Petőfi Népe, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-24 / 95. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET ÚJJÁSZÜLETETT A „GÓLYÁS HÁZ” GYŰJTEMÉNYE A törzsi költészet virágai A naiv művészeti múzeum csodái Talán meglepetésnek hat, hogy a szellemi, alkotói műhelyeket bemutató sorozatunk a naiv művészet kecskeméti múzeumával folytatódik. Hiszen első ránézésre inkább az derül ki, hogy végre állandó és minden másnál teljesebb bemutatkozási lehetőséghez jutottak a hazai magyar naiv művészek, akiknek a munkásságát sokféle vélemény kísérte és kíséri. A 18. században épült, úgynevezett Bánó-házban olyan seregszemléjük tárul fel, amelyhez fogható nincs másutt. Átrendezett kiállítás De ennél is többről van szó. Az állandó kiállítás nemcsak számbaveszi az értékeket a fölfedezés láza és a mindent fölkapó divat szélsőséges megnyilvánulásai után, hanem jogosan igényt formálhat a művészi és tudományos megtermékenyítő hatásra. A bemutatótermekben összemérhető az ihlet ereje, a föl- készültség mesterségbeli tudása. A néprajz és a művészettörténet kutatói már eddig is randevút adtak itt a szakmabelieknek és a közönségnek. A múzeum gondozói érzik a felelősségüket. A műhely önálló szerepkörét tükrözi, hogy az ünnepélyes megnyitó után fél év elteltével Bánszky Pál művészet- történész átrendezte az eredeti és időközben kibővített anyagot. Tíz alkotó most lép először nyilvánosság elé a Bánó-házban. Moldován Domokosnak az alapítást jelentő gyűjteménye jórészt kicserélődött és felfrissült. A továbbiakban is várható, hogy újabb és újabb szerzeményekkel, meglepetésekkel találkoznak a látogatók. Szemléleti csoportosításban Megjött a tavasz, a kecskeméti „gólyás ház” füstös szegélyű kéményének hosszú csőrű és hosszú lábú lakója visszatért a fészkére. Erre az időre esett a naiv művészeti kiállítás újjászületése. A korábbiakhoz képest jóleső újdonságot jelent, hogy több mint száz festmény és szobor átgondolt, szemléleti csoportosításban követi egymást. Az őstehetségeket fölvonultató teremben a XX. század első felének maradandó értékei kaptak helyet. Az Úszódról elszármazott Benedek Péter Pótszemléje elsősorban az arányok megválasztásával hat a látogatóra. Itt látható eredetiben Homa János Hegyibeszéde is, amely régóta a magyar népi szobrászat legjelentősebb szemléltető darabja. Mokry Mészáros Dezső ábrázolásmódja is főként az arányokkal és az alakok csoportosításával érzékelteti a sajátos kifejezésmódot. Az immár klasszikusnak számító alkotásokat követik a mához közelebb álló, élő naiv művészek festményei és szobrai. Külön csoportosítás hangsúlyozza a népművészet és a gyermekvilág közelségét. „ ... E művészet tanulmányozása során, szemünk láttára lépnek ki az évszázados, hagyományok őrizte formák, a névtelen közösségi hagyomány művészi kötöttségei közül azok a paraszti személyiségek, akik már az egyéni kifejezés tartalmait, formáit keresik” — jellemzi Or- tutay Gyula mindazokat, akik ebbe a körbe tartoznak. Pozsgai Pálné a felnőttek valóságmegfigyelését kapcsolja össze a gyermekrajzok vonalvezetésével ée színhasználatával, özv. Bácskai Andrásné Kék virág című festménye a hímzés díszítő jegyeit menti át a csendélet műfajába. Gáspár Juliska művei már-már a teljes természethűségre törekednek. Tőke Imre szoborfaragásai az elrejtés és kibontás ritmusával lepnek meg. A gyermekjáték és az önálló plasztikai igény kettősségét viseli magán Homon- nai György Magvetője. Egy-két igazi népművészeti ihletésű alkotás mutatja be a lajosmizsei Szőrös József képességeit. Van- kóné Dudás Juli méltó szereplője a rangos tárlatnak. • Homa János: Hegyibeszéd. • Dévényi Antal: Újlaki búcsú. Teljesen új együttest ad a „Kötődve a valósághoz” című realista jellegű gyűjtemény. A törökszentmiklósi Kada István kimerevített, fotószerű művét Pethö János Hagymaszárítása és Üjszegedi búcsúja követi. Eleve határozott véleményformálást sugall a fehér-fekete színek használata. Borosné Endresz Teréz megható szépséggel varázsolja vissza a gyermekkori tisztaszobát. Dévényi Antal ugyancsak egykori emlékekből, múlt idők hangulatából építkezik. A kunszentmártoni Katona József plasztikái tökéletesen megmunkáltak, a Matkópusztán élő Pólyák Ferenc fafaragásai pedig a továbbfejlődés szükségéről árulkodnak kimondatlanul is. A belső látás világába kalauzol a következő egység. A személyiség rejtett titkainak festészeti, szobrászati kivetítését, a képzelet működését követhetik nyomon ebben a szobában a látogatók. Balázs János látomáso- san fogja át az emberiség történetét, s hasonló módon idézi meg Vidróczki, a Mátra-vidéki betyár környezetét, Tóbiásné, Palcsó Mária sejtelmes, álomszerű táncot fest, özv. Czene Jánosné faké** Borosné Endresz Teréz: Az első szobánk. két idéz. A kecskeméti születésű Orbán István az öregasszony és az Angyal subán című szobraival egészíti ki a sort. Süli András az egyéniségét kifejező alkotásokkal ad hírt gazdag munkásságáról. Alkotók és alkotások A művek mögött olyan alkotói életpályák húzódnak meg, amelyek szinte az emberi sorsok végleteit szemléltetik. Gyovai Pál például - 80. életévében készítette első szobrát, a szegedi Tóbiásné Palcsó Mária csaknem negyven esztendei szünet, kihagyás után fogott a kezébe újra ecsetet, Katona József csonka, lefagyott ujjakkal farag. Ilyen és hasonló csodákba, az emberi képességek felszínre törésének és kibontakozásának titkaiba is beavat a tárlat. Műfajilag ugyancsak sok meglepetést tartogat a kiállítás. A politikai jelképek közé tartozik özv. Bácskai Andrásié Aratása, Bo- rosné Endresz Teréz varrott-ragasztott kollázsos eljárással dolgozik. S végül a nagy meglepetés örsi Imre, aki pop-art irányzatoktól távol hozott létre pop-art szobrokat. Eddigi leggazdagabb, kecskeméti önálló kiállítása ősi, bálványszerű kőszobrokkal, szép állatfigurákkal teszi teljesebbé az újjárendezett naiv művészeti múzeumot. Halász Ferenc Kalandos kedvű és szerelmes vadászok, keménykötésű kajakozó férfiak, izzadt és fáradt vándorok, nyughatatlan bolyongók a szereplői e különös, gazdag tartalmú és vonzóan, megragadóan változatos műfajú, mondanivaló- jú kötetnek. Meg a lebegő furcsa szellemek, a szél- és éjszellem, a fénylépcsők és a boszorkányok. És hogy még gazdagabb legyen a kép: repdeső karibuk, kemény szarvú pézsmaökrök, nagy, hegyi szarvasok, véres keselyűk és mályvafák. Bizonyára e néhány soros bevezetés is elegendő ahhoz, hogy felkeltse a népi kultúra iránt érdeklődők kíváncsiságát egy újonnan megjelent könyv iránt, melynek a címe: Boldog látomások. Alatta ez a magyarázó alcím olvasható: A világ törzsi költészete. Az Európa Könyvkiadó segítette napvilágra, négyezer- hatszáz példányban e tetszetős külsejű gyűjteményt. A kötet megjelentetésének imponáló előzményei vannak: román, szlovák, bolgár és más népi költészeti alkotások csokorba szedése, válogatás a szibériai népköltészet gazdag terméséből, az Irenszej című népi hősi ének szépen illusztrált kötete. Legelőször is a műfaji változatosság tűnik az olvasó szemébe. Csak jelzésként néhány példa erre: találunk a könyv lapjain indián felelgetős éneket, meg ha- lottsiratót: kaliforniai álomdalt és diadaléneket: perui kecsua altatót és melanéziai ifjúavatási dalt; továbbá új-zélandi varázsigét, maori bosszúdalt. indiai si- ratót és polinéziai népi éneket. A különböző táncénekek, a házszentelő imádságok, népi üdvözlő énekek, panaszok, sirámok, búcsúdalok, menyasszony vigasztalók, sámándalok és temetési énekek mellett sok más alkalomra, családi és törzsi-közösségi eseményre írott költemények kaptak helyet a válogatásban. A fordítások a művészi hatáskeltés mellett arra is jó eszközül szolgálnak az emberiség éle- te-sorsa iránt érdeklődőknek, hogy a történelem folyamataiba jobban belelássanak, az emberiTORNAI JÓZSEF BOLDOG LÁTOMÁSOK .A VILÁG TÖRZSI KÖLTÉSZETE^ ség fejlődésének útját még jobban megértsék. Ám talán ennél is többet jelent, hogy a névtelen alkotók mennyire művészi módon tudták kifejezni az általuk sokszorosan átélt valóságot, érzéseiket és élményeiket. Az ilyen és hasonló sorok, mint az alábbiak, meggyőznek bárkit erről: „Remeg a csillag, küzd már a hajnallal”; „Hajnal-Isten háza épül” ; „Eltört a szél hátgerince”. Amikor a törzsi szervezet lírikus alkatú tagja, az alkotói tehetséggel megáldott primitív ember „ijesztő telet érez”, amikor „éneklő csillagnak” mondja .magát, s a távoli Holdhoz könyörög segítségért, olyankor finom ösztöneivel kapcsolódik a környező világhoz, az életkeretet nyújtó természeti-emberi — s a titokzatos, „isteni”— valósághoz; mindahhoz, ami számára megfoghatatlanul hat rá naponta. A legjobb hagyományokhoz, a népi művészet értékeihez forduló alkotói magatartás bizonyítéka is többek között ez a gazdag tartalmú, szép kötet. Azt a Tornai Józsefet, — a műfordítót — dicséri, aki költői munkásságáért nemrégiben érdemelte ki a For- rás-nívódíjat. < .Varga Mihály BÁRDOS ÉVA: TASNÁDI VARGA ÉVA: Üzenet Bűvölő ne szánd a legyőzött indulat hínárba gabalyult izmait megtagad minden irgalmat szorosra vonja a szíjjait megtagad könnyítő alkuvást ködből-gyúrt Arcodat vállalja szédítő fényekbe fordultán valótlan hitébe mártózna a szeretet művelhetne csodát ha sehol-sincs-vége utaimat megbékélve felgombolyítanád valahol valahol kopácsolnak valahol kőkarcos törvényed szögezget súlyos keresztet tövében mégegyszer fellobban s virágot ejt a Képzelet Ne sajduljon gyenge vállad, hold fesse át éjszakádat ezüstfehér ecsetjével, göncölszekér rúdját érd el, ág ne tépjen, szél ne fújjon, vadrózsát találj az úton, cipőd sarka ne szakadjon, ne tévedj el füves halmon, hajnali nap koszorúzza, díszítse dús hajad újra gyönge, gyöngyös bokrétával, lépkedj zöld vizeken által, lábad tüske ne érintse, hiszen te vagy sorsom kincse Jutka lányom, én szép lányom, visszanéző ifjúságom. Az ország szegénységénél is rosszabb helyzetük miatt szülei a nagyanyjánál tartották. Nagyanyja 1890-ben született, még csak hatvannégy éves volt, de az oxigénmentes történelmi korszakokban már elszenesedett öregasszony. A krumplit, a haszonállatokat, meg az egyedüllétet szerette. Nemrég el kellett adnia a tehenet. Attól kezdve nagymise után mindig magával vitte Zoltánt a falu másik végébe, ahol egy kapurésen leste, hátha meglátja az eladott jószágot. Soha nem sikerült. — Hát nem megy legelni többé a tehénkém — mondta minden vasárnap a kapu- résnél görnyedve. — Majd a férgek fognak legelni a csontjaimon. No gyere. Ebédig valahogyan kibírta odahaza a félhomályban, de délután mindig barangolt. Csavargóit, ahogy este nagyanyja bóbiskolá- sából fölriadva mondta: — No, te csavargó, megjöttél? Volt a határban egy szikes tó, legtöbbet arrafelé kóborolt, vagy csak ült a partján. Az apja egy újabb költözés előtt vitte a nagyanyjához. Zoltán megtanulta egy ismeretlen hely nevét. Nem tudta merre van, nem tudta, hol laknak benne, de azon az ismeretlen helyen akart lenni. Ha estére jutva hazaért, bocsánatot kellett kérni és megígérni, hogy holnap nem csavarog el. Azután ölbe ejtett kézzel ültek. A tűzhely felől áradó keserű szagban rossz álmukból felriasztott legyek keringtek. Nagyanyja bóbiskolt tovább, Zoltán a hencser- re ült, odahúzta a lavórt és lábat mosott. — No, eredj aludni — küldte a nagyanyja, ha fölébredt. Beosont a szobába, lefeküdt, magára húzta a súlyos, ne- hézszagú dunyhát, s amíg el nem aludt, nézte a konyhában égő villanyt. Reggel a nagyanyja ébresztette fel. Észrevette, hogy Zoltán sír álmában. — Neked az kéne, hogy anyád minden reggel elsétáljon az ágyad előtt — mondta. — No, eredj ki, ott a reggeli. — Zoltán kiment a konyhába, megmosdott, evett. Aznap az udvaron meg a ház előtt játszott. Nem kóborolt el sehova. Ezzel akarta meghálálni nagyanyjának, felfigyelt arra, mi baja. De megbánta. hogy otthon maradt. Nagyanyja vékony, hajlott teste néha megjelent az udvaron. Ha egy gyerek véletlenül betévedt, kizavarta, menjen máshová, oda, ahol örülnek neki. Ha Zoltán ment ki az utcára, bekiáltotta. Nem is igen szeretett vele barátkozni egy gyerek se. Másnap megint a nagyanyja ébresztette. Megint sírt álmában. — Eztán meg ne halljam. Máma bent maradsz — mondta és kicsoszogott a szobából. Attól fogva nem sírt, de igyekezett minél többször elszökni, hogy barangolhasson vagy kiült az elpárolgó tó partjára és mesélte magának a valamikor hallott meséket. Hosszú idő múlva jött el az apja meglátogatni. Zoltán még nem tudott olvasni. A nagyanyja elolvasta a levelet — Holnap délben jön apád — mondta. Reggel megfogta az egyik tyúkot. Beszélt hozzá, amikor behozta a konyhába. — Ne haragudj kis tyúkom, sok szép tojást tojtál, hálátlan vagyok, ne haragudj. — Az apja este elutazott. Ezután még jobban hiányzott az anyja. Egyre többször csavargóit, egyre többször kellett bocsánatot kérnie a csavargásokért. — No, egyél, mondja esténként a nagyanyja —, ő eszik, nagyanyja meg ül a tűzhely mellett, ahonnan árad a kesernyés szag. Zoltánnak eszébe jut, ahogy kucorog az elaknásított erdő egyik bokrában, hallgatja apja anyja, meg az erdőmunkások kiáltásait. Egyre idegesebben keresik a szürkületben. Már a határőrség is őutána kutat. Egyre türelmetlenebb, várja az estét, várja, mikor jönnek végre a szarvasok, az őzek — nehogy rábukkanjanak addig. Az apja megtalálja, anyja sírva fakad és hazaviszik. Az cs eszébe jut, amikor kimászik a csónakból, pedig mondják neki, hogy ilyen nagy vízben nem látszanak a halak, csak a part mellettiben. vagy egészen magasról, a hídról, vagy tán repülőről. Fokozatosan araszolgat a csónak oldaláig, s amikor senki sem figyeli, belecsúszik a vízbe. Azonnal üvölt, mert nem tud megkapaszkodni semmiben, a víz húzza lefelé. Köves bácsi, a halász nem tud úszni, az anyja utána ugrik, fenntartja a vízen, amíg Köves bácsi odaevez, belekapaszkodik a billegő csónak peremébe. — Aztán holnap a nyilvánosság előtt nehogy szófogadatlan légy — szólal meg a nagyanyja, amikor befejezi a vacsorát. Nem leszek, mondja Zoltán, beoson a szobába és lefekszik. * — Most már jöhet az eső — mondja reggel a nagyanyja, és elindulnak, ki a tanyára. Vége a cséplésnek, mire kiértek a gépet is átvontatták a szomszéd földre, odaszáll a bugása. Az eperfák alatt megterítve áll két nagy asztal. Mintha izzó vastömbben lépkednének, olyan forró és mozdulatlan minden. Súlya van a levegőnek. Az asztalok közelében fekete-fehér oszlopok, ünneplőbe öltözött férfiak állnak. — Itt megállj mellettem — mondja a nagyanyja, amikor odaérnek, Zoltán áll a lábuknál. A nyárról, a termésről, az aratásról, a cséplésről beszélnek. Néha megmozdulnak, ilyenkor egy-egy csizmán megcsúszik a napsugár, mintha borotvakés billenne rajta. Induljunk, mondja egyikük. Az asszonyok kihordják az ételt. Óriás lábasok ontják a pörkölt szinte érinthető illatát. Mintha az asztalok, a lábasok, a tányérok és a fejek fölött a levegőben is nehéz húsdarabok röpködnének. — No, egyél — szól rá nagyanyja, amikor észreveszi, hogy még mindig nem nyúlt az ételhez. Eszik. Körülötte, az ünnepi fekete-fehér dermedtségben mindenki eszik, csak a kezek és a szájak mozognak. Megint eszébe jut az elaknásított erdő, a sodró víz, gondolkodik, hogy milyen bajt csinált még, melyik lehet az, amelyik miatt nem viszik haza. Befelé nyüszít, fogadkozilc, hogy több rosszat nem csinál. A tányér szélén ugyanarra az ütemre koccan a kanala, amire mindenkié. Szorítja a nagy kanalat, szinte belekapaszkodik, és tömi magába az ételt. De hiába igyekszik, felhasad a rákényszerített fegyelem burka, és kibuggyan belőle a sírás. El akarna szaladni, de megbotlik a szék lábában. Fekszik a földön, majdnem az asztal alól üvölti, hogy nem lesz többé szófogadatlan. Csizmák, tutyik, cú- gos cipők szaladgálnak körülötte, anyókák hajolnak fölé. Abba- hagyja az üvöltést, fekszik és rángatózik. Mi lelte, mi lelte, kérdezgetik. Valamelyik fölemeli, karjában a tanyába viszi. A többi mögöttük. — A dac jött ki belőle — hallja nagyanyja hangját. — A rosszaság. Mire beérnek, nem rángatózik, csak halkan sír. Aki beritte, leveszi róla a cipőt, lefekteti és azt mondja, hogy maradj így, feküdj szépen, nyugodtan. Aztán kimegy a konyhába, becsukja az ajtót, de a zaj, a beszélgetés beszűrődik. Megmozdul a levegő. Az első szélzúgásra villámlik. Az ablakon dübörögni kezd az eső. Csend van.
