Petőfi Népe, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-05 / 104. szám

1977. Májas 5. • PETŐFI NÉPE • S Két kiállítás a Megyei Művelődési Központban Kondor Béla minőségének jelzése A kecskeméti grafikai bemutatóról Kondor Béla életműve szerte­ágazó volta és rendkívüli gazdag­sága miatt is csak nehezen átte­kinthető s az érdeklődőtől szo­katlan sokoldalúságot kíván. Ha csak a páratlan grafikai anyagra, festményeire és verseire gondo­lunk, már akkor is. Képzőművé­szeti hagyatékát az állam meg­vásárolta és ez a lényegében tíz esztendő folyamán született élet­mű teljességében feltárhatná a művész európai rangját a magyar művészettörténelemben elfoglalj különleges helyét; viszont a ki­állítási nehézségek — s talán az igyekezet mérsékelt volta miatt is — pincében várja, hogy Szé­kesfehérvár, vagy a Nemzeti Ga­léria, esetleg Pécs lehetővé tegye Kondor szellemének teljesebb megmutatását, s méltó külföldi elismertetésének hazai startját. Barátok, tanítványok és értők addig is beszélnek erről az élet­műről, s a páratlan művészről. Poszthumusz kecskeméti grafikai kiállításának, (mely csak kis tö­redéke munkásságának, s a bé­késcsabai múzeum tulajdona), megrendezése is ilyen okokra ve­zethető vissza. A művelődési köz­pont kamaraterme akalmas hely­nek bizonyult a V. Kiss Margit művészettörténész által kiválóan komponált, s az áttekintést és ér­telmezést elősegitő bemutatóra. A néhány korábbi, tanulmány­szerű rézkarc szemléletesen be­mutatja a szellemi és technikai eszközök birtokba vételének ide­jét; a Blake-illusztrációk a rokon világú alkotó hirtelen erőteljes megmutatkozását, a Madách-il- lusztrációk az emberiség történel­mi „nagy jeleneteinek” sajátos parafrázisát, melyben groteszk felhangokkal megjelennek az an­gyali, s ördögi eszméket szolgáló fiktív gépezetek, tákolmányok és helyzetek, hogy „végigolvasván” a metszeteket valamely „időbeni” képi történésnek legyünk tanúi- részesei. Megmutatkoznak a cérna-han- gyafigurák igyekvő ostromai a jól szervezett védőbástyák ellen, melyekben tort ülnek az emberi gyarlóságok; a természetes égihá- borúba komponált földi hatal­• Egy emlékezetes ábránd II. (rézkarc) • Dózsa ceglédi beszéde (rézkarc) mák; szörnyen esendő és kelendő női bájak láttatnak el angyal- szárnyakkal az ANGYALSÁG csúfolatára. S mindezek olyan szerkezeti egységben, hogy a kompozíció­kat hordozó konstruktivitás a ki­fejezés érdekében tűnik csák hangsúlyozottnak; s oly oldott- ságban, mely Rembrandt belülről világító fényeivel tart közeli ro­konságot játékosan, izgalmas fe­lületeket képezve metszeten, li­tográfián. A metszetek képzelt kompozí- ciós tere mellett a képzelet al­kotta látomások perspektivikus mélysége; de a szereplők valósze­rűsége, a látomások „naturális” figurái és „csinálmányái” oly ele­ven élménnyel ajándékozzák meg a gondos szemlélődét, hogy a leg­nagyobb „képtelenségek” is hite­lesék. A filozofikus témák Kondor tű­je alatt engedelmesen mondanak mélylélektani igazakat és képte­len groteszket, aminek a gyöke­re abban van, hogy a művész el tudja hitetni velünk a legszen­tebb dolgok időszerű változásá­nak indokait, a különböző néző­pontok jelenléte, s a pontos és félré nem érthető vonal érzékeny élete által. Bár kevés a kiállításon a szí­nes rézkarc, illetve litográfia, mégis alkalmas arra, hogy Kon­dor Béla konstruktív színlátásá­ról és kései műveinek oldott szín­világáról értesítsen, bennünket) Az egész poszthumusz kiállítás egy nagy művész közeli és álta­lános elismerését ígéri. Goór Imre PUSKA ÉS TELEOBJEKTÍV Waliczky László színes pillanatai Kecskemét egyik nagyvá­rosi igényű épületében, a Megyei Műve­lődési Köz­pontban tanyát vert az igazi, hamisítatlan természet. művészklub helyiségébe be­költöztek a Kunbaján élő Waliczky Lász­ló, VIT-díjas fotóművész rit­ka pillanato­kat megörökítő, színes felvételei. Igen érdekes az alkotó egyéni­sége, életpályája is. A soproni erdőmérnöki egyetem hallgatója­ként tanulta meg a fotózás mes­terségbeli ismereteit, az ötvenes évek elejétől. Majd a pályázati sikerek, kiállítási szereplések so­kasága következett* idehaza és külföldön egyaránt. Moszkkvában VIT-díjat kapott 1957-ben, egy esztendő múlva Karachiban a vi­lágkiállítási nagydíj kitüntetett­je, 1961-ben a párizsi fotóbiená- lé nagydíját hozta haza. Biztos szeme és keze a magyar sportlö­vő válogatottba is bejuttatta. Másfél évtizede a bajai járás egyik kis községében, Kunbaján él, az állami gazdaság vadászati és erdészeti ágazatának a vezető­je. Ügy látszik, hogy a vadász­puska mellé a teleobjektívet is felcsatolja, s igazán eredménye­sen használja, mint a mostani ki­állítás mutatja. Immár öt eszten­deje kitartó figyelemmel örökíti meg a környező természet jelen­ségeit, a növényzetet és a vadma­darak búvárkodásra csábító vilá­gát. A legjobb, visszafogottabb szín­hatású, jól megkomponált képe­ken — láttató erővel sikerül fel­mutatni, hogy mennyi szépséget, különlegességet tartogat a kéz- nyújtásnyira levő közvetlen kör­nyezetünk. A témaválasztások helyszíne a kelebiai tóvilág, a balotaszállási szikes és a Kunba­ja melletti tavak környéke volt. Waliczky László megkereste és tovább kutatja az emberi élet megfelelőit az öntörvényű termé­szetben. Ami a társas életben szép, az méginkább azzá válik, ha valaki hitelesen megmutatja, hogy a böjti récék is tudnak ba­rátkozni, a búbos vöcsök békés vízisétára indul, a pajzsos cankó balett-táncot jár a tó tükrén, a gulipánt fölfelé törő repülésre készteti a távolság vágya. S ami rossz, rút, azt felidézheti egy söp­rűnyeles boszorkányként röpülő szürke gém, vagy a madarak gya­nakvó csapata. Mindezek az utalások fölerősí­tik a kiállításnak azt az üzene­tét, amely a természet világának megidézésével a városlakóknak szól. A színes fotók ugyanakkor nemcsak emberi vonatkozásokat sugallnak, hanem a mozgás, a vi­har, illetve az elcsendesedés, megnyugvás elemeivel is gazda­gítják az összbenyomást. Mégis, pontosan a kiállítás eré­nyei figyelmeztetnek néhány technikai fogyatékosságra. Vagy­is az a furcsa helyzet állt elő, hogy érdemesebb lett volna érzé­kenyebb rostával válogatni a ké­pekből, ugyanakkor a jelenlegi­nél több felvételt is szívesen lát­nánk Waliczky Lászlótól. Ezt az igényt a megszerkesztett, szép színhatású fotók ébresztették fel a látogatók sokaságában. I. FILMJEGYZET A királylány zsámolya Dobozi Imre novelláiban gyak­ran tér vissza ugyanarra a törté­nelmi kérdésfeltevésre, amely ve­le együtt egy egész nemzedéket érdekel és foglalkoztat: hogyan bírta, hogyan tudta elviselni az ember kiélezett helyzetekben a történelem nyomását, kényszerét, hogyan látta meg a parancstel­jesítés értelmet tompító pillana­taiban, hogy akkor tulajdonkép­pen mit kellene tennie. A ki­rálylány zsámolya című magyar filmben akárcsak a Keleti Már­ton által rendezett másik Dobozi- darabban, a Tizedes és a többiek­ben egyforma választ ad Dobozi Imre. A mérlegre állított embe­rek egy része képes már koráb­ban, mintsem a történelmi pilla­nat elérkezett volna, felszabadul­ni a kényszer aról, s mintegy elő­jeleiben felismerni, megválaszol­ni a történelem által feltett kér­dést. Fejér Tamás filmje egy eléggé szűk kis közösség reagálásaira figyel. Diákkatonák, a fasiszták által golyófogónak odaállított, el­kábított gyerekemberek cseleksze­nek a filmben, s az író, a ren­dező- szembeállítja velük Bodra őrvezetőt, a kevés beszédű, erős jellemű, csaknem hasonló korú fiatalembert, aki hajlandó elva- kulatlanul belenézni a jövőbe és az igazi emberség gesztusaival várni a lehetőséget, amikor azt teheti valóban, amit a lelkiisme­rete diktál. A filmnek mégsincs igazi, el­söprően szuggesztív hatása, mert a választás elé állított Bodra sza­kaszvezető és társa mégsem elég­gé szembetűnően válik el a vál­tozatos cselekmények, meghök­kentő háborús események hátte­rétől, nem emelkedik ki abból tel­jes világossággal. És ezen még az sem segít, hogy a szakaszveze­tőt játszó Balázsovits Lajos sú­lyosan, szinte korát meghazudtoló keménységgel és határozottsággal mondja és képviseli a saját iga­zát. A bonyolult történet szöve­vényei között nem mindig irá­nyul feléje az érdeklődés reflek­tora, s a néző sem tud teljesen azonosulni az egyébként érdekes, fordulatos cselekmény sodrában hősével. A hangzatos, érdekes cím egyébként a helyszín egyik sajátosan érdekes természeti ala­kulatára utal, a királylány zsá­molya egy érdekes sziklafal, amelyhez többször is visszatér a kis katonacsoport, pdamenekül a németek elől és ott találkoznak, amikor a környéken levő egyik szénégető (—Molnár Tibor nagy­szerű alakítása) elárulja őket. A filmet igen szépen, érdeke­sen fényképezete Hildebrandt István, a kiváló operatőr. Finom színtónusokkal dolgozik, a szürke olyan árnyalatait fedezteti fel a nézővel, amelyekre eddig nem­igen figyelhetett fel. Hildebrandt e°vébként avatott ismerője a szí­nes fényképezésnek, olyan alko­tások fűződnek a nevéhez, mint az Egy magyar nábob, a Kár- páthy Zoltán, és a Székely Ist­ván rendezte újabb megfilmesí- tésű Lila ákác. A szereplők jól, karakteriszti­kusan játszanak, köztük nem is egy fiatal színész mutatja be egy- egy rövid epizódalakításban fel- 1 sszültségét, érett játékkészségét. Cs. L. A Megyei Művelődési Központ műsora május 8—14-ig KIÁLLÍTÁSOK Orosz János festőművész ki- állítása. .... ■ Prohászka József né, Vujovich Irma festőművész kiállítása. HETI MŰSOR 8- án, vasárnap 10 órakor: MESEFILMEK VETÍTÉSE GYERMEKEKNEK. 15 órakor: FELNŐTT FILM­KLUB II. Bérletes. 19.30 órakor: Ä BOLGÁR ÁL­LAMI NÉPI EGYÜTTES mű­sora. Belépődíjas, gyermek- megőrzés. 9- én, hétfőn 17 órakor: JOGI TANÁCSADÁS. 19 órakor: KECSKEMÉTI ZE­NEI HETEK. A kecskeméti szimfonikus zenekar hangver­senye. 10- én, kedden 9.30 órakor: KÉSZÍTS VELÜNK JÁTÉ­KOT! 18 órakor: A TERMÉSZET- BARÁT SZAKOSZTÁLY PROGRAMJA. Magyarország tájainak népművészete. 11- én, szerdán 15 órakor: PÁ­LYAVÁLASZTÁSI BESZÉL­GETÉSEK AZ ÁLT. ISKO­LÁK FELSŐ TAGOZATOSAI RÉSZÉRE. 18 órakor: COLLEGIUM AR­TIUM FILMMŰVÉSZETI SZABADEGYETEM 7. vetítés. Bogdanovich: Az utolsó mozi­előadás. 12- én, csütörtökön 10 órakor: HANGVERSENY ÓVODÁSOK ; RÉSZÉRE. 19 órakor: TÁNCHÁZ. 13- án, pénteken 17 és 20 óra­kor: A BUDAPEST TÁNC­EGYÜTTES MŰSORA. Belé­pődíjas, gyermekmegőrzés. 14- én, szombaton 18 órakor: CSAK NŐKNEK! A Centrum Áruház fürdőruha-, nyáriru­ha,- fehérnemű-bemutatója. Belépődíjas. 652 (20.) Egyedül akart lenni a fő­hadnagynak a bénító emlékével, aki ötödmagával őérte pusztult el néhány hónappal a háború vé­ge előtt és szinte néhány órával a szovjet tankok megérkezése előtt. Mintha tudat alatt sej­tette volna Olga, hogy éppen ez a begubózás az egyetlen gyógy­szer a depressziója ellen, s köz­ben — de ezt nem is sejthette — észre se vett olyan éveket, ame­lyek sok más emberben okoztak depressziót. — Aztán jött ötvenhatban az összeomlás, de a pénz még min­dig várt. Lassan kialakult a kon­szolidáció, de a pénz még mindig óvatos volt. Csak ötvenkilencben, hatvanban kaptuk fel a fejünket: a sok dolgunktól észre se vettük, hogy a pénz közben előbújt, mo­bilizálta magát, és mobilizált sok minden mást." Ahogy az emberek fokról fokra elkezdtek jobban él­ni, már lehetett úgy kalkulálni, hogy az se tűnik majd fel, aki a jobban élőknél is nagyobb lábon él, a pénz megmozdult, és ha egy­szer megmozdul, rögtön előnyöket szül, utána pedig, hogy még több előnyhöz juttassa a tulajdonosát, benyomul minden résbe korrum­pál, szolgákat hálóz maga köré, akik ha nem is többel bábáskod­nak mellette, legalább annyival, hogy fedezik a piszkos ügyeket. Az állam nem versenyezhet az ő veszteségeikkel és csoda-e, ha so­kak fejében megmozdul a felis­merés, hogy az önemésztő mun­kát, az önzetlen kötelességteljesí­tést nemcsak a tőzsdéken nem jegyzik, de a pesti vásárcsarno­kokban se, az autószalonban még kevésbé. Aztán akinek kevés a tartása, hogy a principiis obsta szabálya szerint a környezete lát­tán ne higgye el, hogy csak az számít, akinek pénze van... az már el is veszett; ha olyan helyen dolgozik, ahol kézenfekvő a kor­rumpálódás. — Általánosíthatsz — rázta meg a fejét Olga. ♦ Tatár elhúzta a száját: — Gondolod a te szép skandi­náv fejeddel a Bösendorfer zon­gorád mellől. Nem csinálta") statisztikát, de éppen az utóbbi években kezdtek egymás után le­bukni olyan emberek, akiknek a feddhetetlenségéért logikusan mertem volna garanciát vállalni. Valutáznak, autók becsempészé­sét fedezik, sápot kapnak a ma­nipulált közpénzekből, állam­költségen tartanak reprezentatív szeretőt, takaros pénzért vállal­nak kijárást, és ha nem is mind, de minden második úgy indult valamikor, mint Dorogi vagy én. Egyiket se a nyomor, még csak nem is a szükség viszi rá a kor­rumpálódásra. Egyszerűen nincs tartásuk, hogy agyoncsapják ma­gukban a kisebbségi érzést, köp­jenek rá, hogy csak az számít, akinek pénze van. — Levette a szemüvegét. — Közben megfáj­dult a fejem. Ez is szabályszerű. — Hiába ismételgetem, hogy nézesd meg magad Deákkal vagy más orvossal. — Olga felkelt a fotelból, nem bújt bele a cipő­jébe, harisnyás lábával neszte­lenül lépett oda Tatár mögé, át­nyúlt a válla fölött, és hosszú uj­jait a homlokára szorította. — Mindjárt éjfél, itt a fejfájásod. — Az íróasztalon szétrakott köny­vekre, papírokra pillantott: — Esküdni merek, hogy hajnalban is ötkor keltél, ha nem koráb­ban. Tatár a homlokán rászorította két tenyerét Olga ujjaira: — Mit csináljak? Csak reggelig tudok nyugodtan dolgozni... * Már csak egy-két ablakban volt fény. Percek óta tétován ácsorogtak a stráfkocsi előtt, mintha egyiküknek se. akaródzott volna, hogy eltegye magát hol­napra. Aztán Maszat szólalt meg: — Hát akkor ... szia. — Aludj jól — mozdult meg Béla is. — És álmodjak szépeket — nevetett halkan a lány. — Na jó, zuhanjunk bele a szenderbe. — Hallgatott pár pillanatig, aztán még megkérdezte: — Holnap délután ... ? — Szelepet állítok két Opelon a Starknál. — Már megint az a maszek... — húzta el a száját Maszat. — És mikorra érsz haza? — Miért? Nincs programod? — Ha akarom, van. Ma is lett volna. Sárosi mindig hív, hogy elvisz kocsikázni. A segédműve­zetőnk, Skodája van. — Jól fizetik a ruhagyárban a segédművezetőket. — Hát nem rosszul, de attól még nem lenne neki. Agglegény, harmincöt éves, nem tárt el sen­kit, összerakhatta. — Hát eriggy vele kocsikázni. Szevasz. — Szia. Ha úgy döntöttem, hogy elmegyek vele, csak este leszek itthon. Maszat könnyű árnyéka átsu­hant az udvaron, és eltűnt a konyhájuk ajtajában. Béla lefújta a parázsról a ha­mut, és szívott még egyet a ci­garettáján, mielőtt _eldobta. Vé­gigballagott az udvaron, kikerül­te Srikék tarka macskáját, amely foszforeszkáló szemmel hunyor­gott fel rá, és vigyázva benyi­tott a konyhaajtón. Kis ideig pislogott a villanytól, s mielőtt asztalhoz ült volna, megnézte a friss cementet a zu­hanyozó fenekén. Szépen csinál­ta apus, síma, mintha a legjobb kőműves keze alól került volna ki. Két nap alatt tökéletesen ki­szárad, vagy talán hamarabb is ebben a melegben. Holnap este — vagyis ma este, hiszen már elmúlt éjfél — még nem taná­csos zuhanyozni rajta, de holnap már rá lehet állni... Kivette a gáztűzhely sütőjéből a vacsorás lábasát, és odaüli az asztalhoz, ahová mama lefekvés előtt odakészítette a tányérját, villáját, kését meg a nylonzacs­kóban a kenyeret. Kivette a lá­basból a két szelet sültet, és rá- öntötte a tejfölös mártásban úszó nokedlit. Az illattól összefutott szájában a nyál. Mama mindenen spórol, de a koszton soha. Apus munkájához is kell a kalória, az övéhez is, mert kondíció nélkül robot a meló. Meg aztán apusra ezzel lehet a legjobban vigyázni, az erős koszttal, kerül amibe ke­rül. Az ostrom alatt kapta be a legyet, akik emlékeznek, mond­ják, hogy ocsmány volt az az utolsó háborús tél, ki gondolta volna, hogy apusnak az óvóhe­lyen töltött hetek után nem kö­zönséges megfázástól van az ál­landó láza, hanem a beszűrő- déstől. Csak amikor már véreset köpött, akkor ijedtek rá a való­ságra. Ráadásul akkor született meg ő. A kórházban — ez is csodának számított akkoriban — rendbe hozták apust, elmeszesí- tették a kis lyukat a tüdején, de ráparancsoltak mamára, hogy hizlalja meg. Az infláció alatt mindenük ráment apus feltáplá­lására, a ruhák, a kis rádió, gz óralánc az órával együtt, az ágy­nemű meg még mi minden ... Pocsék leégés volt, de apus ösz- szeszedte magát, visszament a gyárba, és akkor már vége volt az inflációnak is, de évekbe telt, amíg mama a beosztásával da­rabról darabra pótolta a legfon­tosabbakat. Az utolsó két falat kenyérrel kitörölgette a lábasból is a pap­rikás mártás maradékát. Látta, hogy a vízcsap kagylójából sö­rösüveg kandikál ki, de inkább vizet kívánt, s utána még két- három jóízű slukkot a cigarettá­ból. Sokáig csurgatta a vizet, hogy hideg legyen. Bent a szo­bában fél egyet ütött az öreg falióra. Más napokon már este tízkor fáradt, ma meg úgy elsza­ladt Maszattal az idő, hogy észre se vette, meg el se álmosodon, Csak most érzi, hogy elmúlt éj­fél. Rá se fog gyújtani. A szobaajtó zsanérja halkan nyikkant. Hányszor akarta már megszírozni,.. Apus — szokása szerint — halkan horkol, mama pedig biztosan felébredt az ajtó nyikkanására. Apus horkantott egyet — ma­ma most ért hozzá a vállához, hogy forduljon az oldalára —. s már csendesen szuszog álmában. Hajnalban apus kel korábban, messzebb az út a gyárig, s már túl van a mosakodáson, amikor őt ébreszti a vekker. Magára húzta a pizsamáját, s amikor elterült a sezlonon, már igazán jólesett az izmainak, hogy végre elernyedhetnek. Csak négy, órát alhat, de most valahogy elő­re érzi, hogy mégis pihenten fog ébredni. Hangtalanul, de nagyot ásított, és belefúrta fejét a vánkos pu­hájába. Maszat is olyantájt indul kora reggel, mint ő, de mióta le­szerelt és újra dolgozik, csak két­szer mentek együtt a villamosig. (Folytatjuk.) ► Cg (elé (gulipán)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom