Petőfi Népe, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-27 / 22. szám

1977. január 27. • PETŐFI NÉPE 9 5 VENDÉGÜNK VOLT Jancsó Miklós F árasztó nap végén érkezett Jancsó Miklós, a Megyei Művelődési Központban tartott művész—közönség talál­kozóra. Délelőtt Hernádi Gyula és Gyurkó László társaságában új íorgatókönyvön dolgozott. Ebéd után állami vezetőkkel tárgyalt a huszadik század magyar törté­nelmén átívelő film pénzeléséről. Többe kerülne az átlagosnál. Jó lenne, ha zöld utat kapna, mert fontos, a közgondolkodást, a történelemszemléletet formáló témáról szól. A nagy érdeklődés miatt a klubszobából a nagyterembe át­települt összejövetelen ezekről a gondokról, a reményekről kér­dezgette először a Kossuth-díjas rendezőt a műsorvezető: — Egy magyar film ma már 6—8 millió Ft-ba kerül. És ez még nem is olyan drága. Külföl­dön ilyen összegből nehéz filmet csinálni. Az embernek fél élete azzal is eltelik, hogy megszervezze a fil­met. Pénzt szerezzen. Nálunk az • állam a producer, de hát a mi államunknak sincs sok kidobni való pénze. Már csak azért sem, mert az utóbbi évek­ben sajnálatos módon megcsap­pant a közönség érdeklődése. Igaz, a szocialista állam meg­engedheti magának azt a luxust, hogy kulturális terméket ne pia­ci cikként kezeljen. Régebben a belső piac is visszahozta a ráfor­dítást. Nem is ez a probléma. A nézőszám visszaesése! Nem lehet csak a televízió befolyásával ma­gyarázni, mert akkor, amikor a Szegénylegények egymillió em­bert vonzott, már volt tévé. Tíz­milliós országban ez az arány nem rossz, de nem is túlságosan kiemelkedő. A lengyeleknél min­dig többen látogatták a mozikat ha hazai filmeket vetítettek, mint A Szovjetunióban a tudomá­nyos akadémia gondozásában 17 kötetben, 200 000 példányban je­lentették meg Dosztojevszkij ösz- szes műveit. További 13 kötetben jelentetik meg az író levelezését, beszédeit és kritikáit, amelyeket történel­mi és irodalmi kommentárok kí­sérnek. nálunk. Az Ígéret földje című Vajda-filmet eddig tízmillióan nézték meg. A nyugati filmpiacon nincs mértéke a „sikernek”, csak az, hogy a producer mennyit tud be­venni. Nálunk szerencsére nem kell feltétlenül a piacra dolgoz­ni. Kérdés: — Nem érzi magát ki­szolgáltatottnak ? — Ez még nem jutott az eszem­be. Részint azért, mert sajnála­tos módon barátaimmal mindig azt csináltuk, amit akartunk. Azért sajnálatos, mert azokköny- nyebben élnek, akik szívesebben csinálják azt, amit mások mon­danak nekik. Az egész világon megrendelés­re csinálnak filmet. Ilyen a szakma. Az ember be­letanul. Ha ez nem megy, akkor más megy. A film sohasem egy emberen múlik. Nem olyan, mint­ha megkérdezem Illyés Gyulát: holnap mit akar csinálni. Drámát ír a pécsi színháznak! Ha valami közbe nem jön, meg is írja. Tóth Menyhért bácsi egész életében saját bolondériáját festette, és ki­derül ötven év után, hogy nagy festő. Csinálhatja, mert van vász­na, festéke. Egy író mindig saját kútfőjéből táplálkozik. Nekünk producert kell keresnünk. Kérdés: — Ezért dolgozik né­hány éve külföldön? — Nem azért mentem kapita­lista országba, mert elvi ellenté­teim vannak a szocializmussal. Pont ellenkezőleg. Természetesen vannak problémáim, de nem va­gyok egyedül ezzel. Mikor elő­ször hallottam Lukács Györgynek azt a — hogyan is nevezzem — mondását, hogy a legjobb kapi­talizmus is rosszabb, mint a leg­rosszabb szocializmus, nem ér­tettem. Megkérdeztem, hogy érti. Így válaszolt. „Jancsó elvtárs, hosszabb időt kell külföldön töl­tenie, hogy az ember ezt meg­érthesse.” Ezt csak azért