Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-08 / 133. szám
1971. június 8. • PETŐFI NÉPE • 5 „Számomra a munka pihenés is...” Beszélgetés Major Mátéval, a Herder-díj kitüntetettjével Régóta készülök rá, hogy felkeressem, most kapóra jött a kitüntetése. Megyénkben ugyanis nagy örömet keltett a hír, hogy a bajai születésű Major Máté professzor kapta a Gottfried von Herderről elnevezett díjat. — Így néz ki — mutatja a súlyos bronzplakettet és a finom, bőr borítású oklevelet, amelyben kézzel írt betűkkel, németül olvasható az adományozás indoklása. Feleségével együtt fordítják magyarra. — „Elismeréséül művészeti alkotómunkájáért, amivel a múltban és a jelenben támogatta az építészet és a művészettörténet fejlődését.” — Ez így egy kicsit hivatalosan hangzik — mosolyodik el inkább a saját szavaival fogalmazza tovább a megkezdett mondatot. — A Herder-díjat azoknak a kelet-, vagy délkelet-európai művészeknek és tudósoknak ítélik oda, akik egész életművükkel az európai kultúrörökséget gyarapították. Miután ezt a kitüntetést több más, így a Goethe-, a Hegel és az Európa-díjjal együtt, egy gazdag nyugat-német hajógyáros alapította — kifejezetten a háború előtt, a németek által megszállt országok alkotóművészeinek —, így amolyan szellemi jóvátételnek is nevezhetnénk. Azért jelentős, mert ezáltal nemzetközi elismerésben részesülhetnek mindazok, akik a művészet és a humán tudományok terén kifejtett munkásságukkal a népek közeledését szolgálják. □ □ □ Major Máté, mint építészettörténész és mint művészeti író egyaránt, ismert itthon és külföldön. Érdemeiért a legmagasabb állami kitüntetéssel, Kossuth- díjjal jutalmazták, szakmai megbecsülésének rangos bizonyítéka, az Ybl-díj. Dolgozószobájában egy egész polcot megtöltenek, a különböző plakettek, kitüntetések. Milyen érzéssel vette át a legújábbat? — Nagy örömmel. A magyarok közül én vagyok a tizennegyedik, aki megkaptam. És a sort nem kisebb művészek nyitották meg, mint Kodály Zoltán és Németh László. Örülök, hogy most általam az építészet-törtérietírásnak sikerült nemzetközi tekintélyt szerezni. Mint ahogy azt is nagy dolognak tartom, hogy a Euró- pa-díjat az idén Sopron városa nyerte el, a műemlékvédelem magas színvonaláért. — Hol és hogyan történik a Herder-díj átadása? — Bécsben, az Osztrák Tudományos Akadémia Székházának nagytermében. Maga a környezet is hatásos, és az ünnepség is felejthetetlen volt. Ilyen látványos szertartáson még nem vettem részt soha. A közönség fanfárok hangjaira vonult be, az egyetemi tanács tagjai és a rektor felöltötték hagyományos talárjaikat az aranyláncokkal és fövegekkel. Előttük vitték az egyetemi karok jelvényeit, mögöttük vonultak a kitüntetettek és az általuk javasolt ösztöndíjasok, ez is velejár a kitüntetéssel. Az én jelöltem egy fiatal építész, Morovánszki Ákos, aki az osztrák és magyar szecesszió kapcsolatát választotta kutatómunkája témájául. Az ünnepségen, az idén először, Kirchschläger elnök is megjelent. □ □ □ Amikor idáig ér a mesélésben, hirtelen eszébe jut valami, ami legalább úgy megörvendeztette, mint ez a nagy esemény. Hazatérve, levél várta Kincses Fe- renctől, a bajai városi tanács elnökétől. Ebből tudta meg, hogy a Kismotor- és Gépgyár egyik szocialista brigádja felvette a Major Máté nevet. Ennél szebb ajándékkal nem is kedveskedhettek volna, csak azt nem érti, hogy a brigád miért nem kereste, 'keresi vele a kapcsolatot? Szívesen ' állna a rendelkezésükre, amennyiben írásban, vagy akár személyesen is jelentkeznének. — Talán, nem szeretnék zavarni. Sokfelé és rendszeresen találkozhatunk az írásaival, ebből is gondolható, hogy nagyon elfoglalt? — 1976. január elseje óta nyugdíjban vagyok, tehát végre kialakíthattam azt az életformát, ami a kedvemre való. Délelőtt bejárok az egyetemre, utána hazajövök, pihenek egy kicsit és dolgozom estig. Munkám mindig van, de szamomra ez már pihenés is. Most készül az Építészet- történetem második kötetének német nyelvű kiadása, eddig ez adott elfoglaltságot, egy-két év múlva talán a harmadik kötetet is megjelentetik. Befejeztem, az Emlékezéseim második kötetét, ez remélhetőleg jövőre már kapható lesz, Férfikor Budapesten címmel. Jelenleg Baja építészet- történetének megírására készülünk dr. Zádor Annával közösen. Most tartok az anyaggyűjtésnél, ez a legaktuálisabb munkám. Közben belefogtam egy építészetelméleti mű megírásába. Ezt azért tartom fontosnak, mert még mindig nincs egy olyan mindennapi használatra alkalmas elmélet, amit közvetlenül a gyakorlatban . lehetne kamatoztatni. □ □ □ Nevetve mutat a hátam mögé, ahol vaskos dossziék sorakoznak. Számszerint 150 van belőlük, tele levelezésekkel, értékes dokumentumokkal. Ezeket szeretné egyszer kiszabadítani, rendbe- ra'kni. hogy folytatni tudja emlékeinek megírását. Teli van munkával, tervekkel. Könyvhegyek és folyóirat dombok között él, ahogy mondta egyik legnagyobb és regreménytelenebb szenvedélye az olvasás. Kíváncsi mások gondolataira, és nem fél kimondani a saját véleményét akkor sem, ha ezzel országos vitát vált ki Mint legutóbb az Élet és Irodalomban, ahol a paksi tulipános házak szolgáltattak alapot a különböző elgondolások összecsapásához. — Nekem erről a témáról változatlanul az a véleményem, hogy egy technológiailag meghatározott épületet nem lehet megváltoztatni felületi díszítéssel. Napjainkban virágját éli a folklór, talán ezzel is magyarázható, hogy a fiatal építészek innét próbálnak ihletet meríteni egy magyar stílusú irányzat kibontakozásához? A világon mindenütt tapasztalhatóak ilyen törekvések !... — Valóban így van. Finnországban például sikerült megtalálni az összhangot a népi és a modern építészet között. ami nem a forma utánzásában nyilvánul meg, mégis azt lehet rá mondani, hogy ez így, ahogy van, finn építészet. Viszont a mi építészetünkre mindeddig nem volt jellemző, hogy a magyarság sajátos formáit hordozta volna. Lechner ugyan megpróbálkozott vele, de az ő kísérletei sem eredményeztek kimondottan magyar architektúrát. — Milyen lehetőséget lót egyáltalán, a népi építészeti hagyományok felhasználásában ? — Nem a formát kell átvenni, hanem a szellemi hagyományokat. A nép, amikor épített, pontosan számbavette és kihasználta azokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére álltak. Ennek az építkezésnek a formáit teljesen a belső szükségszerűség alakította ki. Annak, hogy ezeket a formákat átvigyük a vasbetonra nincs sok értelme. A vasbetonnak, sőt a mai életmódnak is merőben más a formaszükséglete, tehát a rokonságot csak szellemében lehet kifejezni. Amilyen racionálisan és ökonomikusán építkeztek elődeink, ugyanígy kell nekünk is élni a mai lehetőségeinkkel. Ügy kell felfogni a dolgot, hogy az építész, aki alkot, magyar. Ha valóban magyar kultúrával van telítve, akkor ez várhatóan a munkájában is érvényesül. □ □ □ — Jó messzire kanyarodtunk a Herder-díjtól. De, ha már ilyen jól belemerültünk a mai magyar építészet sarkalatos kérdéseibe, hogyan ítéli meg szülővárosának fejlődését, az építész szemével? — Van, aminek örülök, van, ami ellen harcolok. Nem értek egyet azzal hogy ezt az 51-es utat úgy vezessék át a városon, hogy emiatt le kelljen bontani e Szamuely utca jobb oldali házait. Nem azért védem ezt az utcát, mert idekötnek a gyerekkori emlékeim, de vétek volna megbontani ezt a maga nemében tökéletes építészeti egységet, ami híven őrzi a régi kisváros intim hangulatát. Amit meg lehet és amit érdemes megőrizni, azt ne dobjuk el, inkább a régi városmag körül kell újat építeni, ahogy ezt már el is kezdték. A polcról leemel egy furcsa figurát. Reneszánsz szoborfejnek nézem, kiderül, hogy egy darabka megkövült szarvasgerinc. Baján találta. Azt a modern kisplasztikának beillő fadarabot is, amelyiket bölényformátumúra mintázott a szél, a víz és az idő. A fehércsíkos, fényesre koptatott kavicsokat a Fekete-tenger mellett gyűjtögette. Mindenben a szép, természetes és megnyugtatóan egyszerű formákat kedveli. Utazni szeret-e még? — öt éve voltam utoljára külföldön Bulgáriában egy kongresszuson. Utána új lakásba költözködtünk, és itt most annyira jól érezzük magunkat, hogy nem kívántunk kimozdulni. Tavaly, az Építészek Nemzetközi Szövetségének francia szekciója meghívott bennünkett Franciaországba, és újból visszatért az utazási kedvünk. Az idén már szétnéztünk Álsó-Ausztriában, ősszel pedig életünkben először Görögországba megyünk a feleségemmel. Októberben három hetet töltök Olaszországban, az olasz Tudományos Kutatás Központjának vendégeként. Akkor nincs is más hátra, mint elbúcsúznunk. Gratulálunk a nemzetközi kitüntetéshez, és lapunk olvasóinak nevében is kellemes utat, jó munkát és további sikereket kívánunk. Vadas Zsuzsa BALETTEK TEGNAP, MA, HOLNAP A megtett út, a hagyományos • Részlet a Hattyúk tava című balettből. — „Csodaszép balettet láttam tegnap! Harminckét balerina keringőzött egyszerre, mind kékben és rózsaszínben. És a főszereplő, a herceg is nagyon elegáns volt. Olyan szépen szenvedett ...” Hányszor hallunk ilyen, s hasonló kijelentéseket, ha szóba kerül a balett. A naiv lel- kendezés azonban nemcsak együttérzésre talál — kiválthat replikát is: — „Ugyan! Csak pipiskedve szenvelegnek, legfeljebb nagyokat forognak közben. Hol az érzelmek teljes skálája, s hpl a gondolat, amiért művészet a művészet?” .A vita folytatódhat tovább, hiszen az előbbire is régóta kész a válasz: — „Ha a teljes skála a porban- fetrengést jelenti, a gilisztakoreográfiát, amikor fekete trikós alakok marcangolják egymást, vagy éppen dermedten ácsorog- nak. mert mindenképpen kataklizma van kilátásban — nos, akkor talán nem is kérek belőle!” ... Szélsőséges, de nem légből kapott véleményeket idéztünk, annak illusztrálására, hogy ki mit ért ma baletten, s milyen igénynyel, várakozással fordul e művészeti ág felé. Az igazsághoz tartozik, hogy az idézetek közel sem csupán vélekedések, hanem többé- kevésbé reális, legfeljebb egyoldalú tükrözői e művészet összetettségének, sőt, történeti fejlődésének. A klasszikus balett történeti formálódásában szinte kezdettől két — gyakran ellentétes irányban ható — tendenciát figyelhetünk meg. A nagy francia forradalom előtti időkben például, amikor a XIV. Lajos megalapította a Királyi Táncakadémiát, „a rend”, a mozdulatok szigorú rendszerbe foglalása vált célkitűzéssé, mintegy az abszolút monarchia berendezkedésének példázatára. „Corri- ger et polir” — szüntelen javítani és csiszolni” — ez lett az akadémia másik célja és jelszava, meg-, tiszítandó a mozdulatokat minden eredeti, netán paraszti „durvaságuktól”. Itt már feltűnik az a formaigény, amely elsőrendűen a tiszta táncot kívánja birtokba juttatni. s amely a rokokó finomkodásokban, bókokban nyeri majd el végkifejletét. Gondolatokról, kifejezési vágyakról vajmi kevés szó esik ebben az időben; a különböző pásztorjátékok, allegorikus történetek inkább ürügyként szolgáltak a kecses táncoláshoz. Ismerjük az ellenállást is: a reformátor Nővérré — az irodalmi klasszicizmussal párhuzamosan — mitológiai táncdrámáiban igazi szenvedélyeket követel, hús-vér alakokat kíván maga is megformálni. Az inga most ellenkező irányba lendül: feldúlt hősök futkosnak a színpadon, vértől csepegő tőrrel kezükben, — kétségtelenül tánclépésben, mégis, a tánctól valamiképp már elidegenedve. A maga módján a múlt századi romantika teremtett egyfajta egyensúlyt a közlésvágy és a tiszta táncpoézis között, amikor egyes darabok belső tagolásában vagy jelenetezésében hol a cs,elekmény- szövésnek, hol a nagyobb táncfolyamatoknak juttatott teret. (Az Operaház jelenlegi repertoárján a Giselle jó példa erre: a történések zöme lezajlik az első felvonásban, s a másodikra éppen csak a mese lezárása marad, miközben az egész felvonásban a túlvilági tündér-lények nagy táncsorozata dominál.) Ez a viszonylagos egyensúly azonban már a század végén megbomlik: gyakorlattá vált, hogy a nagybalettek sikerült „táncos” felvonásai kiszakadtak az eredeti darabból, s önálló életet éltek tovább különböző koncertműsorokban. Kétarcú ez a jelenség, hiszen egyszerre utal az adott balettrész kiemelkedő értékeire, de arra is, hogy a „balettpolitika” eltolódott a látványosságigény kiszolgálása felé, s elhanyagolta a magvasabb mondanivalót. Csillogó, de problematikus örökség jutott hát osztályrészül a XIX —XX. század fordulójának. Nem véletlen, hogy az első évtizedekben a porosodó esztétikai normák belülről és kívülről egyszerre kapták az össztüzet. Belülről, a Gya- gilev-együttes és reformátorai — Nizsinszkij, Fokin, Massine, Balanchine — fáradoztak, sokszor botrányok árán a megújuláson, a friss zenei és képzőművészeti impulzusok átvételén, kívülről pedig Isadora Duncan és követőinek egyre szélesebb tábora követelte a ..természetes” táncolást, a „természetellenes” spicc-cipő levételét, s még inkább a friss, a XX. századnak megfelelő érzések és ideák megjelenítését. M. L. (Folytatjuk.) (49.) Az öregasszony kemény arcából a rövidlátó szemek hol őt figyelték, hol a park túloldalán sorakozó toronyházak kivilágított ablaksokaságát. — Rám kellett volna hallgatnod annak idején, fiam. Nem lett volna belőled ilyen nagy ember, de nyugodtabban éltél volna eddig is, meg most is kevesebb lenne a gondod. Hányán nem léptek be a pártba, és mégis megéltek... — Én a meggyőződésem szerint cselekedtem, anyám. — A meggyőződésed miatt egy hétig nálam bújtál meg ötvenhatban. Sohasem fogom elfelejteni, amit akkor kellett kiállnom miattad. Kívánom, ne tudd meg soha, mit érez egy szülő, amikor a gyerekét félni látja. Ezt nem lehet elfelejteni, fiam. — Hagyjuk. Régen volt, elmúlt, zavaros időben az ember köny- nyen eltúlozza a veszélyt. — Most sem vagy nyugodt. '— Ez másfajta nyugtalanság. Az én pozíciómban ma csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne kövessen el kirívó hibát. — Ez is elég! Ettől vagy fáradt. Aki annyira lelkiismeretes, mint te vagy, hamarabb tönkremegy a munkájától, mint aki könnyebben veszi az életet. Megint rágyújtasz? Hányadik reggel óta ? Leilei visszatette a tárcába a cigarettát. — Nem gyújtok rá. Az öregasszony rövidlátó szeme hálásan csillant rá. — Én csak1 vigyázni akarok rád. Most jut eszembe... Említetted, hogy az a bécsi cég megkörnyékezett. Azt is mondtad, hogy jelentetted a feletteseidnek. Leilei legyintett: — Nem is reagáltak rá. Azt hiszem, éppen ez a jó. Vannak, akiktől természetesnek veszik, ha tisztességesek. Engem így könyveltek el, így tartanak nyilván, és ez megnyugtató. Te is így gondolod? — Persze. Mindennél többet ér, ha az embernek nyugodt az álma. És mit mondtál annak a bécsi embernek? Másnapra várt választ. — Smockernek? Másnap tényleg együtt ebédeltünk. Nem hoztam szóba a dolgot, Smocker okos üzletember, ennyiből is értett. El ne felejtsem ... pénteken nem jöhetünk hozzád. Fogadásra vagyunk hivatalosak, muszáj elmennünk. Ugye, megérted? — Mikor nem értettelek meg? Hol tartják? — Garden party lesz a Hotel Olympia kerthelyiségében. A Budapesten akkreditált gazdasági képviseletek tiszteletére. Nekem elsősorban azért fontos, mert egyszerre több emberrel is találkozhatok, akiket emlékeztetni akarok, hogy augusztusban tízéves az INVESTCOOP. — Ha nem figyelmezteted őket, nem jut eszükbe? — Lehet, hogy eszükbe jutna, de jobb nem a véletlenre bízni az ilyesmit. Tízéves jubileum egyszer van minden tíz évben, és ilyenkor illik kitüntetni a jubiláló intézmény vezetőjét. Szembetűnőbb az újságban, ha így egyénileg tüntetik ki az embert, nem százötvened magával valami ünnep alkalmából. De az egész vállalattal kapcsolatban is meg lehet mozgatni ilyenkor a sajtót. A televízió már hétfőn kijön, az íróasztalomnál kell interjút adnom nekik. — A szomszédoknak az ősszel is tetszettél. Még a házmesterné is mondta, hogy milyen derék, szép fia van, Lelleiné, milyen jól áll neki, hogy ősz a halántéka. Én meg arra gondoltam közben, hogy nem a gondtalan élettől őszül az én fiam. — Ilyen az élet, anyám. Tamásnak könnyebb dolga lesz, erről én gondoskodok. — Csak azt sajnálom, hogy apád nem érhette meg az unokája születését. — Ezt már nem tehetem jóvá. — Nem is azért mondtam, hogy a szemedre vessem. Apád helyett is szeretem én Tamáskát. Amit meghagytatok, vigyétek majd magatokkal a kakaós tésztát. Van-e otthon Erikának tejszínje? Lehetett volna annyi eszem, hogy többet vegyek. Állítsd meg majd a kocsit egy cukrászda előtt, küldd be a sofőrt, vegyen tizenöt-húsz dekát, habbal szereti a kakaóst a csillagom, láthattad, milyen jóízűen ette... Harmadik fejezet — Tegnap megmondtam, hogy ma már nem lesz idegen neked ez a manzárdszoba. Igazam lett. Erika felkönyökölt, és odahajolt a fiú kihevült arca fölé. Mivel lehetne kiűzni a tekintetéből a feszültséget, ami csak addig bénul meg benne, amíg szinte öntudatlanná lázasodva megrészegednek egymás testétől. De amint újra gondolkodni kezd, ez a szürke szempár, újra itt a feszültség, láthatatlan és mégis valóságos áramlatként kering körülöttük a levegőben. — Ha elmondanád, mire gondolsz ... így rossz nekem. Azt kell hinnem, hogy nem velem törődsz, máshol jár az eszed. — A férjére gondoltam. — Már megint? — Sose mondtam. — Minek mondtad volna, éreztem én anélkül is. Mivel lehetne téged megnyugtatni? — Semmivel. Akármit mondana, csak addig hinném el, ameddig itt van mellettem. Addig el tudom hinni. De ha nincs mellettem, hiába erőlködnék, akkor már nem lehet elhinni. Nem akarok nyavalyogni... — Egy nő sohase tartja nya- valygásnak, ha valaki azért kínlódik miatta, mert szereti őt. Véres a vállad. Belemartam. Fáj? — Nem érzem. Megcsókolta a fiú bőrén a fogai nyomát. Már barnás a bőre. Vasárnap megfogta a nap a Balatonon. Ha hozzáért ehhez a bőrhöz, azonnal végigborzong egész testén a türelmetlen izgalom. — Jó, álmodjunk. Képzeljük el úgy a kettőnk életét, hogy hiányzik belőle a férjem. — Nem. Ne játsszon. — Nem játszom, álmodok. Veled élek egy albérleti szobában, Tamás az anyósomnál, mert az albérletbe nem vihetjük magunkkal, vidékre nem adhatom anyámhoz, mert nincs jogom hozzá, hogy iskolát cseréltessek vele, ezt az iskolát is nehezen szokta meg, ahová most jár. Te végre válaszoltál Stark úrnak, két- ezer-nyolcszáz forintot keresel, vagy háromezret, én is annyit, amíg el nem veszítem az állásom, mert ha nem áll mögöttem a férjem, és ezt megtudják a munkaadóim, többé nem tartják kötelességüknek, hogy foglalkoztassanak, de ez még nem baj, majd keresek magamnak más munkát. Ne vágj közbe, ne mondjad, hogy ez már nem álmodás. A felébredés azzal kezdődik, hogy mit szól majd hozzám az édesanyád. — Aki hozzám tartozik... — Aki hozzád tartozik, azt az édesanyád automatikusan megszereti, ezt akartad mondani. Tegyük fel, hogy így is lenne. De ha nem, azt is el tudnám viselni. — Most kell abbahagynia! Az volt az ostobaság, hogy egyáltalán elkezdte. Nem folytathatja azzal, hogy Tamás borzasztóan megsínylené a változást, teljesen kiszámíthatatlan, hogyan reagálna a történtekre... Nem, nem szabad tovább mondania, ez a fiú — akár gondolt már rá, akár nem — Tamásra is allergiás, mert Tamás abból született, hogy ő magába fogadta a férjétől. Ostobaság volt engednie a meggondolatlanságának. Az a dolga, hogy időt nyerjen, csillapítsa ezt a fiút, eloszlassa benne az önérzet tiltakozását, türelmes-okosán addig gyengítse benne a minden osztozástól irtózó előítéletet, amíg — észre se szabad vennie az érzéstelenítést — belenyúg- szik a már megszokottba, s megelégszik ezzel a szerelemmel, ami éppen attól lesz majd tartós, hogy nem rozsdásíthatja a folytonos együttlét, a megszokás, állandóan magas hőfokon tartja a külön töltött órák-napok ismétlődő várakozása, az időt sürgető egymást kívánásuk, (Folytatjuk.)
