Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-28 / 98. szám

1977. április 28. • PETŐFI NÉPE • 5 GOETHE KECSKEMÉTEN Peter Hacks: Lotte „Mit kezd­jünk , Goethé­vel?” — tette fel a kérdést aflig egy hó­napja Rényi Péter, a Nép- szabadság ha­sábjain Peter Hacks: Lotte című monodrá­májának bu­dapesti bemu­tatóját követő­en. Kérdése in­dokolt; úgy tű­nik, idegenke­dünk egy kis­sé Weimár ri­deg, már életé­ben klasszikus szoborrá mere­vedett költőfe­jedelmének mű­vészi tökéletes­ségétől. Ko­runk szelleme talán az őt kö­vető romanti­kus fiatalokkal rokonszen­vezik inkább. Hörderlin vagy Kleist, akinek drámái épp a közelmúltban je­lenték mea. népszerűbbeknek tűnnek napjainkban, mint Goet­he. aki nem is titkolva megvető véleményét kijelentette róluk: kalsszikus ami egészséges, ro­mantikus ami beteg... Talán nem vagyunk elég gondtalanok; vtlágunk felett több a felhő, ben­nünk pedig az ellentmondás, mintsem hogy nyugodt szemlélő­déssel gyönyörködhetnénk élet­műve teljességében... „Goethe titka az, hogy vala­miképpen mindnyájan részesek vagyunk benne” — állapította meg találóan Szerb Antal, s valljuk be, az ilyesfajta igazsá­gok mindig nyomasztóak egy kis­sé. Mert a nagyság érzete, kisu­gárzása minden önállóságra vá­gyó emberben ellenállást ébreszt —, a nőkben pedig — ez Peter Hacks a színműíró véleménye —, e feszültség vonzódássá, szere­lemmé indukálódik. Addig-addig harcolnak a szokatlanság, a más- rteműség ellen, míg a megmásí- tás vágya mind személyesebb szenvedélyükké lesz, és végül ön­maguk csapdájába esnek. Kisza­kadnak az elfogadottságból, de nem tudnak azonosulni a meg- változtatandóval. Ami egyébként lehetetlenség is. A Goethék, vagy magyar példára hivatkozva az Ady Endrék tovább lépnek és a szegény elhagyott Lőtték, Lédák többé már soha nem találják helyüket abban a világban, amely addig otthont nyújtott a szá­mukra ... Ez az ötlet kitűnő drámai alap­anyagul kínálkozik egy olyan te­hetséges szerző számára, mint Peter Hacks, aki a legnehezebb színházi műfajban, monodrámá­ban dolgozza fel Goethe és Lot­te szerelmi történetét. Igaz, hogy ez a műfaji megjelölés csupán látszólagos, hiszen a da­rab három szereplős. A színpa­di cselekményt ugyanis mind­végig három személyiség szelle­me határozza meg; von Stein úr, a felesége és Goethe, a költő. De e triót mégis egyetlen „élő” sze­replőnek, Charlotte asszonynak kell megszemé­lyesítenie. S a feladat akárho­gyan is nézzük, ritka nehézsé­gű, a Lőttét játszó színész­nőnek egy zse­nit, egy kitű­nően lovagló, ám felszarva­zott nemes urat és egy ér­zékeny asz- szonyt egyszer­re kell életre keltenie. Ennek a kü­lönös, a sem­miből való va­rázslatnak, a kecskeméti színházi bemu­tató szombati közönsége is tanúja lehe­tett ... A „mű­vész”, akinek arcjátéka, gesz­tusai. taglejté­sei és monda­tai nemléte­zőket; egy bábot és egy szellemet is életre tudott támasz­tani a színpadon, Szakács Eszter volt Csiszár Imre rendező közreműködésével. Mit keres Goethe Kecskemé­ten? — kérdezhetik azok, akik tudják, hogy a Katona József Színház nézőterén a rákövetkező délután már a Gtil baba sze­replőinek tapsolt hosszasan a közönség. A választ a premier résztvevőinek lelkes elismerése adta meg. A megjelentek ugyan­is a színház leghűségesebb hívei voltak, akik még az átmeneti nehézségek ellenére is kitartanak a társulat mellett, mert tudják, a színház élő művészete mindig magában hordja az esetlegesen rosszul sikerüli mondatokat kö­vető zseniális közlések lehetősé­geit ... Csak bizodalommal kell lenni. Szombat este ezeknek a biza­kodóknak lett igazuk, mert Pe­ter Hacks darabjában Szakács Eszter tiszta, maradandó mű­vészi élménnyel ajándékozta meg a megjelenteket. Csiszár Imre jeltelen, puritán díszletterében két órán át szuggesztív hiteles­séggel magyarázta a közönség­nek;, az Ady . Endrék és Lédák mindenkori összebékíthetetlensé- gét, ’ „héja nászuk" emberi szük­ségszerűségét. Magyarázta, mi­ként egy, okos, szenvedélyét lep­lező asszony tartja meg öniga­zoló védőbeszédét, elsősorban ön­maga előtt... Budapest után tehát immár Kecskemétnek is van egy „Goethéje”. Igaz, emez bizonyá­ra nem fog annyi előadást meg­érni mint a fővárosi, de ez nem von le a vállalkozás értéké­ből ... Meg hát a közönség ér­deklődésén is múlik majd, meny­nyire kíváncsi rá, miként áll Szakács Eszter Lotte-je mellé. Hiszen ebben a „Goethé’-ben is mindnyájan részesek vagyunk — itt, most, Kecskeméten, ahol az előadás szombat esténként megszületik... Pavlovits Miklós • Szakács Eszter Peter Hacks monodrámájának címszerepében. (Straszer András felvétele.) A MEGŐRZÉS MŰVÉSZE Molnár Edit íróportréi • Erdei Ferenc Szabó Pál temetésén. (Molnár Edit felvételei.) Az ifjú fotóriporter tekintete megakad egy sugárzó intellektust! arcon. A kor sem gyöngítette minden az értelem ítélőszéke elé parancsoló szemeinek mély ra­gyogását, a szüntelen szellemi fo­gékonyság parázslását. Gyorsan megtudta, Hatvány Lajos üldögél tisztes hölgyek! tár­saságában. Molnár Edit alig akart hinni a szemeinek. Nem számí­tott arra, hogy a Nyugat-nemze­dék nagyjai közül bárkivel is találkozhat. Nézte, nézte Ady Endre, József Attila, Thomas Mann barátját a számára meg­elevenedő történelmet. Az ámulat utáni pillanatot lát­hatjuk a Megyei Művelődési Klub Művészklubjábam. Ott ül­dögél Hatvány Lajos Molnár Edit felvételén, a meglazult iz­moknak, kötőszöveknek tartást parancsoló akarattal, kissé odalt húzódva is a főhelyen. így kezdődött. A véletlen találkozás, az alka­lom egy életre szóló programot adott a fotóművész számára. A fölismert tennivaló szérencsére érzékeny művészalkattal szövet­kezett, a nemes, fontos szándék kiművelt képességgel párosult. Az eredmény több száz kifejező, a felszínes látványnál többet nyújtó, megörökítő és felfedező „gép-képírás”. Mérhetetlen tisztelettel és sze­retettel közeledett századunk ma­gyar kiválóságaihoz. Sohasem tar­tozott a rohangászó, a szenzációt, a különlegest kergető riporterek közé. A hűség jellemzi, a kutató alaposságával a portré — vele kapcsolatban sután hangzik ez a szó — valódi énjéhez, a „halan­dóságukban is múlhatatlanok, a múlandóságukban is maradan- dóak” az idő falára rajzolódó vo­násaihoz. Ügy dolgozott viselkedett, hogy vendéglátói legtöbbször megfeled­keztek a gép jelenlétéről, a láto­gatás tulajdonképpeni céljáról. A beszélgetés, az eszmecsere felol­dotta tartózkodásukat, elfeledtet­te a netán felvett modorosságot, „szerepet”. Még azt sem vették észre, hogy Molnár Edit az őket jellemző tárgyak közé ügyesked- te őket. ‘ \ Mértani háttér-formák közül tekint a világba Kassák Lajos, dúsan terített asztal mellől gon­dosan hajtogatott fazonzsebken­dővel derül az utókorra Tamási Áron, képek, szobrok veszik kö­rül Füst Milánt. A halálos beteg Illés Béla arcának gyűrődései, ráncai folytatódnak szinte a pár­na csücskében. Számára már csak ennyi a világ, Tersánszky Józsi Jenő mintha a pincegádor elől szemlélné az elillanó életet, pedig koszos pesti tűzfalnál hirdeti utolérhetetlen derűvel a létezés szépségét. A visszanéző, a halál pitvará­ban munkátlanná, így felesleges­sé váló falusi ember, Veres Pé­ter utolsó fényképe a magyar művészet remekei közé tartozik. Halk homályba süppednek a tárgyak, a mindig tanító, a min­dig dolgos, a mindig elfoglalt Péter bácsi arcán már gyűlnek az árnyékok, már egy fáradt öreg­ember. Erdei Ferenc fájdalmát Szabó Pál temetésén „figyelte ki”. Mintegy ötven kép látható Mol­nár Edit — igenis fotóművész — gazdag gyűjteményéből a kecske­méti kiállításon. Róla is, ezekről az alkotásokról is írhatta volna Ady Endre a Székely Aladár író­portréit méltató sorokat: „el­mondja innen esetleges és hiába­való pózainkon keresztül is, hogy kik vagyunk”. Az élet, muzsikál az éles szem­mel megőrzött és asszony! lírá­val ábrázolt fénykép-arcokban, a meggyőzés lendületétől felemel­kedő kezekben, figyelmeztető uj- jakban, tenyérkosárban megpihe­nő fejekben. Műve Juhász Fe­renc szép szavaival: „a megőrzés művészete”. H. N. MI VAN A „SZÁRAZÁROKBAN”? • Ismét munkába álltak a régészek a Budai Várpalota Krisztina­város felőli oldalán. Jelenleg az egykori „szárazárok" feltárásán dol­goznak. (MTI-fotó, Bara István felvétele — KS.) A Megyei Művelődési Központ műsora óji y,n»i u au tittnUiit ,< ■ május 2—7. KIÁLLÍTÁSOK Waliczki László fotóművész kiállítása. Orosz János festőművész kiál­lítása. Megnyitó: május 7-én, 17 órakor. HETI MŰSOR 2-án hétfőn 19 órakor KECSKEMÉTI ZENEI HE­TEK. HANGVERSENY J. S. BACH MÜVEIBŐL 4-én, szerdán 18 órakor a Mokka presszóban KALMÁRNÉ HORÓCZI MARGIT GRAFIKUSMŰ­VÉSZ KIÁLLÍTÁSA. KÖZ­REMŰKÖDIK: A KECSKE­MÉTI VONÓSNÉGYES. 18 órakor európai körutazás c. sorozat. SVÁJCI TÁJAK. 5- én, csütörtökön 18 órakor SZOCIALISTA BRIGÁDOK klubja, pÖcsik dezsö citeraművész és BUDAI ILONA népdalénekes estje. 6- án, pénteken 18 órakor KECSKEMÉTI ZENEI HE­TEK. A KODÁLY ZOLTÁN ÉNEK-ZENEI ISKOLA HANGVERSENYE. 7- én, szombaton 15 órakort FELNŐTT FILMKLUB I. Bérletes, gyermekmegőrzés. 20 órakor KOZÁK ANDRÁS—DRA­HOTA ANDREA estje. Köz­reműködik: a Calcutta trió. Belépődíjas, gyermekmegőr­zés. 598 (14.) Franciaországban egyik napról a másikra tízmillió mun­kás is sztrájkba lépett. Mi ez, ha nem csöndes ösztönzés arra, hogy itt is tessék csak lázadni... igen­is, állítom, szinte biztatjuk a taknyosokat, hogy ne elégedje­nek meg a nyavalyatörős ugrálás­sal, fogjanak már hozzá valami igazi, kiadós cirkuszhoz. Erika a cigarettája füstjén át figyelte Kunován széles, húsos arcát. Talán igazat is tudna adni neki, ha nem emlékezne azokra az októberi napokra ötvenhatból, amikor Ágoston is Kunován is, pocsékul vizsgázott. Már második napja nem lövöldöztek akkor, igen. november másodlka volt, felhívta Kunovánnét, őszintén aggódott érte, hiszen az asszony akkor már a nyolcadik hónapban volt, a telefont csak sokára vet­ték fel, s megdöbbentő volt hal­lani, hogy ez a mindig hűvös asszony kétségbeesetten zokog be­le a telefonba, mert a férje ott reszket napok óta a szoba sarká­ban, s elvárná tőle, hogy ő vegye nyakába a nagy hasával a várost, hogy egy darab kenyeret, egy kiló krumplit szerezzen valahol. Ágoston meg ... már régen vége volt az ellenforradalomnak, de­cember vége felé keresték meg, hogy lépjen be a munkásőrségbe, hiszen kire számítson a munkás­paraszt hatalom, ha nem a hozzá hasonló káderekre, akikből a párt csinált valakit, s Ágoston/ bóloga­tott is minder! szóra, de egész éj­jel forgolódott, félelmében átiz­zadta az ágyneműt, s másnap be­feküdt a pártkórházba, hogy ki se jöjjön két hónapig, akkort már megtelt képpel, kivasaltan, egye­nesen a minisztériumba, abba a bizottságba, amelyik kivizsgálta, hogy ki mit csinált az ellenfor­radalom alatt. Félnek ezek, min­dentől félnek, akár itt történik a dolog, akár Párizsban vagy vala­hol a világ másik sarkán. — Tölthetek kávét? — Köszönöm — bólintott Ku- nován, s mondta tovább a ma­gáét: — A kormánynak, de a pártnak sem jut eszébe, hogy legalább a minimális óvintézke­désekről gondoskodjon. Csehszlo­vákiában las?an már.a feje tete­jén áll minden, de mi hagyjuk, hogy Prága, Pozsony, Brno tele legyen magyar turistákkal, csak hadd szívják magukba a szelle­met) ugyebár! Mi magunk impor­táljuk a fellazítást, de ezt senki sem veszi észre odafent, vagy talán nem is akarják észrevenni, És ha holnap a pesti utcán kez­denek — elhúzta a száját — meg­újhodást követelni a nagyhajúak? — Nálunk senkinek sincs oka megújhodást követelni — mozdult Kunovánné. Szalvétát terített bo­rostyánsárga kosztümje szoknyá­jára, úgy nyúlt a kávéért. — Ti­zenkét év alatt a párt helyére tette a dolgokat, senkinek sincs mit követelnie. Ideges vagy, kér­lek, agyondolgozod magad a gyárban, aztán ez a vége. — Lei- leihez fordult: — Már a múltkor beszéltünk róla, azóta sem vál­tozott semmi, naponta jönnek a forrófejű mérnökei a javaslataik­kal, bizonygatják, hogy le kell adni egy sor ráfizetéses gyárt­mányt, a kollektíva érdekeire hi­vatkoznak, a nyereségességre, de azt nem hajlandók belátni, hogy a felelősséget nem ők viselik, hanem az igazgatójuk, ő pedig — nézett a férjére — hiába kér eligazítást a minisztériumból, a gazdasági bizottsághoz is hiába megy, mindenütt lerázzák, min­őig elmagyarázzák neki, hogy á gazdasági reformban az igazga­tónak tessék élnie az önállóság­gal. — Tüzet adott Kunovánnak, s közben Erikára nézett: — Cso­da, ha ideges? Persze, éppen neked magyarázzam, hogy ez mi­lyen nehéz? Erika bólogatott. Szeme sar­kából Ágostonra pillantott. Mi­ért nem ajánlja fel, Kunován­nak, hogy alkalmasint összehoz­za Kálóival, aki éppen elég ma­gasan van ahhoz, hogy kényes helyzetekben tanácsot adjon? Ha akarná, összehozhatná őket. Mi­ért hallgat? — Tessék, itt a cukor — tolta oda Kunován elé a porcelán tar­tót. — Köszönöm, nekem a szén­hidrát méreg. Tetézzem, amit úgyis mindennap eleget nyelek? Tatár megtörölte a szemüve­gét, visszatette az orrára meg- gyűjtotta a szoba sarkában a kovácsoltvas állólámpát, leoltot­ta a mennyezeti burát, visszaült a vendégéhez, és megkérdezte; — Konyakot, vagy chiantit? Dorogi" mosolygott, megjátszott töprengéssel nézett előbb a chian- tis üvegre, majd a konyakos pa­lackra: — Nem azért jöttem, hogy vendégül láss, voltaképpen csak azért, mert az öcsémmel együtt voltál népi kollégista. ' — Nem szeretek egyedül inni, fogd fel így — mosolyodott el Tatár is. Amint Dorogi belépett, memóriája azonnal kapcsolt, s nem kellett erőltetve maga elé idéznie a kisebbik Dorogit, még a kölyök önvádtól szomorú nagy szemét is látta, hogy az a kiseb­bik Dorogi a kollégium gyűlése előtt ült a meggyulladt dunna miatt. Mennyivel lehet ez a Do­rogi idősebb, a kisebbiknél? Negyvenéves, negyvenegy? — Nos, tölts magadnak, amelyikből akarsz. — Lopva az órájára né­zett. Amikor azt mondta a tele­fonba, hogy itthon lesz egész es­te, csak arról feledkezett meg, hogy Olgának ma nincs hang­versenye, így Olga ma este biz­tosan beállít valamikor, talán a következő pillanatban, talán egy óra múlva. — Vagy inkább én töltsék? — Köszönöm — bólintott Do­rogi csontos fejével. — Rád bí­zom. — Halkan elnevette ma­gát: — Tudtad te annak idején, mi a konyak, vagy a chianti? — Nem várt feleletet, maga elé mondta tovább: — Tudtuk, hogy van bor, rizling meg otelló, van pálinka, törköly, körte, szilva, meg hallottuk, de talán el se hittük egészen, hogy van még olyan bor is, amit pezsgőnek hívnak... De azt, hogy már­kák ... Martell. Courvoisier, Ré- my Martin, aztán a borok meg a pezsgők száz fajtája... Ha az ember akarva-akaratlan beleke­rül egy szférába, megismer sok mindent, amiről a tízmillió ma­gyar közül talán százezer ha tud. Honnan sejtetted "meg, hogy in­kább chiantit innék? Tatár udvarias mosollyal vont vállat. Nem kell félbeszakítania szövegét, hagyni kell, hadd be­széljen, ez az ember abba a faj­tába tartozik, amelyik akárhon­nan indul el, előb-utóbb észre se lehel venni, mikor, odalyukad ki, amit eredetileg is mondani akart. Megemelte a poharát, belekor­tyolt. majd hosszan babrált a cigarettájával, hogy a vendége zavartalanul folytathassa. Dorogi a füstszínű szemüvegé­vel játszott: — Az öcsém se, te se, én se azzal indultunk neki az életnek, hogy tartozékok legyünk, kellé­kek a nálunk magasabban ülő fafejek keze ügyében. Hány év a különbség köztünk? Te har­minchat lehetsz, én negyven. Azzal biztattak bennünket, hogy minden válhat belőlünk, akár­melyikünk lehet majd miniszter- elnök is, pöcegödörtisztító is, raj­tunk múlik, mire visszük a tár­sadalom szolgálatában, emlékez­ned kell rá, ezzel a perspektívá­val injekcióztak bennünket min» den áldott nap... Tatár bólintott: — Emlékszem. Miért említed? — Nem akarta, mégis érezte, hogy megkeményedik a pillan­tása : — Folytasd ... Dorogi feltette a szemüvegét: — Látod ezt? Füstüveg. Álarc. Szabvány. Tatár arca nem mozdult: — Minek? — Sejtés mozdult benne, hogy ez az ember per­ceken belül itt őelőtte fog ösz- szeroppanni. — Mi lett belőlem? Mi lett —\ reccsent Dorogi állkapcsa — be­lőled? — Nem várta, hogy Tatár feleljen, egyszerre hadarni kez­dett: — Profi lettél a szolgálat­ban, teszed a dolgod, hagyod, hogy annyira vidd. amennyire mások akarják. Te vagy az esz­mény. — Idegesen simított vé­gig tömött haján. — Bocsáss meg. Tatár bólintott: — Folytasd ... Dorogi letette az asztalra a szemüvegét. Tétován nézett szét a szobában, — Én is így csináltam, amíg bírtam idegekkel. Kisajtoltam magamból a maximumot, hagy­tam, hogy a tehetségtelen hülyék profitáljanak minden ötletemből, nem akartam törődni vele, hogy az övéké az elismerés, természe­tesnek akartam venni, hogy ez a rend, bennem a tehetség, de azo- ké a haszon, akik éppen azt ve­szik természetesnek, hogy én va­gyok a szorgalmas szolga. (Folytatjuk) Lukács György.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom