Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-25 / 20. szám

1977. január 25. • PETŐFI NÉPE • 5 Bodrogkeresztúri kerámiák • A jobb oldali képen: a díszkerámiák tisztí­tása. * Alsó képeink: kézzel festett fali díszkerá- miák, amelyek különböző városok jellegzetes épületeit ábrázolják. (KS-fotók: Koppány György felvételei.) Az Utunk évkönyve Irodalmi esemény a Kolozsvá­ron megjelenő Utunk című he­tilap 1977-re kiadott űj, immá­ron tizedik évkönyve. A környe­ző szocialista országokban élő magyarság egyik legmarkánsabb irodalmi orgánuma kétségtelenül a Romániában harminc év óta folyamatosan és azonos néven közreadott országos hetilap, az Utunk. A mostani évkönyvben Szilágyi István író vállalkozott arra, hogy az elmúlt évtizedek munkáját mérlegre tevő „sza­bálytalan leltár” összeállítója le­gyen. Neki köszönhetjük, hogy ötletes és figyelemfelkeltő cím­szók alatt megismerhetjük a harminc évfolyamhoz kapcsoló­dó politikai és irodalmi törek­vések eredőjét, hátterét, mintegy szociográfikus feltérképezését. Azt is megértve természetesen, hogy képtelenség valamiféle „ele­ve elképzelt” szépirodalmi-mű­vészeti .hetilapeszményt számon kérni a harminc esztendő Utunk- ján. Ami ugyancsak világosan ki­tetszik ebből a „leltárból”, an­nak a megállapítása, hogy az Utunk nem csupán a nagyjából azonos tájon élő, nyelve, mű­veltsége, történeti sorsa és tár­sadalmi helyzete által csoport­ként felfogható romániai magyar nemzetiség életének, testvériség­érzetének lehet „tüköré”. A ro­mániai magyar irodalom ugyan­is szerves része az egész mai romániai szocialista kultúrának. Természetesen a sajátos jegye­ket, az anyanyelviség hangsú­lyait, mint annak művelője, a vele szemben támasztott köve­telményként mindig magával hordozza. Nagyon érdekesen írja le Szi­lágyi István, hogyan termelődött ki, illetve gyarapodott az Utunk olvasótábora a műveltség szerke­zetváltozásának folyamatában. Hasonló folyamat ez, mint ami nálunk is végbement és tart ma is, amikor az új, műveltebb ré­tegek szinte naponta növelik az újságok, folyóiratok példányszá­mát. Az olvasótábor megtartá­sáért, szélesítéséért a szerkesztő­ségnek mindig meg kell küzde­nie. Igényességgel és felelősség­gel. Hazai folyóiratok szerkesz­tői számára is tanulságos lehet az a megállapítás, amely sze­rint az önálló alkotásnak tekin­tett irodalmi-művelődési fórum milyenségére a választ minden­kor a közösségi megrendelés-el­várásnak és az ennek megfelelő kultúrfórumi feladatvállalásnak a vizsgálata adhatja meg. Az Utunkban közreadott „leltár” igyekszik erre is felelni. Imponáló a mellékelt „appen­dix” is, amely a számok tükré­ben mutatja be és elemzi a há­rom évtized termését. Ami leg­inkább meglepő a műfaji ará­nyok között a riport és a pub­licisztika nagy száma, a megje­lent írások közül minden ötödik tartozott ebbe a műfajba. A va­lósághoz kötődés és a politizá­lás igényének egyik magvas bi­zonyítéka ez. Csak kellő tisztelettel lehet végigolvasni a munkatársak hosszú névsorát, amely 150 ne­vet tartalmaz, s csupán a leg­többet foglalkoztatott írók és művészek felsorolására vállalko­zik. Néhányan közülük: Balogh Edgár, Bartalis János, Csehi Gyula, Franyó Zoltán, Gaál Gá­bor, Kocsis István, Lászlóffy Aladár, Majtényi' Erik, Mikó Er­vin, Nagy István, Páskándi Gé­za, Sütő András, Szemlér Fe­renc, Szilágyi Domokos és még többen a mi olvasóközönségünk előtt is ismert alkotók. A két és fél száz oldalas könyv egynegyedét teszi ki a mérleg, a többi lapon az Utunk­barátai, író és szerkesztő mun­katársai vallanak, emlékeznek kapcsolatukról, alkotói műhely­gondjaikról. Novellák, versek, művészportrék, levelek teszik színessé, olvasmányossá és vál­tozatossá az évkönyvet. Örömmel fedezhető fel ezek között Szekér Endre, a mégyénkbeli Forrás szerkesztőjének Üzenet és kéz­fogás című "írása, melyben a „férfikorba lépő” Utunkat kö­szönti. Az évkönyvet a jelentős év­fordulók jegyzéke, irodalomtörté­neti naptár egészíti ki. Hosszú időre szóló jó szórakozást és szellemi tornát nyújt az olvasó­nak a jeles írók és költők mű­veire alapozott 16 keresztrejt­vény is. A könyv ára Romániában 15 lei, nálunk egy kicsit drágára, negyven forintra szabták, s né­hol az újságárusok sem hívják fel rá a figyelmet, nincs a ki­rakatban. Pedig a romániai ma­gyar irodalom fáradhatatlan és nagyrabecsült művelői a támo­gatást és fokozott figyelmet min­denképpen megérdemlik . F. Tóth Pál V NDÉGV7 !':; Deana Hoermann Ausztráliából Negyvenhét ausztrál zenepeda­gógus látogatott nemrég a kecske­méti Kodály-iskolába és a zene- pedagógiai intézetbe. Énekórákon vettek részt, a kórus bemutatójá­ban gyönyörködtek, majd sok ze­nével szemléltetett előadást hall­gattak meg Kodály Zoltán zené­jének sajátosságairól, és megis­merkedtek a Kodály-intézet ok­tató munkájával. A Kodály-módszerrel A csoport vezetője Deana Hoer­mann, az ausztráliai Kodály-inté­zet alapítója, aki már többször járt Kecskeméten, a következő­ket mondta vendégeinkről: — Ausztrália legkülönbözőbb városaiból érkeztek Magyaror­szágra. Valamennyien érdeklőd­nek a Kodály-módszer, a magyar zenei nevelés iránt. Többen kü­lönböző továbbképzésekbe is be­kapcsolódtak. Óvodai pedagógu­sok és egyetemi tanárok egyaránt találhatók közöttük. Országos hálózat — Hogyan foglalkoznak Ko­dály nevelési elveinek alkalma­zásával a távoli földrészen? — Az ország egész területén akadnak pedagógusok, akik a ma­gyar zenei nevelés módszereit használják oktató munkájukban. Van egy központi iskolánk, ahol rendszeresen hospitálhatnak, ki­cserélhetik a tapasztalataikat. Az iskolák vezetői, szerencsére, tá­mogatják ezt, lehetőséget terem­tenek tudásuk, tapasztalataik gya­rapítására. A tanítási szünetek­ben Kodály-tanfolyamokat szer­vezünk, ismert magyar ' pedagó­gusokat hívunk meg előadónak. — Mi a különbség az ausztrá­liai és a kecskeméti Kodály-inté­zet között? — Nekünk, sajnos nincs önálló épületünk. Két különálló egyetem ad helyet a munkához. Ez azt je­lenti, hogy csak rövidebb kurzu­sokat szervezhetünk. A tanév idején kölcsönös látogatásokkal, kiadványainkkal igyekszünk segí­teni a zenetanárokat.­Legközelebb Kanadában — ön, mint a Nemzetközi Ko­dály Társaság elnöke, hogyan ér­tékeli a szervezet tevékenységét? — Széles körű tapasztalatokra még nem hivatkozhatok, hiszen a társaság nem olyan régen, 1975- ben alakult meg, és további szak­ági csoportokat hozunk létre. Rendkívül nagyra értékelem a kétévenként megrendezésre ke­rülő Kodály-szimpozion tevé­kenységét. Legközelebb a nyáron találkozunk Kanadában. A világ minden részéből érkező zenetu­dósok és pedagógusok számolnak majd be munkájuk, kutatásaik eredményeiről. Horváth Ágnes Alanyi vagy tárgyas igeragozás? Előző nyelvművelő cikkünk az igeragozás rejtelmeivel foglalko­zott. Az abban tárgyalt példákat folytatva, most is az igeragozás­ról lesz szó. A Magyar Nyelvhelyesség c. kiadvány egyik példájából indul­junk ki. Ha egy határozatlan tárgy ékelődik egy határozott tárgy és az állítmány közé, helytelen lesz az egyeztetés. Pl. „Minden büntetődobását — tizenhatot — értékesített.” Jó-e az értékesített alanyi ragozású igealak, vagy jobb lenné a tárgyas ragozású értékesítette? Külön-külön így lenne nyelvileg helyes: „Minden büntetődobását értékesítette.” és „Tizenhatot értékesített.” Így megoldható lenne, de együtt a kétfajta tárgyat?! 'A kiadvány helyesen azt ajánlja, hogy ala­kítsuk át a mondatot úgy, hogy mindkét tárgy vagy határozott, vagy mindkettő határozatlan le­gyen. Tehát így: „Tizenhat bün­tetődobását — tehát valamennyi értékesítette.” De lehet egysze­rűbben is: „Értékesítette mind: a tizenhat büntetődobását.” De mit csináljunk pl. a követ­kező saját példánkkal? Fónay Márta egy mondata a Nők Lapja egy régebbi számából: „Sajnos, a legkisebb mennyiség 10 méter, de ennek csak egy részét, kb. másfél métert használom fel.” Az első tárggyal egyeztette az igét: „Ennek csak egy részét haszná­lom fel.” A második, határozat­lan tárggyal így lehetett volna: „Kb. másfél métert használok fel.” Melyik a helyesebb? Nehéz eldönteni. Ha nem lehet a két tárgyat egyformává (vagy hatá­rozottá, vagy határozatlanná) ten­ni, a logikus mégiscsak az len­ne, hogy az igéhez közelebb álló tárggyal egyeztessünk. De lehet úgyis gondolkodni, hogy a „kb. másfél métert” az értelmezője az „ennek csak egy részét” tárgyas szerkezetnek, így az alaptaggal egyeztetünk, ahogy Fónay Márta is tette. A beszédben sokszor ke­rülünk ilyen váratlan próbatétel elé. Sem megállni, sem töprenge­ni, vagy újrafogalmazni nem le­het, a mondatot be kell fejezni. („Beszélni nehéz”, de beszélni kell!) Vita folyik a mindnyájatokat üdvözlünk vagy üdvözöljük hasz­nálatáról is. E rovatban is volt róla szó. Ha a mindnyájatok szó­ban a titeket, benneteket jelen­tést emeljük ki, akkor alanyi ra­gozás van: mindnyájatokat (vagy­is titeket) üdvözlünk. De ha ezt a szót úgy elemezzük, hogy ti mindnyájatokat, akkor rögtön ki­ütközik á birtokos személyrag, és a tárgyas ragozás a helyes: mindnyájatokat üdvözöljük, mint például ezekben is: őt, őket, üd­vözöljük. Hasonlóan ingadozó a ragozás, ha az akit második személyre vonatkozik. Tehát egyaránt mond­hatjuk: „Végre itt vagy te, akit már régóta keresek (vagy keres­lek).” A magyarázata: a vonat­kozó névmás tárgyesete után ál­talában alanyi ragozás van, de a második személyű tárgyra külön alak van az egyes szám első sze­mélyében (látlak, várlak téged). Amikor a keresek vagy kereslek közül választunk, ezek valame­lyike sugárzik be a nyelvi szer­kezetbe. A főnévi igenév melletti tárgy is befolyásolja a ragozást. A főné­vi igenév mellett alanyi ragozás van (énekelni akarok), még ak­kor is, ha az igenévhez határo­zatlan tárgy kapcsolódik (egy dalt akarok énekelni). De határo­zott tárgy esetében már tárgyas ragozás van (a dalt akarom éne­kelni). A második személyű tárgyra az egyes szám első sze­mélyében külön is utalni tudunk (szeretlek hallgatni). Néhány esetben bizonyos kife­jezések után főnévi igenévvel ki­fejezett tárgyra tárgyas ragozás­sal utalunk. Ilyen kifejezések: jónak, illőnek, tanácsosnak lát, tart, gondol. A tárgyas ragozás analógia hatására alakult ki. Pl. jónak látja, visszavonulni, illendő­nek tartják megjelenni. A látja, tartják helyett ma már szokatlan lenne a lát és tartanak használa­ta. Ha a főnévi igenév célhatározó, és mellette 2. és 3. személyű tárgy van, analógiás hatásra az igét tárgyasán ragozzuk, pedig az igének semmi kapcsolata sincs a célhatározó melletti tárggyal. Ré­gebben valóban alanyi ragozás volt. Pl. „sietek értesíteni téged.” A sietek az akarlak hatására (ér­tesíteni akarlak téged) váltott át át a „sietlek értesíteni téged” alakra. Ugyanígy a 3. személyű tárgy melletti s megtörtént ez az analógiás hatás. Az „ezt készülök alkalmazni” az „ezt akarom al­kalmazni” hatására lett „ezt készülöm alkalmazni”. Tehát itt az történik, hogy a tárgyatlan siet és készül igét analógiásán tárgyasán ragozzuk. Ugyanilyen példa: „Barátját szándékozott magával vinni” helyett „Barátját szándékozta magával vinni”. Ez utóbbi esetekben a tárgyas ragozás terjed, tehát sok tárgyat­lan ige tárgyas lesz. Ez ellen nem lehet kifogásunk, mert e fo­lyamat fordítottja is terjedőben van, vagyis a tárgyas igék tárgy­talanná válnak. Pl.: kitakarít, főz, mos, az üzlet nyit, zár. Az igeragozással van baj a következő mondatban is: „A fel­jegyzett munkamennyiség olyan nagy, amelyet a szövetkezeti tag maga nem tudta volna elvégezni. Az amelyet után nem lehet tár­gyasán ragozni az igét. Tehát így kellett volna mondani: amelyet a szövetkezeti tag nem tudott volna elvégezni. De még mindig hibás a mondat. Ebbe a rossz fo­galmazásé mondatba ugyanis egy másik szerkezet sugárzik be: „A munkamennyiség olyan nagy, hogy azt a szövetkezeti tag maga nem tudta volna elvégezni”. Ha az amelyet helyett a hogy kötő­szót használjuk (így a helyes), akkor megértjük, hogy a mondat fogalmazója miért ragozta tár­gyasán az igét. A tárgyas vagy alanyi ragozás egyéb szabályai már nem fértek: bele ebbe a cikkbe, de alkalmi­lag szó lesz még róluk. Kiss István (47.) Nem tudott semmit az em­berről, de valamit sejtett nagyon mélyen, ahol a félálmok tanyáz­nak, a lélekben. Vagy ha a sej­tés majdnem tudás, a lélek még tudattalan moccanását „érzés­nek” mondhatnánk inkább. De ránézett a takaróra, s rajta a koronás monogram ismerősnek tűnt. Átlebbent tudatán a kér­dés: „Hol láttam?” A férfi felfogta a szláv sző ha nem is csengett egybe telj sen az övével, s mintha zsil nyílt volna lelkében, iszonyú z< kogásba tört A lány sohase látott így zi kogni férfit. A félvadak ősjajgi fása ilyen halottaik felett. Leroskadt a férfi a földre, úgy zokogott. Feje a takaróra hul­lott, a lány elé. — Árva... vagyok én árva... — nyöszörögte a maga szláv nyelvén. S ekkor a lány a férfi fejére tette a kezét, egyszerűen és ter­mészetesen. Az anyák és szeretők ősi gyöngédségével. Az erdő lá­nya volt. Ügy hajolt a karja, mint az erdő virága. S úgy ha­jolt a lelke a tiszta érzelemre. S mily különös erő a gyön­gédben, a törékenyben — vele, általa hajolt át sírásból gyógyító álomba a természet fészekmele­gében gyermeknek maradt félvad emberlény, noha az Erő jelképes és valódi díszeivel őt ruházta fel 38. Tévesen tudta a falu, hogy a boszorkányok Anyicska eltűnését követő második éjjelen szállták meg Teréza házát. Mindjárt az elsőn tették ezt. De Teréza se vette észre mind­járt. Mert nem mindjárt kereste a nagy kenyérvágó kést, kenyér is volt megkezdett, s ahhoz se nyúltak, csak délben, mert enni se volt kedvük. Jócskán délután volt, amikor Teréza feltekintett roskasztó bánatából, és észrevette a nyomokat: az eltűnt javak hűlt helyét, s valami megbontottságot a szokott, már-már kínos rend­ben. De ha roskasztó bánatából fel is tekintett, a bénító rettegés most fogta el csak igazán. Még Matejnak se mert szólni, s Her­minának is csak késő este sut­togta el tapasztalásait. Ezután kezdett csak az értesü­lés szájról szájra szállni. S ha tekintetbe vesszük, mennyi vál­tozást szenvedhet a szájak girbe­gurba útjain egy "értesülés még közönséges időben is, hát még olyan világnapokon, amikor éj­szakák és nappalok egybemosód­nak — nincs mit csodálkoznunk. A dolog pedig így történt: Anyicska óvatosan elvonta ke­zét az alvó főről. Az ujjai alól kiszabadult vad göndörületek az arcra omlottak. Hogy maradhat­tak meg ilyennek, ily aranyba játszónak és puhának a mostoha viszonyok közt? — gondolta. De nem sokat időzött a gondolatnál, kibújt a monogramos takaró alól, macskaügyességgel, macskaóva­tossággal. Fejét is oly vigyázattal fordítgatta, hogy körültekintsen kissé, mintha a nyakcsigolyák moccanása is zajjal járna. A magasból lehulló fény most kis gellert kapott, s vékony csík­ja, mielőtt szétporlott volna, egy kőpárkányon játszadozott. „Ter­mészetes polc” — mondta magá­ban Anyicska. A kőpárkányon néhány használati tárgyat látott. Legérdekesebbek a kőeszközök voltak. Kőkés, kőbalta, s más ef­félék. Mint az ősembernek. Fa­nyelükhöz rostszálakkal erősítve. Milyen különös — a durván for­mált faedénykét nézte mellettük, kivájt fadarab, készítője csak némileg törekedett csínre, cél­szerűségre inkább. Minden bi­zonnyal a kőpengékkel készült. „Hát a kések? — jutott eszébe a legenda. — A kések? Melyeket a katona áldozataitól elra­gad?...” Vállat vont, inkább csak gondolatban, minthogy min­den mozdulattól óvakodott, ami nem okvetlenül szükséges. Nem tudott a legendával mit kezdeni, noha tudta már, hogy nem a kép­zelet teremtette, legfeljebb tol­dott hozzá. S mintha csak feleletet kapna: meglátta a katonasapkát is, ott a kőeszközök mellett. Ilyen sap­kát sehol se látott: tányérja há­romszöget alkotott, mint a sá­tor. Mikor lehetett ez divatban? S már ment tovább, járt a sze­me. Szorongó izgalommal. „Le­hetetlen — mondta —, ha beho­zott ide, ki is lehet menni... De hol?” Csak az a parányi nyílás mu­tatkozott, a szikla kürtőszerű ha- sadékán, a feje fölött, ahonnan a fény vékony szálú kötélzete alá­ereszkedett. És ekkor a sötét sziklafalhoz ért a válla, s valami puhát is érin­tett. Ez a valami halk surranás- sal lehullott. Odanyúlt, s mintha csak a já­tékos kép öltene testet varázs­érintésre, a magasból lecsüngő valódi kötélzetbe markolt. Szíve nagyot dobbant: meg­van! Oldalt pillantott. A kőasztal mellett édesdeden aludt a házi­gazda. Feje a bőrökön, _s körül a szétterült, vadon nőtt fürtök. Az aranybarna fürtök. S noha tor­kában dobogott a szíve, kissé el­mosolyodott. Fellépett a hágcsóra, s azon fel­kapaszkodott a boltozatig. S íme, a sziklaperem fölött, melyhez a hágcsót erősítették, nyílást fe­dezett fel. Szűk, sötét kis nyílást. Az ember, ha felhúzódzkodott a peremre, épp csak bebújhatott, hason csúszva. Ha ugyan e lyuk arra való, hogy kijusson innen az ember. De akkor minek a hág­csó? Anyicska tapogatózva kúszott a sötét sziklaüregben. S noha az út nem volt hosszú, mégis örök­kévalóságnak tűnt. Néha veríték öntötte el, ahogyan hason csúsz­va előrejutni igyekezett, s fejét oldalra fordítani kényszerült, hogy átküzdhesse magát a leg­szűkösebb helyeken. Az irdatlan súlyú sziklatömbök összeprésel­ték ilyenkor a tüdejét. Apró kap­kodásokkal nyelt be morzsányi levegőt, s vágyakozott egy nagy lélegzet után, mely egész tüdejét megtölti. És ilyenkor érzett olyasmit, hogy most se előre, se hátra — beszorult a sziklák kö­zé. Abban most már biztos volt, hogy nem itt jöttek be. Nem, ez lehetetlen. Végre kicsit tágasabb lett, és derengést észlelt. Akkora leve­gőt vett, majd megrepedt tőle. Ujja alatt száraz haraszt zörrent. Majd fejét is bele kellett fúrnia a sűrű harasztba, mintha homok­ba ásná magát. S egyszer csak nem volt fölötte a szikla, kibújt a derékig érő harasztból. Mint valami habfür­dőből. Kinn volt a szabad ég alatt. Kinn volt, s körülnézett. Sziklafal zugában állt, egy mé­lyedésben, ahová a szél össze- hordta a környező fák haraszt- ját. A szikla olyan volt, mint va­lami várrom utolsó csonkja, kő­tömbökből óriások rakta vár ma­radéka. Amolyan odatett kőtömb volt az is, ami alól kibújt. Mint­ha csak nem illeszkednék egészen pontosan az alatta levő tömbhöz, s ez az egyenetlenség okozna né­mi rést közöttük. A rést e zugban elborította a derékig érő ha­raszt. A sziklacsonk alig magasodott Anyicska feje fölé, néhány mé­ternyit mindössze. „A tetőn va­gyok, a szurdok a másik oldalon lehet” — állapította meg mind­járt. S valóban, füves hegyhát in­dult a sziklazugtól. Csenevész, ritkás fák között tüskés bozótok sűreje. A lány jobb kéz felől fel­ismerte a koporsó-hegyet. Nem burkolózott kék párába, mint­hogy közelebb volt hozzá, mint bármikor, ha az erdőn távolabb­ra eljutott. De hogy fölismerte az alkonyati nap kihúnyni ké­szülő korongja alatt, máris tu­dott tájékozódni. Szinte pontosan tudta, merre esik a falu. Elindult. S hajnalra ugyanide visszatért, batyuval a hátán. Azt mondta, és elszántan mo­solygott: „Megszabadítom őket a Gonosz­tól ! Hogy ne féljenek többé...” 39. Széthajtotta maga előtt a ha- rasztot, bátyúját előretolva becsú­szott a kőtömbök közén. Az egyszer megjárt út már nem volt olyan félelmetes. Szíve má­sért dobogott. Mert mégiscsak merész dolgot mível, eredményé­ben kiszámíthatatlant. Milyen lesz a fogadtatás? És mi várja még aztán? Nem lehetett biztos. Bízott az ösztönében. S az arc­ban. melyrőix eleget olvasott. Bízott, mint a gyermek. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom