Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-28 / 23. szám
1977. január 28. • PETŐFI NÉPE • S Egy este a Hotel Ifjúságban A behavazott budai hegyoldalban barátságosan világítanak a Hotel Ifjúság ablakai. Bent nagy a nyüzsgés, teli a szálló azokkal a fiatalokkal, akik az ország különböző részein élnek, a mezőgazdaságban dolgoznak és most együtt töltenek el egy hetet a fővárosban. Nevezhetjük téli jutalomüdültetésnek is ezt, a KISZ által kezdeményezett, hagyományos programot, de talán pontosabban fejezi ki a lényeget, ha azt mondjuk, hogy ez a hét a tájékozódásé. Tavaszig, összesen tíz turnusban, a falun élő fiatalok százai váltják egymást. Ismerkednek Budapesttel és egymással, szórakoznak és tanulnak, címeket és véleményeket cserélnek, egyszóval jól érzik magukat és közben hasznosan töltik el az idejüket. • A Bács megyeiek csapata az ismerkedési esten. Tortát nyertek a Bács megyeiek Az egyik teremben javában tart a külpolitikai „fejtágítás”. Az előadó is fiatal, nem nehéz „kulcsot” találnia ifjú hallgatóságához, a hangulat tehát oldott, mint a baráti összejöveteleken. Senkit sem kell biztatni, hogy kérdezzen, nagy az érdeklődés. „Merre tart Kína? Mit jelent az, hogy Carter lett az Egyesült Államok elnöke? Milyen fejlemények várhatók Spanyolországban?” — tudakolják a fiatal állat- gondozók, növénytermesztők és traktorosok. Az élénk politizálásnak csak a pincér megjelenése vet véget: a vacsora tálalva van. A Bács-Kiskun megyei csapat annyira belemelegedett az eszmecserébe, hogy hajlandók az evésről is lemondani. Felmegyünk az egyik szobába és folytatjuk a vitát, illetve az ismerkedést. Schett- rer Péter és Rupáner Zoltán, a hartai Lenin Tsz gépszerelői, Farkas Ibolya kézbesítő a hartai postán, az Állampusztai Célgazdaságot Tóth Jolán adminisztrátor és Ká- lózi Géza villanyszerelő képviseli, a solti Szikra Termelőszövetkezetet Payerich Gyula és Mikó Gyula mezőgazdasági gépszerelők. — Az ismerkedési esten vetélkedőt is rendeztek — újságolják büszkén —, és a mi csapatunk nyerte a tortát. Méghozzá tánccal. Lassan és szépen kellett táncolni. Legalább megmutattuk, hogy így is lehet. Egymás szavába vágva mesélik az élményeiket. Jártak a Halász- bástyán, a Várban, megtekintették a Szovjet Kultúra és Tudomány Házát, voltak uszodában, színházban, moziban és vendégségbén a ‘Fővárosi Kenyérgyár KlSZ-tagjainály eahol Colával1 [ és : frissen sült sósstanglival várták őket. Sokat láttak, tanultak, rengeteg új barátot szereztek, főleg a Csongrád és Békés megyei fiatalok közül. Édességre keserű pirula Dicsérik a szervezést, élvezik a kikapcsolódást, ám hamarosan kiderül, hogy az otthoni gondjaiktól itt sem tudtak elszakadni. — Nekem azt mondták, jutalomból küldenek ide — berzenkedik Németh Gyula, a hartai Erdei Ferenc Tsz, dunatetétleni részlegének gépszerelője, — csak tudnám, mit kell érteni a jutalmon? Fizettem 250 forintot a beutalóért — a többiek ezt a munkahelyi KISZ-szervezetüktől kapták —, itt egy százast mindjárt lekaptak tőíem színházjegyre, egyebekre, ráadásul szabadságom sincs, tehát úgy jöttem el, hogy erre a hétre nem kapok fizetést. Ebből nekem az a jutalom, hogy nem vagyok otthon és nem kell dolgozni. Kirobban a vita, mintha megbolygatott méhkasban ülnék. A tortával megédesített örömbe — üröm csöppen. „Hazai íz” — mondják a dunatetétleniek, akik annál komorabbak, minél szebb élményekkel dicsekednek a többiek. Nem tudom eldönteni, hogy túl érzékenyen ítélik-e meg a saját helyzetüket, vagy valóban olyan sötét a, kép, amilyenre festik, mindenesetre a következő adat elgondolkodtató. Tetétlenen 87 fiatal dolgozik, ebből mindösz- sze 13 a KISZ-tagok száma. 'Ä többség távolmaradásának állítólagos oka az, hogy rossz a légkör. Sokan mondták,./hogy akkor lennének KISZ-tagok, ha külön alapszervezetet alakíthatnánk. Jelenleg Hartához tartozunk, ami azt jelenti, hogy ők vannak a fényben, mi az árnyékban. Fájdalmas témára tapintunk. A központhoz tartozó, de attól mégis távoleső egységek fiataljai sokszor tényleg kirekesztődnek a nagyobb közösségből. Ritkán találkoznak, akkor is futólag — a vezetőkkel, nincsenek szem előtt, kisebb a lehetősége annak is, hogy észrevegyék és bátorítsák a jó kezdeményezéseiket, ugyanakkor hibáik nyesegetésére, nevelésükre sincs mód. Ez a bezártság, elszigeteltség azzal is fenyeget, hogy a legkisebb sérelmet is felnagyítva vizsgálják és csak a kedvező alkalomra várnak, hogy felszedjék a sátorfájukat és odébbálljanak. — Sajnos, a vezetőink tisztában Vannak azzal, hogy nehezen szakadunk el a családtól — folytatják a helyzetjelentést —, és ezzel is visszaélnek. Mint KISZtag, hiába vagyok öntudatos, ha egyszer abból a tízforintos órabérből kell eltartanom az édesanyámat. örülök, ha nem kell bemennem a téli nagyjavításra és elengednek trágyát hordani 15 forintért, óránként. Hogy mit érek a szakmámmal? Azt, hogy eltoltam három évet az iskolában. Hej, ha egyszer úgy istenigazából találkoznék az elnökkel, de kipakolnék neki... Most sajnálom csak igazán, hogy egyetlen elnök sincs jelen, a beszélgetésen. Ami persze, nem jelenti azt, hogy a jogos, vagy akár eltúlzott panaszok tisztázására is odahaza ne lehessen sort keríteni... Az ipari tanulóknak se könnyű... Szabó Sándor, gépszerelő ipari tanuló az Állampusztai Gazdaság, bösztöri területén. Móricz Nyilas Misije lehetett ilyen tisztaarcú, komoly kis emberke, őt jutalomból küldték ide, ennek örül is, de ha már hazai dolgokat boncolgatunk, úgy érzi, neki is van mit hozzáfűzni a témához. A csoportban a legfiatalabb: az idén tölti be a 17. életévét. — Az a helyzet, hogy énnékem már az első évben járna munkaruha — szólal meg, a kisfiús külsejétől elütő mély, férfias hangon —, és még most sem kaptam meg, pedig 1975-ben kerültem a vállalathoz. Aztán járna, nem is tudom milyen pénz, de nem is ez a legfontosabb. Ügy látom, hogy velünk, ipari tanulókkal nem úgy foglalkoznak, ahogy kellene. Azelőtt csak söprögettem állandóan, nemrég odakerült egy lemezlakatos és elkezdett parancsolgatni, hogy most még a szekrények alól, most a satupad alól is rámoljak ki mindent, amit oda bedobáltak. Ezeket a 40—50 kilós vasdarabokat nekem kell elta- licskázni 3—400 méternyi távolságra. Reggel 4iél ötkor kelek, este hatra érek haza holtfáradtan és gépnek, még a közelibe sem mehettem. Közben azt is elvárják, hogy jól tanuljak. Tényeket közöl, nem panaszkodik. Pedig szebb emlékeket is vihetne magával a tanuló-munkáséveiből. — Most már egészen jó, mert van egy mesteremberem, mellé osztottak. Ratkovics Pista bácsival pompásan megértjük egymást. A közösség persze, nagyon hiányzik. Kaptunk egy lemezjátszót három lemezzel, ezzel indult nálunk a KISZ, helyünk viszont nincs, ahol összejöhetnénk. Igaz, nem is vagyunk sokan, de leginkább csak akkor, számolnak velünk, ha valami társadalmi munkát kell végezni. Az is előfordult, hogy azért nem tudtunk homokozót csinálni a gyerekeknek, mert vasárnap nem kaptuk meg a műhelyt. Sanyi úgy gondoskodott magának „társaságról”, -hogy állatokat tart otthon. Teknősbékát, baglyot, .madarakat, sünt, tengerima- la,cot. Távollétében édesapja gondozza kedvenceit. Szavai után csend borul a szobára. Valaki nagyot sóhajt, és megjegyzi: „A középiskolában, vagy a szakmunkástanuló intézetben állati mozgalmas KISZ-életünk volt, a tsz- ben megállt minden. Valószínű, bennünk is van hiba, de nem mindenütt törődnek velünk sem úgy, ahogyan kellene. Ilyen körülmények között a munkában sem lehet sok örömöt találni. Az ember egy darabig kitart, aztán elmegy oda, ahol jobban megbecsülik.” Előbb azonban még felkerekednek és elmennek a búcsúestre, ahol elfogyasztják a tortát. A szép tánccal szerzett és remélhetően jó ízű főnyereményt!... Vadas Zsuzsa TH %Jg& wfö/Évm I • A győztes táncospár: Kónya Mária és Németh Gyula. Látogatóban a páhi pajtásoknál Mindig örömmel indulunk olyan csapathoz, ahonnan rendszeresen érkezik tudósítás. A beszámolók nem felszólításra, megbízásra készülnek, hanem aki a csapat tagjai közül úgy érzi, náluk fontos, megörökítésre méltó esemény történt, — nős, az tollat ragad! Szerencsére a páhi csapatnál mindig történik valami érdekes, említésre méltó. A kiskőrösi járás „erős”, tettre- kész úttörőivel egy szürke hétköznapon találkoztunk. Éppen becsöngettek a következő órára ők pedig példásan sorakoztak a folyosón, indultak a tantermekbe. Kruchió Mihály csapatvezetővel együtt néztük meg az itt folyó úttörőmunka dokumentálását, a folyosón elhelyezett — kartonra rögzített — újságkivágásokat, amelyekből később albumot állítanak össze. Itt kaptak helyet a zászlók, és egy , úttörőegyenruhás szobor, amit egyik pajtásuk készített édesapja segítségével. A csapatvezetőnek bőséges tapasztalatok állnak rendelkezésére munkájához. Főiskolásként, Szegeden 1949-ben (!) fogott az úttörőmunkához. Pedagógusként hazánk különböző községeiben, városaiban tanított, — és foglalkozott az úttörőkkel. Páhiban nyolc évvel ezelőtt vette át a csapat vezetését. Első tevékenységeként tartja számon, hogy a csaknem kétszáz úttörő és kisdobos szüleit meggyőzte az egyenruha megvásárlásának fontosságáról. Sikerült. Évek óta minden pajtás az előírásoknak megfelelő ruhában érkezik az ünnepélyekre. Második lépés a naplórendszer egységesítése volt. Most egy egész szekrényt töltenek meg a naplók, — bármikor bármi ellenőrizhető. Közben pedig formálódott a csapat. Szinté észrevétlenül kialakult az önkormányzat, az a légkör amelyben nagyszerűen érvényesülnek minden csapattag elképzelései. Évről évre gondosan szervezték meg a táborozásokat. Augusztus végén levelezésbe kezd Kruchió Mihály, keresi a csapat tagjainak azt /az iskolát, napközis- tábort, vagy éppen campingot, ahová a következő nyáron elindulnak. Üdültek Balatonszabadi- Sóstón, Veresegyházán, a Bakonyban, (Bődajkon) Esztergomban és Siófokon. A most következő nyáron vándortúrára készülnek, úgy 'tervezik Tapolcától Balatonfüredig ismerkednek a Balaton-felvidékkel. Sok úttörőnek tetszik a lehetőség, a romantikus út, az igazi, gyaloglással egybekötött turistáskodás. Ismét pihenésre szólítja a pajtásokat a csengő: nagyszünet következik. Alkalom arra is, hogy az úttörőtanács huszonegy Tagjával beszélhessünk. Régi, népi használati tárgyak díszítik a cseppnyi úttörőszobát, ahol énekszóval fogadnak a pajtások. Régi ismerősök vagyunk, bár soha nem találkoztunk. Ismerős közülük Ba Zsuzsi, aki már évek óta szorgalmasan írja a leveleket, Fischer Ági, aki a közlekedési őrs megalakulásáról, működéséről számolt be, és a szőke Supka Évi aki ugyancsak pontosan küldi tudósításait. • Tegnap volt a gárdaszenle. — Mi számotokra a legszebb a csapat életében? — teszem fel a kérdést, és valamennyiük keze magasba lendül. Záporoznak a válaszok. — Az ünnepélyek nálunk csodálatosak .... — A közlekedési őrsben munkálkodás ..'. — A tegnapi gárdaszakasz- szemle... — Az, hogy mindenben mi dönthetünk, őszinték lehetünk... — A táborozásaink ... Igen, itt mindenkinek van véleménye, mondanivalója! Az Együtt — egymásért jelmondat keretében mit valósítanak meg. Szépen fogalmazott válaszokat kapok. — Ennek a jelmondatnak azért örültünk, mert mi < ebben a gondolatban eddig végzett munkánk összegezését is érezzük. A lényeget. Hogy ne elszigetelten, hanem együtt dolgozzunk, közösségben munkálkodjunk. — Csapattanácsunk háromhetenként tart megbeszélést. Meghívtuk a községi pártalapszervezet vezetőségéből felnőtteket, azután KISZ-fiatalokat, kértük, beszélje, nek a náluk folyó munkáról. Esetenként fegyelmi ügyeket tárgyalunk, rendetlen társainkat figyelmeztetjük. — Nem tűrjük a bukást, — veszi , át a szót a következő vörös. nyakkendős. — Ha szükséges, egy egész őrs a gyengébb tanuló mellé áll, naponta együtt tanul vele. — Második éve. hogy megalakítottuk az úttörő-közlekedési őrsöt. Tudjuk, hogy ők a legjobb községi szervezet! — Tegnap volt honvédelmi gár- daszakászunk szemléje. Ünnepélyünkön országos vezetők is megjelentek. Búcsúzóul azt kérdezzük meg, hogy ki akar majd ifivezető lenni? Cseppet sem csodálkozom: huszonnégy kéz lendül fel. Kísérőm, Damásdi Zoltán ifivezető maga is itt volt úttörő. Ügy tűnik egy egész életre eljegyezte magát a mozgalommal, hiszen tanulmányai végeztével csapatvezetőnek készül. Selmeci Katalin (50.) — Tudom, tudom, az egy má- "sik országban volt —.vágott közbe Anyicska, az izgalomtól reszketve. Szédülést érzett. Az apró jelekből összeálló sejtés már-már bizonyosságként ágaskodott benne. Lehetetlen, lehetetlen — fogta vissza önmagát, mert egy ponton mégiscsak elakadt... És egyáltalán, olyan régen élne magában az erdőn? Tudna így beszélni, egy-egy szót keresve csak? De hiszen eddig nem is igen beszélt. Csak most, most eredt él így a szava. Milyen furcsa is... Vagy tán erre az emlékére megmaradtak a szavai? Magányában ki tudja, hányszor elmondotta magának, ha csak hangtalan mozgó szájjal ... S egyszerre biztos volt a lány, hogy így van. És nemcsak hogy így, de másként nem is lehet. És tán napi imádsága, kínja, rögeszméje az emlék megidézése, mely — ha igaz a sejtése — tovább még borzalmasabb ... És akkor érthető a többi is és minden. És itt elijedve megtorpant. — Ugye, akkor volt a nagy háború? — szegezte a férfinak a kérdést mohón. S hogy a férfi idegenül ránézett, hozzátette: — Én még nem is éltem akkor. S magában azt kérdezte: „Mit nem ért? Lehet, hogy a nagy háborút?” Ha minden igaz, ez se lehetetlen. Honnan is tudhatná, mi a neve annak az időnek az ember rek között, amikor még gyermek volt? És hogy annak más neve van, mint a mostani időnek ... Tudja-e csakugyan a mostani idő nevét? És hogy most nem ugyanúgy van a világban, mint akkor volt?... Miért ne hihetné az ellenkezőjét: hogy minden úgy van! És miért hinne mást... ha ő, Anyicska az első ember, akivel azóta beszélt? Ki választotta szét számára az időket itt a rengetegben?... Szédült a lány, és azt mondta: „Ha minden igaz ...” És igaz volt. A sejtés — mely több volt már ahnál — egy perc múlva bizonyossággá lett. Az ember küszködve kereste a szavakat, míg halk pattogással feslett, nyilatkozott előtte a tüzes fa, sötétvörösen rózsállott, kihu- nyóban. — Nem láttam többet, nagy ház, Anyácska, fenyő, fenyő, fenyő .. * Apám lakott velem itten, nem messze, túlsó hegy... ott nagy rét... — A Kakukk-rét — rebegte a lány, de a férfi nem hederílett rá. — Virág, virág, virág ... Körbe erdő... — A lengyel tanya volt az... a Lengyel-erdő... — szólott elfúlva a lány, s hangja úgy remegett, mint a túlfeszített húr, és nyakának izmai is úgy remegd tek. A férfi nem hallotta, révülten a tűzbe meredt. Szavai, mint monoton loccsanások, hulltak a hunyorgó parázsra, mintha kioltani akarnák. — Anyácska kaptam szép asz- szony, jó asszony ... Kicsi testvérek, játszottunk réten... A szakáll megelevenedett. Megtelt sok csillogással. Aztán patakárkok támadtak benne, bővizű árkok. Melle zihált, tüdeje mintha kiszakadni akarna. A lány borzadva nézte, borzadva, elfúlva mondta: — De hiszen ott mindenki meghalt!... Ott mindenkit megöltek. A lány így tudta az elbeszélésekből. Mindenki így tudta. Mert tudta mindenki, ha nem is volt napi beszéd a nép közt, miként a háború se volt az. Nem nyúlt kasza a fűhöz, ami benőtte a Lengyel-tanyát. Nem nyúlt kasza a fűhöz, ami benőtte a háborút. Mindenkit megöltek ott — tudta a lány, s ezt mindenki így tudta. E tudat állt útjában a bizonyosságnak. S a férfi magatépő, kiáltozó zokogása most elseperte: — Én, csak én!... Földön búj- dos!... Futok, futok ... Hallgatom, jönnek ... Látom, nekik kést!... Eltakarta szemét. Remegő karja közt himbált a feje. Kiszakad mindjárt tövestül, önkívületében. Hörögve ömlött a szava, mint a vér: — Jaj, mit én láttam... Vérük láttam... anyácska láttam, kicsi testvérek láttam ... Apám akasztottak ágra, jaj, jaj... Azok idegen katonák bosszultak őt... Kést szúrni, jaj, nekem akarta. Ablak ott volt, én ugortam... Nem tudom aztán, csend, csend... Jaj, jönnek... jönnek ott!... Kés! . . . Kés!... Kék vacogás verte ki szája cserepét, puha szakállára hab torlódott. A lány tágra meredt szemmel nézte, moccanni képtelen. Ólom a karján, lábán, ólom a szívén, ólomprés. Ez iszonyat. Képtelen iszonyat!... Hiszen ez a férfi, ez az elvadult emberi lény olyan eleven kínnal vergődik az egykori borzalom rémületverítékében, mintha az idő azóta el sem mozdult Volna... És miért ne lehetne, hogy számára így van?! Hogy az idő néki megállt... az évszakok forognak csak kürbe- körbe, egy helyben. Egy óra eltörött odabenn a lélekben, melyet végzetes ütések értek még zsengén, eltörött örökre, s nem méri többé az időt... s a lélek súlyosan beteg'; mint a villámsújtott, kettőbe hasadt fa — túlélte, de örök nyomorék; az akkor belétörött "rémületet hordja, viseli, míg él. Mint rokkantságát akárhány áldozata a háborúnak. Beleőrölt — mondják ilyenkor az emberek. Beleőrült — suttogta a lány elborzadva, s összerakta mindazt, amiről csak hallomása volt, s amit maga tapasztalt: mint űzött vad, bújik, menekül; mint különös ámokfutó. Előlük, a késeik elől... S húsz év telt el közben. S ha meglát egy embert, megpillant egy kést... Érti most már, érti! Ó, borzalom, ez a rögeszméje... Rémület és szánakozás volt a lány tekintetében egyszerre. S a férfi remegése, fogainak vacogása lassan csendesedett, az idegek lassú fáradása következett; az időközi józanság, pihenője. S az ember képes volt nyugodt, többé-kevésbé összefüggő magyarázatokra, melyek megvilágítottak egyet-mást. A katonai ruhadarabok származását például, s a takaróét (monogramját — tudta már a lány — a lakatlan romépület kapuja fölött látta); mind apai hagyaték, s az erdei kunyhóból valók, mely az erdőbirtok mélyén az apának menedéke volt, ha maga akart lenni, s hol a fiú az első éjszakáit átvacogta. Ilyenek is kikerekedtek az ember töredezett szavából. A iány reménykedni kezdett: talán még gyógyítható, t 41. Három napba telt, míg győzött a lány. Tudta, szent meggyőződéssel, hogy az „űzött vad” gyógyulásának egyetlen útja van: ha az emberek közé megy, s közöttük él. És tudta, szent meggyőződéssel, hogy kettős a jó, mely a dologból származik. Mert mi szívében rég bujkált, tudatosult benne, mint elhivatottság: az ő tiszta, kicsiny lánykeze által nyílik meg a zsilip a pangó, rossz vér lefolyásának, hogy virágozhassák az élet. Eltökélte, hogy magával viszi őt, közéjük. Görcsét kellett megoldania mindenekelőtt. Óvatosan így kezdte, messziről: — Ó, régen voltak ezek a dolgok, én még nem is éltem. — S látta a lány, mily nehéz lesz a dolga. Látta a gyanakvó riadalmat a szemekben. Látta, hogy nem értik. e nem adta fel, csak várt kicsit. — Egy sem él már — vágott neki merészen. — Még akkor meglakoltak. A férfi gondolkodni látszott. A lány reménykedett: „Talán most sikerült megingatnom rossz hitében”. De csak kérdés jött, tétova és vaksi: — Kiket mondasz? — őket. A gyilkosokat. Az idegen katonákat. Hitlerbandákat. Akik itt bujkáltak akkor, és késsel... (Folytatjuk.)
