Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-13 / 85. szám
1977. április 13. • PETŐFI NßPE • • Tanácselnök a könyvtárban Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy a művelődés ügyének előmozdítása minden rendű-rangú vezető ember számára el nem mulasztható, kötelező feladat. Ez többek között azt is jelenti, hogy egyetlen vezető sem mondhatja el magáról ezzel kapcsolatban, hogy „nem az én asztalom”, vagy hogy „nem érek én rá ilyesmivel foglalkozni tengernyi munkám közben” stb. De vajon mostanára mindenki megértette már a különböző irányító posztokon munkálkodók elvekben és határozatokban leszögezett, világosan megfogalmazott felelősségét? S vajon minden illetékes azok szerint jár el napi munkájának végzése közben? Az alábbi példák többféleképpen bizonyítják: a kérdésre nem lehet egyértelműen igennel válaszolni. Sajnos.' Bár az igazsághoz tartozik, hogy lépten-nyomon találkozunk már jó példákkal, biztató jelekkel is, Utazásaink során teleírt jegyzetfüzeteinkből ragadunk ki néhány rögzített véleményt az alábbiakban. A községi tanács titkára: — Tudja, nálunk melíkora visszaesés volt egy időben? Bizony, pangott a kulturális élet; csaknem mindig üres volt a művelődési házunk. Mondogattuk: nem mehet ez így. Azután hamar rájöttünk. Áldozni kell az ügyre több pénzt, s nekünk magunknak, a község vezetőinek is jobban kell törődnünk a dologgal. Így is lett. Találtunk egy igazán megfelelő személyt az igazgatói állásra; leültünk vele, nem egyszer, de sokszor: megbeszéltük mindig együtt a teendőket. Vállaltunk előadást, megnyitó beszédet kiállításon stb. És hogy úgy mondjam, otthon vagyunk azóta a kultúra házában. S tudja-e, hogy még a baráti összejöveteleinken is gyakran szót ejtünk a közművelődésről? Nézzen körül a művelődési házban, meglátja az eredményt. Egy másik község tanácselnöke: — Tulajdoniképpen én foglalkozom a művelődéssel a tanács vezetői közül. Azazhogy, inkább csak foglalkoznék, ha lenne rá időm. Felsoroljam, hogy mi mindennel kell törődnie egy elnöknek? Fel sem tudnám sorolni. Csodálkozik hát, ha nem jutok el a könyvtárig, a művelődési otthonig? Igaz, néha eszembe jut. hogy nem jól van ez így; de mit tehetek? Szétaprózódom naponta, reggeltől estig. Könnyű mondogatni : az elnök vegyen részt ezen, menjen el amarra a rendezvényre, törődjön ezzel, meg mindennel! Nem tudom, más hogyan csinálja: nekem nem sikerül. S egyébként is: minek van akkor igazgató, meg előadó is a keze alatt, ha a vezetőktől várják, hogy a sültgalamb a szájukba repüljön? Egy könyvtárvezető: — Mi nem panaszkodhatunk. Amit kérünk, megteszik; segítenek a nagyközség vezetői. Ha pénzt kérünk, s megindokoljuk, mire kell, adnak. Ha valahol az érdekeinket kell védeni, megteszik szó nélkül is. Nagyon jó érzés számunkra ez a törődés! És hasznos is. Amióta megteremtődött a kultúra munkásai és a tanácsi, meg pártvezetők között a szinte barátinak mondható kapcsolat, azóta még az olvasók száma is megnőtt. Méghozzá nem is kicsit. Kell ennél több? S nálunk az is jó, hogy a vezetők példát mutatnak a lakosságnak. Ha író— olvasó találkozót rendezünk, a közönség soraiban látható az elnök is. Ha ankét van. még fel is szólal. Ezért mondom, hogy nekünk nagyon jó ilyen tekintetben. Nagyközségi művelődési ház igazgatója: — Higgye el, minden az anyagiakon múlik! De ezt a mi főnökeink nem értik! Ha kérünk valamit, csak hümmögnek; a vállu- kat - vonogatják. Legjobb esetben azt mondják: nincs keret rá. Hát lehet így valamit is elérni? Nézzen körül itt nálunk. Csupa törött szék. rozoga bútor, festetlen falak, meg ilyesmi. Elhanyagolt az egész épület. Amikor mentem pénzt kérni, mondtam, legalább tízezer kellene, azt a választ kaptam: oldjam meg magam, ahogy tudom. Meg hogy csináljak rendezvényt, ami pénzt hoz. Szép, nem mondom' Hát így állunk itt minálunk a kultúra segítésével! A szomszédos helység igazgatója: — Én mindig elcsodálkozom, amikor kollégáimtól a továbbképzések vagy más együttlétek alatt olyasmit hallok, nogy nem támogatják őket. Megfnondom. miért. Mert szerintem mindenki annyi támogatást érdemel, amennyit tekintélyével és szorgalmával ki tud harcolni az ügy érdekében. Ugyanis nem akarom elhinni, hogy akad elnök vagy titkár, vagy akárki más vezető ember, akit ne győzhetnének meg értelmes emberi szóval. Persze ehhez az kell. hogy a napi munka végzése közben kialakuljon egy ba- rátias, elvtársias jó kapcsolat köztünk. Nálunk így van. Az elnök is, a titkár is ismeri a törekvéseinket és a gondjainkat. Ismerik és értik azokat. Enélkiil bizony semmi nem megy. Öt mondat összefoglalásképpen: A fentiek szerint az élet, a „hétköznapi” gyakorlat eléggé változatos képet mutat. Akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés, amikor az egymástól ugyancsak eltérő, egymásnak ellentmondó véleményeket mérlegeljük: nem lehetne valamiképpen összhangba hozni ezt a kérdést, nem lehetne elérni, hogy a felelősségtől áthatott gondoskodás, törődés mindenütt jelen legyen? Hiszen a párt közművelődési határozata félreérthetetlenül megszabja az ezzel kapcsolatos feladatokat. Például amikor kimondja, hogy „A közművelődés irányítása állami feladat.” Varga Mihály Megőrizzük Nagy Lajos emlékét Az Élet és Irodalom nemrégiben „E helyen állott” címmel az apostagi Nagy Lajos-szülőházról, még pontosabban a bánteleki volt tanyáról közölt cikket. Köszönet a figyelmet felkeltő írásért, mert valóban vannak még gondok a kialakítandó emlékhely körül, nem utolsósorban a jelenlegi emlékkiállítás — még nem múzeum! — elhelyezése sincsen véglegesen megoldva. Lehet, hogy több segítség érkezik majd Apostagra a cikk nyomán, mint eddig, bár meggyőződésem, hogy a közművelődésre szánt anyagi lehetőségek bővülésével a ma még megoldatlan gondok is feltétlenül enyhülnek. Ami írásra késztet az a cikk pontatlansága és az ebből származó országos megítélés: Nagy Lajos szülőháza nincs többé, az emlékkiállítás „méltatlan” az íróhoz. Az írás fél igazságot tartalmaz, ami viszont könnyen szül a közvéleményben helytelen értékítéletet. Néhány gondolatot el kell mondani az igazság másik feléről. A Nagy Lajos önéletrajzi regényében említett bánteleki ház az 1941-es árvízkor elpusztult, és helyébe újat építettek az eredetitől valamivel távolabb. A fel- szabadulás után juttatott ingatlanként kapta meg a telket Kovács Sándorné, aki 1973-ban lebontotta az épületet. Egyszóval nem a „tsz fújta a szelet", s nem a tsz-közösség a ház eltűnésének okozója. A közös gazdaság becsületesen és tisztesen segítette 1976- ban a dunavecseU Vízügyi Társulat szocialista brigádjainak összefogását és munkáját, hogy emlékhely létesüljön a telken, az eredeti lakóház valószínű helyén. A községi párt- és állami vezetés évek óta, sőt évtizede, fáradozik Nagy Lajos Kossuth-dijas írónk emlékének megőrzésén. Köztudott viszont, hogy csak helyi erőforrásokra hagyatkozva egy-egy emlékmúzeum, emlékhely létesítése hosszú időt vesz igénybe. Bizonyítja ezt a szalkszent- mártoni emlékmúzeum létrejötte, ahol közel hat évre volt szükség. A 'községi] vezetés tehát kitartóan dolgozott és fáradozott az emlékhely kialakításán és az emlékmúzeum létrejöttén. A jelenlegi tsz-elnök 1973-ban, mint a községi tanács elnöke, az alábbiakat írja a Bács-Kiskun megyei Tanácshoz: „...Nagy Lajos szülőháza, amely még ezekben a napokban ugyan áll, olyan megközelíthetetlen és távoli helyen van, hogy oda a szakemberek bevonásával és szakvéleményével egyeztetve nem lenne célszerű kezdeményezni a múzeum, vagy Nagy Lajos-ház berendezését. Ezért egy évvel ezelőtt községi tanácsunk vállalta, hogy a községi tanács udvarában levő tanácsi épületet felszabadítja ... mi ezt vállaltuk és teljesítettük. Az e célra szolgáló épület máris üresen áll és i'árja a döntést, szeretnénk, ha az illetékes elvtársak mielőbb rendezni tudnák az ezzel kapcsolatos ügyeket.. E levél bizonyítja, hogy Nagy Lajos szülőháza miért nincs többé, és miért van a községben ideiglenesen emlékkiállítás. A cikk egyéb pontatlanságával nem kívánok foglalkozni, azonban kár volt a közvélemény kedélyét felborzolni. A cikk hatására Budapestről máris írtak a tanácshoz, hogy eladnák apostagi házukat, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy ilyen állapotok uralkodnak Apos- tagon. Az emlékkiállítás ideiglenes, és amint a községben levő zsinagóga kultúrközponttá alakítása megtörténik, az értékes anyag ott kap állandó és végérvényes helyet. Ezt bizonyítandó álljon itt dr. Gajdócsi Istvánnak, a megyei tanács elnökének bejegyzése az emlékkiállítás emlékkönyvéből: „Gratulálok az értékes anyagok okos. tudatosan rendszerezett gyűjteményéhez. A kiállítást gondozók szeretete bizonyítja, hogy Apostag méltó módon büszke a nagyszerű íróra. Ügy gondolom, a megyei közéleti vezetésnek az a feladata, hogy segítse a gyűjtemény gazdagítását, és adjon támogatást önálló elhelyezéshez, új terjedelmesebb környezetben.” A kalocsai járásban több emlékhely van: Szalkszentmárton- ban. Dunavecsén is, ahol már méltóan Petőfihez valóban emlékmúzeum létesült. Apostagon is lesz Nagy Lajos Kossuth-dijas írónk nagyságához méltó múzeum, az bizonyos. A tettek, az idő, a pénz nem mindig esik egybe, de a törekvés az egybeesésre, megvan. így teljesebb a kép! Benke Ferenc 0 A kaposvári Agyagiparosok Háziipari Szövetkezetében a múlt évben több mint 12 millió forint értékű kerámiát és cserepet gyártottak. Képünkön: Habán típusú korsókat égetnek ki az elektromos kemencében. KIÁLLÍTÁS BAJÁN A rosta hiánya „A csöndben, feltűnés nélkül munkálkodó művészek közé tartozik Kirchmayer Károly, akiről ritkán beszélnek, de ilyenkor mindig komoly elismeréssel.” — írja Tasnádi Attila, a bajai Türr István Múzeumban látható szobrászati kiállítás katalógusának bevezetőjében. A megállapítás igazában kételkedni nincs okom. Ennek ellenére úgy ‘vélem, hogy akik dicsé- rően szólnak Kirchmayer Károly alkotásairól, feltehetően nem egyetlen teremben, válogatás nélkül kiállított műveinek összessége alapján ítélkeznek, hanem csak a legjobbakról, a kiválasztottakról. Azokról, melyek .kiállták az alkotó végleges ítéletét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kirchmayer Károly nem készít figyelemreméltó műveket, érdekes formai, gondolati alkotásokat; hanem azt, hogy rendkívül hasznos lett volna, ha sokkal nagyobb igényességgel rostálja meg szobrait, mielőtt a közönségnek bemutatja őket. Az elhibázott kéziratok, az elvetélt versek, a töredékes színpadi próbálkozások tudniillik nem tartoznak- az esztétika tárgykörébe, s mint ilyenek, nem a közönség elé valók. Így aj szobrászati tévutak, sikertelen kísérletek sem. Közreadásra csak azok értíemesíthetők, amelyek véglegessé váltak, hozzáidomultak a művész gondolatvilágához, stílusához. Persze, hogy mi ítélhető véglegesnek, s mit kell elvetélt, bár szükségszerű próbálkozásnak tekinteni, az már szigorú belső ítélet kérdése ... □ □ □ Ezért elsősorban Kirchmayer Károly bajai bemutatkozásának rendkívül ritkán tapasztalható művészi és stílusbeli egyenetlenségét szeretnénk szóvá tenni, s nem az alkotó tehetségét értékelni. Arról van szó ugyanis, hogy a Türr István Múzeum kiállító- termében békés egymásmelletti- ségben szoronganak a legkülönbözőbb anyagok, stílusok, formaitartalmi törekvések. A portré- szobrászattól kezdve a monumentális köztéri alkotások tervein át a szürrealista gondolati megfogal- mazottságú művekig változatos ízlés, szemlélet és kész eredmény sorakozik egymás mellett — az útbaigazítás legcsekélyebb jele nélkül. Láthatók itt az amatőrizmus ízlésvilágában fogant gipszkísérletek:. csókolózó pár, különböző sport- és táncmozdulatokat végző hölgyek és ifjak, igényesebb bronz kaktuszok, állatfigurák, majd odébb meglepően tömör és kifejező portréfejek — valamint az anyag és forma különbözőségére építkező megkapó alkotások. Közöttük járva a látogató szinte nem is tudja elhinni, hogy ezek mind egyazon művész alkotásai. Hogyan képes az alkotó vállalni az egyiket, ha övé a másik, miként lendül játékos szabadsággal a forma, vagy a gondolat emitt, ha kedveszegetten haldoklik amott, milyen azonos szellemi• Kirchmayer Károly: Kosarazok. művészig gondolatvilág fogja egybe a kiállítás egészét?... Talán az idő? Az eltelt évek?... Évszámok egyik mű alatt sem találhatók, így hát nem is lehetünk megbocsátóak az esetleges „múltbeli” tévedéseket illetően sem, hiszen itt minden ma, és önmagáért beszél, most követel magának figyelmet, közönséghatást, érdeklődést... Kár az ellentmondásosságért, hiszen Kirchmayer Károlyról alkotott kiállítási arcképünket így csak a vegyesség benyomásától zavartatva tudjuk megrajzolni. Csanády György, Nagy István vagy Frank Frigyes portréi többek. mint a tulajdonosok élethű másai; forma- és gondolatgazdag alkotások. Érdekes a bronz kaktuszok tömör, zömök világa. Sajátos anyagi és szellemi minőségeket, kapcsolnak össze a Tavasa vagy a Játék című kompozíciók.' A király bolondja című kisplasztika világa és a színészettel kapcsolatban fogant többi mű is továbbgondolkodásra késztet... □ □ □ Egyszóval magának kell válogatnia annak a látogatónak, aki Kirchmayer Károly igazi, művészi arcára kíváncsi a bajai kiállításon — nem kevés munkával, türelemmel. Pavlovlts Miklós Első fejezet (1.) Leilei felszisszent. Közelebb hajolü a tükörhöz. A vér már ki is serkent az orra mellett lefutó barázda szélén. Hiába vigyáz, mindig így jár, ha pengét cserél a borotvában. Kinyitotta a tükrös faliszekrényt. Sehol sem látta a timsót a felesége kenőcsös tégelyeitől. A vér lefolyt a barázdán a szája szögletébe. Undorodva törölte le. Bosszúsan tologatta a porcelán tégelyeket, de a timsó nem került elő. Kinézett a hálószobába, és nyelt egyet, mielőtt megkérdezte: — Hová tetted a timsót? Erika ágyazott, odébb lökött egy vánkost a lepedőn, vállat vont, hátra se fordult. — Kidobtam. Máskor legalább elmosod, nem hagyod ott véresen., Gusztustalan. Eleget szóltam. Leilei kedve szerint bevágta volna a fürdőszoba ajtaját, de idegeiben erősebb volt a megszokás: lassan húzta be; az ajtót, s csak akkor rántott egyet a kilincsen — fölöslegesen —, ami- tor már becsukódott. Arcán alvadni kezdett sl vér. Majd'fürdés után letörli. Egyik kezével a csaptelepbe kapaszkodott, másik kezével a kari peremét markolta, amikor beszállt a vízbe. Amióta tavaly ősszel elcsúszott, és kis híján be- leájuit a fürdőkádba, Iminden reggel félve dugja a lábát a forró vízbe, lábujjait megmerevítve ellenőrzi, tapad-e a talpa a zománcon, s csak ezután meri beemelni a másik lábát is. Korábban sohasem vette észre, az ősz óta viszont rendszeresen megakad a szeme az újságokban két- háromsoros híreken: valaki rosz- szul lett a forró víztől, megfulladt,a kádban, a másik ugyanúgy járt. ahogy vele is eshetett volna a baj... Térde csontjainak jólesett a forró víz. Négy-öt napja, amióta megbolondult az időjárás, ízületeiben fel-felbizsereg a tompa fájás, pedig a tél óta békén hagyták ezek a reumatikus tünetek. Beszappanozta a nyakát, a vállát, a hóna alját, s a szappanillat erősödtével mintha eltűnt volna bőréről az éjszakai izzadság sós szaga. Hátranyúlt mindkét kezével a tarkójához — a mozdulattól tompa szúrás állt a vállába, de nem akart törődni vele —, s ahogy a borbélya, hüvelykujjaival felülről lefelé végignyomogatta nyakszirtjén az izmokat. Ezt is élvezte meg a forrósá- got is, ahogy a víz körülsímogat- ta mellbimbói magasságában a bőrét. Abbahagyta a masszírozást, és belecsúszott a vízbe, hogy az álláig érjen a meleg. Húsz-harminc másodpercig mozdulatlanul áztatta magát, mintha várakozással készült volna a következő percekre, amiket — már nem is emlékszik, milyen régen — a fürdés élvezetének csúcsává avatott: begörbítette ujjait, és vakarózni kezdett a víz alatt. Ahol szőr volt a testén, mindenütt végigvakarta magát, a mellén, a köldöke alatt, az ágyékán, a hóna alatt, a combján, az alsó lábszárán, körmeivel érezte á szőrzet sercegését, s lassacskán úgy tűnt, mintha bőre egész felületére, valamilyen, idegvégződésbe átterjedt volna az álmosító viszketés, amit éppen a vakarózás okozott. Órákig elüldögélne így a forró vízben, ha az idő nem sürgetné a hét hat napján minden reggel. Csak vasárnap engedheti meg magának a másfél-kétórás fürdést, akkor se mindig: vagy vasárnap is beugrik valami hivatalos elfoglaltság, vagy Erikának jut eszébe, hogy hagyják itt a várost... — Igyekezz, mindjárt hét óra! —■ hallotta az ajtón át a felesége unott sürgetését. Kinyitotta szemét. A tükör fölül a lámpa erős fénye belecsapott az arcába, elvakította, s másodpercekbe telt, amíg abbahagyta a hunyorgást, s szeme elől eltűntek az ugráló, szappan- buborékhoz hasonlóan szivárványszínű karikák. Megint megkapaszkodott a csaptelepben és a kád peremében, felhúzta magát a vízből, leakasztotta a fogasról a fürdőlepedőjét, s beleburkolózott. A bolyhos frottír alatt csiklandozóan pergett bőréről a víz. lefutott a bokáján, a lábfején, hogy beleszívódjon a habszivacsszőnyegbe. A tükör álmos, sápadt arcot mutatott. Leilei lekapart egy alvadt vércseppet a szája sarkából, ujjai hegyével végigtapogatta a bőrt a pofacsontjai alatt, belepiszkált a szeme sarkába, s csak azután nyúlt a fésűjéért. A választékon éppen csak igazítania kellett: amióta a fodrásza valami fixáló folyadékkal keni be minden héten, alvás közben is jól megmarad. Gondosan simára fésülte a három hullámot a választék jobb oldalán — később úgyis megint meglazulnak, és láthatóak lesznek —, olajat cseppentett a markába, szétdörzsölte a tenyerén, és rásímogat- ta a hajára. Ettől friss fényt kaptak a hullámok, s az olaj feltűnőbbé ezüstözte ősz halántékát is. Hallotta, hogy Erika léptei újra a fürdőszoba ajtajához közelednek, de mielőtt az asszony ismét beszólhatott volna, megelőzte a figyelmeztetést: — Jövök, jövök... Szájvizet csurgatott a fogmosó poharába, felhígította, s kétszer öblített a kámforos illatú oldattal. Közben megnedvesítette a fogkeféjét, nehogy Erika észrevegye, hogy már megint nem használta. Sohasem fogja megérteni, hogy neki igenis hányingert okoz a fogkefe ... Faskolni kezdte magát a fürdőlepedőn át, hogy a maradék nedvességet is fel itassa a bőréről. • A gyerek konokul feszegte kerek fejét. Nem nyúlt ajtepírszal- vétába csomagolt tízóraijáért. — Mit találtál ki már megint — nyúlt az álla alá az asszony. — Miért nem akarod elvinni? — Nem viszem él — rántotta el a fejét a gyerek. — Miért nem? — Le akarok fogyni. Már csak én vagyok a dagadt... Zimmer is lefogyott, nem hagyta magát tömni! — Dacosan hátrarázta szőke haját, és elszántan szembenézett az anyjával. Erika elnevette magát: —"Szamárka! Nem attól fogy az ember, ha nem eszik. Miért hagytad abba a vívást? Úszni se akarsz! Ha eleget mozognál, any- nyit ehetnél, amennyi beléd fér. — Apa se jár vívni, úszni se tud. Keveset eszik, nem is hízik meg. öt nem tudod tömni .. . Nem is mered! Engem se tömj! Az asszony mosolyt erőltetett. Nem mondhatja Tamásnak, hogy kisfiam, apád azért eszik keveset, mert tönkrement a gyomra, kezdődő fekélye van, vagy már ki is alakult, de nem mer orvoshoz menni, nehogy kórházba küldjék... — Nem bánom, mit csinálsz a tízóraiddal, de vidd magaddal, ha már becsomagoltam. Ajándékozd el, ha tetszik, de nem hagyhatod itthon, megértetted? — Belenyomta az iskolatáskába, a tízórait, fordult, és kinyitotta a gyerek előtt az ajtót: — Indulás! Tamás rántott egyet a vállán,' Húsos ajka lebiggyedt. Ettől a fintortól mindig hasonlít az apjára. A küszöbön felágaskodott, és hagyta, hogy az anyja megcsókolja a fejő búbját. Erika a gyerek után nézett, amíg Tamás — egyik kezében a táskájával, másik kezét zsebre vágva, ahogy az apjától látja — el nem tűnt a lépcsőház fordulójában. Csúfolják, hogy dagadt..I Nem fog elhízni soha, nem ezt örökölte. Erikának önmaga miatt sohase voltak aggodalmai — még a terhessége alatt és a szülés után se nehezedett el —, s az évek során az is kiderült, hogy Lelleiből se lesz olyan háj tömeg, mint nem egy hozzá hasonló alakból, akiket annak idején ‘kiemeltek a fizikai munkából, a egy évtized se kellett hozzá, legtöbbjük elhájasodott a kevés mozgástól, az íróasztaltól, s a változatlanul erős étrendtől, ami nem ártott, amíg használták az izmaikat, de rögtön potrohot növesztett rajtuk, mihelyt már nem az elfogyasztott kalória pótlására kellett. Leilei képe se csontoa már, mint valamikor volt, nyak- szirtje alatt a zsírpárnát az ing gallérja takarja, jól szabott ruháiban karcsú a hasán és a csípőjén képződött kis háj réteg ellenére is, - de az évek során kiderült, hogy a zsírréteg, amit eddig felszedett, nem gyarapszik tovább. És ha úgy alakul, hogy mégis... (Folytatjuk)
