Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-01 / 50. szám

1977. március 1. • PETŐFI NÉPE • 5 A politikai oktatás háza Több mint félmillió kötetnek ad helyet az új moszkvai politi­kai oktatási központ könyvtára. Az épület, amely a propagandis­ták és agitátorok, lektorok és pártmunkások tudományos-mód­szertani és oktatási központja, a város szívében fekszik, s egész korszerű berendezésével a leg­előnyösebben szolgálja az eléje kitűzött célt. A könyvtárban a Szovjetunió­ban élő népek és nemzetiségek nyelvein, valamint angol, francia, német, sponyol és más idegen nyelveken áll rendelkezésre a legkülönbözőbb témájú politikai irodalom. A látogatók megismer­kedhetnek a nemzetközi kommu­nista és munkásmozgalom neves személyiségeinek munkáival, a testvérpártok tevékenységével, harcával. Az előadótermeket elméleti konferenciák és szemináriumok lebonyolítására rendezték be. Az egyik legnagyobb teremben nem­zetközi találkozókat és konferen­ciákat tartanak. A pártoktatás, valamint a po­litikai és gazdaságpolitikai okta­tás különböző formáiban a szov­jet főváros csaknem 4 millió la­kója vesz részt. (BUDAPRESS— APN) Könyv Magyarországról Az ukrajnai Politizdat kiadó gondozásában „Jószomszédunk és barátunk” címmel könyv jelent meg Magyarországról. A mű szerzője, Mihail Ogyinyec, hosszú éveken át dolgozott Magyaror­szágon a Pravda tudósítójaként. Művében megismerteti az olvasót az ország életével, leírja sok-sok találkozását a magyar dolgozók­kal, a szocialista társadalom építőivel. A könyv egyik fejezete a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió kapcsolataival, együttműködésük fejlődésével foglalkozik. Zsosztovói tálcák í'WÍi , ói s; i!í A A színek kavargása, a fantá­zia szabad játéka, kiemelkedő mesterségbeli tudás — ezek a zsosztovói tálcafestés sajátossá­gai. Ez a különleges, jellegzetesen orosz mesterség a XIX. század első felében, a Moszkva közelé­ben fekvő Zsosztovo faluban ke­letkezett. Az 1825-ben alapított festőműhely gyorsan híressé vált, termékei — a ragyogó, sok színű tálcák — elterjedtek Oroszország városaiban. Az egyszerű használati tárgyak valóságos művészeti alkotásokká váltak. Minden rajzolat eredeti és megismételhetetlen. A mester először felviszi az alapot — ez lehet fekete, vagy tűzpiros, élénk­zöld, vagy mélykék —, majd szé­les, lendületes ecsetvonásokkal megfesti a mintát: virágokat, vagy tájképet. A kész tálcát vé­gül tartós lakkal vonják be, amely hosszú évekig megőrzi a színek szépségét, élénkségét. (APN) A huszonnegyedik órában A kécskeméti általános iskolák gondjai (II.) A tanintézetek zsúfoltságának növek­vő gondjait jól jellemzi az a helyzetkép, amelyet a város oktatásügyi fejlesztési ter­vének összeállítói festettek le még 1975-ben „Sajátosan úgy alakul a helyzet 1976 és 1980 között — állapítja meg a jelentés —, hogy az alsó tagozatban fokozatosan 1200— 1300 gyermek lesz, szemben a felső tagozat 1000 körüli létszámával.. . Alsó tagozatba évente 7—8 új tanulócsoport-fejlesztést (!) kell létesíteni, majd fokozatosan, kisebb arányban, a felső tagozatban is, ami csakis a napközis csoportok elhelyezésének rovására történhet. Azaz az új iskolák belépéséig a napközis ellátás iskolai szinten alig növel­hető.*’ • „1981—86 között ugrásszerűen megnövekszik az általános iskolai korosztály.” (Méhest Éva felvétele.) Kilátások és változások Az érintetteket — elsősorban a pedagógusokat és a szülőket — csak az elkövetkező évek fejlesz­tései tölthetik el reménységgel. Sajnos, azonban úgy látszik, hogy ha az előirányzatokhoz ké­pest nem történik lényeges válto­zás Kecskeméten, akkor a ter­vezett építkezések eredményeként sem változik meg lényegesen a jelenlegi helyzet. Sőt, további rosszabbodás várható. Talán külö­nösnek hat mindez, de így van. Az ötödik ötéves tervben két, 16 tantermes iskola felépítését tervezik Kecskeméten. Figyelem­be véve azonban, hogy a tapasz­taltak szerint évente félezerrel több gyermek válik tankötelessé, és arra a tényre gondolva, hogy 1974 óta nem bővültek az álta­lános iskolai osztálytermek, ak­kor az évtized végére már 2000— 2500-ra növekszik a városi isko­lahálózatra nehezedő „többlet­diákok” száma. A Széchenyivárosban létesíten­dő két intézmény ennyi gyerme­ket nem képes befogadni. Előre is látható tehát, hogy felépíté­sükkel számottevő mértékben nem csökkennek a jelenleg égető problémák. Hogyan is nézett ki az előzetes elképzelés? Évi 7—8 osztályterem fejlesztése szüksé­ges — csak az alsó tagozatokban. Tehát 1980-ig legkevesebb 50— 60 tanterem megépítésére lenne — lett volna? — szükség. Óvodából az iskolába Van, akit meglep az igények ilyen jelentős növekedése. De gondoljuk csak meg: Kecskemé­ten — ugyanúgy, mint hazánk több más nagyvárosában — a demográfiai hullám és a beköl­tözők nagy száma valóságos gon­dokat okoz. Már évekkel ezelőtt a társa­dalmi figyelem reflektorfényébe kerültek az óvodai elhelyezés ne­hézségei. Bács-Kiskun megye kü­lönösen sokat tett a 3—5 éves apróságok közösségi neveléséért. De míg az óvodaépítés magától érteöődő közüggyé vált, egy kis­sé elfeledkeztünk arról, hogy a gyerekek további nyolc éven át változatlanul állami intézmé­nyek látogatói lesznek. Egyszó­val az általános iskolák befoga­dó képességének növelésére nem fordítottunk elég gondot. Kecske­mét problémái nem egyedülál­lóak sem a megyében, sem az or­szág más városában. Akádnak, akik ellenzik az is­kolaépítés jelenlegi ütemének meggyorsítását. Érvelésük azon alapszik, hogy úgymond „feles­leges” túlságosan sokat építkez­ni, hiszen csupán néhány évig tart a demográfiai hullám felfu­tása, később feleslegessé válhat­nak az épületek. Nézzük meg, hogyan látják a nyolcvanas évek kecskeméti fej­lődését a város oktatásának táv­lati terveit kidolgozó tanulmány szerzői. A jövő ígérete „1981—86 között ugrásszerűen, körülbelül nyolcszáz tanulóval növekszik az általános iskolai korosztály. Ez azt jelenti, hogy 4—5 ezer gyerekkel több tanuló ellátásáról kell az 1985—86-os tanévben gondoskodni. Ehhez száz tanterem megépítésére van szükség a hatodik ötéves tervben. Mintegy 130 tanuló- és 60 nap­közis csoport fejlesztése szükséges ahhoz, hogy a váltakozó tanítás aránya he romoljon, és a napkö­zis ellátás elérje a 38—40 száza­lékot ...” A számadatok komoly és fe­lelősségteljes gondolkodásra kész­tetnek minden érdekeltet. Gádor József, a városi tanács elnöke kérdésünkre elmondta, hogy a negyedik és az ötödik öt­éves tervben az óvodaügy égető problémáira összpontosították az erőfeszítéseket. A tervezett 360— 360 személyes bővítés helyett ezer-ezer hellyel növelték Kecs­kemét óvodáinak befogadó ké­pességét. Az eredeti és a valósá­gos fejlesztések közötti nem kis különbözetet a város "társadalmá­nak megmozdulása tette lehetővé. A vállalatok, intézmények dolgo­zóinak kommunista szombatjai, felajánlásai nyomón és a tanácsi pénzmaradványok célszerű átcso*- portosításának eredményeképpen bővültek ilyen arányban az óvo­dai foglalkoztató helyiségek. Kecskemét társadalmát a jövő­ben az iskolaépítés ügyének kell megnyerni. A tanács vezetői az 1980—85-ös időszakot iskolaköz­pontúvá kívánják tenni. A ter­vezett erőteljes fejlesztéseket szolgálják az előzetes és távlati felmérések, tervvázlatok és a fej­lesztésekre tett előkészületek. Ami a közeljövőt illeti, a Szé­chenyivárosban két 16 tantermes iskola felépítését tervezik. A szükséges anyagiak megvannak — de építési szérződést még egyik intézmény kivitelezésére sem írtak alá. Az elképzelések szerint a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat készíti el mindkettőt. Az első átadását 1978-ra, a másodikét 1980-ra vár­ják. Ez azonban kétséges, ha meggondoljuk, hogy az átfutási idő 40 nap. Az évtized végére elkészítik egy 12 tantermes isko­la kiviteli terveit is, abban a re­ményben, hogy addigra sikerül építőket és anyagi fedezetet is találni. És még egy kedvező hír. A vá­ros vezetői megállapodtak a Du- navidéki Vendéglátó Vállalattal, hogy az ötéves terv végére 4000 adagos konyhát és 240 személyes diákéttermet építenek fel ugyan­csak a Széchenyivárosban a ta­nuló ifjúság étkeztetési problé­májának megoldására. De mi lesz 1980-ig? — kérdez­hetik azok a szülők, akiknek is­koláskorú gyermekeik vannak, és kérdezhetik á pedagógusok, akik leginkább érzik a növekvő zsú­foltság tehertételeit. Ennek a megválaszolására nem vagyunk illetékesek. Mégis, mi­nél előbb mozgósítani kell a vá­ros társadalmát az iskolák és a napközi otthonok gondjainak eny­hítésére. Feltehetően vannak az építkezésen kívül más, ideigle­nes megoldási lehetőségek is, amelyek bár átmenetileg, de csökkenthetik az oktatásügy gondjait. Nem kétséges, cselekednünk kell. A huszonnegyedik órában vagyunk! Pavlovits Miklós ^íiA’íáSSii'ííit’íf.iiK'iSi'íííííííí?^^^^ :«•>:x»*'Isi*:í;■:'«£ii:ílt*f'*** Sikeres szómagyarítás A Rádió- és Televízióújság, cik­keinek figyelmes olvasói egy si­keres szómagyarításra figyelhet­tek fel. A múlt évi 48. heti szám­iján olvashattuk a pályázat ki­írásáról, és ag ez évi 6. számból megtudhattuk a pályázat ered­ményét is. A nemzetközi rádió­zásban ismert műfaj a feature (kiejtve kb. ficsör) mindeddig hiányzó magyar megfelelőjéül pályázat útján sikerült két új szót. is találni. Így lett gazdagabb a rádiózás szaknyelve és szókin­csünk is a hangtükör és a hang- szőttes szavakkal. □ □ □ A pályázat feltételeit Lukácsy András ismertette a Rádióújság említett múlt évi számában, na­gyon jó tanácsokat adva a pá­lyázóknak, és megmagyarázva, hogy mi a lényege a feature-nek. és milyen árnyalatot fejezzen ki a javasolt magyar szó. Az angol szó jelentése olyan hír-, vagy dokumentum-összeállítás, amely sokszínű információs anyagot dolgoz fel a kapcsolatok sokrétű felvillantásával. Tehát lényegé­ben a „körített” hír és a doku­mentum játék közötti műfaj. Az újság ez évi 6. száma kö­zölte Ocsovai Gábor ötletes, a beküldött javaslatokat tanulsá­gosan elemző cikkét. Már a cí­mét is örömmel olvastuk: Ma­gyarító pályázatunk eredménye: Feature = hangtükör, hangszőt­tes. Jellemző, hogy a pályázat- nyertes hangtükör szavát ketten is beküldték, a másik elfogadott szó, a hírszőttes sugallta a hapg- szőttes szót a Nyelvtudományi Intézet és a Magyar Rádió szak­embereiből álló bizottságnak. A rádió mindkét díjnyertes szót (hangtükör és hangszőttes) hasz­nálni fogja. De talán adott eset­ben a hirszőttes is kifejező lehet. Az Édes anyanyelvűnk január 5-i ötpercében Lőrincze Lajos is ennek a pályázatnak az eredmé­nyével foglalkozott. M1ndkét,szót nagyon megfelelőnek tartja. A hangtükröt azért is, mert a tükör könyvek és folyóiratok címében is szerepel a színesség, gazdag tartalom jelölésére, a hangszőttes is kedves, hangulatos, vonzó ki­fejezés. □ □ Ocsovai Gábor azt is megemlí­tette idézett, cikkében, hogy mi­lyen használhatatlan, az angol szó jelentésének csak részmozza­natait kifejező szójavaslatokat küldték be (pl. hírnovella, hír­özön, villantó, pergősor, hangkar­colat, sőt hírcsalit). A szóözön- ben volt egy, a tényjáték, amely a dokumentumjáték magyar meg­felelője lehet. Ezt a szót is hasz­nálni fogják. Imé egy sikeres magyarító pá­lyázat eredménye. Megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, már csak azért is, mert a ránk zúdu­ló információözönben bőven van­nak nehezen kiejthető és elmosó­dó jelentésű idegen szavak (pl. az angol knowhow, design és talán a használóik által sem értett la­tinos formájú vertikum. Magya­rító pályázatra szükség lenne, de ma már ne a nyelvet túlzottan újítani akarók példáját kövessük, mert a bizarr ötleteket nem fo­gadja be a nyelv. A szélsőséges újítók szójavaslataira emlékeztető rossz példákat Ocsovai Gábor is felsorolt. Voltak, akik a fea­ture helyébe ilyen szavakat ja­vasoltak: zömpergő(?), hírcsirip, agyzagy (önjellemzés?), szócsép, szinthírfröccs, frissmismas, ri- port-rapport, sorzöm(?), Sőt va­laki a „ficsőr”-re rímelő, de tel­jesen értelmetlen hírcsőrt java­solta. □ □ □ Az idegen szavak magyarítá­sára példának vehetjük a har­mincas évek magyarító mozgal­mát. A Nemzeti Sport címűi sportláp ugyanis mozgalmat in­dított sportnyelvünk magyarítá­sáért, és szívós kitartással követ­kezetesen irányította ezt a moz­galmat. Fontossági sorrendben évenként hirdettek pályázatot né­hány kiválasztott idegen sport- nyelvi szó helyett magyar szóra, és a legmegfelelőbbeket bevetet­ték a szakcikkekbe, így kerültek be az új szavak szinte észrevétlenül az olvasók és a sportolók nyelv- használatába. A szavakat más újságok iá használták, így lassan- kint megmagyarosodott sportnyel­vünk szókincse. (A magyar sport­nyelv fejlődése és magyarítása iránt érdeklődök Bánhidi Zoltán. A magyar sportnyelv története és jelene című kiváló tanulmá­nya alapján nyomon követhetik ezt a magyarító mozgalmat.) A Nemzeti Sport szerkesztői (jó lenne ismerni a nevüket) többször megfogalmazták a ma­gyarítás szempontjait. Programúk szerint nem az idegen szavaknak tuzzel-vassal való kiirtására tö­rekedtek, csak azok helyett ke­restek új szavakat, amelyeket jó magyar szavakkal lehetett he­lyettesíteni. Régi elfelejtett ma­gyar szayak felelevenítésére, az ízes tájszavak, sőt esetleg a zsar­gon jellemző kifejezéseinek a felhasználására buzdították a lap olvasóit. A sportnyelv magyarítása kér­désében 1936-tól a Magyarosan című nyelvművelő folyóirat is ál­lást foglalt. Bárczi Géza is lel­kesen felkarolta ezt az újító moz­galmat. Később, 1963-ban így foglalta össze a mozgalom ered­ményeit: „Ezeket a szakszavakat eleinte a közönség nagy része gúnyolódva fogadta, a szaksajtó azonban kezdettől fogva követke­zetesen használja őket, s ma már élő szavak, olyik-másik mellől a valaha közkeletű idegen műszó teljesen eltűnt.” □ □ □ Az újított szavak közül néhá­nyat felsorolunk, elfogadásuk évét is feltüntetve: 1931: mez (dressz), szorító (ring), szurkoló (drukker), rajt (start), edző (tréner), 1932: öttusa (pentatlon); 1933: portya (túra), szöglet (korner); 1934: part (taccs), gyúró (masszőr), ví­zilabda (vízipóló), gyeplabda (gyephoki); 1935: rangadó (der­bi); 1936: tízpróba (dekatlon); 1937: erőnlét (kondíció); 1938: le­látó (tribün); 1939: csörte (asszó), pást (plans). Sportnyelvünknek ez a ma­gyarítása, a jól megszervezett újí­tó mozgalom ma is példa lehet újító törekvéseinkben. Kiss István v.v*v#v.v*v*v#v.v.v.%v.v;v;v;v.v;v;v;v.w;\v.\ví VARGA JÓZSEF Szól a harang /'"'seng a telefon, vidékről ke- resnek. — Te vagy, fiam? Anyósom hangja. — Micsoda? Mondja hango­sabban ! — Baj van. A mamát az éjjel bevitték a kórházba. Messziről, mintha verem mélyé­ből jönnének a hangok. — Két napig gyengélkedett. Gyomrát fájdítja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett. — Megyünk. Rendkívüli szabadság. Tárcsá­zom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hírt. Főnöknője mondja: Menj csak. Várnak az állomáson. Két gör­nyedő alak a sötétben. — Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán a feleségem. Hogyan? Nyolc órája beszél­tünk, s most itt állnak összetör­tén, fásultan, és fáradtan, talpig feketében. — Meghalt — tör ki anyósom­ból a szó. Sovány karjával ma­gához szorít, arcomon érzem könnyei melegét. Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan, mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gon­dolkodott. Gumicsizmában van, fekete bársonynadrágot tűrt a csizmaszárba. P lkapta tekintetemet. Oldalt fordult. Pillanat elég, s lá­tom, az elmúlt néhány órában éveket öregedett. Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a füzek szomorú koronája. — Délután? — Nem. Alighogy letettem a telefont, a kórházból táviratoz­tak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meg­halt. Semmi több. Újra hívtalak, de addigra elindultatok. — Ilona, Ilona — sóhajt nagy­apám és zsebkendőjét tartva ha­talmas kezével, szeme előtt bab­rál. Este van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyanyám ru­háit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra. öregasszonyok tipegnek be. Nem köszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el he­lyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyűlik az asszonynép. Nani néni, a legöregebb kezdi a siratóéneket. Bús dal száll, sóhaj­tások tarkítják, s hol gyengül, hol erősödik a hang. — Tegnap még itt voltál, Ilona — mered maga elé a szomszéd öregasszony. A mellettem ülő vénasszony magyarázza: — Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Ügy dol­gozott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kell. Délben a kukori­cáskosarakra ültünk le szalonnát enni. Ö kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vitte, hajtotta a sorát. — Megérezte szegény. Dolgos asszony volt. Czáll, kering a szó, majd ^ elhalkul hirtelen. Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy reme­gés, Nagyapám átöleli. — Ne sírj, Mari, ne sírj! — Erős legyen sógorom. Erős, hogy kibírja ezt is. — Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után, magam kering­jek itt a házban? Nekem már végem van. Megyek az én Ilo­nám után. l/' ét nap telt el a sirató óta. lv- Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottas- ház előtt. Az előbb nyitottuk ki. Kisöpörtem, letöröltem a kopor­sóállványt, a réz gyertyatartókat, a nyikorgó székeket. Nagyanyá­mat várjuk, neki készül a hely. Nagyapám kék, siltes sapkában van, előtte kék kötény, rajta fe­kete bársonynadrág, kabát. Jön- megy, jár-kél, föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem szerint hoízálépnék, megölelném, megsí- mítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon. De nem teszem, mert nem te­hetem. Nagyapám szigorú, szűk- szavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent. — Lassan dél — szólal meg —, azt rrjondták. tízre itt lesznek. Lemegyünk a temető lejtős ud­varán. s elnézünk a falu főutcá­ján. Nosztány felé. Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt. Teljél idő, teljél gyorsan! Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cam­mogjál! — Béldi János? — kérdezi a bakról a kocsis. — Az vagyok — feleli a nagy­apám. — Megjöttünk. Fölhajt a lovakkal a halottas­ház elé. Megjött apósom is kerékpárral, sietve. Befelé megyünk. A tartóra he­lyezzük a koporsót, fedelét le­emeljük. Nagyapám odaáll nagy­anyám mellé, kezét összekulcsol­ja. Kimegyünk. Elszámolok a kocsissal. — Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált. Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok borra­valónak. őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra és elhajt. A nyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat, s a pince fé­lig fagyott virágait. Bal karján fekete rétikul, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete. Újra az öregasszonyok. Cso­portokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot. A koporsó már kint áll a ha­lottasház előtti téren, felravata­lozva. Virágözön, koszorúáradat nagyanyámon, tömjén füstje száll. Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsiz­mában van és munkaruhában. Dolgozni készül. Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal be­szélgetek. Megköszönöm a vasár­napi kalácsot, a damasztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirke­combokat, a suttyomban odadu­gott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán. Halad a gyászmenet. Félkörbe álljuk a sírt. Nem nézek senkire. Csak nagyapám hangját -hal­lom, ahogy mondja: — Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves, jó fe­leségem. Ellépek, távolabb a kopott fel­iratú fejfák közé, a föld koppa- nását hallom a deszkán. Űjra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit. — Ne menjenek veszendőbe — mondja nagyapám. — A baboskeszkenő maradjon — mondja anyósom —, emlékbe a mamától. *7 örgetnek az ablakon. A e~‘ kántor. Pénzt veszek magamhoz. Me­gyek, kifizetem őket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom