Petőfi Népe, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-19 / 116. szám

Kulturális termékek és az ízlésfejlesztés ízlés és ízléstelenség GYAKRAN BESZÉLÜNK kul­túráról és ízlésről, s arról, hogy az ízlés formálható, alakítható. Az ízlés tudományos megfogalmazá­sa: „A személyiség értékelő appa­rátusainkat, a környezethatásokat és magatartásmintákat minősítő, rangsoroló normarendszereink egyike.” Az értékelésre, a környe­zetre még visszatérünk, előbb azonban idézzünk emlékezetünk­ből: ha valakinek keserű lett a szája íze, ezt képletesen arra mondjuk, hogy csalódott, ha vi­szont valami a szája íze szerinti, azt jelenti, hogy tetszik, kedvére való. Az ízetlen tréfa nem helyén­való, aminek se íze, se bűze, az pedig közömbösen hat ránk. Ha pedig az ízeknek ennyire szoros közük van hozzánk, hogyne lenne az ízlésnek, ami jóval több ételek és italok érzékelésénél, ízlelésé­nél. Az ízlés: válogatás, értékelés, rangsorolás, minősítés a bennün­ket körülvevő tárgyak, magatar­tások között. ÁM BOLDOGABBÁ TESZ-E, ha jó ízlésünk van, és értelme­sebbé teszi-e életünket a jó ízlés? Egyáltalán fejleszthető-e az ízlés, lehet-e ízlésre nevelni? Mi a jó ízlés, a rossz ízlés, vagy éppen íz­léstelenség? Igaz-e, hogy ízlések és pofonok különbözők? Van-e helye a kultúra termékeinek, tár­gyaknak, zenének, irodalomnak az ízlés fejlesztésében? Ízlés diktál­ja, hogy krimivel oltjuk irodalmi szomjunkat vagy klasszikusokkal, operettel, vagy szimfonikus zené­vel, népdallal vagy mfidallal, émelygősre festett naplementével vagy Egry József balatoni fényei­vel? Hadd ne soroljuk tovább kérdéseinket, mert ha így vetjük fel, nehéz lenne választ adnunk. MÁR JELEZTÜK ELŐBB, hogy sokféle ember van, így sokféle íz­lés is. És egyetlen emberben is hányféle igény! Mert lehet az em­ber igényes tapasztalataira, tudá­sára, öltözékére, olvasmányaira, bútoraira, míg ugyanakkor a ze­néhez, a szobrászathoz, vagy az irodalomhoz érzéke nincs, és megelégszik a selejtessel. Eléged­jünk meg mi is, hogy „ilyenek vagyunk”, s lehet attól bárki tisz­tességes, dolgos, jó honpolgár, ha nincs ízlése, vagy legalábbis: hol van,,hol nincs?, ő se „a falvédő­ről lépett le” — mondjuk arra. Azok a lengyel filmalkotások, amelyek a háború véres napjait, az ellenállás hőstetteit örökítet­ték meg, emlékezetesek minden mozilátogató számára. A mai len­gyel film azonban szívesebben fordul a jelenkori témákhoz: az elmúlt évben készült több mint harminc lengyel játékfilm több­sége a ma emberét állította a cselekmény középpontjába. S hogy így is maradandót — de legalábbis sikereset alkottak, azt az elismerésekről készült statisz­tika is bizonyítja: két év alatt a filmfesztiválokon bemutatott akit tartunk valamire, tehát a köznyelv mégis különbséget tesz az olyan ember között, akit a fal­védők giccseivel azonosít, s akö­zött. akit többre tart. KÜLÖNBSÉGET kell tennünk, még akkor is, ha például a kiváló tudós otthonának falán „szemétre való” képeket látunk, és ha pél­dául a falakat nagyszerű képek díszítik, de az asztalterítékük szá­nalmasan szedett-vedett. Gom- bocz Zoltán, híres nyelvész pro­fesszor, aki Beethoven java mű­vét jókedvében elfütyülte, s Dan- tét betéve tudta, gyakran leküld- te tanítványait a sarki újságárus­hoz, hogy hozzanak neki pihente- tőül olcsó detektív regényt. Ne lett volna ízlése? Szó sincs róla! Szüksége volt a szellemi „lazítás­ra”, hogy az irodalmi közhelyek bejárt útjain kioldja az állandó feszültséget, melyben élt. A hiba ott van, ha mindig ezeket a mel- lékutakat járjuk, ha mindig csak „lazítunk”. ÍZLÉSÜNK a számunkra elvi- selhetőt, jólesőt válogatja. Igen, de az emberben nem csupán ma­gasrendű tulajdonságok vannak s még a „kiművelt emberfőkben” is, hogy Széchenyi szavaival él­jünk, lehetnek csökevényes, ala­csonyrendű igények. Emberi éle­tet élni sokféleképpen lehet, de az emberhez méltó életnek ma­gasra állított mércéje van. Nem dobhatjuk oda a gyeplőt, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az átlagembernek zsengék az igé­nyei, kérdőjeles az ízlése. Tár­sadalmunk fokról-fokra feljebb teszi a mércét, teljesebb embert kíván, jó ízléssel. A múlt törté­nelmi korszakainak csúcsait az akkori uralkodó osztályok ízlésé­ből, kultúrájából is megismerhet­jük. Szívesen vennénk, ha a mi életünkre erről a magasra helye­zett mércéről következtetnének utódaink. BIZONYOS, hogyha a mérce és ízlésünk között áthidalhatatlan távolság van, ez boldogtalanná tesz, keserű szájízt ad, lever, ér­telmetlenné teszi ecetünket, rosz- szá közérzetünket. Következő al­kalommal megkeressük ennek a jó vagy rossz közérzetnek okát környezetünk kultúrájában, s az­tán gyógyszereit is. TS€Í IT A lengyel alkotásuk 50 nemzetközi díjat, kitüntetést nyertek. A meg­becsülés jele az is, hogy számos ország filmkészítői — magyarok, szovjetek, csehszlovákok, japá­nok, angolok, norvégek — kérték fel lengyel kollégáikat közös al­kotásra. A lodzi és wroclawi filmstúdi­ók párjaként most épül az új varsói filmgyár. így a következő esztendőkben már évente 40 já­tékfilmet és 150 tv-filmet készí­tenek Lengyelországban. BUDAPRESS — INTERPRESS Corvinák Mátyás király könyvtára, a Corvina az egyik legértékesebb humanista gyűjtemény volt, a magyarországi reneszánsz kultúra nagyszerű alkotása. Köteteinek egy részét — s ezek a legismer­tebbek — arany betűkkel írták, finom bőrbe vagy bársonyba kö­tötték, ellátták véretekkel és az arany gyűrűt tartó hollóval, a Hunyadiak címerével díszítették. Innen, a holló latin nevéről (cor- vus) kapta nevét a könyvtár. Sok könyv és tanulmány jelent meg róla. Art gondolhatnánk, hogy minden érdekesebb kérdést már régen tisztáztak. Pedig nem. Hosszú ideig azt hitték a nagy király csak a pompázó külsejű kódexeket gyűjtötte. Ez tévedés. Olvasta is a könyveit, fontosnak tartotta a tartalmat és ezért egy­szerű papírkódexeket is vett és őrzött. Azt a korábbi állítást is megcáfolták, hogy Mátyás ellen­sége lett volna a könyvnyomta­tásnak. Ma már tudjuk, hogy sok műnek a kinyomtatása az ő rendeletére történt. Dedikáltak is neki sok nyomtatott művet. Ezek hiányozhattak gyűjteményéből? Á Corvina katalógusa, könyvei­nek felsorolása nem maradt ko­runkra, s így az állomány nagy­ságát az egyes kutatók rendkívül eltérően állapították meg. volt, aki csak 500 kötetre becsülte, és volt. aki ennek százszorosára, 50 ÓOO-re. Az utóbbi években főleg Csa- podi Csaba és felesége, Gárdonyi Klára foglalkozott sokat a könyv­tár múltjával; kutatásaikat a Ma­gyar Tudományos Akadémia aka­démiai díjjal jutalmazta. Csapodi megállapította, hogy Mátyás elő­deitől legfeljebb száz kötetet örö­kölhetett, és az évi gyarapodás eleinte legfeljebb öt kötet lehe­tett, 1473 után pedig ötven kó­dex, 1485 után az uralkodó gyűj­teményét tudatosan a legnagy­szerűbbé akarta fejleszteni, de az évi gyarapodás ekkor sem halad­hatta meg a százötven kötetet. A kutató kinyomozta a gyűjtemény egykori őrzési helyét — a palota Dunára néző oldalán, a kápolna melletti teremben — és számítá­sokat végzett, hogy itt hány kö­tet férhetett el. Ezekből a játékos­nak tűnő, de sok fáradtságot és időt igénybe vevő kutatásokból aj derült ki, hogy az állomány való­színű kötetszáma 2000 lehetett, de semmi esetre sem haladta meg a 2500-at. Ezt a számot ma kevésnek érezzük, pedig nem az. A XV. századi könyvtárakban nem őriz­tek sok könyvet. Á Corvina nagy­ságra és értékre nézve Európa második legnagyobb gyűjtemé­nye volt. csak a Vatikáni Könyv­tár rendelkezett nagyobb állo­mánnyal. Ennek a 2000—2500 kötetnek a nagyobb része az évszázadok fo­lyamán megsemmisült, a kisebb rész pedig szétszóródott. A leg­többet, 45 kötetet , Budapesten őriznek (Széchenyi es Egyetemi Könyvtár), a többi Európa kü­lönböző városainak könyvtárai­ban, Bécsben, Drezdában, Lon­donban. Madridban, Rómában és az Egyesült Államokban találha­tó. Két év - ötven díj a lengyel filmeknek (32.) Béla bólintott. Szóval ennyi fölösleges ideje volt őnagyságá- nak, most már dolga van, a Vár­ban van dolga, odafuvaroztatja magát, kegyesen elbocsátja az al­kalmi sofőrt, de előbb megkér­dezi, mennyivel tartozik ezért a soronkívüli szolgálatért... * Malákné bedugta nagy fejét az ajtónyíláson: — Most már mehetek? Leilei bólintott: — Elmehet, köszönöm. Jó éj­szakát. Malákné morgott valamit. Az ajtó becsukódott. — Anyu jött haza? — kiáltott ki Tamás a gyerekszobából. Malák néni ment el. — Á, már azt hittem... Apa? Megnézed a számtanomat? Három ajtón át is hallani lehe­tett, ahogy Malákné bevágta az előszoba ajtaját. — Hát hozd azt a számtant... A gyerek becsoszogott a nappali­ba. Zoknija lecsúszott a bokájáig, a cipőjét már előbb levetette, ha­ja összeborzolódott tanulás köz­ben. Megállt Leilei mögött, ke­zébe nyomta a számtanfüzetet, és rákönyökölt a fotel háttámlájára. Leilei a tértiére fektette a koc­kás füzetet, és föléje görnyedt. Ujjait bedugta a mellénye gomb­jai közé, és megnyomogatta a gyomrát. — Megint fáj a hasad? — kér­dezte halkan a gyerek. — A gyomrom. — Hátranyúlt, maga mellé húzta Tamást a fo­tel karjára, és megpaskolta hú­sos, puha térdét. A gyerek odabújt hozzá: — Mert megint agyondolgoztad magad. Leilei elmosolyodott: — Teérted dolgozom. — Meg anyuért. — Elsősorban teérted. — Oda­hajolt a gyerek térdéhez, és megcsókolta. — Anyu maga is dolgozik. — De nem annyit, mint te. Miattam nem kellene ennyit dol­gozni neked. Látod, most már ke­vesebbet is eszek. A ruhámra is vigyázok, felajánlottam az őrs­nek. A bicaj is megvan. Most már nem kerülök annyi pénzbe, mint eddig. — A jövődért dolgozom. — A jövőmért te nem dolgoz­hatsz. Regős tanár úr mindig azt mondja, hogy a jövőnket nekünk kell megteremtenünk, azzal, hogy jól tanulunk. — Természetesen. — Hát akkor dolgozz keveseb- \ bet, és ne fájjon a hasad. A gyomrod. — Lássuk inkább ezt a szám­tant. Leilei szeme végigfutott a pél­da szavain, de nem értette a szö­veget. Ha nem kellene újra meg újra é^zrevennie, hogy Tamás gyámoltalan, minden rendben lenne, de szegényke mindennek nevezhető, csak talpraesettnek nem. Fegyelmezetten elvégez min­dent, amit mondanak neki, de ha nincs mellette valaki, hogy biztassa, elalszik benne minden aktivitás. Szívesebben táblából egyedül itt a kertben, ahelyett hogy a szomszéd házak, villák gyerekeivel játszana együtt a parkban, mert a többiek között mindig a legügyetlenebb, s ha Erika vagy ő nem állít eléje va­lami feladatot, akár azt, hogy bi­ciklizzen vagy nézze meg a tele­vízióban a műsort a világ nagy vasútjairól, tétlenül élne, és néz­ne maga elé a szobájában vagy kint a lépcsőn. Mindig törődni kell vele, és ahogy nő, egyre többet kell törődni vele, használ­tatni az eszét vagy a testét. Ta­más miatt kell önmagára is vi­gyáznia. Óvnia kell a helyzetét, meg kell maradnia befolyásos embernek mindaddig, amíg eljön az ideje, hogy sínre tegye a gye­rek életét, az ő kötelessége, hogy egzisztenciát teremtsen neki, és nem is akármilyent, nem hagyhat majd számításon kívül semmi­lyen tényezőt, támadhatatlan po­zíciót kell építenie Tamás alá, olyan helyet kell teremtenie a gyerek számára, amit senki sem kutatása A hitelesnek elismert corvinák száma nemrég még csak 180 volt, a Csapodi házaspár kutatásai ré­vén ez a szám 194-re nőtt és elő­reláthatóan még valamivel emel­kedni fog. önkéntelenül merül fel az a kérdés: hogyan lehet ma corvinát találni? Mátyás könyveinek legbizto­sabb ismertető jele a címlap al­jára festett címer. Különféle for­máit ismerjük, a leggyakoribb változat négy mezőre oszlik, ket­tőben a vörös—ezüst sávos Ár­pád-házi címerrel, kettőben a kétfarkú cseh oroszlánnal — Má­tyás a cseh királyi címet is vi­selte — a szívpajzsban azonban minden esetben ott fészkel a gyű­rűt tartó holló. A király halála után az ellopott, vagy elajándé­kozott kódexek új tulajdonosai a címert gyakran kivakartatták, vagy átfestették, de behatóbb vizsgálattal, esetleg utraibolya átvilágítással mindig megtalál­ható az eredeti festés nyoma. Sokszor az emendálás vezet nyomra. így hívjuk azt a mun­kát, amikor egy tudós humanista átvizsgálta a kész kódexet, kija­vította a másoló által ejtett el­írásokat, helyesbítette a másolt szövegből átvett nyelvtani és stí­lusbeli hibákat. Nagyon sok kó­dexet emendált Vitéz János ér­sek, a Hunyadi család régi barát­ja. Ezek a kötetek vagy az ő könyvtárához tartoztak, vagy a Corvina gvűiteménybe. Néha .stí­lusáról lehet ráismerni a budai királyi másoló és könyvkötő mű­hely termékeire. Á nagy külföldi kódexgyűjte­mények jelentős része még fel­dolgozatlan. csak rövid leltárhoz hasonló repertórium készült ró­luk. s ezek semmi támpontot, nem nvúitanak az egykori tulajdono­sokról. A Corvina könyvtárról folyó kutatások magától értetődően ve­zettek el két nagy magyar huma­nista, Vitéz János és Janus Pan­nonius gyűjteményének tanulmá­nyozásához. Nemrégen azt vallot- tuk, hogy a XV. századi Magyar- országon csak egy nagy könyv­tár volt, a királyé. Ma viszont egyre jobban látjuk, hogy a re­neszánsz műveltség és könyv­gyűjtés nem korlátozódott a ki­rályi udvarra. V. M. akar majd elvenni tőle, bizton­ságos is legyen, de ne is irigyel­jék tőle, mert ha egyszer véde­kezésre kényszerül, eleve vesztett. Ha el is használódik az idegrend­szere, az egész szervezete ettől az életformától, hogy állandóan résen kell lennie, akkor is ki kell tartania, amíg biztonságban nem látja Tamást. Az ő dolga lesz majd az is, hogy olyan asz- szonyt állítson melléje, aki vál­lalja a védekezést, és elég esze meg energiája lesz hozzá. Csak ha mindent elrendezett, akkor vo­nulhat vissza, aztán nem bánja, mi lesz a helyével, vegye át bár­ki a pozícióját. Tamás nem len­ne képes végigcsinálni mindazt, amibe a berendezett lakás, a balaton villa, a kocsi megszerzé­se, a körülvédett társadalmi hely­zet kiépítése kerül, meg a tarta­lékok is, elsősorban pénzben, ér­tékekben, amelyekhez mindenféle zavar esetén hozzá lehet nyúlni. Tamásnak ne kelljen végigjárnia ilyen utat, mint az övé volt, amíg eljutott erre a szintre, a gyerek­ből hiányzik minden adottság, hogy akármiért is verekedjen az életben, Tamás helyett végig min­dent az ő kötelessége elvégez­ni... — Érted apa? — Persze. Ha az Üj Élet Ter­melőszövetkezet tenyészkocái évente átlagosan huszonegy ma­laccal szaporítják az állományt... — Még mindig nem vittél el egy termelőszövetkezetbe, pedig megígérted. — Holnap úgyis elmegyünk Káldi Rudi bácsival pisztrángoz- ni, megígérem, hogy vasárnap be­1977. május 19. • PETŐFI NÉPE • 5 ,:i ... . 3 i ./ » lüld JEGYZET Kinek mi a feladata... A Szegedi Postaigazgatóság Postás Híradójának ezévi első számában furcsa hangvételű cikket írt Tóth-Piusz István, Hol heverjen a téma? cím­mel. Megállapítja, hogy nem bontottak pezsgőt örömükben az előfizetők abból az alka­lomból, hogy a fővárosban is bevezették a hírlapok kapu alatti levélszekrénybe való kézbesítését. „De ahogy a pes­ti előfizetők, pontosabban új­ságírók reflektorfénybe állít­ják az intézkedést, arra kell gondolnunk — írja —, hogy széles e világon nincs nagyobb istencsapás, mint éppen a hír­lapkézbesítés fent említett módja." Tóth-Piusz ezután el­játszadozik egy gondolattal, imigyen: „Vajon intézett-e már támadást a Magyar Posta a sajtó ellen azon a címen, hogy az általa kézbesített hír­lapok tartalma jóformán csak az apróhirdetésben tér el? Ha egy gyártó vállalat termé­ke nem felel meg a minőségi követelményeknek, a kereske­delem, mint a fogyasztó és a termelő közé iktatott közvetí­tő cég, jogosult visszautasíta­ni a terméket. Mi lenne, ha a posta is rendelkezne ezzel a monopóliummal? Talán köny- nyebbek lennének a kézbesí­tőtáskák, talán, munka hiá­nyában elbocsátanák a hírla­pos postásokat? Vagy talán javulnának a hírlapírói mun­ka minőségi mutatói? Ki tud­ja? Egy biztos, a posta inkább dicséretet érdemel hírlapvo­nalon, mint korholást. Mam- mutcégünk ugyanis valamifé­le felsöbbrendű eleganciával kézbesíti (ha csak a levélszek­rénybe is) az őt korholó újsá­gokat, holott az utcasarkon is hagyhatná. De nem teszi. Hogy is hagyná a „témát” az utcán heverni, amikor derék újságíróink már a levélszek­rénybe is belenyúltak.” A Szegedi Postaigazgatóság kis példányszámú, nyilvánosan nem terjesztett lapjában meg­jelent írás alatt semmi sem jelzi, hogy a szerkesztő elha­tárolta volna magát a glosz- szától, így a jegyzet hivatalos véleményként — a Szegedi Postaigazgatóság állásfoglalá­saként — is felfogható. Hogy az ügyről szót ejtünk — na­gyon kevesen vannak olyanok, akik olvashatták az írást — a cikk szemlélete miatt van. Tóth-Piusz szerint „a pesti előfizetők, pontosabban újság­írók” állítják reflektorfénybe az ominózus intézkedést. Rög­tön szögezzük le: az előfizető, ha Tóth-Piusz azt hiszi is nem azonos az újságíróval. Kap­csolatuk annyi, hogy az újság­író az előfizetőknek, olvasók­nak arról ír, ami őket foglal­koztatja, érdekli. Az előfizetők megbírálták a postát — az új­ságírók — úgy is mint előfi­zetők — leírták ezt a véle­ményt, ehhez joguk van. Azt kérdezi Tóth-Piusz: in­tézett-e támadást a posta a sajtó ellen? Hadd feleljünk: nem. Éspedig nem azért, mert ez rajta múlik, hanem azért, mert ez tudniillik semmikép­pen sem a posta ügye. A pos­ta nem „kereskedelem”, és nem jogosult „visszautasíta­ni a terméket”, mert a postá­nak más a feladata, egyébiránt az, hogy szolgáltatást végez­zen, s ha már hírlapról beszé­lünk : valóban kézbe sítsen. De nem teszi — talán mert monopóliuma?! Ez persze a hírlapok olvasottságán mit sem változtat. Elég legyen példa­ként saját lapunk, amit szin­tén nem mindenütt kézbesíte­nek házhoz. (Külterületek miatt, emeletek miatt, mun­kaerőhiány miatt, tudjuk.) A posta külön kampányai nélkül ma már hatvanháromezer pél­dányban jelenik meg a Petőfi Népe. Az egyre növekvő ér­deklődés — véleményünk sze­rint — annak is a jele, hogy az olvasók úgy találják: egy­re inkább hozzájuk szól, egy­re inkább magáénak érzi prob­lémáikat egyre inkább az övék. Hogy betölti a Lenin megfogalmazta szerepet: a sajtó kollektív szervező és agitáló. — De hogy mind­ezt megtegye a lap, elke- . rülhetetlen, hogy időnként bele ne nyúljon például a le­vélszekrénybe. Mert a lap hi­telét nem az adja meg, ha valamit elhallgat, másképp ír, maga érdekében mást igyek­szik rossz fényben feltüntetni (mint tette azt Tóth-Piusz.) Hanem az, ha feltárja azt a valóságot, amely a ma prob­lémáin kívül a jövő felada­tait is magában hordozza. Lett légyen az akár a levélszek­rény is. Ballal Jőzacf A RILAI „SZOBROS KERESZT” Évről évre bámulatba ejti a vi­lág minden tájáról érkező turis­ták ezreit a rilai kolostor szám­talan műkincse között egy példa nélküli darab: a „szobros ke­reszt”. Á fából faragott kereszt Rafail rilai szerzetes munkája. A gyö­nyörű alkotást, tizenkét évi meg­feszített munkával, 1802-ben fe­jezte be. A rendkívül apróléko­san kidolgozott kereszt mindkét oldalán 16—16 bibliai jelenet lát­ható. Összesen hatszáz figurát — apostolokat, mártírokat, királyo­kat — ábrázolt igen magas mű­vészi igénnyel Rafail a jelenetek­ben. A térben ábrázolt plasztikus miniatúrák e bibliai jelenetei — s ez a különlegessége — a kor köznapi embereit is megelevení­tik. (BUDÁPRESS—SOFIA­PRESS) ugrunk egy téeszbe is, rendben? — Rendben 'van. De ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Az osztályból minden gyerek volt már, csak én nem. A Békés ik­rek ménest is láttak tavaly, pe­dig nekik nincs is kocsijuk... — Te is fogsz látni. Itt a nyár egykettőre, majd jól kihasznál­juk, megígérem. Tehát ha a te- nyészkocák átlagosan... ♦ A hang verseny dobogóra su­gárzó fényben meg-meglibbent Olga haja, szinte fehéren tükrö­ződött a zongora feltámasztott fe­delének lakk-feketéjében. Csak a zongorafutamok zúgtak, a zene­kar némán várt a karmester be- intésére, hogy minden hangszer egyszerre szólaljon meg s töltse be a zongoraverseny végső üte­meivel a Zeneakadémia nagyter­mét. Tatár jobbra nézett. A második széken Simon szomszédja, a dül- ledt szemű, görnyedt férfi ölé­ben megint zizzent a partitúra. A zongoraverseny utolsó percét is tönkreteszi ez a sznob a lapoz­gatásával. És hány van belő­lük ... Gondterhelt képpel ülnek be a hangversenyre, egyedül vagy a partnerükkel, ők a bennfente­sek, fontoskodva magyaráznak, amíg el nem kezdődik a zene, jólértesültek és fölényesek, előre ismerik a karmester stílusát, meg­tárgyalják, fejlődött-e a dirigens vagy éppen visszaesett újabban, s amikor semmi mással nem lenne szabad törődni, csak a muzsiká­val, ők szigorúan bámulják ölük­ben a partitúrát, mintha terhes kötelességet teljesítve ellenőriz­nék, azt játssza-e a szólóhang­szer vagy a zenekar, amit a kot­ta ír elő. A karmester kezében felemel­kedett a pálca, az egész zenekar egy ütemre engedelmeskedett, a vonósok és a fúvósok dallamai­nak egymást kiegészítő kavargása és az üstdob mély pufogása tom­bolva töltötte be a termet, s a hullámzó zúgással együtt és még­is külön, röppentek szét a zongo­ra utolsó akkordjai a tömött szék­sorok felett a szinte érezhetően reszkető levegőben. A csend hirtelen állt be, s mintha felkészületlenül érte vol­na az embereket, csak kisvártatva robbant a taps. A karmester — őszülő, bozontos francia, fejére szinte glóriát vetítettek a zenekar fölött függő lámpák — nem for­dult meg, pálcája könnyed-udva­rias mozdulatával vezényelte a zongora mellől felemelkedő skan- dináv-szőke nőalak irányába a taps hanghullámait is. Simon a száját összepréselve, máskor mindig vidám szemében valami komor indulattal meret maga elé, s csapkodva egymás­hoz nagy tenyereit. Tatár ismer­te az őrnagynak ezt az arcát, de mint mindig, most is meglepet­ten kellett figyelnie. Át kellene élni, mert elképzelni lehetetlen, hogy Simon ugyanazt a feszültsé­get érzi egy-egy nagy zenétől, mint a repülőgépen, amikor egy­szer kihermetizálódott a fülkéje, és nem volt meg körülötte a szükséges túlnyomás. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom