Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Vajthó László írásával köszöntjük a tanítókat, nevelőket, tanárokat a pedagógusnapon, s egyúttal köszöntjük a Kecskeméten élő mestert, aki e hónapban tölti be kilencvenedik életévét. Vajthó László igazi nagy tanáregyéniség, gazdag irodalomtörténészi tevékenysége mellett sok irodalmár nemzedék jelnevelője. Az oktató, nevelő munka és a tudományos tevékenység mindig egyet jelentett számára. Mutatja ezt a jelentős irodalomtörténeti és nevelő f unciát betöltő nagy vállalkozása, a Magyar irodalmi ritkaságok című sorozat, amelyet diákok közreműködésével és segítségével szerkesztett 1930—1944 között. VAJTHÓ LÁSZLÓ: T anári pályám emlékezete... (RÉSZLET) Kótai bácsi a legnagyobb mesterek közül való volt. Hogy akkori viszonyok szerint országos hírű, csak nemrég íedeztem fel egy nálam egy esztendővel idősebb kis kézilexikonban, We- kerle László egyetemes ismerettárában. Ebből tudoip, hogy Lajos bácsi költőnek, írónak is számított, ami a mi pályánkon nemcsak dicsőséget jelenthet, hanem idegenkedést is a nem író, nem költő kollégák féltékenyebb- jei közt. Ot azonban felséges természetéért, egyszerűségéért nem érte semmilyen efféle fullánk. Most már tudom, hogy Kunhegyesen született, 1846-ban, s néptanítói, rajztanári munkásságán kívül tankönyvíró is volt. Így hát nemcsak iskolájának és családjának élt. De az iskolát is családjának tekintette. Ha valamelyik „fia” kiérdemelte elismerését, meg is ajándékozta, a magáéból. S mivel legkedvesebb növendékének. Barta Józsinak már nem tudott mit adni, neki adta a kedves hegedűjét. Keserű élményem is van róla, ezúttal mint szemtanú. De előre meg kell jegyeznem, hogy ha hivatalosan meg nem engedett fe- nyítőeszközzel élt is — mindjárt hozzáteszem: egyetlenegyszer, tapasztalatom szerint, jóakaratból, szeretetből cselekedte, egy elkeseredett atyától buzdíttatva. Van egy — azaz, remélem, csak volt — egy eléggé népszerű tanári elv, mely szerint egy kellő pillanatban alkalmazott pofon kitűnő fegyelmezőeszköz. Megvallom, ma is kétes igazságként cseng-bong fülembe ez a tanügyi szofizma. Kivált, ha emlékszem az esetre, hogy az így megreg- lámozott gyermek fülbajos volt, s a tanár készségesen fizethette a családnak a bíróság által kiszabott folyamatos kártérítést. S hogy ne felejtsem: borzongva gondolok arra a megtévedt pillanatra — szerencsére nagyritkán történt, de mindig a tulaj- don hibámból, mikor akármilyen enyhe tasliszerűen, tanítványra emeltem a kezem. S ha kollégáim közt akadna, aki ellenkező nézeten volna velem, nézzen szigorúan önmagába, s tegyen fel magamustrálásul néhány ilyen kérdést: 1. Készül- tél-e lelkiismeretesen arra a végzetes órára, mikor a baj megesett? — 2. Bemen tél-e pontosan az osztályba, csengetés után azonnal vagy legfeljebb háromnégy perc késéssel? 3. Szoktál-e tanítás közben feleslegesen ado- mázni, gúnyolódni stb. ? 4. Következetes elvek szerint tanítasz-e vagy sem? Mert a legkisebb változást, szeszélyt is árgus szemmel figyelő diák hamar vérszemet kap, s joggal élhet az alkalommal, mivelhogy amúgy sincs kedvére a sok egyhelyt ülés, s ha már rákényszerül, joga van megkívánni, hogy figyelmét lekössék, és szép és jó élményekre andalítsák, máskülönben pokolian unalmas és gézengúzságra csábító az ilyen öröklétnek tetsző óra. Ellenben ha megnyered magadnak tanítványaid lelkét, tízpercre is szívből bent maradnak, becsengetéskor meg azonnal küldöttség tipeg-topog előtted, fiúsán szemrehányó- kunyorálássarl: — Tanár úr, tessék már jönni... Bizony, borzongva gondolok rá, hogy ha — bármily ritkán is — feledkeztem meg magamról, én voltam a hibás. S azt sem tagadom, mindig meg is bűnhődtem érte, nem is számítva a lelkifurdalást, mely napokig megzavart, elbúsított. Sőt egy alkalommal mindjárt osztályfegyelmi elé állítottam magam, pedig a fiú, éppen egy kollégám fia — aki szüleit a hátuk mögött becsmérelte —, igazán büntetést érdemelt, ha nem is tettlegességet. Nehogy észbe találjak kapni, azonnal ezt kiáltottam abba a levegőtérségbe, melyet a végtelenség parányi másának teremtettek négy iskolafal között, emberpalántákkal elegyest : — Fiúk, nincs csúnyább és gyávább dolog, mint ha erősebb a gyengébbre emeli a kezét! De máris megijedtem, ahogy egyik-másik tanítványomra, kedvencemre néztem. Riadva tekintettek rám, szinte védelmi állásban önnönmagam ellen, úgyhogy kénytelen voltam még hozzátenni : — De igenis, van csúnyább is: gyávább is: mikor az embert az ilyesmire rákényszerítik. A tanári pofonnak nagyrészt hirtelen méreg is okozója lehet. Ilyenkor a tasli stb. egyszerűen villámhárító, kívülről hozott kellemetlenségek levezetésére, tehát a tanítvány hibáján kívül. Volt egy kollégám, akit „nagytárgyilagosnak” becéztek diákjai. A kolléga ugyanis megfontoltan, logice adta a taslit, rendszerint némi tűnődés, önmagában végzett gyors fegyelmi lebonyolítása után, ítélethirdető hangon, nyugodtan, sőt szinte derűsen jelentette ki: — Én téged ezennel pofon ütlek. Ügy emlékszem, a kolléga nem volt népszerű e furcsa, pedáns elvével. Ha már taslit kap, a diák szereti a felhevült tanári arcot, a nagy hangot. Nem is számítva, hogy tovább is szeretni fogja a tanárját, meggondolatlanság után is, mert gyermek, és mindent kihever, akár a tó felszíne a beledobott kavicsot vagy a finom szövet a gyűrődést. Kótai bácsi azok közé tartozott, akik csak végső esetben nyúltak virgácshoz, hogy aztán napokig szenvedjenek miatta. Említett sajnálatos ítélkezése így történt — mert ma is előttem, mintha ma esett volna, pedig több, mint hetven esztendje, hogy szemtanúja voltam. Egy tízperc alkalmával egy apa kérte Lajos bácsi segítségét bánhatatlan fia megleckéztetésé- re. A fiú kint hancúrozott az udvaron, nem messze az osztálytól, azonnal beparancsolták. Nemigen sajnáltam a lurkót, mert heveny táncingerlő volt, verekedés, küllőfékező, hogy szatmári tájszólással éljek. Jött is, s már hallgatta az apja vádjait: lusta, rendetlen, felelőtlen, felnőttek iránt tiszteletlen stb. A fiú makacs természet volt, de a vádak súlya alatt szepegni kezdett, pillantását az egyre jobban elkomoruló Kótai bácsira függesztve, amennyire a folyosóról megfigyelhettem. — Hát igaz ez, fiam, amit édesapád mond? — kérdezte Lajos bácsi, mintegy magához beszélve inkább. Olyan szenvedés tükröződött az arcán, mintha tulajdon gyermekéről lett volna szó. — Igaz — rebegte a megjuhá- szodott gyermek. Lajos bácsinak nem kellett a katedrához futni pálcáért; kezében volt az már, s végigsuhintott a fiún. Nem a jajgató gyermeket sajnáltam, aki erősebb ütést is jaj nélkül el tudott viselni, csak a megszégyenítést nem. A tanítót sajnáltam, meg a szülőt. Legkivált az utóbbit. Ma is előttem eltorzult arca, patakzó könnyei, kötelességtudás és részvét kín- szenvedése, amint asztmatikus hörgéssel kiáltott oda a mesternek, a végső fórumnak, segélyét kérve: — Ügy, úgy, tanító úr!... úgy, úgy, tánító úr! A többire már nem emlékszem, mert úgy vettem észre, megláttak, s rohantam is már eszeveszetten a nagyudvarra. Nem haragudhattam sem Kótai bácsira, sem a szülőre, sőt gyermekfejjel is a pártjukra keltem. De azért remélem, galambősz fejjel is, hogy a mai Kótai bácsik mesterei hivatásuk tudatában már nem ilyen módon keresik a legnehezebb fegyelmezési problémák megoldását sem. A Bács-Kiskun megyei gyerekek pedagógusnapi grafikái A sokoldalú Buday Dezső Most, amikor ismételten arról értesülünk, hogy a megyei tanács vezető testületé kiemelkedő szakmai és közéleti tevékenységükért többeknek odaítélte a Buday De- zső-díjat, jó alkalom kínálkozik arra, hogy néhány szót ejtsünk arról az egykori tekintélyes férfiról, aki hosszú időn át sokféleképpen és nagyon szorosan kötődött a hírős városhoz. Tesszük ezt annál is inkább, mivel a nagy- közönség — mint jónéhányszor volt alkalmunk tapasztalni — őt elsősorban mint az 1919-es kecskeméti direktórium vezető alakját tartja számon. Nem mintha ez nem lenne teljes és rendkívül figyelemre méltó valóság; de Buday Dezső sokrétűen gazdag életének az csupán egyik oldala. Aki mélyen vonzódott és erősen kötődött a „homoki metropolishoz” annak a cselekedeteit és legjobb törekvéseit az utókornak kötelessége őrizni és szélesebb körben ismertté tenni. Buday Dezső jogász, író, pedagógus és politikus Pécsett született 1879. május 28-án. Rokoni kötelékek fűzték családját — ő a költő unokabátyja volt — a Nyugat-nemzedék nagy alakjához, Babits Mihályhoz. Iskoláit szülővárosában, Budapesten és Kolozsvárott végezte. A diploma megszerzése után jogászként dolgozott Pécsett és a fővárosban, majd egyetemi magántanár lett Kolozsvárott. S később Kecskemétre került, ahol két esztendőn át tanított a jogakadémián. Közben mint író is felhívta magára a figyelmet. Regénye, A szenvedő ember, s költeményei — többek között a nagysodrású Orgonaszó című verse — éppen úgy nevet és rangot szereztek írójuknak, mint különböző témájú tanulmányai. Több más könyve mellett nagy figyelemben részesült megjelenése idején a baranyai egykéről szóló munkája. Tanulmányainak, elmélyült s alapos cikkeinek változatosan gazdag a témaköre. Közelebbről érdekelte őt a szociológia, etika és jogbölcselet mellett például a forradalom kérdése, a népélelmezés, a háború, a családjog. De épp így a zene és a nyelv problémaköre is. Tudott egyéni módon, szakavatottan „hozzányúlni” egy-egy őt — és mellette ugyanakkor sokakat — érintő témákhoz. Jókai Mórról írt tanulmányát Babits jelentette meg, évekkel a szerző halála után. Grieg új, korszerű muzsikáját elemző-értékelő tanulmányában méltatta. írásai nemegyszer francia és német nyelven is megjelentek. Miközben írt és tanított, mindenkor politizált is; aktívan részt vett a közéletben. Több alkalommal nemzetközi „porondon” is szerepelt cselekvőén. Ott volt a brüsszeli közigazgatási kongresz- szuson, s hallatta szavát a berni nemzetközi békekongresszuson. És arra is futotta erejéből s idejéből, hogy Kecskeméten munkás- akadémiát vezessen, s előadásokat tartson azok részére, akik egyre nagyobb szerephez jutottak akkoriban a politikai harcokban. Majd amikor jött a nagy forradalmak ideje, ott volt az élvonalban. Amint Weither Dániel írta róla a Kiskunságban megjelent tanulmányában: a 19-es direktórium tagjai közül „toronymagasan igazi forradalmár módjára emelkedett ki.. Az egyik életrajzírója, Orosz László megfogalmazása szerint Buday Dezső „a kor ütőerén tartotta a kezét”. Nehéz időszakban állott társaival együtt a kecskeméti forradalmi küzdelmek élén. Ez is hozzájárult, hogy a harcok eredménye nem lehetett teljes, s hogy itteni működése ellentmondásos volt/ Persze, az idő is kevésnek bizonyul Alig néhány hetes működés után a fővárosban kapott újabb megbízatást, a Közoktatási Népbiztosságon. Itt aztán már végképp nem bontakozott ki; beleszólt ebbe a Tanácsköztársaság szép törekvéseinek derékbatöré- se. A többi már eléggé közismert: a kegyetlen kínzás, agyongyötrés után végzett vele is Orgoványön a fehérterror. Azóta Kecskeméten híven ápolják az emlékét. Tanulmányok, ismertetések születtek róla, utcanév, s emléktábla hirdeti az utódok előtt az emlékét. S legújabban, néhány év óta, íme már a róla elnevezett rangos díj is. Ezt azok a pedagógusok, közművelődési szakemberek, jogászok és más értelmiségiek kapják, akik az ő sokoldalú és nagyszerű erőfeszítéseihez méltón szocialista fejlődésünk gyorsításán fáradoznak. V. M. EEEEEEEEEEEEEEREBEEEEEEEEEEEEEEEEEE1 A KÖNYVHÉTRE JELENT MEG RIVALDA 75-76 A könyvheti újdonságok között szinte már kötelességszerű érdeklődés kíséri évről évre a magyar költészet és kispróza válogatott gyűjteményei mellett a hazai drámatermést ösz- szegző Rivalda köteteket is. Mindez csak dicséri a vállalkozást, amelynek sikerére jellemző, hogy Kecskeméten már az első napokban elfogytak «a könyvsátrak példányai. A Kardos György szerkesztésében idén megjelen Rivalda 75—76 az elmúlt két év legsikeresebbnek., ítélt nyolc színpadi művét nyújtja át a színház- és irodalomszerető közönségnek. A nyolcszáz oldalas könyv „tekintélyes” olvasmány, de már átlapozása is megéri a fáradtságot, mert a hazai drámairodalom élvonulatának kísérleteit és sikereit összegzi. A sorozat érdemeit nem kell különösebben részleteznünk. A Rivalda szinte összesíti a kiemelkedő fővárosi és vidéki ősbemutatók eseményeit, felrajzolja az élő magyar dráma legfrissebb irányzatait és törekvéseit. Dokumentum és ismeretterjesztő kötet is egyben, újraolvasásra és tájékozódásra, egyeseket talán vitára is késztet, már ami a válogatást illeti.... □ □ □ Csurka István Eredeti helyszín című tragikomédiájával kezdődik a könyv, és a sort Szabó Magda: Az a szép fényes nap című történelmi játéka zárja. Az első mű napjainkban játszódik, a filmes forgatócsoport által bérelt lakásban, ahol egy rendezői karrier indulását, illetve derékbatö- rését kísérhetjük nyomon. A darab talán arra a kérdésre is válaszol, hogy miért rosszak a magyar filmek. A kötet utolsó drámája viszont jó ezer évvel korábbi történet, s főszereplői a magyar államalapítás neves személyiségei; Géza fejedelem és Vajk, a későbbi István király. Szabó Magda drámájának lényege az a gondolat, hogy bonyolult annak a praktikus hitnek a megtalálása, amelynek a segítségével fejedelmeink Európa nemzetei közé képesek letelepíteni a magyarságot. A realista szatíra és a történelmi ihletésű, de mai gondolatokat tükröző színmű között változatos formai és tartalmi gazdagságban sorakoznak az elmúlt két év reprezentánsnak ítélt drámái. Hernádi Gyula A tolmács című színműve és Sütő András Csillag a máglyán című történelmi drámája a reformáció századába kalauzolja el az olvasókat. Hernádi Münzer Tamás és Luther szellemét idézi, Sütő pedig Kálvint és a máglyán elégetett egykori harcostársát, Szervét Mihályt. A két író célja bizonyos értelemben rokon egymással; mindketten a társadalomújítás szándékával megszülető gondolat és hit megvalósulásának lehetőségeit teszik mérlegre — csupán a színpaditörténelmi körülmények az eltérőek. Sütő András komolyan veszi feladatát; ennek szolgálatába állítja változatos drámaírói eszköztárát, kitűnő dramaturgiáját, érzékletes költői nyelvét, s nagy hatású, színpadszerű tragédiát ír. Hernádi viszont hidegebb és sza- tirikusabb, kevesebb belső lobo- gással. A nézőt inkább gondolkodásra, mintsem átélésre késztető darabot szerkeszt, amelyben egy kissé ironikus kívülállással szemléli szerepjátszó hőseit. Ugyancsak határainkon túl. Spanyolhonban, az ország újraegyesítésének és Amerika felfedezésének korában játszódik Illés Endre Spanyol Izabella című, nagylélegzetű történelmi drámája, amely- többek között azt a kérdést boncolgatja, hogy miféle célok érdekében lehet és érdemes az uralkodónak az ördöggel — nevezetesen az egyházi inkvizícióval — szövetkeznie terveinek valóra váltásában. A sok szereplőt, számos epizódot megjelenítő alkotás azonban alapjában nem a főhősök, Izabella és Ferdinánd összeütközését rajzolja meg. A dráma izzása elsősorban a lassan és ellenállhatatlanul hömpölygő, sajátosan érdekes spanyol történelmi kor szorítópréséből szikrázik fel. Ugyancsak európai összefüggé- sű, de hatásában mindenképpen magyar sorstragédiát dolgoz fel Keresztúry Dezső Zrínyi Miklós életéről szóló verses drámája a Nehéz méltóság. Már a cselekmény indítása is jelzi, hogy akárcsak Szabó Magda esztergomi palotájában, úgy Zrínyi várában is sok szállal kapcsolódnak a magyar politika sorsdöntő kérdései Európa fejedelmi udvaraihoz, Bécshez, Párizshoz, vagy éppen Velencéhez. így minden egyéni szándék, döntés, láncreakciósze- rűen hoz mozgásba különböző hatalmi érdekeket, s az eredmény ezért jórészt kiszámíthatatlan. A történelmi cselekvés kockázatának tudatában vállalt elkötelezett szerep adja Zrínyi Miklós sorstragédiáját. Végezetül két, napjainkban játszódó színműről kell említést tenni; Örkény István Kulcskeresők és Illyés Gyula Orfeusz a felvilágban című vígjátékáról. Mindkét darab szatirikus hangvételű. Illyésében a nemi erkölcs, a házasság és az állandó szerelmi kötelékek elleni lázadást olykor leleplező, feloldhatatlannak tűnő ellentmondások gondolatai lappangnak a sikamlós tárgyú cselekmény alapján, Örkényében pedig az a sajátosan magyar köz- gondolkozási hajlam kap megfogalmazást, amely igencsak szeret a bukásból erényt, az alkalmatlanságból hőstettet varázsolni a nézőpontok tetszőleges áthelyezése révén .. . □ □ □ A Rivalda, mint mondottuk, a magyar drámairodalom színházi bemutatóinak helyzetképét rajzolja fel. Azáltal viszont, hogy csupán nyolc kiválasztott drámát közöl az elmúlt két év terméséből, szükségszerűen torzítja is az arányokat. A kötetből kimaradt szerzők Káló Flórián (Mai történet), Száraz György (A megoldás), Vámos Miklós (Asztalosinduló), Kertész Ákos (Sziklafal), vagy Serfőző Simon (Rémhírvivők) és mások neveit sorolva egyrészt azokra a színházi műhelyekre is utalást kapunk, ahol ugyancsak törődnek a magyar drámairodalom színpadi sorsával. Másrészt egy ilyen felsorolás azokra az utakra, írói—színházi törekvésekre is rávilágít, amelyek ugyancsak hiányoznak a reális összképből. . Tekintettel arra, hogy a Rivalda az a kötet, amely a legszélesebb körben tájékoztatja a nagyközönséget, hazai színpadi szerzőink munkásságáról, úgy érzem, hasznos lenne elgondolkozni azon, hogy ha másképpen nem is, de legalább a kötet végén, egy függelékben, érdemes lenne felsorolni valamennyi magyar drámaíró bemutatott művét. így a kevéssé tájékozott olvasóknak nem támadna az a benyomásuk, hogy a hazai színházi irodalomból olyannyira hiányoznak a fiatal alkotók. A Rivalda 75—76 szerzőinek átlagéletkora ugyanis ötven év felett van. Pavlovits Miklós \
