Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Művészek akadémiája Kecskeméten Egy nyelvtudós .emlékezete Száz éve született Gömböcz Zoltán • Goór Imre grafikája a Kecskeméti Katona József Színházról. Ebben az épületben a szinészklub helyisége adott otthont a művészakadémiai sorozatnak. Közkeletű az a felfogás, amely szerint a művészemberek nehezen szervezhetők közösséggé. Sok közöttük a sajátos egyéniség, olyanok, akik nem rejtik véka alá a véleményüket, mások viszont érzékenyek, sértődéke- nyebbek, így aztán — vallják számosán —, nem lehet belőlük jó „társaságot” szervezni. E hiedelmekkel ellentétben azonban másként áll a helyzet. A művészek általában olyan emberek, akik alapvető kíváncsisággal fordulnak a világ dolgai felé, igénylik a közösséget. Munkájuk, hivatásuk lényegéből fakad ez, hiszen valamennyien az élet mindennapi jelenségeit, azok sajátos hatását dolgozzák fel, „tükrözik” választott műfajuk, tehetségük törvényszerűségei szerint. A feldolgozás, azaz az alkotás ugyanakkor bonyolult folyamat. Ehhez szükség van a gondolatok cseréjére, adott és kapott információkra, egyszóval olyan szellemi és baráti táptalajra, amelyből bizonyságot nyernek önmaguk és munkásságuk megítéléséhez. Jól igazolják ezt a franciák hírnevessé lett írói szalonjai, a múlt század művészi csoportosulásai, vagy azok a baráti körök, amelyek napjainkban is összefűzik az alkotók bizonyos csoportjait; legyenek tagjaik festők, költők vagy zeneszerzők. Kecskeméten az utóbbi évtizedben megerősödött, rangosabbá és sokszínűbbé vált a művészek tevékenysége. A város gyors fejlődésével együtt egyre több alkotó telepedett meg a megyeszékhelyen, s ezzel együttjárt az a jogos igény is, hogy szerveződjön a városban egy olyan klub, állandó fórum, ahol kicserélhetik a gondolataikat, tájékozódhatnak a világ eseményei felől. Fontos az is, hogy megtalálhassák munkásságuk azonos vonásait a különböző művészeti ágakban, műfajokban tevékenykedők is. A találkozások iránti igények egy részét elégítette ki a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a TIT megyei szervezete által közösen létrehozott kecskeméti művészek akadémiája, amely, ha rendszeres üsszejöveteli lehetőséget — klubot — nem is, de gondolkodásra, véleménycserére késztető szellemi fórumot mindenképp tudott teremteni. A szervezők a megyeszékhelyen és környékén élő képző- és színművészek, írók, költők eszmei és politikai képzésének, tájékoztatásának céljával hívták életre az akadémiát. A rendezvények előadásai a vártnál is nagyobb közönségsikert arattak — a résztvevők létszámát és közös gondolkodásuk aktivitását illetően. A rendezvények iránt megnyilvánult érdeklődés jól bizonyította azt, hogy a művészek igénylik a tájékoztatást, a közösségi eszmecsere lehetőségeit. A nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdései, a helsinki megállapodás utáni Európa, a művészetpolitika aktuális kérdései, majd a legutoljára a megye társadalmának gazdasági és kulturális helyzetét taglaló előadást követő termékeny vita résztvevőinek hozzászólásaiból kiderült, hogy a Fórrás köré csoportosult írókat, a képző- és iparművészeket, az építészeket, vagy a színház társulatának tagjait sok azonos probléma izgatja. Ezek egy része sajátosan megyei eredetű, más részük viszont, általánosabb lévén, a Kecskeméten élő alkotókat az ország művészeti életének vérkeringésébe kapcsolja. n □ □ Az évadot záró, szűkebb hazánk társadalmi helyzetét részletező, a tennivalókat elemző előadás volt a legalkalmasabb a termékeny, konkrét és minden résztvevőt egyaránt érdeklő eszmecsere kibontakozására. A társadalom mecénásfeladata, a közönség és az alkotók kapcsolata, a valóságfeltárás módszerei és lehetőségei, a megyei művészetkritika helyzete, Kodály szülőyárosának zenei élete, hagyomány és korszerűség, a megyeszékhely építészete, s még folytathatnánk tovább a legutóbb felvetődött kérdések felsorolását. A rendezvény jó alkalmat teremtett, hogy az elkülönült művészeti ágak és műfajok képviselői megismerhessék egymás gondjait, elképzeléseit, és hogy a megye művészeti életét irányító szakemberek, illetve a művészek között „kétoldalú” és őszinte párbeszéd alakuljon ki. A kecskeméti művészek akadémiája nem előzmények nélküli kísérlet, a város alkotóinak ismételt összefogására. A fórum létrejött, a kezdeményezést folytatni kell. Sőt érdemes azon gondolkodni: a rendszeres találkozásokra alkalmat adó klub megteremtésével közösséggé lehetne formálni mindazokat, akik a művészet nyelvén fogalmazzák meg társadalmunk és a megye fejlődését. Ehhez többféle helyiség is kínálkozik. Az akadémia előadásainak másik fontos eredménye az, hogy az élénk viták, a termékeny eszmecserék bebizonyították a kezdeményezés életképességét, sőt szükségességét. A városban élő alkotók fórumává lett összejövetelek hasznát nem vitatta a résztvevők egyike sem, sokan kérték a folytatást. Tették ezt annak tudatában, hogy a közös gondolkodás megtermékenyít minden közösségi érdeklődésű művészt. Pavlovits Miklós Költők szavaiban, tanár és tudós tanítványok rajongó, parázsló emlékezéseiben él a száz éve született, négy évtizede halott Gom- bocz Zoltán emlékezete. Sőtér István regényben örökítette meg, Bóka László, Kovalovszky Miklós, Németh Gyula tanulmányban; Kosztolányi Dezső remekmívű in- terjúarcképet rajzolt a tudósról és az emberről. „Rendzett fő tág szem'határral és hatalmas látókörrel”, aki Puskint olvas oroszul, és minden Wagner-operát el tudna énekelni... Mi adhatja egy nyelvtudós munkásságának és életének ezt a messze ható sugárzását? A volt tanítványok a pedagógusra emlékeznek, a megbízható ítébetű és gondos, jól szerkesztő „előiadómű- vész” egyetemi tanárra. A későbbi bölcsész-generációknak elsősorban a hatalmas (bár befejezetlen) vállalkozás, a Gombocz— Melich Magyar Etymológiai szótár idézte föl a nevét leggyakrabban. A nyelvtudomány pedig hathét évtized múltán-sem kerülheti ki alapvető tanulmányait egy sereg ágazatban a nyelvvizsgálatnak. Pedig milyen keveset élt: egy tudományos életmű megalkotásához szorítóan szűk ötvennyolc esztendőt. S ez alatt is hogy megosztotta magát! A tudomány- történet a bolgár—török jöveLADÁNY1 MIHÁLY: Státus vényszavakról szóló munkáját tartja a főművének, és a magyar őstörténetet kutató írásait. De nem kerülhetik ki őt a fonetika tudósai, a szlavisták és a roma- nisták, az általános nyelvészet és a magyar nyelvészet, a jelentéstan kutatói. Megosztotta magát azzal is, hogy 1927-től elvállalta a kor fontos szellemi műhelyének, az Eöt- vös-kollégiumnak az igazgatását. Tanítványi emlékezések bizonyítják, milyen pedagógiai, tudósi — és emberi rátermettséggel. Kollégium és egyetem, akadémiai előadások, cikkek, tanulmányok — s közben fáradhatatlanul céduláz, építi a nagy művet, az Etymológiai szótárt... Az akkor még ifjú költő, Képes Géza ódában siratta el a „latin értelem sasát”. Abban az időben, amikor „Rekedten hördül a zűrzavar mindenfelé”. Most, születésének centenáriumán a befejezetlenül is hatalmas életműre emlékezünk, amely nem romlandó értéke, eleven hagyománya ma is a magyar nyelvtudománynak és pedagógiának. Farkas László Oh — mondottam, a Szerelem Angyalának — a hangod lantzene, és nem bütykös a lábad! Az Angyal szolidan szék alá húzta lábát, s enyhén-kancsal tekintete reám szállt. Oh a tekinteted! — szavaltam hát tovább — s dezodor-illatod! S parókád ondolált! S az Angyal úgy megszokta az őszinte szerelmet: vénen, sántán, vakon magától el nem enged. • Diószegi Balázs rajza. FARKAS ILONA: Hazafelé Mogorva ráncok vas-hideg rácsa mögött fogoly a mosolyunk. Gyenge lánggal pislákol minden mozdulatunk. Falvak, városok követnek, Nagytétényben igényeink a vonat ablakán kiszöknek, elbújnak gyárkémények füst-bokrai mögött. Este csörgőre húzzuk magunkat — hajnali ébredésre. BEL ANY I GYÖRGY: Virágok virrasztása köveznek virágok arcszínű virágok szívemet befonják köveket virágzók hajnallá hasítani köd-ülte éjszakát indulok fölverni embernyi szép-hazát virágzó szavamat kövekké formálom vigyázza utamat virrasztó halálom A cipészné csak akkor nem terpeszkedett kint az üzletajtóban, ha aludt. Egyébként lófejével mindennap szembekerültek a járókelők. Télen igaz, csak az ajtó mögött, az üvegen keresztül leste az eseményeket, de nyáron kitette a széket és azon trónolt egész nap. Most nyár volt, tehát kint ült, így természetes, hogy neki tűnt fel először a csokornyakkendős férfi. — Nézd csak — szólt hátra a férjének — miért visel ez az ember hétköznap is csokornyakkendőt? — Kérdezd meg tőle. — morogta a cipész, elmerülten nézegetve egy frissen talpalt szandált. A cipészné összehúzott szemmel bámulta a csokornyakkendős férfit, amíg az befordult a sarkon és eltűnt a szeme elől. Abban az utcában mindenki ismert mindenkit. Falusias utca volt a főváros közepén, nem messze a Városligettől, közel egy térhez, ahol egy templom állt. Oda jártak misére az emberek, a Városligetbe sétálni, a kisvendéglőbe berúgni és meccset nézni a televízión A csokornyakkendős férfi alig egy hete lakott az utcában, egy bérház harmadik emeletén, mikor a cipésznének feltűnt a csokornyakkendője. Másnap megismételte szó szerint, amikor közeledni látta a férfit. — Nézd csak, miért visel ez az ember hétköznap is csokor- nyakkendőt? — Aztán még hozzátette. — Pettyes csokornyakkendőt visel! — Ne törődj már vele — dünnyögte a férje, de közben ő is kilesett az ajtón. A férfi akkor lépett be a szemben levő telefonfülkébe. A csokornyakkendője valóban pettyes volt. — Telefonál. — mondta a cipészné. — Mit telefonál ez any- nyit? Más ilyenkor dolgozik, ő meg telefonál! A cipész megcsóválta a fejét és azt morogta, hogy bizony, sok még a gazember. Délután a cipészné átment a maszek trafikosnéhoz és megkérdezte, mit tud a csokornyakkendősről. — Fecskét szív' — jellemezte a trafikosné — egrit! — Mindig megnyomkodja, mielőtt elteszi. — Nem tetszik nekem ez az ember -£■ mozgatta lófejét a cipészné —, ez kérem hétköznap is csokornyakkendőt visel és órákat telefonál a fülkében. Én kérem nem is tudom, mikor telefonáltam utoljára, van nekem egyéb dolgom is! Ez meg minden áldott nap és amikor elmegy előttem, érzem, hogy legszívesebben belémrúgna! ( — Talán csak nem? — hüle- clezett a trafikosné. — Hiszen nem is ismeri magát! — Éppen azért! Mert mindig keresztül nézek rajta! Nekem az ilyen, egy senki! Ez lehet kérem rendőrségi besúgó, még kém is! Angol szövetből van a ruhája és hétköznap is csokornyakkendőt visel! — Azt mondják, mővész — csillant a trafikosné szeme —, valami szobrász vagy ilyesmi! — Szobrász?! — vijjogott a cipészné. — Na, maga se látott akkor még szobrászt! , Piszkos, elhanyagolt az mind, a legtöbbnek meg szakálla van! Ez a szőr- telenképű lenne magának szobrász ... ?! És a cipészné mindennap újabb híreket gyűjtött. Nem volt nehéz, mert a csokornyakkendős férfi lassan az utca, a környező utcák és a tér középpontjába került. Mint egy oda nem illő épület. Senki sem tudott róla semmit, de mindenkinek volt valami biztos értesülése róla. — Lányokat cipel a lakására — tárhatták a KÖZÉRT-ben —, tizennégy éven aluliakat. — Négytalálatosa volt a lottón — híresztelte a szódásné. — Ráckevén csináltat villát. — Van ennek kocsija is, csak nem használja — mondta jólér- tesülten a kisvendéglő üzletvezetője és a törzsvendégek rábólintottak. — Költő — keringett róla' a fodrásznál — indexen vannak a versei! — Színész — mondta valaki a hentesnél —, csak nincs szerződésben ! A csokc nyakkendős férfi sem- mit_ semtudott a körülötte gyűrűző vitákról. Igaz, nem is figyelt oda túlságosan, bár egyszer feltűnt neki, hogy amikor a cipészné előtt elment, az valamit acsargott a háta mögött. Moslék, vagy valami ilyesmit mondhatott, de a csokornyakkendős férfi meg volt győződve, hogy a titulus nem őt illeti. Miért mondana rá ilyet a cipészné? Hiszen csak látásból ismerte. Mint ahogy látásból ismert mindenkit a környéken és a házban is, ahol lakott. Jött, ment, járt, kelt továbbra is, tehát pontosan úgy, mint a többiek, akik már régebben laktak az utcában, ősszel szakállt növesztett és a haját is nagyobbra hagyta nőni. — Na, ugye mondtam — ujjongott a trafikosné —, művész ez, már szakállt is növesztett. A cipészné letorkolta. — Bűnöző — mondta —, ez nappal lóg, éjjel betör, amíg el nem kapják! Higyjen az én emberismeretemnek ! És megtárgyalta az egyik ház- mesternével, aztán a másik ház- mesternével és megtárgyalta a harmadik házmesternével az utcában, hogy ezt az embert fel kéne jelenteni, mert ennek nem lesz jó vége. — Miért? — vette pártfogásába az egyik. — Tud róla valamit? — Mindent! — hördült fel a cipészné. — Nyár óta figyelem, volt módom meggyőződni a disznóságairól. Ne akarja, hogy részletezzem! Kedveském, nekem elhiheti, az ilyenek teszik tönkre a szocializmust. Nem lepődnék meg — suttogta —, ha egyszer az is kiderülne róla, hogy háborús bűnös! Mert hogy sváb, az biztos! Hallottam, hogy németül telefonált! És egyik este, október végén lehetett, kicsaptak az indulatok. A csokornyakkendős férfi gyanútlanul fordult be az utcába, gyanútlanul ment el a cipészné előtt, amikor egy üres konzervdoboz vágódott a hátának. A cipészné kamasz unokája dobta. A csokornyakkendős férfi tanácstalanul fordult meg, mint aki nem tudja, mi történt. — Te dobtál? — nézett a kamaszra. — Én., — Miért? — A kamasz vigyorogva vállat vont. — Nem szeretem a csokornyakkendőjét! Olyan, mint egy selyemhernyó. A cipészné nem szólt. Állt az ajtóban és figyelt. Kijött a cipész is/ Aztán előkerült az egyik házmesterné, a másik, a harmadik. A kisvendéglő üzletvezetője. Több törzsvendég. A szódás, az órás, a kárpitos, a fodrász. Némán állták körül a csokornyakkendőst. — Mit akarnak tőlem — kérdezte egyikről a másikra tekintve. Senki sem válaszolt. Ekkor a csokornyakkendős lassan megkerülte a csoportot és elindult, majd kis tétovázás után belépett a telefonfülkébe. Maga sem tudta, hogy miért nem haza ment, hiszen az lett volna észszerűbb, de egyszerűen nem akart hinni az eseményeknek. Leemelte a kagylót, bedobta az érmét, közben hátrapillantott. A lófejű cipészné ott állt a fülke előtt, körülötte az emberek. — Mit akarnak tőlem?! — tépte fel az ajtót a csokornyakkendős, és ekkor kapta az első pofont, aztán gyorsan egy másodikat is. Aztán a cipészné felvisított, lófeje eltorzult a gyűlölettől, letépte a csokornyakkendőt és beletaposta a sárba. — Mit követett el? — kérdezte valaki, nem a környékről való. — Lopott — felelt neki egy asszony, mire a másik lehurrogta. — Erőszakoskodott a cipészné unokájával! Buzi! — Fúj! — mondták többen is. Egy drabális törzsvendég kirontott a kisvendéglőből. — Ki bántja a haveromat?! — üvöltött fel és csak úgy találomra beleöklözött a tumultust» — A legjobb haveromat 1 És akkor a férfi, akinek nem is olyan régen még csokornyakkendője volt, belehasalt a sárba és a vére a telefonfülke oldalára freccsent. És jött az URH és jött a mentő, és aztán felvették a csokornyakkendős férfi adatait, aki nem volt művész, nem volt kém, nem volt bűnöző, aki nem volt stb .,. stb ... stb... aki egyszerűen : Dobozi Károly, negyvenöt éves biztosítási ügynök. Elvált. Két gyermek apja. Büntetlen előéletű. Másnap a telefonfülke előtt, valaki egy összetaposott, sáros, pettyes csokornyakkendőt talált. Kis ideig forgatta, nézegette, aztán eldobta. Abban az utcában nem viselt senki ilyet • Bozsó János vázlatfüzetéből. %