mondom, mert azt akartam hangsúlyozni, hogy nem azért dolgozom Olaszország­ban, mert itthon nem tudok, vagy nem akarok. Régebben az volt a szokás, hogy a kékfestő elment öt évre más országokba megtanulni a mesterséget. Ha nem látunk-ele­get, beszűkül szemléletünk. Kérdés: — Mit csinált kint? — Négy filmet, előkészítek egy ötödiket. Ebből kettő vadul intel­lektuális. Az olasz televízió adott •s Dosztojevszkij műveit eddig több mint 300 kiadásban jelentet­ték meg a Szovjetunióban, s az utóbbi 20 év folyamán mintegy 20 millió példányt adtak el be­lőle. Az író összes műveinek je­lenlegi kiadását egy „Dosztojevsz- kij-dokumentumok és kutatások” című kötet kiadása kíséri. (KS) rá pénzt. A La Technica e il ri- to Attiláról, a fiatal Attiláról ké­szült, főszerepben Madaras Jó­zseffel. Az operatőr Kende János volt. Ezt megelőzte a La Pacifis­ta, Monica Vittivel a főszerepben. (Nehéz olyan sztárokkal dolgoz­ni, akik félmillió. dollárt kapnak egy szerepért.) Nem volt sikere. A forgalmazók néhány nap után levették, azon a címen, hogy a közönség Monica Vittit mint víg­játéki színészt szokta meg és csalódik, ha bemegy egy ilyen filmre, ami nem vígjáték. Emö- gött valószínűleg poltikai meg­gondolások rejlenek. 1970-ben készült, eléggé feszült volt a hely­zet Olaszországban, akkor csinál­ták a szakszervezetek az úgyne­vezett meleg őszöket, vagyis nem írták alá a szerződéseket a mun­káltatókkal. A film mondandó­jával nem értettek egyet —, hogy finoman fogalmazzak — az erő­sen jobboldali, konzervatív for­galmazók. Csináltunk egy játékot a ró­mai történelemből, és a magyar­ra nehezen fordítható, olasz—ju­goszláv együttműködésben ké­szült a Modern bűnök és közeré­nyeket. Ismeretes, hogy ezt a to­rinói bíróság elmarasztalta. Ha a fellebvitelin is elítélik, akkor nem forgalmazható. Megjegyzem a negatívja Jugoszláviában van. Kérdés: — Mi hozta be a néző­ket egy évtizede a Jancsó-filmek- re? — Találgatásokra kényszerülök. Tíz éve sokat számított a forma. Ezért volt sikere a francia új hullámnak. A részletekbe nem megyek. Ilyesmi történt nálunk is. Az új forma alatt új tartalom is értendő, a kettő 'egymástól el­választhatatlan. Olyan gondolato­kat mondtak el, amiket azelőtt nem volt szokás elmondani. Olyan gondolatokat az egyszerű embernek a társadalomhoz való viszonyáról, amit azelőtt nem volt szokás tárgyalni, legalábbis ilyen vonatkozásban nem. Meg- pórbáltak egy kicsivel mélyebb­re hatolni a jelszavaknál. A formai felfedezések újdonsá­ga is vonzotta az embereket. A tévé azóta hozzászoktatta a né­zőket ezekhez az ^újításokhoz, amelyek azelőtt kin7ilatkoztatás jellegűek voltak. Miután a for­mai újdonságok mindennapossá váltak, ezekkel nem lehet akko­ra közönséget vonzani, mint az­előtt. Az egész ország nézi pél­dául a Századunkat, természetes­sé váltak azelőtt elképzelhetetlen formák. A jól sikerült, cikkünkben csak kivonatosan ismertetett beszélge­tés résztvevői azzal a meggyőző­déssel távoztak a Megyei Műve­lődési Központból, hogy ez az „alkotóműhely” új meglepetése­ket tartogat, ígéretes tervekben bővelkedő. Bíznak abban, hogy a körülmények kedvező alakulása révén újabb filmekkel bizonyít­ja, Jancsó Miklós hogy korunk egyik nagy hatású, kiemelkedő tu­dású, tehetségű művésze. H. N. Dosztojevszkij műveinek új kiadása A Pedagógiai lexikonról Sorra jelennek meg kiadóink jóvoltából a különféle lexikonok. Az általános ismereteket nyújtó kiadványok mellett az utóbbi idő­ben az egyes területeket átfogó szaklexikonok kerültek előtérbe. Hiányt pótolva — napvilágot lá­tott végre a Pedagógiai lexikon is. Gondolom, az öröm ezúttal nemcsak hogy megvolt, de mind­koké. Hiszen az oktatás és neve­lés iránt ma már sokan érdeklőd­nek közelebbről is. Hazai könyvkiadásunkban csu­pán egyetlen előzményről lehet beszámolni: az 1934-ben kiadott Magyar Pedagógiai lexikonról. Azóta hasonló könyv nem jelent meg nálunk: pedig az érdeklődés nem csak hogy mégvolt, de mind­végig egyre erősödött. A mostani lexikont négy kötetesre tervezték. Egyenként hatszáz oldalas lesz, s összesen nyolcezer címszót tar­talmaz majd. Az első kötet — Nagy Sándor főszerkesztésében — a közelmúltban a könyvesboltok­ba került. A jelek szerint az ér­deklődés a várakozásoknak meg­felelt. Megismerkedhet az olvasó a ki­advány segítségével oktatáspoli­tikai, általános pedagógiai, egye­temes és magyar neveléstörté­neti, didaktikai-módszertani, ne­velésszociológiai, gyógypedagó­giai és más témákkal, az oktatás és nevelés sok-sok fontos kérdé­sével. Megismerkedhet az audio­vizuális eszközökkel és sok-sok egyéb olyan oktatási eszközzel, módszerrel, amelyekről manap­ság sok szó esik. Elénk villan a kötetből azok­nak a nevelőknek az élete és munkássága, akik az elmúlt év­tizedekben és évszázadokban gaz­dagították pedagógiánk egészét. Elég csak itt Apáczai Csere János, Bolyai Farkas, Bél Mátyás, Brunszwik Teréz, Alexander Ber- nát, Bárczi Géza és Erdey-Grúz Tibor nevét említeni. S egyes ki­magasló külföldi személyiségek­ről is sokat megtudunk. A finn Cignaeus Unó, a bolgár N. G. Csckarov, az amerikai John De­wey, a német F. W. A. Fröbel például közéjük tartozik. S ha már a kitekintésnél tartunk, megemlítjük, hogy az egyes nem­zetek oktatásügyének tömör jel­lemzésével is találkozunk a Pe­dagógiai lexikon első kötetében. Ezek közül csak egy-két érdekes­séget említünk meg. A Dahomey Köztársaságban a tankötelesek egyharmada jár iskolába; az Egyesült Arab Köztársaság terü­letén a nők csak 1962 óta jár­hatnak: egyetemre; s Etiópiában ma még csupán minden tizedik tanköteles részesül iskolai okta­tásban. Végül álljon itt egyetlen meg­jegyzés, észrevétel. Amilyen jó érzéssel olvastuk azokat az ada­tokat, tényeket a kötetben, ame­lyek megyénkkel kapcsolatosak (Darvas József félegyházi tanul­mányai, Dreiszinger Ferenc szer­kesztő kalocsai évei, a kecskemé­ti Babodi Béla munkássága stb.), annyira hiányoljuk például Bu­dai/ Dezső vagy mondjuk Czirfusz Ferenc nevét a lexikonban. Pedig ők Kecskeméten illetve Baján a megye határain messze túlmutató munkásságot fejtettek ki annak idején. Ám ezek a hiányok — még ha folytathatnánk is —, alig vonnak le valamit az egyébként gazdag tartalmú mű értékéből. Varga Mihály A Megyei Művelődési Központ műsora január 30-tól február 5-ig Január 30-án, vasárnap 10 órakor: A HELYSÉG KALA­PÁCSA. A kiskunhalasi báb­csoport előadása. Február 1-én, kedden 19 óra­kor: AZ ORSZÁGOS FIL­HARMÓNIA bérleti hangver­senye. Február 4-én, pénteken 17 és 20 órakor: KI FOG GÓLT LŐNI? A Mikroszkóp Színpad vendégjátéka. Február 5-én, szombaton 9 órakor: A KECSKEMÉTI SZALVAI MIHÁLY MUN­KÁSŐRSÉG ÜNNEPI GYŰ­LÉSE. 19 órakor: JOGÁSZBÁL. 102 A BRIGÁDMŰVELŐDÉSRŐL A személyiség „termelése” „Te, nem mint újságírótól, in­kább mint embertől, barátilag kérdem: Sokat írsz a brigádok művelődéséről, mondd, de őszin­tén!, hiszed-e, hogy ez úgy van, ahogy írjátok?...” A kérdés váratlanul ért. Igen, értem: az újságíró esetleg „szö­vegelhet”, az embertől azonban őszinteség várható. Nem érzem magamban ezt a kettősséget. Vá­laszom a nyilvánosság előtt is ugyanaz e témában, ami baráti négyszemközt. Vagyis: hiszek ab­ban, hogy a brigádmozgalomban, i s ezen belül a brigádművelődés­ben formálható az ember, ám nem hiszem, hogy máris olyan szép az „ábra”, amint felrajzol­ják. Nem hiszem, hogy a brigád­művelődésben olyan napsütötte és termékeny az emberi termé­szet, amint a naplók meg a ki­tüntetett brigádok szószólói tanú­sítják. □ □ □ Kezdeményeztem már beszél­getést arról: vajon a mundér be­csülete nem kényszeríti-e olykor a brigádtagokat kisebb-nagyobb füllentésekre a művelődésben? Persze, tiltakoztak ellene. Fent említett barátom — ma­ga is a brigádmozgalom szerve­zője és számonkérője! — bizal­masan megjegyezte: A kitüntetett brigádoknál a termelési dolgok mind rendben vannak, de a mű­velődés körül... nagy a „színe­zés”. Még ha részt is vesz a bri­gádtag valamin, kérdés: mi van mögötte, egyáltalán érdekelte-e? örvendetes, hogy hasonló je­lenségek nem maradnak bizal­mas baráti négyszemközt, — megfogalmazódott már egyik­másik párt-végrehajtóbizottsági ülésen is. Valahogy így: a ver­senyfelelős a brigádok értékelé­sénél inkább a gazdasági tevé­kenységre szorítkozik. Hiszen ezt pontosan ismeri! Mind a köve­telményeket, mind a teljesítmé­nyeket. Az anyagi javak terme­lését mérnökök dolgozzák ki és szervezik meg, precízen, a tech­nika meg a szakemberkéz apró­lékos ismeretében. Nagy kérdőjel a brigádművelő­désben (és mindenféle ön- és közművelődésben), hogy: tud­juk-e mi kell a személyiség „ter­meléséhez”? A brigádtag embe­ri képességeinek kimun­kálásához? A kovács, aki tűzbe teszi a va­sat, tudja és érzékeli, mikor iz­zik fel kellőképpen, hogy for­málhatóvá váljon.' A népműve­lés, a brigádművelés nem szá­mol efféle szaktudással, aminek neve — emberismeret? □ □ □ A kérdés tehát így tevődik fel: a személyiség „termeléséhez” ér­tő mérnökeink, tervezőink, mes­tereink vajon hol vannak? Egy­általán kikre számíthat a mun­kásművelődés? A közművelődés fejlesztéséről szóló párthatározatban megfogal­mazódott a válasz: a szakszerve­zetek „vonják be hatékonyabban az üzemi értelmiséget a munka­helyi közművelődési tevékeny­ségbe”. Mennyiben nyert életet ez a tennivaló?... Annyit tu­dunk, hogy a brigádművelődés ma is azzal az alapvető gonddal küzd, hogy nem ismeri a brigád­tagok személyiségét. Márpedig e nélkül ném tehetünk egyetlen lé­pést sem a szocialista brigádok kulturális életének hatékonyab­bá tételében. Jó, hogy egyre több pártbizott­ság vb-ülésén feladatul jelölik meg: az egyéni kulturális válla­lásokhoz a személyes körülmé­nyek, a személyiség ismerete szükséges! Ám az, ilyen alapvető igazságok csak akkor hatnak a brigádmozgalomban, ha- érvénye­sülésük eszközrendszerét is föl­tárva határozattá emelkednek, megfogantatásuk ellenőrzésére pedig sor kerül. A párt központi bizottságának közművelődési ha­tározata óta eltelt idő tapasztala­ta azt sugallja, hogy a munka­helyi pártszervezeteknek követke­zetesebben kell meghatározniok és számonkérniök a közművelő­dés munkahelyi tennivalóit. A többi között az üzemi értelmiség kulturális tevékenységét is! □ □ □ Tavaly az ország több üzemé­ben, illetve vállalatánál bevezet­ték a „brigádművelődés kísérleti rendszerét”, amely az üzemi ér­telmiségre építve éppen a „sze­mélyes körülmények” vizsgálatá­ban nyújtott jó modellt. (Vajon hányán ismerik ezt a szakszerve­zeti kulturosok közül, és hányán tettek valamit is érte?”) Szóval, ismertek az utak, az eszközök, csupán élni kéne ve­lük. Nem sietve, nem látványos eredményekre, törekedve, hanem a művelődés embereit megismer­ve, velük együtt lépve. B. ö. (49.) Szemközt álltak egymással. A lány fejét csóválta kissé fed- dőn, kissé megbocsátón. Azért így, mert feledte minden rossz gondolatát. Feledte, ahogy meglátta az em­ber felemelt arcát. Elpirult az az arc, mint a csínytevő gyermeké. A szem lesütve bújkált a lány elől. Máskülönben ugyanaz a szelíd, megejtő kedvesség, az aranybarna szakállban szétosonó szomorú mosoly keveredett, a gyermeki bűntudattal, amit már ismert. Az ember nagyon kifejezően mutogatott, arca nagyon kifeje­zően beszélt. Anyicska megértett mindent. A kés nincs, hál’ istennek — mondta a kéz és az arc egymást segítve. — Elnyelte a föld, itt, ezen a lyukon. És most már na­gyon jó, most már nyugodtak le­hetünk ... Az arc bozontjában fickándozó vidám fényecskék nyelvén be­szélt, harsogott a megkönnyeb­bülése. Milyen gyorsan változnak a hangulatai — gondolta a lány. S noha nem sok életttapasztalata volt, mégis arra következtetett, belső sugalomra: ez az ember nagy megpróbáltatásokon mehe­tett át. Elindultak visszafelé. Az em­ber ujjai erősen a lány nyukló- jára kulcsolódtak, mintha félne, hogy elszökik, s fogva akarná tartani. A lány pedig nem tudta még pontosan, mit akar az emberrel. Csak tudta: noha a látszat más, hatalma van fölötte. Tudta a jó ösztöne, hogy nem engedheti ki a kezéből, a képletes kezéből, hi­szen a valóságos éppenséggel fog­va volt. Tudta, hogy missziója van az emberrel, s mindenekelőtt a titkába kell behatolnia. Ez a furcsa késdolog nyiladék­nak tűnt a titok burkán. Talán a kulcsa éppen. Leereszkedtek a sziklafalon. A bálvány fejének horpaszain, a nyak dudoros erezetén, a kön­tös laza ráncában. Az ember egyik kezével biztosan, fogta a lányt, másik kezével úgy tapadt a szik­lafalhoz, mint a pók. S alattuk zengett a mélység. A kicsiny sziklateraszon, a barlangnyílás előtt fellélegeztek. Megálltak ott kissé, és széttekin­tettek a mélység fölött. Olyan volt valóban, mint a bibliában megnyílott föld, hol a repedésben a poklok mélye tátong. A nép nemhiába félte, reszkette a vidé­ket. És ekkor ott a peremen az em­ber megdermedt álltában. Meg­dermedt, és a lányt durván a háta mögé tolta, önkéntelen mozdulattal. Odalenn a szurdok homályos fenekén a víz sziklazengető har­sogásába emberi hangok vegyül­tek. S az emberi kiáltást a szik­lák egymásnak verték. — Anyicskááá ... á... áááá!... A bálványok, mintha szájról szájra adták volna. A férfi hátranézett a lányra. Könnyes szemében esdeklő riada­lom: ne, ne, ne felelj! Nem — intett a lány —, nem felelek. Megfogta a riadt vad kezét, az erdei rémalak kezét — nem is a keze, az erős kis szíve fogta —, s bevonta őt a sziklafolyosó rej­telmébe, melynek bejárata előtt kemény szálú, hosszúra nőtt fű- loboncok függönye csüngött. De a fény azon bejött, mert a nap még a szemközti oldalon ta­nyázott, és megragyogtatta a fél­vad emberi arc bozótját, a hála harmatcseppjeit rajta; .a gyer- megcsodálkozású szempár alatt. 40. Este az ember tüzet csiholt. Mikor már a füst nem árulhatta el. Mellette ültek, s füvekből teát főztek. Mézzel ízesítették. Már beszélgettek is a tűz ba­rátságos világánál. Az ember tört mondatokat ál­lított már össze. Emlékezetének ködös mezőiről mind több szó bukkant elő. Ha egy jött, néha kettőt is rántott magával, s azok újakat mozdítottak. Hiszen a nyelv láncolat, s a lánc egy sze­mét elég megragadni, hogy mel­lette levők is mozduljanak, majd az egész sor, sorok és sorok meg- csörrenjenek — mit! —, ujjong­va megpendüljenek, részeg ámu­latba ejtvén a csendítőt, ki él­ményével betelni képtelen, hiszen csak egyetlen szemecskéhez ért az ujja, s micsoda harangjáték kél a nyomán. Ez a nyelv csodája. S ó, bárcsak ujjongani, s uj- jongtatni tudna! De a könny ár­ját, a szív borzalmát éppúgy ké­pes felcibálni a kérgesedés alól, forró lávaként meg tudja for- tyogtatni újra a már aluvót. S ott a tűznél nem is egy nyelv tette a szolgálatot. És nem is ket­tő, de három. Mert más volt a lány nyelve, és más a férfié. Noha a kettő egy anyáról fakadt, s a testvéri ha­sonlóság megvolt. De néhol el­kanyarodtak egymástól, s ilyen­kor kicsúszott mögülük a tarta­lom, amit vittek; a befogadó agy kapodva tapogatózott, míg újra találkoztak a hasonlóságban, s akkor visszafelé is megvilágoso-’ dott sok minden. S ha mégse, ha elveszett valahol a szál a szavak kuszaságában, a bogozáshoz se­gítségül jött a harmadik nyelv, a magyar. A férfi emlékezetébe ehhez is vittek utak, hacsak szű­kös ösvények is, mert különös, hogy az emlékezet mélyebb réte­gei a jobb megőrzők. A lány kezdte a beszélgetést, nem minden szándék nélkül. Azt mondta, hogy az emberek jók. Csak ennyit mondott elsőre, óva. tosan, tapogatózón. A férfi nem felelt mindjárt. Maga elé nézett. A lány újra kezdte, más köze­lítéssel. — Az emberekben bízni kell... A férfi a lányra nézett. S a lány próbálta megmagyarázni, körülírni a „bízni” szót. Lám, ő is bízik benne, az ismeretlenben. Bízik benne, hogy jó. Mert ő is csak ember. Ezt megértette és bólintott: „Mert ő is csak ember”. — És nem lehet úgy élni, csak félni... ha nem bízunk benne, hogy az emberek csakugyan jók. A férfi rácsodálkozott a lány­ra: mit akar? Tompa fényű, el­szürkült arcán látszott az erős gondolkodás. A lány azt hitte, még egyszer meg kell ismételnie, amit szlovákul mondott, s ma­gyar szavakat is kevert belé. „Élni, félni” — mondta, és mell­be ütötte a fölfedezés, mily kö­zel van e két szó a magyar nyelvben egymáshoz. A férfi kínlódott, s kínlódva azt mondta: — Embereknek van késük. — Feje mélyen lecsüngött, s a szó úgy izzadt ki belőle: — Félek késüktől... A lány döbbenettel hallgatott. Az ember szava mélyre szállt. Megzengette a lélek mélyét, mint a zúgó, homályos patak odale a sziklákat. Sokhangúan. A titok nyílása kiszélesedett. A tűz halkan ropogott, s ez most jó volt. Nézték a tüzet mindketten, és hallgatták a ropo­gást. A lány tudta, hogy a pillanat eljött, mely alkalmas a léleknek. Hogy a titok most tárul fel, most, mindjárt felbuggyan, és elindul bukdácsolva az ember szavain, mint ormótlan köveken. Tudta a lány, a szíve, az agya, hogy csak icipicit kell várnia, nagyon kevés türelem kell csak. Hogy vissza ne húzódjon, ami kiöm­leni készül, a lélek megkönnyeb­bülésére. S a sziklarejtek lakója osztozhat végre lelkének fájó terhén, melyet ki tudja, mióta ci­pel egymaga, társtalan. Várt hát a lány hallgatva, tűz­be merülő szemmel, hajának ar­cába hulló szőke selyme mögött, szemérmének jó függönye mögött, készen a befogadásra. S jól számított. Az ember bozontja árnyéká­ban, küzdve, elrekedve meg- roppantott néhány szót. Ezt mondta némileg töredezve — a lány csaknem minden szavát ér­tette, s kettőből a harmadikat ki­találta: — Voltam kisgyermek, ré­gen . .. Akkor éltem én is embe­rek között... Messze föld, nem itten... Volt ott nagy ház, nagy erdő. Fenyő, fenyő, fenyő. Anyács­ka ott nekem. Apám messze. Idegen katonák jöttek, más ru­ha. Haragudtam anyácskára. Mu­latozott katonák, engem hagyott kiságy. Pukk, pukk, szólt pus­ka, apám jött lóval, ugrott ve­lem hátára, dobott tűz házra... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom