Petőfi Népe, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET ALKOTÓMŰHELYEK Bemutatjuk a Jelenkort A Pécsett szerkesztett Jelen­kor — irodalmi és művészeti fo­lyóirat. Egy az ország irodalmi lapjai közül, de természetszerű­leg vannak saját jellemzői. E jellemzők egyik része a múltból táplálkozik, a jó hagyományok ma is élő erejéből. A Jelenkor főszerkesztője, Sze­derkényi Ervin így foglalta ösz- sze a folyóirat előzményeit: — A Jelenkor 1958-ban indult, születése az írószövetség újjá­szerveződésével függ össze, de múltja régebbi időkre nyúlik visz- sza. Még 1941-ben indult meg Pécsett — több rövid életű ko­rábbi kísérlet után — a Sorsunk című folyóirat, s folyamatosan működött egészen 1948-ig. Szer­kesztője Várkonyi Nándor, a ne­ves irodalomtörténész és kultúr- histórikus volt. Az 50-es évek­ben a Dunántúl című folyóirat körül csoportosultak az itt élő, dolgozó szellemi erők. — A Jelenkort vidéken szer­kesztett országos folyóiratként tartják számon. Mit jelent ez? — A vidék összehasonlító foga­lom, csak a fővárossal való kap­csolatában, viszonyításában léte­zik. Közismertek a főváros és vi­dék között még ma is meglevő különbségek életkörülményekben, gazdasági és egyéb téren, de köz­ismert a szocialista társadalom­nak az a törekvése is, hogy az aránytalanságokat, feszültsége­ket csökkenteni kell. A vidéki szellemi lét beágyazódik abba a történelmi folyamatba, amely hosszú távon ezeknek az arány­talanságoknak a megszüntetésé­hez vezet. A különbségek meg­szüntetésére a szellemi életben egy irodalmi folyóirat kiváltképp alkalmas, nem helyhez kötött, mint egy színház vagy egy szo­bor, s mindenkor együtt képvi­selheti a helyi s az országos szel­lemi erőket. A Jelenkor ennek a hídszerepnek próbál eleget ten­ni: egyfelől integrálni kívánja a régió vonzáskörébe tartozó szel­lemi erőket, kiemelni mindazt, ami országosan fölmutatható érték, másfelől együtt kívánja szere­peltetni a régióban és a főváros­ban élő szerzőket. Ily módon fo­lyamatában szembesül, tétetik mérlegre helyi és országos ér­dek, érték. — A folyóiratnak tehát van ki­alakult szerző bázisa? Igen, Csorba Győző, Bár- dosi Németh János, Pákolitz Ist­ván, Pál József, Arató Károly, Bertók László, Galambosi László, Tüskés Tibor Pécsett, Makay Ida Véménden, Takáts Gyula Kapos­várott. De Bertha Bulcsút, Lázár Ervint, Thiery Árpádot — akik néhány éve Budapesten élnek —. szintén' ide számítjuk és Kolozs­vári Grandpierre Emilt, Tatay Sándort, Weöres Sándort is, akik régebben távoztak városunkból. A képzőművészek közül hadd em­lítsem Martyn Ferencet, Simon Bélát, ennek a helyi szellemi kör­nek jelentős képviselőit. Él itt több fiatal is, részben már bevál­tott, vagy ezután kibontakozó ígéret, mind az irodalomban mind más művészetekben. — A Jelenkor nemcsak folyó­irat, hanem szellemi alkotómű­hely is. Kapcsolata d társada­lommal nemcsak a lap oldalain nyilvánul meg. — Szorosan együttműködünk az írószövetség helyi csoportjával, közös kezdeményezéseink van­nak: író—olvasó találkozók, iro­dalmi estek. Közművelődési te­vékenységünket is összehangol­juk: kapcsolatot tartunk isko­lákkal, szocialista brigádokkal, különféle olvasói rétegekkel. — Végül kérjük, mondjon vala­mit a folyóirat hosszabb távú munkájáról és főbb terveiről. — Nyilván az egész ország is­meri Bertha Bulcsú író-interjúit, amelyekből eddig két kötet is napvilágot látott. Ezek eredetileg az itt élő és elszármazott írók­kal foglalkoztak volna, de azután országos körképpé szélesültek. Hasonló sorozatot készített Tüs­kés Tibor a képzőművészekről. A folyóirat irodalmi profilját igye­keztünk kitágítani, amikor he­lyet adtunk a Mohács-vitának, amelyhez az indítást az évfordu­ló adta, de amely kiszélesedett, s a vita folyamán általános tör­ténelmi és közművelődési kér­dések is felvetődtek. Az idén Ady Endre születésének 100. év­fordulóját ünnepli az ország. Mi a folyóiratban helyi színekkel já­rulunk a jubileumhoz: folyama­tosan közöljük Martyn Ferenc Ady-rajzsorozatát. <h) BÁRDOSl NÉMETH JÁNOS: Képzelt hazám Határtalan az én hazám, ahogy a felhők, madarak útján sorompó nem akad csak szállnak szabadon, lazán: egy-szál magamban füttyösen mennék, a táj, nép rokonom, s a kezemet is úgy adom, ahogy fa gyümölcsét ősszel, nem nézve mennyi gond, robot adta-aszalta eddig így, szívem se volna rossz, irigy, ha máshol több az emberség, emelje dolgát és kedvét, segítsen minket is a jobb. • Martyn Ferenc: Zengövárkony PAKOUTZ ISTVÁN: Csillagfogat Góncölszekér aranyrúdja most fordul rá a Tejútra; szekér elé fogva párba az Oroszlán a Bikával. Gyémántküllős négy bronzkerék csillag szikrát szór szerteszét; Göncölszekér billeg-ballag, réz-bakján a Kaszáscsillag. Ezüstös holdsugár-kéve fölvillázva a szekérre; göndör bárányfelhő-falka esőzéskor szálazhatja. A kelő Nap korán jön föl, kertek alatt áll a Göncöl; rubint saroglyábán, hátul, a Fiastyúk kotkodácsol. BERTÓK LÁSZLÓ: Válaszoló Mint béka, ha a kígyót megpillantja, mint ártatlan, az ítélet után, mint zabban meglepett idegen lovak, mint isten, aki lelkiismeretes. Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az, mint légy az égszínű ablaküvegen, mint a szolgaként nőtt demokrata, mint a tisztességes, ha hazudik. Mint betyárból lett pandúr a bitón, mint a víz színén fönnmaradt tojás, mint vizes bor, gazdája asztalán, mint a hóhér a fizetésnapon. Mint hangya a Himalája alatt, mint rozsdafolt a börtönlakaton, mint az elhajló temetővirág, mint a konok, múlandó anyaöl. # Martyn Ferenc: Pécs TÜSKÉS TIBOR: Betűk Nemi tudom, ismerík-ei Pé­csett azt a tenyérnyi kis teret a Káptalan utca végén? Lent a Ja­nus Pannonius utca, fent a Ró­zsakért magasan futó vaskerí­tése, meg a székesegyházi plébá­nia épülete határolja. Nincs neve a térnek. N^in is. tüdőm, jóggáX mondom-e annak? Közepén a két hajdani pécsi muzsikus em­lékoszlopa ; körülötte virágok, bokrok, fák, padok. Olykor meg­áll egy autó. Idegenek szállnak ki. Szemükhöz emelik a fényké­pezőgépet. Rövid kattanás. Aztán mennek tovább... Más mozgás nincs. Talán legcsöndesebb zuga a városnak. Néha keresztülbaktatok a té­ren, ügyet se vetve rá. Legutóbb aztán valami meg­állított. Tavasz van ... Feketerigók tar­tanak hangpróbát az ágak kö­zött. A padokon fiatalok süttetik az arcukat. Méz-sárga fény cso­rog a tetőkről. A fák árnyéka éles foltokat metsz ki a jádából. De nem ezt látom, nem ezt hallom. Ami a szememet fogva tartja, fehér krétával húzott vonalak. Egy rajz. A tér északi oldalán, az egyik ház falán. Az épületetet nemrég műem­lékesek kalapácsa kopogtatta végig. Széles sávokban hiányzik a vakolat. A téglák között fara­gott kőcsonkok látszanak. Az épület hajdani szépségét, barokk tagolását sejtetik. Egyszer még, gondolom, leveti vakolatruháját a ház, és akkor majd csodál­kozva állunk meg előtte. De a tekintet most nem ezt a • jövőt kutatja. Ä" ház olöáíán dérékmagásság- ban, a kopott vakolaton, fehér krétarajzok futnak végig. Ugye mindenki ismeri ezeket :a rajzokat? Szabadon hagyott házfelületek, északi tűzfalak dí­szei, málló falú lépcsőházak és modern bérházak dekorációi, ké­nyes háztulajdonosok és morc házfelügyelők örök bosszantói. Vakolatba vésett üzenetek, val­lomások, indulatok. Falra írt szerelmek, szívek, monogramok, Jelei annak, hogy a lakók vég­érvényesen birtokukba vették a házat, otthonuknaknak érzik a falakkal határolt teret. Ezek a rajzok is éppen ilye­nek. De van közöttük egy, ami szemvillanásnál többre érdemes. Egy malac, betűkből kirakva. összelapított nagy O az állat tes­te. Az oldalához ragasztott fek­vő S a kunkori farka. Két W — ezek a malac lábai. Felül egy M jelenti a fülét. A nagy O másik oldalához agy kissé meg­nyomorított nagy E kapcsoló­dik: ez a malac feje... Mind­össze öt-hat betű, s megadja az állat élethű rajzát. Amíg az ákom-bákom gyerek­rajzot nézem, elgondolkozom. Micsoda absztrakció! Mennyi ötlet, mennyi játékosság! Hát van képzelet, mely a betűbe al­kot, formát is lót? Hajdanán az ember a" termé­szeti jelenségek rajzából, a kép­írásból elvonatkoztatta a betű­ket. S most jön egy kisfiú a Káptalan utcából aki az abszt­rakt betűkből összerak egy ter­mészeti alakot. Nem naturálisán rajzolja le az állatot, hanem a betűk alkotóelemeiből megteremt egy új formát. Az alkotás, a teremtés apró emberi mozzanatával találkoz­tam a Káptalan utcai ház falán. Mivelhogy a játék — a dolgok legmélyebb összefüggése okán — rokona a művészetnek. A játékban — akárcsak a művészetben — mindent sza­bad. De minden játéknak — akár­csak a művészetnek — szabá­lyai vannak. t Addig van fülünk és sze-' műnk a művészetre, amíg meg tudjuk őrizni magunkban a ját­szani tudó gyereket. Amíg játszani tudunk, addig a művészettel sem veszítettük el belső kapcsolatunkat. A játék nem megmosolyogni és leinteni való csökevénye, gye­rekbetegsége az életnek. A já­téknak nem az ész, a felnőtt ér­telem az ellentéte. Játék és mű­vészet, képzelet és okosság nem zárja ki egymást. Inkább fölté­telezi. A játéknak a szemrónco- ló gorombaság, a faritúziasze- gény szigor, az álmokat is meg- rendszabályozni akaró erőszak az ellentéte. Néhány napja újból a Kápta­lan utcában jártam. Egy kisfiút láttam a napfény­ben fürdő fal előtt. Krétacsonk volt a kezében, és elmélyülten rajzolt. Tavaszi nagytakarítás^ gondoltam. A téli kopást pótolja a restauráló kéz. A déli ragyogásban egy férfi állt meg a kisfiú mögött. Egy na­gyon komoly, felnőtt férfi. Kam- pósbotjóval a falra bökött: — Mit csinálsz te itt? Miért piszkítod be ezt a házat? Ha­szontalan fráter... Hallottam, amikor a betűk le­ugráltak a ház faláról, és visít- va-röfögve szertefutottak. dtörtauGcMeS: nr^7/-------1 I . Akkoriban Koppenhágában laktam, rosszul ment a sorom. Pénz, barát, sőt ismerősök nél­kül tengődtem ebben a vidám és életerős városban. Bár rettenetes november és december volt, he­teken át esett, mégis késő éjsza­káig, amíg a fáradtság haza nem kergetett, az utcákon csavarog­tam. Akkor már nem néztem kö­rül a szobában, nem láthattam kietlenségét és szomorúságát, nem tekintettem ki az ablakon, a mély éjszaka elnyelte a kilátást. Csak ledőltem az ágyra, és mély­be bukva, az álom korállvárai. moszatai és tengeri csillagai közé rejtőzve, aludtam. • 1897. május 22-én született Nádáss József költő, fró, a nemzetközi anti­fasiszta mozgalom kiemelkedő egyé­nisége. írásának közlésével emléke­zünk meg születésének 80. évforduló­járól. A keskeny utca másik oldalán ütótt-kopott, yén bérház emelke­dett. A tehetségtelen, cifrálkodni szerető építész az ötödik emelet fölé még egy kis ormótlan to­ronyszobát is emelt. A torony­szoba ablaka körül az évtizedek esője és vihara leverte a vako­latot. Piszok és korom rakódott a résekbe, törött téglák, összedró­tozott ablakpárkány, repedezett fal tartotta a színtelen, fakult, formátlan ablakkeretet. Az ablak fölött valaha két alak trónolt, egy angyalka és egy ördög. Az ég és pokol küldöttét tönkrever­te az idő. Melyik volt szörnyűbb, a gipszördög, amelynek fél arcá­ból fél nyelv csüngött alá, vagy a gipszangyal, letört orrával, re­pedezett szárnyával és a szür­kén piszkos lyukkal a köldöke fölött, ahol a hibás esőcsatorná­ból lecseppenő víz összegyűlt? Ezt a falat, ezt az ablakot lát­tam mindig, amikor otthon vol­tam, ahányszor az ablak mellé tolva asztalomat, írógépemen ko­pogtam. De nemcsak a falat és az ablakot láttam, hanem a mö­götte levő szobát is, és az em­bert, aki benne lakott. Az én szobám sivár volt, de ez a szemközti megdöbbentően nyomorúságos. Keskeny volt az utca, az épület alacsonyabb, így hát pontosan beleláthattam, és alaposan szemügyre vehettem a padláskuckó belsejét, lakójának életét. Az egyik sarokban szalma­zsák, rozoga bádogmosdó a má­sikban. A lakó vödörben hozta be valahonnan a folyosóról a vizet» de a vödör feneke lyukas lehe­tett, láttam, amint erőlködik, hogy elzárja a csurgást. Rozoga szék, sánta vasfogas, amelyen a lakó minden fehérneműje, ruhája csüngött. A falakon a nedvesség ábrája, a mennyezetről lelógó dró^ végén egy szál, már vakuló villanykörte. Vigasztalan látvány volt, szívfacsaró. Újból és újból elkaptam tekintetemet, de me­gint csak oda kellett néznem. Látnom kellett a szoba lakóját is, sovány, őszes ötvenen felüli férfit, egész nap tett-vett az odú­ban. Maga takarított, maga fő­zött a sarokban álló, kopott kis vaskályhán, gyakran varrogatott is, szétmálló holmiját foldozta. Legcsodálatosabb tevékenysége azonban a festés volt. Igen, ez a furcsa férfi, e rideg padlásszo­bában, festőállványt tett az ab­lak elé, és nagy buzgalommal mindennap néhány órát festege- tett. Boldog, szinte átszellemült arccal babrált az ecsettel, gyak­ran mosolygott is, néha énekre nyílt vagy füttyre csücsörödött a szája. Olykor távolodni igyeke­zett a képtől, hogy távlatban jobban szemügyre vegye, megfe- leakezett az ablakról, és bele­ütötte a fejét. Ilyenkor megle­pődve megfordult, megdörzsölte a fejét, majd kissé szégyenlősen elmosolyodott. Ha átpillantott az utca másik oldala felé, s észre­vette, hogy tanúja voltam bal­esetének. mosolya szélesebb lett, felém biccentett. Először rossz­kedvűen elfordultam, mit bizal­maskodik, nem ismerem. Később viszonoztam a köszönést. „Részvétem és csodálatom, kis öreg — mormoltam magamban. — Mosolyogva és énekelve tudsz dolgozni egy ilyen pádláslyuk- ban.” IL Egy decemberi reggelen külö­nösen hideg volt. Hó feküdt az utcákon, a panzió központi fűtése rosszul működött, nyűgösen, vo­nakodva keltem, és késői öltöz-, ködösemet éppen hogy befejez­tem, amikor kopogtak. Már na­pok óta pénzeslevelet vártam, boldogan tártam ki az ajtót. A tárt ajtókeretben, agyonfoltozott ruhában, szomszédom, a festő ál­lott. Zavartan hebegtem, de ő derűs arccal kezét nyújtotta, majd be­lépett. — Gunnar Gulliksen vagyok, az ön szomszédja... De hiszen ez csak formaság, régtől fogva is­merjük egymást, ugyebár? ... Bocsásson meg, hogy zavarom, mái néhányszor át akartam jön­ni... Nem, nem ülök le... Nem azért jöttem.... Csak egy pillan­tásra néztem át önhöz, hogy egy pillantásra hozzám átnézzek ... Ó, ön zavartan hallgat, furcsá­nak találja a mondatfűzést, a be­szédemet . .. Nos, tényleg erről van szó, igen, ilyesmiről... Hall­gasson meg ... Hallom, ön is mű­vészember, bizonyára ön is szere­ti az igazságot... Igen, a valósá­got is keressük, az igazságot is ... persze az ilyesmi nagyon ne­héz .. . mégis szeretek mindent minden oldaláról megnézni, min­den oldalról, érti! Távlatból is ... különben ön láthatta az én kis baleseteimet az ablakkal, az is ebből az igyekezetemből származik. De nem akarok elkalandozni, ez csak távolról függ össze... a táv­latot kibővíteni, a másik oldal­ról is megnézni mindent, erről van szó. Már) gyerekkoromban is ezt kívántam, kihallgatni az em­bereket, mikor rólam beszélnek. Milyen szép is tudni, milyen az arcunk a mások szemében! Ki­csit zavaros vagyok? Tulajdon­képpen ilyesmiért jöttem át. Abbahagyta, szomorú, sovány, borotválatlan arcán kevéske mo­soly játszott. Nem tudtam mire vélni az egészet, csodálkozva kérdeztem) — Ilyesmiért? — Na ... félreért... semmi baj... A szobámat, a házat, amelyben lakom, szeretném egy­szer innen kívülről látni. Más szemközti lakás nincsen, ezért za­varom önt. Egyszer szeretném sa­ját lakásomat erről az oldalról is látni. Lentről a kiugró párkány el­fedi a falat, az ablakot, hiába nyújtogatom a nyakamat, mit sem látok... meg a szoba is ér­dekel ... Tudom, nem szépség, de egészen jól ellakok benne. Nem modern kényelem, de csendes, tiszta, kellemes zug, elégedett vagyok .. . Kíváncsi vagyok rá ... innét! Kicsit nevetett, és az ablak fe­lé lépett. Oly jókedvű volt, oly várakozásteli, hogy elszorult a szívem, egyetlen feladatot lát­tam csak: útját állni. Agyamban felbukkant a széttört angyal, a lógónyelvű ördög, a porladozó téglák és elgörbült drótok, a szörnyű odú, az egész rettenetes kép, mely annyiszor kínzott az elmúlt hetekben. — Gulliksen úr, ne, ne tegye, rendetlenség . .. Most köd van odakünn . . . Dadogtam, nem jutott jó kifo­gás az eszembe, amivel vissza­tarthattam, megakadályozhattam volna. Csodálkozva nézett rám, kissé összevonta a szemöldökét, vállamra tette a kezét, szinte* el­tolt az útjából. — Ugyan kérem ... hallja ... nevetséges — mormolta, és oda­lépett az ablakhoz. Mellé álltam. Átnézett a szemközti házra, be­pillantott a saját lakásába, in­nen a másik oldalról, kívülről. Mindent látott, mindent meglá­tott. Először a szeme komorult el, aztán az arca lett felhős' majd szomorú, és a szája keskeny. Egy pillanatra fel akarta emelni a kezét, el akarta hessegetni a ké­pet, de csak a lerakodott párát töröltg le az ablagüvegről. — Hát szóval, ez.... így... — mormolta, és bólintott egyet. öt percig állt ott, talán to­vább is. Mellette állottam, erőt vettem magamon, vigasztalni próbáltam: Felém fordult. Az arca szigo­rú volt, elutasító, de ünnepélyes. — Köszönöm, nagyon köszö­nöm a szívességét... Megszorította a kezemet, el­ment. Sokáig lestem, hogy felbukkan­jon odaát, a szobájában, de nem láttam; Egy félóra múlva megjött a pénzeslevélhordó, és én még aznap este elutaztam a városból.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom