Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
ZET MŰVELŐDÉS • ÍROD ALOM . MŰV^ M ég az egyetemen kezdődött a barátságunk, utána is tartottuk a kapcsolatot, később már csak levelezgettünk, de aztán ahogy a rohanó idő egyre inkább foga közé kaparintott bennünket, ez is abbamaradt. Emlékszem mongolos, japános (nem tudom pontosan, mi a döntő különbség a kettő között) arcára, a fekete keretes szemüvege mögül rám vetett szelíd, s mégis akaratos pillantására. A kémia volt a mániája, de semmi stréberkedés, semmi önmutogatás, már az első évben messze maga mögött hagyott mindannyiunkat, és negyedéves korunkra a kémia profunkat, s lenyalt hajú, nagyképű tanár, segédjét is zsebre rakhatta volna, ezernyi apró cédulájukkal, tenyérben szorongatott segéd-zsebköny- veikikel, s minden egyéb mankóikkal együtt, valamiféle pártatlan igazságú zsűri előtt. PÁRTATLAN IGAZSÁGÜ ZSŰRI — röhögnöm kell. Nyelvi antitalentum volt, a nyelvek nem is érdekelték, s elsőéves korában ilyesféle konglime- rátumokból állott gimnáziumból hozott tudása: Wer reitet so spät durch Nacht und Wind... a. ab, cum, de, ex, és e, coram, sine,'pro és p'rat... Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?... Paris vaut bien une messe... in seinen Armen das Kind war tot. Mikor beleszerelmesedett a kémiába, nekiállt a nyelveknek. Három év alatt öt nyelvet tanult meg olyan fokon, hogy képes volt folyékonyan olvasni szakkönyveket, alig némi szótárkodással, igaz, tudása passzív volt, s egy kifejezett szakterület szókincse sokkal szűkebb, mint a laikus hinné, de azért teljesítményét, én legalábbis, nemcsak hogy nagyra tartottam, hanem egyenesen csodáltam. Legfőképp az akaratát. Hosszú távú akaratát. Mi, mondhatom nyugodtan: minden este ott ültünk, az évszaktól függően hol a Hungáriában, hol a Hullámban, hol meg a szép Macáék Pannóniájában (itt a grátisz vörösbor mellett sem volt ritkaság, Maca egyik évfolyamtársunk gyűrűs menyasszonya volt — a házasságból különben nem lett semmi, a vőlegény harmadéves korában egy altatásos foghúzás következtében megfulladt, a szülők évekig tartó pereskedést folytattak a kórházzal, végeredményként a bíróság elfogadta a csatárláncba fejlődött orvosok védekezését: a halál oka szivgyengeség, rajta, szülők, tessék előkaparni a már csontig porladt évfolyamtársunk bordái közül az élő szívet, amely egyetemünk legjobb négyszázasának mindig hibátlan motorja volt, Maca hozzáment a kövér Ondruska vaskereskedőhöz, aki már akkoriban is ott üldögélt esténként a Pannóniában, s meregette a szemét...), ittunk, kiabáltunk, táncoltunk, utána felvonultunk a gazdag Fa- zekasékhoz, ebédlőjük, mint egy templomhajó, és hajnalig vertük a blattot, a mama is ott ült közöttünk, vállán drága, nehéz, keleti mintás kendő, nagy, párnás kezében egyre kisebbek a kártyalapok, a metszett csillár körül rétegekben gomolyog a füst, s Jutka a kanapén, felhúzott térdekkel, mint egy gyönyörű szőke párduc, még az anyja vaskos-párnás középkorúságát is beragyogja. Aztán levonultunk a strandra, fütyültünk a kőkerítésre, s a sejtelmes éjjeli, hajnali vízben kiúsztunk a móló legvégéhez, ahol a nagy vörös köveket zöldes, csíkos, szakálíát lebegtető moszat lepte, és azt játszottuk, hogy világítótorony-őrök vagyunk valahol messze benn a tengerben... Délutáni vitorlázások a Yacht Klub vitorlásával, szegény gyermekbénu- iásos, lqbú. Joqó a kormánynál, úgy viszi az ötvenes nSBr dó'göt'.1 htirlt egy isfén,” 'színegyedül, riifeHette* napszítta háromliteres derríizson, figyel bennünket, vagy sem, ki tudja, mi fekszünk a dekken, szemhéjunkon vörösarany-izzás, tagjainkban az eleresz- kedés nyugtató boldogsága, nemrég fürödtünk a mélyben, ahol már inkább kékes az almazöld víz. lassú malomkerekek csobogása hangzik, a kötelek feszülését nem látjuk, csak érezzük, a lányok fürdőruhája még nedves, de barna bőrük már forrósodik, Jocó lassan szél alá fordul, egyszeriben nagy csend, semmi szélzúgás, ujjaink ölelkezve beszélgetnek elmúltakról és eljövendőkről. Rókáéknál egy téli délután (szülei temetésére utaztak valahová az Alföldre) behúztuk a sárga függönyöket, s csak a dob meg az oltárian megpakolt vaskályha parázsfogsora világított. Lám, már nem is emlékszem, mi volt a dobra pingálva, csak arra, hogy az eszméletlenségig táncoltam Magdival (soha kedvesen természetesebb lánnyal nem találkoztam, én marha.) D e azért időnként, mint a tigris megjelentem Gyulánál. Hogy micsoda marhaság ez, hetekig ki sem mozdulni, csak az előadásokra. Meg a víz, napfény, kikapcsolódás, egészség, idegek és így tovább. Egyszer egy ilyen tigrisprédikáció közben belém vágott: tulajdonképpen irigylem, amint ott ül kamrából átalakított szobájában (apját nem is ismerte, az ő születése évében, tizenkilencben meghalt; egyetlen szobájukban albérlő, anyja a konyhában alszik), jegyzetei, könyvei, folyóiratai, szótárai, pipettái, lombikjai, s üvegdugós vegyszeres üvegcséi között, japánsárga arccal, el- kínzottan és mégis elégedetlen, mozdíthatatlanul. Mik voltunk mi? Különféle kaliberű, de lényegében már alakot, töltést, formát nyert puskagolyók, S akkor itt készülődik, alakul, épül előttünk egy rakéta. Még semmi, de csak rakéta lehetett, puskagolyó semmi esetre sem. Ez az ott és akkor felvillanó irigységek értette meg velem később a doktorkáderek gyűlöletét a mindenkori és mindenféle rakétákkal szemben. Katonaság, szökés, hadifogság, s mire Gyula három év után hazatért, oroszul már beszélni is tudott. Most minden valóra válhat, most végre béke van, új világ, azt sem firtatja már senki, hogy az apja mért éppen tizenkilencben halt meg. B eadta a kérvényét minden szóba jöhető kutatóintézethez, de hát hiába a kitűnő oklevél, hiába, hogy németül, oroszul, angolul és franciául olvas szakirodalmat, mert ugye, kérem, kérlek, tudod, tudja... De persze, ha véletlenül, akkor azonnal... Szevasz, isten megáldja, szabadság!... Ha nem, hát nem. A Műtrágya Vállalatnál kapott végre állást és egy nikkel sárhánvójú biciklit, naponta átlagosan harminc kilométert kerekezett. — Néha persze ötvenet is ledarálok — írta egyik levelében. — Ilyenkor nem sok energiája marad az embernek, néha még az evéshez is kevés, csak egy. szerűen lefekszem, pedig van velem mindig egy- egy folyóirat, De nem is ez bánt. Hanem, hogy olyasmit csinálok, amit, gondolom, egy hétéves gyerek is meg tudna tenni. A földművesszövetkezeti irodában beírom a fuvarlevelekről a nagy, raktárkönyvbe a beérkezett tételeket, s utána az eladási jegyzékek alapján a kiadott tételeket. Kész. Aztán elballagunk a műtrágyafelelőssel a raktárba, s elA Központi Sajtószolgálat 1976. évi novel lapályázatának 2. díjas írása. mondom mindenütt ugyanazt a szöveget: a zsákokat rakják keresztbe ... nyissák meg az ablakokat, ha száraz az idő... és csukják be, ha nedves. ..Ha van ablak egyáltalán, és ha zsákban van egyáltalán a műtrágya, mert legtöbbször olyan állapotban érkezik, hogy az ömlesztett maszalék között csak papírfecnik találhatók... Így valahogy. De nem baj, nem hagyhatom, hogy az anyám továbbra is albérlőkkel küszködjön, s szombat-vasárnaponként én is otthon pepecselhetek. H at év telt el így, azzal a különbséggel, hogy az utolsó harmat Csepel motorkerékpáron ülte végig Gyula. Ekkor végre felvették a helyi kutatóintézetbe laboránsnak. A rakéta megindulhatott pályáján. Fél év elteltével kutató, majd a labor vezetője. Ekkor kezdett egy kissé felszabadul, tabban körülnézni a világban — mindent megszépítő látással. Csak ez lehetett az oka, hogy kinevezése után feleségül vette udvarszomszédjuk lányát, egy hosszú képű, sótlan, kerepelő kórót. Egy hét elég volt, hogy rájöjjön, házassága végzetesen és véglegesen elhibázott, de mindjárt bele is törődött, és ha lehet, hát még jobban belevetette magát munkájába. Óriási tervei voltak. Megkérdeztem tőle akkoriban, hogy volt az egész lehetséges. — Tudod — mondta —, a fogolytáborban nem lehetett ám biztosan tudni, mikor vagy hogyan ér haza az ember, vagy egyáttalán hazaér-e. Merengő éjszakák. Visszarémlett, hogy egyszer milyen kedves volt hozzám, talán csak a visszaköszönés hangsúlyában, nem is tudom... Aztán most eszembe jutott, nem, nem ő, eszembe jutottak a fogoly tábori éjszakák, áh, de bonyolult dolog ez... Azonkívül, hogy a kutatóintézetnek hivatalból kellett végeznie takarmányanalíziseket és talajvizsgálatokat, ő, hogy úgy mondjam, ráállt külön a nyomelemekre. — Érdekes adatok jönnek elő — mesélte —, sokszor egészen más, mint bárki várná. Például a vashiánytól — lorotikus szőlőlevélben sokkal több a vas, mint a normális levelekben. Már a magyarázatot is megtaláltam rá... Közben nekilátott a cseh nyelvnek, hogy felvehesse a kapcsolatot Heyrosky profeszor egyik közvetlen munkatársával — később magával Heyrovskyval is levelezett sokáig, rendkívüli módon izgatták a professzornak polarográffal végzett kísérletei. (Hey- rovsky évek múlva, 59-ben Nobel-díjat kapott.) De hol volt már ekkor Gyula? Hol, milyen messze a kutatóintézettől és főleg, milyen messze álmaitól? Egy határszéli kis állami gazdaság ósdi felszerelésű, laboratóriumnak nevezett nem is tudom mijében. Akkor már évek óta. Egy levél az akkor már ritkuló levelei közül: Megint késtem a válasszal, de nagyon be vagyok fogva. Itt nincs piac, a zellertől a hagymáig mindent nekünk kell megtermelnünk. Kertünk kavicsos agyag, csákánnyal „ásom fel”, hosszú hetekig tart. A lehető legrosszabb talaj, ami a szikeseken kívül létezik. A kert az én profilom, Ildikóé a baromfinevelés. Így a hússzükségletet is mi állítjuk elő. Sok az olyan probléma, amire a városiak nem is gondolnak. Mert romantikusnak látszik ugyan télen az erdőbe menni fáért, pedig ilyenkor csak egyetlen gondolat foglalkoztatja az embert — az, hogy rettenetesen fázik a keze meg a lába ... A zivataroknak ez a fészke. Kétszer is bevágott már a házba a villám. Szerencsére én már korábban felszereltem a villámhárítót, ha az ember szemfüles, sok bajt megelőzhet. A patkányokkal is sokat kellett küzdenem, de nem hagytam magam. Megették a kukoricám háromnegyedét, pedig mit dolgoztunk benne a nyáron, méreg, csapda alig segített, végül gázharcot kezdtem egy saját kezűleg összefabrikált klórgázjejlesztövel, egyenkint füstöltem ki minden búvóhelyet __ Csak ne le nnék egyre fáradtabb, vagy mondjuk úgy, fáradékonyabb. Télen kétszer öntötte el a víz a kutun- kat, kétszer kellett vödörrel kimernem, hogy iható legyen, először még jól ment, másodszor már alig. Akkor a pincében is úszott a krumpli, zöldség meg a tüzelő, félméteres vízből kellett mindent kihalásznunk. Így éldegélünk, élnek így mások is, a fő, hogy — el ne kiabáljam — jelen pillanatban mind a négy gyerek egészséges, s ha Ildikó nem lenne annyira kimerült idegileg és leromlott testileg, nem lenne semmi baj. D e hát hogy került ide a rakéta? Milyen mesz- szi, hülye szálak futnak össze egy csomóba. Például az, hogy én dohányzom és érdeklődő mókus vagyok, aztán hogy leváltják Gyuláék igazgatóját, s odatesznek egy doktorkádert, és hogy szinte ugyanebben az időben Gyula beleszeret egyik laboránsába, Ildikóba, s otthagyja sótlan feleségét. Az új igazgató már az első hetekben beleköt Gyulába. „Kérem, a nyomelemvizsgálat a mi programunkban nem szerepelt!” Aztán néhány nap múlva felvesz Gyula íróasztaláról egy levelet, és beleolvas. „Kivel levelez maga hivatalos idő alatt a KUTATÓINTÉZET LEVÉLPAPÍRJÁN!” Egy szót sem ért persze csehül, csapkod, lobogtatja a levelei: „Ki ez a Heyrovsky?!” — Gyula felugrik, sápad- tabb a szokottnál, keze már a doktorkáder csuklóján — kegyetlen ereje volt, ha akarta —, zizegve hull a levél a földre, közben halkan megkérdi: „És maga, maga ki? Maga egy kutatóintézet igazgatója?” Már csak alkalom kellett Gyula eltávolításához. Én is hozzájárultam. Azt olvastam valahol, hogy az erős dohányosoknak fokozott a C-vitamin igényük. Elkezdtem csipkeszörpöt inni, hetekig és nagy vehemenciává de semmiféle frissebbséget vagy ilyesmit nem észleltem. Akkor eszembe jutott valami, leültem, írtam Gyulának. Hamarosan megkaptam a választ. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmeket a csipkeszörpre, nem is jutott volna eszembe eddig, öt üveg szörpöt vizsgáltam meg ugyanabból az évjáratból, s nagy meglepetésemre C-vitamint egyik sem tartalmazott, még elenyésző mennyiségben sem. Pedig az üvegen 250 mg-ot garantálnak. Ekkor már kíváncsi lettem, és megvizsgáltam a fertödi fekete- ribizke-szörpöt is, abban sem találtam C-vitamint. Felháborító, már írtam is egy cikket vizsgálataimról. A cikk megjelent, s hamarosan kapott a doktorkáder felülről egy letoló levelet, hogy micsoda eljárás a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar termékeit nyilvánosan lejáratni, és hogy a jövőben stb. Az igazgató majd elájult, őt tolják le emiatt az izé miatt... lám, az ő szeme nem csal, látta ő mindjárt, hogy ez a laborvezető csak bajkeverő lesz. r* majd most! Berohant a laborba, s mindenki ele . ordítva felolvasta a levelet, aztán Gyula felé fordulva végtelen megvetéssel: — Disznóság, amit csinált, kérem. Érti, disznóság! — Erre, mielőtt Gyula akár csak meg is szólalhatott volna, odaugrik Ildikó a kémcsövei mellől: — Ez a disznóság? Megmondom én magának, mi a disznóság! A disznóság az ha a népet becsapják, ha valamit garantálnak, an akár a rossz gyártástechnológia vagy bármi miau te, de nincs meg. Az igazgató elvtárs szerint az a disznóság, ha ezt valaki szóvá teszi? Szerintem az lenne a disznóság, ha hallgatnánk róla. Nem sokkal később az igazgató bizalmas levélben kimerítő kádervéleményt adott Gyuláról, hogy „szocialista iparunkról, mindannyiunk büszkeségéről, becsmérlőleg nyilatkozik szóban és írásban” — megjelölve a szakfolyóirat évszáma, száma és a lapszám... Hogy: „családi élete rendezetlen, zavaros, munkatársaival szerelmi kapcsolatot tart fenn, ami ugye összeegyeztethetetlen ...” (Szegény, éppen akkor rendezte el végre „családi életét”.) Hogy: „politikai karrierista, apját mint tizenkilen'ces mártírt emlegeti, holott apja ugyan Tizenkilencben, de tüdőgyulladásban halt meg, amint az nevezett anyjának a mellékelt jegyzőkönyvi vallomásából kiderül ...” Hogy ... hogy... és hogy, és végezetül kéri Gyula azonnali leváltását. I dézet Gyula egy későbbi leveléből: A Tanács- köztársaság alatt a 20 főnél nagyobb létszámú üzemeket, gyárakat állami tulajdonba vették, s a rendre (tehát, hogy menjen a termelés, ne történjen lopás, rablás) a munkástanács felügyelt. Anyám elbeszélése szerint apám ilyen munkástanácstag folt. Hangzatos cím, valójában éppoly egyszerű munkás maradt, mint volt, csak a nappali munka után minden másnap éjjeli őrséget is vállalt. Aztán megfázott, a többit úgyis tudod. Lehet, hogy nem volt mártír, én nem is mondtam soha, hogy az volt, de azért fáj ám, hogy nem ismerhettem. Különben semmi újság, most a melegekkel kezdődik a gnmbaszezon. A csiperkét itt nem. szeretik, és így verseny nélkül szedhetjük Ildikóval a réten. \LETT • (MTI-fotó-KS.) A „tártszívű” költő A mezők, rétek, erdők, patakok, a hóval borított tájak szerelmese, Bartalis János nincs többé. A kétkezi munkák dicsőítőjét, a derűs és szorgos hétköznapok csodálóját elvitte a hálál. Aki a vad hegyeket, az áradó vizeket és a fenséges reggeleket rajongással imádta, aki az életet, az „elmúlhat^t- lan, örök-szép varázst” akarta, ezentúl csak műveiben él. Füst Milán és Kassák Lajos mellett a szabadvers egyik népszerűsítője és meghonosítója volt hazánkban. Ez irányú költői ténykedése ma már irodalomtörténeti jelentőségűnek számít. Apácán született, 1893-ban, Kolozsvárott és Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait. Egy ideig Magyar- országon dolgozott, de aztán ismét Erdélybe költözött, s ott élt haláláig. Ott vált az évtizedek alatt a romániai magyar irodalom egyik megbecsült, s közkedvelt alakjává. Pályakezdő verseit — még az első világháború alatt a tekintélyes Nyugat közölte. Később többek között a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon adott helyet a nagyközönség körében népszerű verseinek. Sokáig az Alsókosálya nevű faluban élt. Ott nőtt egyre nagyobbra benne a vágyakozás az egész világ iránt, s ott erősödött benne a szeretet, a béke akarása. Kosztolányi Dezső azt irta róla egyszer, hogy a „bűvös igénytelenség lakozik benne”. S egyik életrajzírója szerint ö volt a „tárt- szivű költő”. Találó jellemzések ezek. Jól fejezik ki Bartalis János két alapvető tulajdonságát: egyszerűségét és nyíltságát. A vele való többszöri találkozáskor volt alkalmam örülni ennek a kitárulkozó, gyönyörű őszinteségnek. Befejezésül idézünk abból a verséből, amelyet a kecskeméti barátainak ajánlott, elfogult szeretettel: „Ó, idő, mi lesz, ha egyszer elfogysz nekem, mint az égen a hold karéja, és én a föld sarába feketén lehullok?” íme, betelt hát a jóslata. De tegyük hozzá gyorsan: emléke tovább él bennünk, barátaiban, tisztelőiben és olvasóiban. V. M. BARTALIS JÁNOS Új dalt hallok... Mikor a hó már elolvadt, és száradni kezd a sár, hallom a mezők szavát. Űj dalt hallok, mindig újat, ,amely a tél vackából zendül, s kedvét szívemre záporozza. Az ős föld dalol a bársony-barázda mondja el titkait. Nem halt meg a vetés! A füvek s a kicsi friss-zöldek szabadulva jégsírjaikból lobognak, élnek.
