány, inas fiú, dús vörös sörény­nyel; tizenegyen vannak testvé­rek, s még saját húgai, öccse), sőt nővérei és bátyjai is félnek tőle, olyan szörnyű indulatok fe­szülnek benne. Tavaly, július 4-én úgy elverte Ollie Overtont, hogy be kellett szállítani a pen- sacolai kórházba; más alkalom­mal pedig leharapta egy öszvér fülének a felét, megrágta és ki­köpte a földre. Amikor Billy Bob kisebb volt. Preacher vele is fe- negyerekeskedett: bogáncsot szórt a gallérja mögé, borsot dörzsölt a szemébe, és szétszaggatta a há­zi feladatát. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom