Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-26 / 149. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Ami van - és ami lehetne 90 éve született Karinthy Frigyes „én a törvényre vagyok kíváncsi — nem arra, hogy mi az ember, hanem arra, hogy mi lehetne..., hogy mi felé érdemes törekedni. Azt az embert akarom látni, akit az értelem és a belátás teremtett a hatodik napon, ahelyett, akit a véletlen teremtett” — fogalmazta meg egy drámája előszavában írói, gondolko-. dói programját a XX. századi irodalmunk egyik legnépszerűbb és legsokoldalúbb alkotója, Karinthy Frigyes. Karcolatok, humoreszkek ezreiben, regényekben, színdarabokban mutatta be, tette a legkíméletlenebb kritika, a nevelés tárgyává a véletlen — azaz az antagonisztikus társadalmak körülményeit — szülte torz embert és annak eltorzult kapcsolatait, s mutatta ki, hogy tőle elidegenedett, számára érthetetlen és rajta uralkodó viszonyai, mint egy zavaros álom nyomasztó kulisszái közé bezárva miként fetreng butaságban, önzésben és hazugságban. És kereste szenvedélyesen — maga is ennek a fojtogató álomnak foglyaként — az ébredés, a véletlen korlátáitól való szabadulás, az emberek szívében élő eszményhez méltó az értelem teremtette ember születésének lehetőségét. Bár már életében is humoristaként volt a legnépszerűbb, és mai köztudatunk is elsősorban így tartja számon — eltekintve a megélhetés kényszerében született napi jellegű, igénytelenebb írásaitól, — Karinthy nem viccelődött. Szállóigévé vált mondása — humorban nem ismerek tréfát — nem csupán a mesterség tiszteletét jelenti, hanem azt, hogy humoreszkjeivel nem egyszerűen szórakoztatni akart. Feladatát abban látta, hogy megmutassa a nevetségeset. A nevetséges pedig az ő szótárában a tökéletlennel azonos: a nevetés szerinte azért a legnagyobb találmány, mert mindig a tökéletlenség láttán fogja el az embert, s ekként a belátás, az önnön tökéletlenségünkre való rá- ébredés annak a kiküszöbölésére tett első lépés jele — sőt maga az első lépés. Java humoreszkjeiben Karinthy nem torzított tehát, hanem a tárgyul választott társadalmi pillanatkép, embertípus, viselkedési sztereotípia, tipikus helyzet tapasztalati képéről lehántolt a megszokás, az előítélet, a látszat felhámját, és pontos logikával a mélyére, a fonákjáig hatolt. Kora torz, feloldhatatlan ellentmondásokkal teli valóságának ilyetén feltárása, amellyel embertársait is igyekezett rádöbbenteni e valóság és benne önmagunk tarthatatlan, emberhez méltatlan voltára, csak az egyik, a kritikai része volt munkásságának. A teljes Karinthy-képhez hozzátartozik a pozitív program is, a kiút keresése; az emberibb ember és társadalom elképzelésére, a jövőbe vezető híd megépítésére tett lázas kísérletek: versek, novellák, fantasztikus regények, drámák sora, Új Enciklopédiájának tervei. Ö maga ezekben látta munkásságának lényegét, humoros írásait csak előkészületnek, mellékterméknek tekintette. Nem véletlen azonban, hogy Karinthyról beszélve mégiscsak e ..melléktermékek” — a humoreszkek, az így írtok ti, a Tanár úr kérem jutnak az eszünkbe. Karinthy ugyanis a jövő embere és társadalma elképzelésekor — figyelmen kívül hagyva, hogy a mindenkori társadalom és a mindenkori ember között eltép- hetetlen kapcsolat van, és változásuk, fejlődésük csak szoros kölcsönhatásban képzelhető el —, egy „in vitro”, azaz körülményeitől függetlenül létező embert keresett. Polgári humanistaként, a francia felvilágosodás enciklopé- distáinak kései. anakronisztikus leszármazottjaként azt remélte, hogy ez a körülményeitől független ember a ráció nevében levetkőzi majd rossz tulajdonságait, s ezután megváltoztatja körülményeit: a társadalmat is. A jövő zálogát látta: azt írta. hogy az ember a korlátlan technikai lehetőségek birtokában megszabadul mind természeti, mind társadalmi meghatározottságaitól, és az érlelem jegyében szüli újjá magát. Azaz nem azt kutatta, hogy abból, ami van, optimálisan mi lehetséges, hanem azt — eredményként törvényszerűen utópiák- ra, Kolozsvári Grandpierre Emil szavaival: rendszerezett ábrándokra jutva — hogy annak ellenére attól függetlenül ami van ami lehetne. Hidat szándékozott építeni a jövőben — híd- ján azonban nem indulhatunk el, met innenső pillére nem a földön, nem a valóság talaján áll. Kiutat keresett az ember számára, — s ha világnézeti, szemléleti gyengéi miatt nem is találhatta meg, útkereső szenvedélye megrendítő, példaadó. Egy, az ellentmondások felfedésére beprogramozott komputer tévedhetetlenségével működött, viszon a mindennapok valóságát elemző humora: a társadalmi viszonylatoktól, az emberi kapcsolatoktól a tudat legbelső rezdüléséig, mindenben feltárta a disz- szcnanciát; s tette ezt olyan kifogyhatatlan, sziporkázó ötlet- és gondolatgazdagsággal. amely utolérhetetlenné teszi őt irodalmunkban. 1938. augusztus 29-én halt meg. Életrajzírója szerint zsebében öt pengőt találtak — adósságai viszont negyvenhatezer pengőt rúgtak. Hogy mi, ma mivel tartozunk neki, annak felmérése még folyik. Menyhért Jenő KARINTHY FRIGYES: „Struggle for life” Pajtás, úgy fest, alulmaradtál A Tétel és Törvény szerint — Dögödre már hiéna szaglász S a varjú éhesen kering. Nem is a falka volt erősebb Apró vadak tángáltak el — S hogy irhádon ki osztozik most Véreb? Veréb? Nem érdekel. Öklöd, mikor lecsapni kellett Mindig megállt a félúton — Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem. Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom. Talán csak undor. Jó van így is. Megnyugszom. Ámen. Ügy legyen. Inkább egyenek meg a férgek Minthogy a férget megegyem. A vasárnapi „Művelődés — irodalom — művészet” című oldalunk programként vállalta fel, hogy társul szegődik Bács-Kiskun megye dinamikusabbá vált művészeti fejlődéséhez. Ez a feladat az eredmények nyomon követését — és képességeinkhez, lehetőségeinkhez mérten — bizonyos ösztönző tennivalókat is ró ránk. A megyei alkotóközpontok bemutatása mellett igyekszünk kitekinteni a „vidéken” létrejött, országos hatósugarú szellemi műhelyekre. A sorozatot tovább folytatjuk a jövőben. Úgy érezzük, hogy programunkba illenek mindazok az évfordulók is, amelyek világszintű vonatkozásaikkal időszerűen tágíthatják látóhatárunkat. Ennek jegyében állítottuk össze a mai oldalunkat. Távoleső korok értékei csendülnek most össze. Külön öröm a szerkesztőnek ilyenkor, hogy Karinthytól közölhet verset, a 110 éve született Nobel-dijas író, Luigi Pirandello elbeszélését helyezheti el tárca-formában, és a Rubens-művek reprodukciói között válogathat. Az antwerpeni Rubens-ház Négyszáz esztendeje, 1577. június 28-án született Rubens, fla- mand festő, akit méltán neveztek el a barokk művészet Michelan- gelójának, a festészet Homéroszának. • A Rubens-ház részlete. • Portréfestészetének egyik remeke: Gyermekarckép. 9 Rubens önarcképe. Antwerpen város tanácsa 1937-ben lett tulajdonosa Rubens egykori lakóházának, otthonának. A restaurálási és rekonstrukciós munkát segítette, hogy a XVII. század végén, az akkori tulajdonos rajzokat, metszeteket készíttetett a házról. A restaurálás után, 1974-ben korabeli bútorokkal, Rubens-relikviákkal berendezve megnyitották a közönségnek. 1611-ben Olaszországból hazatérve vásárolta meg az akkori külvárosban levő házat Rubens, első feleségével, Isabelle Branttal kötött házassága után. A házban, lakáson kívül, a műterem is helyet kapott. Az átalakításban maga Rubens, mint építész és dekoratőr vett részt. Álmai palotájába 1615-ben költözött be. A két épületcsoport belső udvart zár körül. Az egyik épületszárny flamand, a másik olasz stílusjegyeket visel magán. Sok .szobor, oszlop, freskó díszíti az épületet. A kert dísznövényektől gazdag. A földszinten levő műtermet olyan magas ajtóval látták el, hogy a művész hatalmas méretű képeit könnyen szállíthassák ki-be. E műteremben egyszerre több képen is dogozott Rubens, a tanítványaival együtt. Ebben a házban halt meg a művész első felesége, Isabelle Brant, s Rubens is ide tér vissza meghalni, 1640 májusában. Második felesége, Helene Fourment 1645-ig lakott e házban öt gyermekével. A milyen sovány volt, olyan magas is, és Istenemre mondom, még magasabbra nyurgult volna, ha a törzse meg nem gondolja a dolgot — mintha elfáradt volna a véko- nyodásban —, és egy szép kis púpocskában meg nem csavarodik a tarkója alatt, amelyből kínlódva ívelt ki a nyaka, mint valami kakasnak, de olyan tekintélyes ádámcsutkával ékeskedett, melyet igazán meg kellett csodálni, amint nyeldeklés közben le-fel járt. Ma is látom még szegényes, szürke ruhájában, napszítta, ócska, gyűrött kalapjában, amely teljesen elnyelte volna aszott fejét, ha karimájánál fogva fönn nem akad két denevérfülén: homlokát azonban szemöldökével együtt elnyelte a kalap, úgyhogy kicsiny, csontos, szögletes arca mintha orrlyukat- lan, csőrszerű orránál kezdődött volna, s ez a ragadozó madárra emlékeztető orr varázsolta oly jellegzetessé egész testi alkatát. Ajkát fogai közé zárva, állandóan igyekezett, hogy mintegy elharapja, megváltoztassa és elrejtse metsző mosolyát, mely talán a legjellemzőbb volt rá; de ez csak részben sikerült neki, mert ha ez a gúnyos mosoly nem tudott is kibújni bebörtönzött ajkára, hát a szemén szökött ki még ravaszabban és még csúfo- lódóbban. Ez volt az én házitanítóm, neve szerint Pinzone. Szicíliában a halottak napja a gyermekek ünnepe. A Mikulás, talán mert a sziget városaiban és falvaiban a házakban nincs kémény, amelyen át leereszkedjék, errefelé nem ajándékozza meg a gyermekeket. Ellenben megajándékozzák a halottak, ünnepek előestéjén, úgy éjféltájt: a megholt rokonok és ismerősök valami kis pénzecske, sütemény vagy játék révén felevenítik emlékezetüket, de csak a jó és okos gyermekekben. Nézetem szerint az anyáknak kellene igazán okosan gondolkodniuk, hogy gyermekeik képzeletében az ajándékkal együtt ne a halál rémületét keltsék. Az anyám is így tett, amikor Pinzone bácsival együtt egyenesen a játékvárosba küldött. Emlékszem még, milyen lázas izgalomban voltam, amíg nagy nehezen ki tudtam választani azon a vásáron a nekem szánt ajándékot. Zúgott a fejem a pokoli lármától, amit a nagyhangú kikiáltók csaptak; zavartan erre-arra forgolódtam, időnként rá-ráfe- ledkeztem egyikre-másikra, amint torkaszakadtából dicsérte áruját, de már a szomszéd sátrakból más kezek hadonásztak felém hevesen, és más hangok kiáltozták, hogy ne higgyek el egy szót se annak, akit éppen hallgatok; végül is azt kellett tanulságul leszűrnöm a nagy lármából, hogy itt sehol meg nem találom, amit keresek, pedig mindenütt ott volt akármelyik sátorban. Az öreg Pinzone karomat szorítva vonszolt egyik sátortól a másikig, s minduntalan el-elrán- tott az éppen fülembe harsogó bazáros csábító ajánlata elől: — Ne higgy neki, gyere innen!... Be akar ez csapni, nem látod?! Elébb körbejárjuk a vásárt, s ha az egészet megnéztük, választhatsz... A bazárosok, a versengés eszeveszett lázában, látva, hogy ka- roipnál fogva ráncigái az öreg, fergeteges káromlást és szidalomesőt zúdítottak rá. ö azonban csak vigyorgott, ingatta fejét a csúf szavak viharában, s csak hozzám szólt, folyton ezt hajtogatva : — Ne higgy nekik, be akarnak csapni! Voltak árusok, akik még tett- legességre is ragadtatták magukat: kiugrottak a pult mögül valami játékkal a kezükben, körülfogtak, s elállták utunkat; az egyik kis trombitát kínált, a másik pléhmozdonyát zörgette két- három kis kocsijával együtt, a harmadik kis dobot vert; s mind a három Pinzone fülébe süvöltött : — Vén hülye, miért nem engedi már megvenni ennek a gyereknek. amit akar! Azt válassza talán, ami magának tetszik? Nem látja, hogy trombitát akar?! — A fenét trombitát! Vasutat akar, nécsak, magától szalad ez! — Nem kell ennek se trombita, se vonat! Dob kell a gyereknek ... Taramtaram-tárám!... Vagy egy kis ostor, e!... Nesze, fiam, fogd már meg, ne hallgass erre a vénemberre!... Ránéztem Pinzone bácsira. — Akarod? — kérdezte. De én csak némán pillogtam rá, és szememmel mondtam, hogy nem, mert az ő szeméből és hangjából ezt éreztem meg. így jártuk körbe a vásárt, aztán mint csaknem minden évben, annál a bódénál állapodtunk meg, ahol a bábukat árulták: ők voltak az én igazi szenvedélyem! Ó, de ott is mily nehéz volt a választás a francia keresztes vitézek és a mór lovagok között, amint csillogó réz- és vasfegyverezetükben ott lógtak sorra a dróton. Választanom kellett, de melyiket válasszam a sok közül? Hiszen én valamennyit szerettem volna magammal vinni. — Vigye Orlandót, úrfi! — tanácsolta az árus. — Ez Francia- ország legkiválóbb bajnoka: megszámítom magának tíz líra ötve- nért... Pinzone bácsi, akit anyám óvatosságra intett, felfortyant: — Micsoda?! Tíz líra ötven?! Nem ér ez három lyukas garat se! Nézd csak, fiam, keresztbe áll a szeme, kancsalít!... Aztán meg: Franciaország bajnoka?... Őrjöngő bolond volt ez, nem bajnok! — Hát akkor vigye Rinaldo da Montalbanót! — Még rosszabb: ez meg tolvaj ! — kiáltott Pinzone bácsi. Astolfo a világ hazugja volt, és Gano hitvány áruló... És így tovább, amit sorra kommendál- tak nekem, Pinzone bácsinak minden kis bábu ellen volt kifogása, úgy, hogy a végén a feldühödött kereskedő rákiáltott: — No de édes, jó uram! Hogy képzeli ön? Világos, hogy kell a rossz is, meg a jó is, a hűséges Orlando és az áruló Gano, különben hogy akar bábot játszani, he?! Sok év telt el azóta; Pinzone bácsi már nem él. Az igazat megvallva, nincs még egyetlen ősz szőrszál sem a bajuszomban, vagy szakállamban, ami miatt panaszkodhatnék, ha már valaha úgy vágytam rá, hogy szép bajuszom és szakállam nőjön; de azt is megvallhatom, hogy egy idő óta fájó irigységgel nézegetek egy képecskét, amely engem ábrázol gyermekkoromban, rövid bársonynadrágban és egy kis hűséges bábuval a kezemben; hadd mondjam meg, elragadó és bájos ez a kép. És azt is, hogy Pinzone bácsit vádolom a fájó irigységért, amit gyerekkori képem előtt érzek. Mert tudnotok kell, hogy még mindig eljárok a vásárra. Nem játékvásárra persze (habár ilyen még mindig sok van, és bábut is árulnak benne); ez az én vásárom sokkalta nagyobb, és azért járok oda, hogy regényeim és novelláim hőseit és hősnőit kiválasz- szam. És irigységem oka ez: amíg gyerek voltam, a játékvásárban végre is nem hallgattam végtelenségig szürke házitanítóm maró kritikáját, hanem ahogy a bábukereskedő hízelgő ajánlatára egyszer csak tüzet fogtam és megtörtem — most úgy érzem, Pinzone bácsi nemcsak él bennem, hanem olyan nyilvánvaló zsarnoki hatalma is van Rajtam, amely lelohasztja minden örömömet. Akárhogy küszködöm is ellene, nem bírok szabadulni tőle. „Látod, fiam — duruzsolja a fülembe —, mily szomorú ez a vásár! Ne higgy nekik, akik aranynyal festenek itt ki mindent: arany az ég, arany a fa, arany a tenger... Hamis arany, fiam! Aranyozott préselt papír! És látod-e, miféle hősöket kínál neked manapság az élet? Csak a tolvajok, az álszentek, a gazfickók győzedelmeskednek! Ha meg tisztességes hőst választasz? Szükségképp tehetetlen, legyőzött vagy hitványul gyenge az! És a te bábjátékod következőleg bosz- szantó és elcsüggesztő lesz. Te nem tudtad, de én akkor a te mesterségedet gyakoroltam, s érteni is kezdtem hozzá valamelyest. És most kérdem tőled; Azt hiszed, az utókor szemében ér majd valamit, ha azzal mentegeted magad, hogy művészeted korok életét tükrözi? Legyünk csak igazságosak, mit számítana ugyanez a mentség a mi esztétikai ítéletünk szempontjából, hogy csak úgy kapásból egy példát említsük: ha ezt az életet egy dagályos és nagyszájú tizenhetedik századi író mutatná be? Azt felelnénk neki: — A te bajod, édes barátom! Vannak pillanatok, drága fiam, amikor az élet olyan aljas, hogy az írók nem tudnak vele mit kezdeni; és minél hívebben próbálják ábrázolni, művük annál inkább pusztulásra van ítélve. Mert ugyan miféle ellenállást tanúsíthatnának az idővel szemben az olyan alkotások, melyek a mi szétzilált gondolatainkból, a mi indulatos és szinte törvény nélkül való cselekedeteinkből, a mi ezer felé ágazó érzéseinkből és a legellentétesebb sugalmazások diszharmóniájából születtek meg? Csak ilyen nyomorúságos, üres, csüggesztő bábfigurák kínálkoznak a mai vásárban!” Ilyen és ehhez hasonló vigasztalan dolgokat duruzsol folyton a fülembe Pinzone bácsi. Körülnézek, s nem tudok neki mit válaszolni. Ó, mert ki tudna nekem olyan hőst fabrikálni, hogy betömjem vele a száját? Aki nem olyan, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene! Füsi József fordítása
